DR. VÁSÁRHELYI BARNA cikkei

A hepatopulmonális szindrómára a májbetegség, a tüdőerek tágulata és az oxigenizációs zavar jellemző. Bár gyakori és jelentősen növeli a mortalitást, mégis ritkán gondolunk rá.

A krónikus májbetegségben szenvedők fáradékonyak, rossz az általános állapotuk, légszomjuk van. Ezt gyakran anémiájuknak, aszciteszüknek, folyadékretenciójuknak tulajdonítjuk, pedig hepatopulmonális szindrómára is utalhatnak. A kórkép a krónikus májbetegek 32 százalékánál is fennállhat (NEJM 2008;358: 2378). Hátterében a tüdőkapillárisok tágulatát találjuk. Átmérőjük fekvő betegnél, nyugalomban eléri a 15–100 mikrométert. Arteriovenózus anasztomózisok jelennek meg a pleurán, a tüdőben – a vér közvetlenül átjut az artériás oldalra, nem tud oxigént felvenni. A hipoxémia mértékét az intrapulmonális söntök és a ventilláció-perfúzió közti aránytalanság határozza meg. A szindrómához előrehaladott stádiumában diffúziós zavar is társul.
  A pulmonális értágulat oka, hogy fokozódik az indukálható nitrogén-monoxid-szintáz enzim expressziója és a tüdőbeli makrofágok aktivitása. Ennek háttere egyelőre ismeretlen, de a bélbaktériumoknak szerepük lehet benne. A tüdőerek ugyanis dilatálnak, ha a bélrendszerből jövő vér az anasztomózisokon keresztül kikerüli a májat. Beszámoltak az endotelin-1-termelés és az érfalon az endotelin-B-receptor-expresszió fokozódásáról is. Az értágulatban egyéb molekuláris mechanizmusok szerepét (az endogén szén-monoxid- termelést vagy a kalcium aktiválta káliumcsatornák stimulációját) is feltételezik.

Diagnosztika

A hepatopulmonális szindrómának nincsenek egyértelmű diagnosztikai jelei. Nincs kapcsolat a tünetek és a májbetegség súlyossága, oka, az egyéb szövődmények, például a portális hipertenzió között, ráadásul a szindróma akut májbetegségben, iszkémiás májkárosodás esetén is kialakulhat. A mellkasi röntgenfelvételen is ritkán látunk eltérést, legfeljebb a tüdő bázisán kisfokú, a tüdőerek tágulatára utaló intersticiális elváltozást. A fulladás sem specifikus tünet: a májbetegek több mint 30 százalékánál krónikus tüdőbetegség is fennáll.
  Az egyetlen rutinszerűen alkalmazható diagnosztikai próba a belégzés mellett vizsgált CO-diffúziós teszt. Ennek az eredménye hepatopulmonális szindrómában mindig kóros – azonban aspecifikus, mivel egyéb betegségekben is eltérést jelezhet. Amit újabban javasolnak, az a kontrasztos sóoldattal végzett szívultrahangos vizsgálat. Ennek lényege, hogy a fiziológiás sóoldatot felrázzák, aminek az eredményeként tele lesz buborékkal. Ezek mérete meghaladja a 10 mikront, így az egészséges tüdőereken nem jutnak át, míg a tágult kapillárisokon igen. Az előkezelt sóoldat intravénás beadása után először a jobb pitvarban változik meg az opálosság. Hepatopulmonális szindróma esetén 3-6 ciklussal később az opálosság fokozódása a bal pitvarban is megjelenik: a buborékok ugyanis átjutnak a tágult pulmonális ereken. Az eljárás pitvari szeptumdefektus vagy pulmonális söntök esetén is pozitív leletet ad – ezeket transzezofagealis szívultrahanggal vagy tüdőangiográfiával zárhatjuk ki.

Terápia

A szindrómának jelenleg nincs hatékony gyógyszeres kezelése. Eddig csak próbálkozások történtek több-kevesebb sikerrel. A norfloxacin javította a tüdőfunkciót, ami alátámasztja a baktériumok jelentőségét. Egy állatkísérletben pentoxifillin hatására a gyulladáskeltő TNF-alfa szintje csökkent, amivel sikerült megelőzni a szindróma kialakulását. Az NO-szintáz- gátlóként adott metilénkék átmenetileg javította az artériás oxigenizációt, míg egy arginin-analógnak nem volt hatása a kóros gázcserére. Hatástalannak bizonyult az almitrin, az antibiotikumok többsége és a ciklofoszfamid, továbbá a béta-blokkolók, a ciklooxigenáz- gátlók, a fokhagymakészítmények és a kortikoszteroidok. Palliatív kezelésként súlyos hipoxémia esetén hosszú távú oxigénterápia javasolt, de a hatékonysága kérdéses.

Prognózis

Rejtve maradt szindróma esetén a beteg kilátásai rosszak, viszont számottevően javulnak, ha időben felismerve elvégzik a májtranszplantációt. Egy vizsgálat például az átültetésre nem alkalmas betegeknél kimutatta, hogy – a májbetegség okától, súlyosságától és az életkortól függetlenül – a szindróma túlélési ideje átlagosan 24 hónap (e tünetcsoport nélkül a májbetegeknél 87 hónap), az ötéves túlélés pedig 23 százalékos (a szindróma nélkül 63 százalékos). Időben végzett átültetéssel lényegesen javul a túlélési idő, ezért a 60 Hgmm alatti parciális oxigénnyomás sürgős májátültetést indokol.

Nemcsak a tüdőfunkció romlása, hanem a fibrinogénszint is jelzi a COPD közelgő exacerbációját. A betegségre jellemző fokozott vérrögképződési hajlamot eddig a trombocitaszám emelkedésének tulajdonították.

A krónikus obstruktív tüdőbetegség (COPD) exacerbációjára hajlamos betegek felkutatásának nagy a jelentősége: célzott terápiával az epizódok megelőzhetők. A kiújulás kockázati tényezőinek a meghatározásával foglalkozó számos vizsgálat többségének résztvevői heveny exacerbáció miatt felvett, kórházban kezelt betegek voltak – így kevés az arra vonatkozó adat, hogy a területi ellátásban gyógyított betegeknél mi tartozik a prediktív tényezők körébe.
  Holland kutatók egy COPD-s betegek közreműködésével végzett korábbi vizsgálat, a COSMIC 40–75 éves betegei közül azokat vonták be elemzésükbe, akiknél az előző év során legalább két exacerbáció fordult elő (Chest 2008; 133;350–357). Kizárási kritérium volt, ha az illetőnek az előző három hónap során súlyosbodtak a tünetei, szisztémás szteroidot kapott, antibiotikumot szedett vagy kórházban ápolták légúti fertőzés miatt. A tüdőfunkciók meghatározása mellett a szisztémás gyulladás laboratóriumi paramétereit is meghatározták a vizsgálat kezdetén, mert korábban megfigyelték, hogy akut exacerbáció esetén egyes akutfázis-fehérjék szintje hirtelen megemelkedik.
  A vizsgálat során 277 betegévnyi adat gyűlt össze, 31 betegnél lépett fel egy vagy több súlyos, 197-nél pedig közepesen súlyos exacerbáció (összesen 37, illetve 374 esetben), míg 128 résztvevő állapota stabil maradt.
  Az elemzésből kiderült, hogy az epizódok tekintetében prediktív tényező a FEV1-érték és a korábbi exacerbációk száma, valamint súlyos esetekben a tüdőfunkciót jellemző, a tüdőszövet diffúziós kapacitására utaló változó (DLCO). Ezek lényegében megegyeznek a kórházban kezelt betegeknél kimutatott tényezőkkel. Új eredmény viszont az, hogy a fibrinogénszint és az exacerbációk között is van kapcsolat: 1 g/l-es emelkedés esetén 20 százalékkal nő a valószínűsége annak, hogy egy éven belül közepes vagy súlyos exacerbáció jelentkezik a COPD-s betegeknél.
  A fibrinogénszint és a COPD exacerbációja közötti kapcsolat beleillik abba a jelenségbe, hogy COPD esetén fokozott a vérrögképződési hajlam (ezt eddig a trombocitaszám emelkedésének tulajdonították). Másrészt a fibrinogén gyulladásos markernek is tekinthető, ezért szintjének emelkedése egyben fokozott szisztémás gyulladásra utalhat (ennek ellenére a betegeknél a többi vizsgált akutfázis-fehérje szintje nem bizonyult prediktív tényezőnek).
  A magasabb fibrinogénszint új terápiás lehetőségekre is rámutathat COPD-ben. Igaz, szintjének közvetlen csökkentésére jelenleg nincs forgalomban gyógyszer, azonban szisztémás gyulladás gátlásakor a fibrinogén koncentrációja is mérséklődik, ami hasznos lehet az exacerbáció megelőzésében.

A dohányzók esetében nagyobb a posztoperatív szövődmények veszélye, ezért a tervezett nagy műtét, például csípőprotézis- beültetés előtt kifejezetten javasolt a rossz szokás elhagyása. Egy új dán módszer hosszú távon is sikeresnek bizonyult.

Műtét előtt álló betegek számára dolgozott ki dohányzás abbahagyását segítő gyógyszeres és pszichoterápiás programokat egy dán munkacsoport. Véletlen besorolásos vizsgálatukba (Clin Resp J 2008; DOI:10.1111/j.) 120 erősen dohányzó beteget vontak be, akiket a műtétet megelőző 6-8 hét során készítettek fel. A kontrollcsoportban tanácsolták ugyan a dohányzás abbahagyását, de nem hangsúlyozták ennek jelentőségét, míg az intervenciós csoport tagjai személyre szabott tanácsadásban és nikotinpótlásban részesültek. A rövid távú eredmények meggyőzőek voltak: a posztoperatív időszakra a programban részt vevő betegek 60 százaléka leszokott, miközben csak 7 százalékuknál jelentkeztek posztoperatív szövődmények – a kontrollok esetében 7 százalék hagyta abba a dohányzást, míg a szövődmények aránya meghaladta az 50 százalékot.
  Rövid távon már korábban is észleltek ilyen eredményeket, de kevés adat látott napvilágot arról, hogy a leszoktató program hatásai mennyire tartósak. Ezért a dánok azt is figyelték, hogy betegeik kitartanak- e legalább egy éven át. Az eredmények arra utalnak, hogy meglepően nagy hányaduk – 22 százalékuk – igen. Érdekes módon lényegesen több férfi, mint nő volt sikeres. A végleg leszokók jellemzően kevesebb konzultációt igényeltek – egyikük sem vett részt 10 alkalomnál többször a programon –, míg akadt olyan kudarcot valló, aki 27-szer is megjelent. A siker további tényezője volt az alacsony nikotinfüggőség és a nem dohányzó társ. Az egyéni motiváció általánosan a jobb egészségi állapot elérése és a spórolás volt, illetve az, hogy féltek a műtéttől és a posztoperatív szövődményektől.
  A kudarc (a visszaszokás) hátterében a válaszok szerint sokszor a dohányzással járó fokozott megnyugvásérzés, a koncentrálóképesség javulása, valamint a hízástól való félelem állt. Az utóbbi nem volt megalapozatlan: a sikeresen leszokók átlagosan 1 kg-mal gyarapodtak. A kritikus élethelyzetek, haláleset a családban, a depresszió egyértelműen növelte a visszaszokás veszélyét.
  A preoperatív leszoktató program sikerében döntő fontosságúnak bizonyult a rendszeres találkozás és a személyes kapcsolat. A programmal még azoknál is fokozott egészségtudatosságot tudtak elérni, akik végül visszatértek szenvedélyükhöz.
  A vizsgálatot kommentáló közlemény szerint az operációk számából (a dánok 5-10 százaléka fekszik műtőasztalra évente) és a dohányzók 30 százalékos arányából kiindulva a vizsgálatban tapasztalt sikerrátával a preoperatív dohányzásellenes programnak akár népegészségügyi jelentősége is lehet. Egy általános, minden sebészeti osztályon bevezetett hasonló programmal durva becslés szerint évente 0,5 százalékkal lehetne emelni a dohányzást tartósan elhagyók számát.

A fogamzásgátló tabletták eddig mintegy 200 ezer nőnél előzték meg a petefészekrákot – derült ki egy brit epidemiológiai központ metaanalíziséből. A fokozottan veszélyeztetett nők esetében nagyobb a védő hatás.

Százezer halálesetet és kétszázezer új, petefészekrákkal összefüggő megbetegedést előztek meg világszerte az antikoncipiensek az elmúlt fél évszázad alatt – állítja az oxfordi onkológus-nőgyógyász munkacsoport a Lancet hasábjain (2008;371:303–14). Hozzáteszik: a tablettaszedés terjedése, illetve a tablettát szedő nők idősödése miatt ezek a számok tovább nőnek majd; a következő évtizedekben évente akár harmincezer új eset megelőzésére is számíthatunk.
  Az orális antikoncipiensek és a petefészekrák csökkent incidenciája közötti kapcsolatot már régen felvetették. Azt azonban, hogy ez populációszinten milyen mértékű, eddig nem sikerült meghatározni.
  Míg a fogamzásgátlók alkalmazása a reproduktív életkorra jellemző, a betegség idős korban jelentkezik. Azok, akik 40-50 éve kezdték el a készítményeket szedését, most jutnak abba az életkorba, amikor a petefészekrák gyakorisága meredeken emelkedik. Ezért most gyűlnek azok az adatok, amelyek a betegség és az antikoncipiens-alkalmazás összefüggéseire mutatnak rá.

Három vizsgálattípus

A metaanalízis 45 epidemiológiai vizsgálat adatait dolgozta fel: azokat a közleményeket, amelyek 2006 januárjáig legalább 100 fő bevonásával vizsgálták a betegség és a gyógyszerszedés közötti kapcsolatot. Az antikoncipiens-alkalmazásra, gyógyszerszedésre, hormonpótló terápiára vonatkozó adatok mellett a szociodemográfiai jellemzőket, az anamnesztikus információkat – beleértve a családi anamnézist, alkoholfogyasztási és dohányzási szokásokat – is bekérték a vizsgálatok vezetőitől, és mindezt közös adatbázisban összesítették. Végül 21 ország 13 prospektív, valamint 19 populációs és 13 kórházi kontrollt alkalmazó vizsgálatának (eset-kontroll tanulmányok) 23 ezer ováriumkarcinómás és 87 ezer kontrollként közreműködő nő adatát dolgozták fel. A rákbetegek többségénél 45–65 éves kor között állapították meg a daganatos betegséget.

Negyedével csökkent rizikó

A petefészekrákos nők 31, míg a kontrollok 37 százaléka alkalmazott fogamzásgátló tablettát; az előbbi csoportban ennek ideje átlagosan 4,4, az utóbbinál 5,0 év (a legrövidebb alkalmazás 2, a leghosszabb 18 év) volt. A fogamzásgátló tabletták szedésének védő hatása mindhárom vizsgálattípus esetében egyértelműen jelentkezett: a készítményeket egykor szedőknél az átlagos relatív kockázat 0,73-nak adódott. A daganatképződés veszélye az alkalmazás minden öt éve után 20 százalékkal csökkent; azoknál a nőknél, akik 15 évig szedtek antikoncipienst, már csak fele volt azokhoz képest, akik soha nem szedték.
  A kockázatot számos egyéb tényező (etnikai hovatartozás, képzettség, családi anamnézis stb.) is befolyásolhatja, így a kimutatott összefüggéseket ezek alapján korrigálták. Az elemzések azonban azt mutatták, hogy a fogamzásgátlók relatív kockázatot csökkentő hatását ezek kevesebb mint 1 százalékban befolyásolhatják. Az viszont nyilvánvalónak tűnik, hogy az eredetileg fokozottan veszélyeztetett nőknél a védő hatás kifejezettebben megnyilvánul.

Meddig tart?

Az adatok alapján nincs jelentősége annak, hogy mikor kezdi el valaki szedni a fogamzásgátlót. Az sem befolyásolja a hatást, hogy valaki az első gyermeke születése előtt vagy utána szed ilyen készítményt. Az viszont fontos kérdés, hogy mennyi ideig állhat fenn az antikoncipiensek védő hatása. Úgy tűnik, az erre adott válasz az idő előrehaladtával változik. Azoknál, akik 10 éven belül hagyták abba szedésüket, 29 százalékkal, akik 10–19 éve szedték, azok körében 19 százalékkal, akik pedig 20 évnél is régebben alkalmazták, körülbelül 15 százalékkal csökken a relatív kockázat. Valamelyes védelem még 30 évvel a szedés abbahagyása után is kimutatható.
  Az 1960-as évek óta lényegesen változott a fogamzásgátlók összetétele: ösztrogéntartalmuk például a felére csökkent. Ennek ellenére az alcsoportelemzések arra utalnak, hogy az összetétel lényegében nem befolyásolja a védő hatást. Ez jelezheti azt, hogy nem a hormonok közvetlen hatása, hanem a petefészek-működés szuppreszsziója lehet kedvező.

   Képes-e hatékonyan megakadályozni a major depresszió relapszusait az új típusú antidepresszáns, a venlafaxin retard? Az Egyesült Államokban 2000 végén indított kettős vak, 29 központ részvételével végzett vizsgálat eredményeit nemrég tették közzé.

    A PREVENT (Prevention of Recurrent Episodes of Depression with Venlafaxine for Two Years) vizsgálat során olyan betegeket osztottak véletlen besorolással két csoportba, akiknek a kórtörténetében legalább három alkalommal fordult elő súlyos depressziós epizód (ebből legalább kettő az elmúlt öt év során). A betegek egyik része naponta 75–300 mg venlafaxin retardot, másik részük pedig naponta 20–60 mg fluoxetint kapott tíz héten át. Ezt követően azok a betegek, akiknél hatásos volt a kezelés, további hat hónapon át kapták a csoportnak megfelelő gyógyszert. A venlafaxinra reagáló betegeknél ezután újabb besorolást végeztek: 164 beteg továbbra is venlafaxin retardot kapott, míg 172-től fokozatosan megvonták a venlafaxint, és placebót adtak helyette. A közelmúltban megjelent elemzés (J Clin Psych 2007;68:1014–1023) azt vizsgálta, hogy milyen gyakran következett be az első év során relapszus.
   A major depresszió rekurrens jellege jól ismert. Felmérések szerint az első epizódot követő egy év során a betegek 40 százalékánál ismételten jelentkeznek a súlyos depressziós tünetek. A kiújulás gyakorisága 15 éves távlatban még nagyobb: meghaladja a 80 százalékot. A relapszusok kockázata – különösen a már több epizódot átélt betegeknél – csökkenthető a tartós antidepresszánskezeléssel, triciklikus antidepreszszánsokkal, szerotonin-, illetve szerotonin–noradrenalin-újrafelvétel gátlókkal és a mostani vizsgálat szerint a venlafaxinnal is. Az adatok egyértelműen igazolták: a venlafaxinnal végzett fenntartó antidepresszáns-terápia mellett szignifikánsan csökkent a visszaeső depressziós betegek aránya. Míg placeboterápia mellett 42 százalékuknál alakult ki relapszus, a venlafaxin retarddal csak 23,1 százalékuknál. Az arány hasonló az egyéb antidepresszánsokkal elérthez.
    A tartós hatású venlafaxin adása nemcsak a relapszusok tekintetében kedvező. Az egyéb mutatók, így az életminőséget vizsgáló kérdőívekkel kapott eredmények szintén jelentős előnyöket mutattak ki a placebóhoz képest.
    Meddig és kinél javasolt a venlafaxin retard tartós adása? Ez a kérdés a többi antidepresszáns esetében sem teljesen tisztázott. Még nem azonosítottak olyan kockázati tényezőket, amelyek segítségével megtalálhatnánk a relapszus szempontjából veszélyeztetett betegeket. Mivel az antidepreszszánsok jelentős hányada mellékhatásokat is kivált, nem mindegy, meddig tart a kezelés. Valószínű, hogy nem feltétlenül szükséges minden betegnél hónapokig-évekig folytatni a kezelést, annak hosszáról azonban egyelőre nem sikerült konszenzusra jutni. Ezért különösen fontos kedvező mellékhatás- profilú gyógyszert alkalmazni (sok központi idegrendszeri gyógyszer nem ilyen). Úgy tűnik, a venlafaxin retard ebből a szempontból is megbízható. A PREVENT során egyértelmű volt, hogy az így kezelt betegeknél észlelt nemkívánatos hatások gyakorisága és jellege nem tér el lényegesen a placebóval kezeltekétől. A gyógyszer előnyösségét közvetve az is alátámasztja, hogy a vizsgálatot több beteg hagyta abba idő előtt a placeboágon, mint a venlafaxincsoportban.
   Ezek az adatok a PREVENT során született köztes eredmények: a vizsgálat és a betegek követése jelenleg is tart. Az ennek során kapott adatok remélhetőleg segítenek a relapszusra hajlamos betegek azonosításában és a prevenciós gyógyszeres kezelés kidolgozásában.

 

  Indokolt a normális és a magas-normális vérnyomás kategóriák elkülönítése – derült ki egy szeptember első napjaiban publikált amerikai vizsgálatból, mert a kardiovaszkuláris kockázat jelentősen különbözik a két csoportban.

  Mi történjen azokkal, akiknek vérnyomása alulról közelíti a 140/90 Hgmm-es határértéket? Prehipertóniásoknak kell tekintenünk őket? Magas-normális vagy pedig normális a vérnyomásuk? Már ebben a stádiumban is foglalkozni kell velük? Vagy csak akkor, ha a tenziójuk átlépi a határértéket? Fokozott- e a kardiovaszkuláris kockázatuk? A válaszok – attól függően, hogy ki melyik irányzat híve – igencsak eltérőek lehetnek.
  A normotenziós emberek jelentős hányadánál idővel hipertónia alakul ki; annak a valószínűsége, hogy ez a betegség az élet során valakinél megjelenik, mintegy 90 százalék a nyugati társadalmakban. Minél magasabb a tenzió a normális tartományon belül, annál kifejezettebb a veszély. Az amerikai ajánlások a 120–139 Hgmm közötti szisztolés, illetve 80–89 Hgmm közötti diasztolés értéket prehipertenziónak, míg az európaiak a 130–140, illetve a 85–89 Hgmm-es értékeket magas normálisnak, a 120–129, illetve a 80–84 Hgmm-es értékeket normálisnak tartják. Az utóbbi két csoport elkülönítésére akkor van csak szükség, ha a kardiovaszkuláris kockázat ilyen kis vérnyomáskülönbségek esetén is különbözik. Egy szeptemberi közlemény (BMJ 2007;335;432) alapján most kiderült: indokolt a két külön kategória definiálása.

  Tízévnyi követés
  Közel negyvenezer egészségügyi dolgozót – legalább 45 éves nőket – vontak be 1993-ban egy olyan véletlen besorolásos, prevenciós vizsgálatba (Women’s health study, WHS), amelynek kapcsán az aszpirin, az E-vitamin és a béta-karotin szedése, illetve a kardiovaszkuláris betegségek közötti összefüggést elemezték. A részvétel feltételeként szerepelt a súlyos belgyógyászati kórképek, szív- és érrendszeri vagy egyéb betegségek hiánya. A nőknek tíz éven át, éves gyakorisággal ki kellett tölteniük egy kérdőívet, amelyben válaszolniuk kellett a főbb végpontok bekövetkezéséről feltett kérdésekre (kardiovaszkuláris események, vérnyomás), illetve a meghaltaknál ekkor rögzítették a halál tényét. 2004 márciusában a résztvevők 97,2 százalékánál rendelkezésre álltak a morbiditási, 99,4 százalékánál pedig a mortalitási adatok.
  A vizsgálat kezdetekor négy vérnyomás-kategóriát állapítottak meg: a 120/75 Hgmm alatti volt az optimális, a 120–129/75–84 Hgmm közötti a normális, a 130–139/85–89 Hgmm közötti a magas-normális vérnyomás, az ennél nagyobb értéket hipertóniának tekintették. A csoportokban külön-külön elemezték a kardiovaszkuláris események előfordulását. A vizsgálat kezdetekor a normotenziósok közé tartozó 74 százalék esetében azt is vizsgálták, hogy tíz év alatt kialakult-e hipertónia (definíciója szerint az addig normotenziós nőnél egy adott időpontban emelkedett vérnyomást mértek és ez 1, majd 4 évvel később, illetve a vizsgálat lezárásakor is kimutatható volt, vagy az illető ebben az időszakban is folyamatosan vérnyomáscsökkentőre szorult). A résztvevők végig saját maguk mérték a vérnyomásukat.
  
  Jelentős kockázatkülönbség
  A vizsgálat végére 982 súlyosabb kardiovaszkuláris esemény következett be a közel 40 ezer résztvevőnél. A legtöbb a már kezdetben hipertóniásoknál: az életkor szerint korrigált események száma itt 1000 betegévenként 4,32 volt. Ahogy a vérnyomás csökkent, úgy mérséklődött a kockázat. Még a magas-normális és a normális csoportba tartozók között is számottevő különbséget lehetett kimutatni (előbbiben 1,6/1000 betegév, utóbbiban 2,9/1000 betegév volt a kardiovaszkuláris események incidenciája). A kezdetben normotenziós nők 30 százalékánál alakult ki a tízéves követés során hipertónia. Túlnyomó többségük a magas- normál vérnyomású csoportban kezdte a vizsgálatot: itt a későbbi hipertónia gyakorisága 52 százalék volt, szemben az optimális és a normális vérnyomású csoportokkal (előbbiben a gyakoriság 8,2 százalék, utóbbiban közel 23 százalék volt). Az is kiderült, hogy a kardiovaszkuláris események különösképpen azokat fenyegetik, akiknél a vizsgálat első 4 éve során alakult ki hipertónia – náluk a szélütés és a szívinfarktus veszélye 56 százalékkal emelkedett.

  Szoros követés kell
  Az eredmények megerősítik: a kardiovaszkuláris kockázat és a vérnyomás közötti kapcsolat nemcsak hipertóniásoknál áll fenn. Új információ viszont, hogy a magas normális és a normális vérnyomású nők kockázata a kardiovaszkuláris események, illetve a hipertónia szempontjából lényegesen különbözik. Ez azt jelenti, hogy indokolt ezt a két vérnyomás-kategóriát fenntartani és különböző gondozási stratégiát kidolgozni. Az, hogy a magas-normális vérnyomású nőknél ez miből álljon (csak életmód-változtatásból, a gyakran társuló egyéb kockázati tényezők, például hiperkoleszterinémia, inzulinrezisztencia gyógyszeres kezeléséből, vagy akár vérnyomáscsökkentők adásából), még nem egyértelmű, egyelőre ilyen irányú vizsgálatok sem kezdődtek el. Egy biztos: ez a populáció fokozott figyelmet érdemel és mindenképpen javasolt a rendszeres vérnyomás-ellenőrzés annak érdekében, hogy a hipertónia időben felismerhető legyen.

 

Kommentár: DR. KAPOCSI JUDIT

A „normális vérnyomás” definíciója önkényes

 Az amerikai biztosítótársaságok már 1905-ben statisztikai adatokkal igazolták, hogy a vérnyomás és a halálozás között szignifikáns az összefüggés. A magasvérnyomás- betegség definíciója csak évtizedekkel később született meg. Nem véletlen, hogy az idők során különböző értékeket rendeltek a normál tartományhoz, és ma is zajlik a vita, hogy a prehipertenzió megfogalmazást használjuk-e a 120/80–139/89 Hgmm-es tartományban, vagy különítsük el a magas-normális (130/85–139/89 Hgmm), a normális (120/80–129/84 Hgmm), illetve az optimális (120/80 Hgmm alatti) kategóriákat. Az előbbi kategorizálás az amerikai, az utóbbi pedig az európai ajánlásban szerepel. A Magyar Hypertonia Társaság szakmai irányelveiben az európai ajánlásnak megfelelő értékeket fogadta el.
  A különbségeket az magyarázza, hogy a „normális vérnyomás” definíció önkényes. Egy ismert adat szerint a kardiovaszkuláris szövődmények bekövetkezésének kockázata a vérnyomás emelkedésével arányosan nő, még a vérnyomás normális tartományában is. Az európai ajánlás (az European Society of Hypertension [ESH] és az European Society of Cardiology [ESC] közös állásfoglalása, 2007) szerint a „normális vérnyomás” kategória rugalmasan kezelendő, azon egyszerű ok miatt, hogy a lehetséges kardiovaszkuláris szövődmények bekövetkezésének kockázata azonos vérnyomás mellett egyénenként különböző lehet, attól függően, hogy vannak-e egyéb rizikófaktorai a betegnek.
  A Framingham Tanulmányból származó adatok azt igazolták, hogy minél magasabb a vizsgált személy vérnyomása a normál tartományon belül, annál nagyobb a kockázata annak, hogy a későbbiekben hipertónia alakul ki nála. A társbetegségek és egyéb rizikófaktorok jelenléte vagy hiánya (rizikóbecslés) alapján döntjük el, hogy adunk-e gyógyszert az életmódbeli tanácsok mellett egy 130/89 Hgmm-es vérnyomású betegnek. Más szavakkal: különböző lesz a terápiás célvérnyomásérték. Példaként említhető, hogy amenynyiben az adott betegnél veseérintettség vagy diabétesz is fennáll, a magas-normális tenzió esetén gyógyszeres terápiát indítunk (lehetőleg ACE-gátlót adunk). Ha egyáltalán nincs társbetegség vagy rizikófaktor, akkor rendszeres vérnyomás-ellenőrzés és életmódbeli tanácsok adása a feladat. A közölt cikkben elemzett Women’s health study különös értéke, hogy a nagy tanulmányokban egészében alulreprezenzált populációban, nők közreműködésével végezték. A közölt eredmények megerősítik a korábban más szerzők által közölt, átlagpopulációra vonatkozó adatokat.
   A gyakorló orvos számára megfogalmazható legfontosabb üzenet, hogy a vérnyomás ellenőrzése akkor is rendkívül fontos, amikor a betegnek nincs ismert hipertóniája. A normáltartományban lévő érték esetén is el kell végezni a rizikóbecslést, és meg kell határozni a célvérnyomást. Az antihipertenzív gyógyszeres terápia indítása nem egyedül a vérnyomás számszerű értékétől függ.

 

Gyulladásos bélbetegség esetén négyszeresére emelkedik a neuropátiák kialakulásának kockázata – mutatta ki egy brazil vizsgálat, amelyet az American Academy of Neurology májusi nagygyűlésén ismertettek.

  Neurológiai fizikális vizsgálattal, elektromiográfiás, idegrendszeri képalkotó, valamint a szenzomotoros neuropátia (SNP) kimutatását célzó módszerekkel 37 Crohnbeteget, 66 colitis ulcerosást és 51, egyéb eredetű gyomor-bélrendszeri betegségben szenvedő személyt vizsgált a dél-amerikai munkacsoport. A betegek közel felét kínozta a leggyakoribb panaszként említett fejfájás – ebből a szempontból a csoportok között nem volt különbség. Ezzel szemben a carpal tunnel szindróma négyszer, az SNP pedig hatszor gyakoribb volt a gyulladásos bélbetegségben (IBD) szenvedő betegek, köztük is inkább a nők körében. SNP-re utaló jeleket minden ötödik IBD-s betegnél ki lehetett mutatni – olyanoknál is, akiknél egyébként semmiféle kockázati tényezőt nem tudtak igazolni. Ez felveti annak a lehetőségét, hogy közvetlen összefüggés van az IBD és a neuropátia között.
  Egyelőre nem tisztázott, hogy pontosan mi áll a kapcsolat hátterében. Lehet, hogy immunrendszer által közvetített jelenségről van szó, esetleg valamilyen, eddig fel nem ismert tápanyaghiányról. Egy biztos: érdemes a klinikusoknak tisztában lenniük azzal, hogy IBDben nő az SNP kockázata. Így elkerülhető, hogy ezt a szövődményt tévesen reumatológiai betegségként diagnosztizálják és kezeljék.
   Nem ez az egyetlen társbetegség, amely az IBD-ben szenvedőket sújtja. A szklerotizáló kolangitisz 6,9-szeresére, a legalább egy éven át folyamatosan fennálló tünetek 3,2-szeresére növelik IBD ben a kolorektális karcinóma kialakulásának kockázatát egy a Mayo Klinikán végzett vizsgálat szerint, amelyben 43 rákos és 102 daganatmentes IBD-s beteg vett részt. (Am J Gastroenterol 2007; 102:829–836). Ez egyértelműen az idült gyulladás jelentőségét támasztja alá. Érdekes módon ennek ellenére az 5-amino-szalicilátkezelés nem előzte meg a rákot. A várakozásoktól eltérően a gyakori orvosi felülvizsgálat és a kolonoszkópia sem bizonyult védő hatásúnak a daganattal szemben.

  A szemfenéki kép alapján megjósolható a stroke-kockázat – így foglalható össze annak a vizsgálatnak az eredménye, amely az időskori makuladegeneráció (AMD) és az agyi érkatasztrófa kialakulása közötti összefüggést térképezte fel.

  Van-e kapcsolat a szélütés és az időskori látásvesztés leggyakoribb oka, az AMD előfordulása között? Mivel a carotis-szűkület és egyes gyulladásos folyamatokban szerepet játszó génmutációk nemcsak stroke-ra, hanem az AMD-re is hajlamosítanak, egy prospektív vizsgálatban tízezer beteg bevonásával próbálták tisztázni az összefüggést (Ann Intern Med 2006;145:98).
   A 49–73 éves, szívbetegségben nem szenvedő résztvevőknél 1993 és 1995 között szemfenéktükrözést végeztek az AMD jellegzetes tünetei, a szemtükörrel jól megfigyelhető retina alatti depozitumok, a drusenek kimutatása céljából. A retinalis pigmentepithelium bazálmembránja és a Bruch-membrán között felhalmozódó, lipid természetű anyagból álló drusenek megléte alapján 498 főnél diagnosztizáltak korai stádiumú AMD-t. A 10 éves követés során összesen 241-en szenvedtek stroke-ot. Az AMD-vel való összevetéskor kiderült: a kórkép fennállása esetén a stroke kumulatív incidenciája közel duplájára nő. Az agyi történés kockázata az AMD-ben szenvedők életkora, neme, etnikai hovatartozása és lakhelye szerinti korrigálást követően is 87 százalékkal emelkedett. Az összefüggést a vérnyomás, a dohányzás és a vérnyomáscsökkentő gyógyszerek alkalmazása sem befolyásolta számottevően.
   A kapott eredmény többféleképpen magyarázható. Egyrészt lehet, hogy az ateroszklerózis, ami a stroke egyik legfontosabb kockázati tényezője, egyben az AMD veszélyét is emeli azáltal, hogy megváltozik a keringés az érhártyában. Ateroszklerózisban a Bruch-membránban lerakódó lipidek állhatnak a háttérben: egy holland vizsgálat eredményei is azt jelzik, hogy karotiszplakk megléte esetén súlyosabb fokú az AMD. De mivel jelen vizsgálatban az ateroszklerózis kockázati tényezőitől függetlenül is fennállt a stroke és az AMD közti kapcsolat, valószínűleg egyéb mechanizmusok is érvényesülnek a jelenségben. Elképzelhető, hogy mind a stroke, mind az AMD kialakulásában hasonló mikrovaszkuláris elváltozások, gyulladásos folyamatok vagy genetikai polimorfizmusok játszanak szerepet.
  Bármi is a mechanizmus, annak komoly klinikai jelentősége van, hogy az AMD korai fennállása esetén nő a stroke kockázata. Egyrészt az AMD a fokozott stroke-hajlamra utaló, fontos diagnosztikai tünet lehet. Másrészt az összefüggés alapján új megközelítéseket lehet kidolgozni mindkét kórkép prevenciójára. Például, mivel az ARED (Age- Related Eye Disease Study; lásd keretes írásunkat) eredményei alapján tudjuk, hogy az antioxidáns étrendkiegészítők ( cink, C- és E-vitamin, béta karotin) nagy adagban adva csökkentik az AMD kialakulásának kockázatát, felvetődik, hogy ezek az anyagok a stroke-kal kapcsolatban is védenek. Hasonlóképp elképzelhető, hogy a stroke megelőzésére adott szerek ( például a sztatinok) viszont az AMD-vel szemben fejtenek ki védő hatást.

Már Európában az új gyógyszer

 Január 22-én az Európai Unió egész területére megkapta a forgalomba hozatali engedélyt a ranibizumab. A vascularis endothelialis növekedési faktor A (VEGF-A) elleni monoklonális antitest az időskori makuladegeneráció nedves formájában csökkenti a VEGF-A által előidézett érnövekedést és folyadékszivárgást.
   Az intraocularis ranibizumab (Lucentis) injekcióval végzett három vizsgálatban 1323 beteg vett részt, valamennyien 50 éven felüliek, akik nedves AMD-jét addig nem kezelték. Két dózist – 0,3 mg és 0,5 mg – vizsgáltak kétéves időtartammal. A placebokontrollos ágban a fecskendőt a szem felszínéhez nyomták, de tényleges injekciózás nem történt. A harmadik vizsgálatban a Lucentist verteporfin fotodinámiás terápiával (PDT, az AMD egy másik kezelése) hasonlították össze. A hatásosság fő mértéke az érintett szem látóképességének változása volt egyévi kezelés után, standard szemvizsgálatként a betűtáblát használva.
  A ranibizumabbal a betegek 94,3–96,4 százalékánál nem csökkent jelentősen a látóképesség, szemben az álinjekciót kapó betegek 62,2 százalékos és a verteporfin PDT-vel kezelt betegek 64,3 százalékos arányával. A 0,5 mg-os adag hatásosabbnak mutatkozott, mint a 0,3 mg-os. A ranibizumabot kapó betegek látóképessége jobb maradt az álinjekcióval elérthez képest egy olyan vizsgálatban is, amelyben ritkábban adták az injekciót: az első 3 hónapban havonta, majd negyedévente. A leggyakrabban (több mint 10 százaléknál) előforduló mellékhatások a szemmel, szemhéjjal előforduló problémák, valamint a fejfájás és a magas vérnyomás voltak. Ritkán endophthalmitis, szemgyulladás, a retina károsodása és szürkehályog is előfordult a kezelés után.

MEDICAL TRIBUNE

 Valóban nem növeli a testtömeget az inzulin–zsírsav hibrid Létezik-e olyan inzulin, amelynek nincs hízást előidéző hatása? A válasz mostanáig kétséges volt, de egy nagy betegszámú, multicentrikus vizsgálat, a PREDICTIVE bebizonyította, hogy van ilyen.

  Amikor az életmód-változtatás, a helyes táplálkozás és az orális antidiabetikus kezelés nem elegendő a megfelelő anyagcsere-egyensúly biztosításához, nem lehet mást tenni, mint inzulinra állítani a beteget. Ám ez gyakran vezet nemkívánatos súlygyarapodáshoz, ami kifejezetten rontja a beteg együttműködési hajlamát, sőt a szénhidrát- anyagcserét is. Fokozódhat az inzulinrezisztencia, hipertónia alakulhat ki, emelkedhet a koleszterinszint – ezek a kardiovaszkuláris betegségek szempontjából egyértelmű kockázati tényezők.
   A széles körben, több mint 50 országban alkalmazott új típusú bázisinzulinnal, a detemir inzulinnal végzett PREDICTIVE vizsgálatban (Int J Clin Pract 2007;61: 523–8) 11 ország több mint húszezer, 1-es és 2-es típusú diabéteszben szenvedő betege vett részt. A 14 hetes vizsgálat végére nemcsak átlagos vércukorszintjük mérséklődött, de 2-es típusú diabéteszben átlagos testsúlyuk is csökkent, mintegy fél kilogrammal. A jobb anyagcserét a glikált hemoglobin (HbA1c) arányának a csökkenése is jelezte. Ráadásul súlyos hipoglikémiás epizódok is lényegesen ritkábban jelentkeztek, mint a korábban alkalmazott tablettás kezelés vagy NPH (Neutrális Protamin Hagedorn) inzulin mellett.
   Az eredmények összhangban állnak a korábbi, összességükben mintegy 4000 beteg bevonásával végzett vizsgálatok során tett megfigyelésekkel. Két véletlen besorolásos klinikai vizsgálat során például 2-es típusú cukorbetegségben szenvedőknél kimutatták: az átlagos súlygyarapodás több mint 50 százalékkal kisebb az új típusú bázisinzulinnal végzett kezelés során, mint NPH inzulin hasonló dózisának alkalmazásakor. Azt is kimutatták, hogy az előnyös hatás függ a testsúlytól – minél nagyobb a testtömegindex, annál kifejezettebb a kedvező hatás.
   A hazánkban 2006 áprilisa óta forgalmazott detemir az a bázisinzulin, amely – a korábbi, hasonló funkciójú inzulinokhoz képest – nem okoz súlygyarapodást, foglalta össze kérésünkre a vizsgálat számára legfontosabb üzenetét dr. Madácsy László professzor (Semmelweis Egyetem, I. Sz. Gyermekklinika). Az átlagosan fél kilogrammos fogyás olyan kevés, mondta, hogy praktikusabb az – eddigi, NPH inzulinokkal szinte törvényszerűen bekövetkező, és a glargin inzulinnal is gyakran tapasztalt – súlygyarapodás elmaradását hangsúlyozni. Míg a betegség 1-es típusában, egyes sovány fiataloknál a professzor szerint néha még jól is jön egy kis hízás, a 2-es típusban, ahol a túlsúlyosság vagy az obezitás az első lépés, egészen más a helyzet: ma, amikor egyre korábban kell elkezdenünk az inzulinterápiát, a súlygyarapodás elkerülésének igen nagy a jelentősége. A testsúlyt kedvezően befolyásoló hatás elmaradása vélhetően a molekula módosított, 24 órás hatástartamot is lehetővé tevő szerkezetének köszönhető.
   A detemir olyan új inzulin–zsírsav hibrid, amely képes reverzibilisen kötődni az albuminhoz, a keringésben pedig fokozatosan disszociálni róla. Ez teszi lehetővé az aktív detemir-monomer elhúzódó felszabadulását, ami miatt előre jelezhetővé válik a felszívódás és a farmakodinámiás hatás. Feltételezhető, hogy ez csökkenti az éjszakai hipoglikémia kockázatát, amelynek tényét Madácsy professzor is megerősítette: ha az éjszakai időszakra kell bázisinzulint adni (márpedig 1-es típusban majdnem mindig kell), a detemirrel ritkábban alakul ki kórosan alacsony vércukorszint, mint a korábbi inzulinfajtákkal.
   Első terápiás lehetőségként, akárcsak a többi analóg inzulin, a detemir sem rendelhető kiemelt támogatással, vagyis csak azoknak jár a támogatott forma, akik anyagcseréje a korábbi inzulinok mellett nem megfelelő, és akiknél gyakori a hajnali hipoglikémia. Mivel azonban az inzulinkezelés beindítása után kialakul a remissziós szakasz – amelyet mézesheteknek neveznek, de a professzor szerint ezek „mézes hónapok vagy évek” is lehetnek –, ebben a szakaszban általában nincs szükség ennyire hosszú hatású inzulinra. Az átállításra általában többéves inzulinkezelés után, a serdülőkorban van szükség 1-es típusú diabétesz esetében.
   A detemir testsúlysemleges hatásának igen nagy a jelentősége – erősítette meg dr. Jermendy György (Fővárosi Önkormányzat Bajcsy-Zsilinszky Kórháza, III. Belgyógyászati Osztály), akinek 2-es típusú diabéteszben szenvedők kezelésével szerzett tapasztalatai szerint a gyarapodás mértéke e típusban is kisebb, mint az NPHinzulinnal, amellyel ez ideig a 3. fázisú vizsgálatokban összehasonlították. Hozzátette: hatásgörbéje alapján alkalmazásának fő indikációja e típusban is a hajnali hipoglikémiás jelenség kivédése.

A bélflóra befolyásolásával biztonságos és olcsó módszerhez juthatunk az irritábilis bél szindróma vezető tünete, a hasi fájdalom kezelése terén.

A bélfal fájdalomreceptorainak működését is befolyásolják a bél mikroflóráját alkotó baktériumtörzsek. A tápanyagok bontásában, az intesztinális epitélium, az ér és a nyirokerek fejlődésében, valamint a kórokozók elleni védekezésben fontos szerepet betöltő baktériumok ezzel új terápiás lehetőség előtt nyitnak utat (Nature Medicine, 2007;13:35–37).
    Egy francia kutatócsoport öt probiotikus baktériumtörzs, valamint patogén E. coli-törzsek opiátreceptorokra és a 2-es típusú kannabinoid receptorokra kifejtett hatását vizsgálta. Humán epiteliális sejtvonalon in vitro kimutatták, hogy az L. acidophilus és az L. salivarius Ls-33 törzse tartósan fokozza a mű típusú opiát receptorok (MOR) expresszióját. Az L. acidophilus a kannabinoid receptorok (CB) termelését is fokozta. A hatás akkor is fellépett, amikor elölt baktériumokat adtak a sejtekhez.
    A sejtkultúrákon tett megfigyeléseket állatkísérletekben is igazolták. Szájon át, klinikai dózisban (109 CFU-adagban) 15 napon át adtak L. acidophilus baktériumokat egereknek és patkányoknak. A kezeletlen állatoknál MOR- és CB-receptor a vastagbél epiteliális sejtjeinek 0–20 százalékán, míg a kezelteknél a sejtek 25–60 százalékán volt kimutatható. A fokozott expresszió mellett az állatok fájdalomküszöbe is emelkedett. A végbél- és vastagbél tágításával (a viszcerális percepció kutatására alkalmazott eljárással) igazolták, hogy kezeletlen állatoknál 50±2 Hgmm, míg kezelteknél csak ennél 20 százalékkal magasabb nyomásértékek mellett lép fel fájdalom. A fájdalomcsillapító hatás a kezelés tizedik napján vált kimutathatóvá és a kezelés befejezése után három nappal szűnt meg.
    Az irritábilis bél szindróma modellezésére használt krónikus vastagbél- hiperszenzitivitás modellben a fájdalomcsillapítás mértéke még kifejezettebb volt, elérte a 44 százalékot – Lactobacillussal nem kezelt állatoknál ezt a hatást 1 mg/ttkg morfin adásával lehetett elérni.
    Úgy tűnik, a probiotikum fájdalomcsillapító hatásában döntő szerepet játszanak a kannabinoid receptorok; az ezek elleni antitestekkel a hatást fel lehetett függeszteni, ellenben opiátreceptorantagonistával nem.
    Az eredményeknek döntő jelentőségük lehet az irritábilis bél szindróma kutatásában. Jelzik, hogy a bélflóra modulálása biztonságos és olcsó módszerré válhat a vezető tünet, a hasi fájdalom kezelésére.

A losartan már három hónap alatt jelentősen növeli az adiponektinszintet – állapította meg egy japán kutatócsoport (Clin Therap 2006; 28:1677–85). A zsírsejtekben termelődő fehérje hiányának egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az ateroszklerózis kialakulásában, mert esszenciális hipertóniában és inzulinrezisztencia (IR) fennállásakor csökken az adiponektin- koncentráció. Az IR-t gyógyszerekkel kedvezően lehet befolyásolni, az viszont eddig nem tudtuk, hogy az irányelvek szerint adandó gyógyszerek – például az angiotenzin II-receptor blokkolók (ARB-k) – befolyásolják-e az adiponektin koncentrációját.
   Az esszenciális hipertóniában szenvedő, átlagosan 64 éves betegeknél még nem alakult ki vesekárosodás vagy proteinuria. Egy részük napi 50–100 mg losartant, a kontrollcsoport pedig napi 5–10 mg amlodipint kapott. A vizsgálat kezdetén, majd a befejezéskor meghatározták a vizeletalbumin mennyiségét, az inzulinrezisztenciára utaló HOMA-IR indexet (Homeostasis Modell Assessment*), valamint a szérum adiponektin-koncentrációját.
   Három hónap elteltével a losartan és az amlodipin gyakorlatilag minden betegnél hasonló hatékonysággal normalizálta a vérnyomást, 26-28 Hgmm-rel csökkentette a szisztolés és 10-13 Hgmm-rel a diasztolés értéket. Az adiponektinszint esetében azonban számottevő különbséget lehetett kimutatni a két gyógyszer között: míg a losartan növelte a fehérje mennyiségét (9,56-ról 10,36 mg/ml-re), addig az amlodipinnek nem volt ilyen hatása. A losartan hatása különösen azoknál volt kimutatható, akik adiponektinszintje kezdetben alacsony volt, így a diabéteszesek és az IR-ben szenvedők, valamint a nagy testtömegindexűek körében.

A nem alkoholos eredetű zsírmájat a metabolikus szindróma „halálos négyesével” való egyre nyilvánvalóbb kapcsolata miatt sokan a tünetcsoport ötödik elemének tartják.

A nem alkoholos eredetű zsírmáj (non alcoholic fatty liver disease, NAFLD) a felnőtt népesség negyedét is érintheti. Gyakorisága az elhízottak, illetve a 2-es típusú diabéteszben szenvedők körében még nagyobb, 70–90 százalék is lehet. Fiatal felnőttkorban 10–25 százalékra becsülik az előfordulását. Egy novemberben publikált vizsgálat (Eur J Gastroent Hep 2006;18: 1241–45) eredményei szerint pedig az elhízott fiatal felnőttek körében még nagyobb (52 százalékos) a prevalenciája. Az elhízott gyermekek közül gyakorlatilag minden másodiknál fennáll a kórkép, míg nem elhízott kortársaiknál az arány csupán 2,6 százalékos.
A többnyire tünetmentesen zajló kórképre legtöbbször véletlenül, magasabb májenzimértékek alapján derül fény, de a betegek 70 százalékánál a laboratóriumi leletek nem mutatnak eltérést. Előrehaladott esetben sem okoz a fáradtságon kívül kifejezett panaszokat. Diagnosztizálása nem egyszerű: a kóros májfunkciós értékek mellett leginkább a májnagyobbodás vagy az ultrahangvizsgálattal észlelt diffúz elváltozás igazolja, de ezek is csak későbbi stádiumban. Szövettani vizsgálattal ugyan egyértelműen kimutatható, azonban májbiopsziát ilyen indokkal ritkán végeznek.
Szoros kapcsolata a hasi elhízással, diszlipidémiával, inzulinrezisztenciával és a 2-es típusú diabétesszel – a metabolikus szindróma „halálos négyesével” – egyre nyilvánvalóbb. Olyannyira, hogy sokan a metabolikus szindróma ötödik tünetének tartják az NAFLD-t (Diabet Med 2007;24:1–6). Míg egyre valószínűbb, hogy a halálos négyes és az NAFLD kedvezőtlen hatásai kölcsönösen erősítik egymást, az NAFLD-nek a metabolikus szindrómától független hatásai is vannak. Fennállásával csökken az antiaterogén vegyületek, így az adiponektin és az apolipoprotein B-100 termelődése; nő a lipidperoxidációs termékek szintje; szisztémás gyulladás és endotheldiszfunkció alakul ki. A változások együttes következményeként nő a kardiovaszkuláris betegségek kialakulásának (CVD) kockázata.
 Egy amerikai vizsgálat során például kiderült, hogy NAFLD-re utaló GPT értékek alapján – függetlenül az egyéb kockázati tényezők fennállásától – meg lehet jósolni, kialakul-e 10 éven belül CVD. Egy másik felmérésbe kétezer, kezdetben kardiovaszkuláris betegségben nem szenvedő felnőtt cukorbeteget vontak be. Náluk az NAFLD az ötéves megfigyelési időszak alatt másfélszeresére növelte a CVD veszélyét. Új, független kockázati tényezőt ismerhettünk meg tehát.

Természetes közegük a talaj és a víz. Táplálékukat az itt élő többi baktérium jelenti. Lehet, hogy valamikor az antibiotikumok alternatíváját jelentik majd?
Az egyik legrégebben ismert ragadozó baktériumtörzs a micavibrióké. Táplálkozásuk során más baktérium felszínéhez kapcsolódnak, átlyukasztják sejtfalát és kiszippantják. Bár két évtizede ismerjük, nehéz tenyészthetősége miatt a törzzsel eddig nem végeztek intenzív kutatásokat. Egy New Hampshire-i kutatócsoport viszont pár hete bejelentette: a törzset gyógyításra foghatnánk. A kutatók Pseudomonas aeruginosa-tenyészetekhez adtak micavibriót. A betegekből izolált 120 törzs közül 104-et elpusztított a ragadozó baktérium és a P. aeruginosa alkotta biofilm vastagsága is lényegesen, mintegy tizedére csökkent.
Ha a micavibriót gyógyászati célra lehetne használni, rendkívül nagy jelentőségű lenne a HIV-fertőzött, rosszindulatú betegségben szenvedő vagy cisztás fibrózisos betegek esetében, akiknél a Pseudomonas gyakran okoz súlyos, nehezen kezelhető fertőzéseket. Persze, ehhez először még meg kell határozni, hogy a ragadozó baktériumok hogyan hatnak a szervezet flórájára, illetve igazolni kell, hogy nem váltanak ki a szervezet számára veszélyes immunválaszt.
A másik ragadozó baktérium, a Bdellovibrio bacteriovorus más technikát „használ”: az áldozatába hatol, és belülről falja fel. Egy baktérium 4-5 Bdellovibrio számára jelent elegendő táplálékot; amikor elfogyott, a ragadozók újabb préda után néznek. Brit kutatók kimutatták, hogy a törzs E. coli és salmonellák ellen is igen eredményes. Nem valószínű, hogy kialakulhat vele szemben valamiféle rezisztencia, ugyanis sokféle sejtfelszíni fehérjét használ a célbaktériumba való bejutáshoz.
Hatékonysága azonban igencsak függ attól, hogy aktuálisan milyen típusú baktériumok vannak még jelen a környezetben. E. coli és egy talajbaktérium, a Bacillus subtilis kevert sejttenyészetében például a Bdellovibro kisebb intenzitással tudta csak az E. coli-t pusztítani, mint amikor nem volt jelen B. subtilis. Ez mindenképpen azt jelzi, hogy ennek a ragadozó baktériumnak a klinikai alkalmazása során – amennyiben erre valaha is sor kerül – valószínűleg gondos adagolásra lesz szükség, különösen akkor, amikor egyidejűleg többféle baktérium okoz fertőzést.

Az információhiányt – a kutatócsoportok együttműködésének legfőbb akadályát – kívánja kiküszöbölni a Genomikai Kutatás az Emberi Egészségért konzorcium a 2005 júniusában indított www.biobank.hu honlappal. Itt a regisztrált felhasználók tallózhatnak az egyes laboratóriumok mintagyűjteményeiben, és az együttműködés érdekében felvehetik azok tulajdonosával a kapcsolatot.
A honlap indítása óta eltelt időszakban 82 laboratóriumból 122- en regisztráltak és 69 mintaállomány alapadatait (vizsgált betegség, mintaszám, minta típusa) adták meg – ez több tízezer mintát jelent. A szám a közeljövőben vélhetően lényegesen emelkedik. Egyrészt a hasonló céllal létrehozott egyéb biobankregiszterek (például Semmelweis biobank, Nepsy biobank) felől érkező adatok jóvoltából, másrészt pedig azért, mert a lehetőségről egyre több hazai és nemzetközi fórumon szó esik.
Így például az októberben Budapesten rendezett Nemzetközi Immungenomikai és Immunomikai Kongresszuson is, ahol Martin Yuille, a brit biobank egyik vezetője elnökletével megtartott előadáson összefoglalták a honlap célkitűzéseit. A legfontosabb: megteremteni a Magyarországon kutatási célra felhasználható biológiai mintagyűjtemények átfogó adatbázisát – ez például génpolimorfizmus- elemzések esetében különösen jelentős. Ami a távolabbi jövőt illeti: a magyar biobank tagjai részesei lesznek a jövőre induló 7. EU keretprogramhoz benyújtandó, európai mértékben is hatalmas infrastrukturális pályázatnak.

Az atópiás dermatitisz a leggyakoribb krónikus gyermekkori bőrbetegségek közé tartozik, 13–14 éves korban prevalenciája megközelíti a 20 százalékot. A kínzó viszketés rányomja bélyegét az érintettek mindennapjaira.
Az ekcéma (atópiás dermatitisz, AD) az esetek negyedében nem csupán kozmetikailag zavaró bőrelváltozás. Vezető tünete a viszketés – nappal és éjjel, állandóan –, ami végül olyan mértéket érhet el, hogy a szülők legalább annyira zavarónak tartják az AD-t, mint a cukorbeteg gyermekek szülei a diabéteszt.
Mi áll AD-ben a nagymértékű életminőség-romlás hátterében? Egy brit orvoscsoport szerint (J Clin Pract 2006;60:984–992) a vakarózás és a viszketés következtében fellépő súlyos alvászavar, ami idővel fizikális és mentális kimerültséghez vezet. A fáradtságot tovább súlyosbítják a szisztémásan alkalmazott gyógyszerek, például az antihisztaminok. A kialvatlanság az élet minden területén érezteti hatását. Romlik a koncentráció, így az iskolai teljesítmény. Gyakoriak a magatartási problémák, ami szociális izolálódáshoz vezet. A gyermek a bőrtünetek miatt nem mer sportolni, úszni. Visszahúzódó és önbizalomhiányos lesz, idővel egyre súlyosbodó depresszióba eshet.
Az alvászavar nemcsak a gyermeket érinti, hanem a hozzátartozókat is. Az akut fellángolások időszakában a szülők átlagosan 2–3 órával alszanak kevesebbet, a testvérek 40 százaléka is minduntalan felriad. A fáradt szülő munkahelyi teljesítménye is romlik, ami miatt a család anyagi helyzete rosszabb lesz. Az AD miatt felmerülő pluszköltségek – allergénmentesítés, speciális diéta, állandó mosás – is tetemesek. A családok több mint 90 százalékánál időről időre speciális gondok is jelentkeznek. Nem ehetik kedvenc ételeiket, kerülni kell bizonyos termékeket, nem tarthatnak háziállatot, nem tudnak nyaralni menni. A társadalom sem mindig segít: a környezet tart attól, hogy az AD fertőz, sokan viszolyognak a bőrtünetek látványától.
Az optimális terápia és gondozás megteremtése érdekében nagyon fontos az AD súlyosságának meghatározása, azaz annak az eldöntése, milyen mértékű az életminőségromlás (illetve, hogy a terápia során az hogyan változik). Az életminőséget kérdőívvel lehet mérni, mivel azonban az AD összetett probléma, sokféle szempontból lehet megközelíteni – ezért számos különböző életminőség-vizsgáló kérdőívtípust dolgoztak ki. Van külön az iskoláskorú gyermekek, a csecsemők, illetve az AD-s gyermek szülei számára kialakított kérdőív, mindezek több nyelvre lefordítva. Jelenleg az AD-ben használt kérdőívekkel kapcsolatban a legnagyobb gond az, hogy nincs olyan általánosan elfogadott referenciakérdőív, amihez az összes többi kérdőív eredményét viszonyítani lehetne. Emiatt az eddigi vizsgálatok eredményeit nehéz összevetni, illetve közösen elemezni.
Dr. Szalai Zsuzsanna, a Heim Pál Gyermekkórház Bőrgyógyászati Osztályának vezető főorvosa kérdésünkre elmondta, hogy a napi betegellátás során nincs mód a kérdőívek használatára, azonban a betegség besorolása enélkül is egyértelmű a szakember és a szülő számára. „A kérdőíveket elsősorban olyan új terápiás lehetőségek bevezetésénél kezdték el alkalmazni – mondja a főorvos asszony –, ahol az egyes hatóanyagok hatékonyságát kell standard módon összehasonlítani.” Kérdőívet azonban maguk is alkalmaznak Atópiaiskolájuk (lásd keretes írásunkat) foglalkozásain: a kérdésekre 20–30 perc alatt válaszol a gyermek vagy a szülő. Ezekből kiderül, melyik az a szer, amely kevesebb mellékhatással, rövidebb idő alatt hozza meg a várt eredményt – ezeket azután szívesebben javasolják a kollégák.
Szalai Zsuzsanna hozzátette: nem mindegyik szisztémásan alkalmazott antihisztaminra igaz, hogy súlyosbítja a fáradtságot. Azoknál a gyermekeknél pedig, akik a bőrtünetek következtében nem tudnak nyugodtan pihenni éjszaka, kifejezetten előnyös a nyugtató hatás.
 Mindazonáltal az eddigi tapasztalatok szerint egyértelmű, hogy a kérdőív használata általánosan javasolt az AD kezelése során. Az így nyert információ segítségével időben lehet azonosítani azokat a betegeket, akiknek gondozási segítségre vagy terápiaváltásra van szükségük.

Egyre jobban ismert a diabéteszes láb kialakulásának patomechanizmusa, így nagyobb a remény a valódi oki kezelésre.
Úgy tűnik, hogy diabéteszben a sebgyógyulás egyébként igen összetett és egymást több helyen átfedő szakaszokból – varképződés, steril gyulladás, re-epitelizáció, angiogenezis, granulációs szövet képződése, sebösszehúzódás, hegképződés, végül szöveti remodeling – álló folyamata több ponton is károsodik molekuláris szinten. Ezek mind terápiás célpontot jelenthetnek (Diabet Med 2006; 23:594–608).
A növekedési faktorok (GF) heterogén vegyületcsaládja központi szerepet játszik a sejtek proliferációjának szabályozásában. A legfontosabbak az inzulinszerű GF (IGF), keratinocita-GF (KGF), a trombocita eredetű GF (PDGF), idegsejt-GF (NGF), vaszkuláris endoteliális GF (VEGF), fibroblaszt- GF (FGF). Egyes országokban a PDGF-et már jóváhagyták a diabéteszes fekélyek kezelésére, egyelőre azonban ritkán alkalmazzák. Mindazonáltal valószínűnek tűnik, hogy a növekedési faktorok hatékonysága több típus együttes adásával fokozható. Erre már ismerünk próbálkozásokat; bőrsejteket kapcsolnak mesterséges mátrixhoz, amivel befedik a sebet és itt a szükségletnek megfelelően termelik a növekedési faktorokat. A másik kutatási irány a génterápia, amelynek során a növekedési faktorok génjeit vírusok segítségével juttatják a bőrbe.
A magas vércukorszint miatt aspecifikusan glikálódó molekulák (AGE) fokozzák a fertőzéshajlamot, a sejtproliferációt pedig gátolják. Mérséklődik az angiogenezis hatékonysága is, különösen a magas vércukorszint, a megváltozott nitrogén-monoxid- és GFképződés következményeképpen. A nitrogén-monoxid előanyagát, az L-arginint kedvező eredménynyel adták diabéteszes betegeknek. Idegsejtek által termelt bioaktív vegyületek, a neuropeptidek – elsősorban P-anyag – bejuttatása, illetve a P-anyagot lebontó enzim gátlása szintén kedvező hatású diabéteszes fekély ellen.
A bőr extracelluláris mátrixának szerkezetét mátrix-metalloproteázok és az ezeket gátló faktorok alakítják ki. Köztük az egyensúly diabéteszben felbomlik, egyes mátrixmetalloproteázok aktivitása nő. Csökken a struktúra alapját jelentő kollagén aránya, illetve kollagén- keresztkötések alakulnak ki. Mindez nemcsak az extracelluláris mátrix roncsolásával és szerkezetének megváltozásával jár, hanem a beadott növekedési faktorok bomlásához is vezet. A mátrix-metalloproteázok gátlására már kifejlesztettek terápiás eszközt (Promogran kollagén mátrix kötszer).
Ismert az is, hogy a diabéteszes fekély területén megváltozik a leukocitaprofil és gátlás alá kerül az apoptózis. Ez PDGF és IGF adásával korrigálható.

A migrén kardiológiai vonatkozása

 Az aurával járó migrént nőknél a kardiovaszkuláris betegségek fokozott kockázatával hozták összefüggésbe a Harvard Egyetem Népegészségügyi Tanszékének kutatói; hasonló kapcsolat az aura nélküli formánál nem igazolódott.

Oszteoporózis Világnap: október 22.

 
 A vizelet gamma-glutamil-transzferáz-szintjének meghatározása alkalmas lehet az oszteoporózis veszélyeztetettjeinek tömeges és olcsó szűrésére a jelenleg korlátozott elérhetőségű csontsűrűségmérő radiológiai eljárás (DEXA) helyett.

Túlsúlyos fiatalból beteg felnőtt

Az elhízás következményeként nő a kardiovaszkuláris betegségek és más idült kórképek gyakorisága. Ráadásul egyre több adat utal arra, hogy nemcsak a felnőttkori, hanem a serdülő- és gyermekkori elhízás is fokozza a későbbi betegségek kockázatát.

Egy amerikai vizsgálat (Ann Intern Med 2006;145:91–97) további bizonyítékot jelent arra, hogy a serdülőkori elhízás összefügg a későbbi mortalitással. A Nurses’ Health Study II 1989- ben kezdődött 102 400 fiatal, 24–44 éves ápolónő közreműködésével. Feljegyezték kezdeti testtömegindexüket, az egészségi állapotot befolyásoló tényezőket – dohányzást, alkoholfogyasztást, fizikai aktivitást –, illetve azt, hogy a résztvevők visszaemlékezése alapján mekkora volt a testtömegük 18 éves korukban, majd 12 éven át követték egészségi állapotukat. Ez idő alatt 710-en haltak meg. A kutatók azt vizsgálták, hogy független hatással befolyásolja- e a mortalitást a serdülőkori testtömegindex (BMI).

Proteinuria esetén megduplázódik a halál kockázata

A kardiovaszkuláris kockázat becslésekor érdemes a proteinuriát és a veseműködést egyszerre felmérni. Nincs szükség hozzá kórházi kivizsgálásra: az olyan egyszerű próba is értékes információt adhat, mint a vizeletfehérje meghatározása tesztcsíkkal.
A gyorsteszttel kimutatható proteinuria – függetlenül a vesefunkció állapotától – előre jelzi a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát – állítják a CARE (Cholesterol and Recurrent Events) vizsgálat adatainak újraelemzése alapján bostoni kutatók. Arra a kérdésre keresték a választ, hogy a proteinuria és a veseelégtelenség egymástól függetlenül befolyásolják-e a kardiovaszkuláris kockázatot (BMJ 2006; 332:1426–9).

Felismerni a depressziót

Az epilepszia gyakori társbetegsége a depresszió – amit azonban a neurológusok gyakran figyelmen kívül hagynak, így elmarad a specifikus kezelés és az epilepsziától függetlenül romlik a betegek életminősége. A problémát nehezíti, hogy a depresszió kimutatására használt pszichiátriai szűrőmódszerek eredményét zavarhatják az antiepileptikumok mellékhatásai. Brit kutatók célja az volt, hogy epilepsziás betegek esetén egy gyors, pontos és egyszerűen végezhető szűrést fejlesszenek ki a depresszió kimutatására (Lancet Neurology 2006;5:399-405).

 

Nyolc óra repülőn és moziban

Az intenzív kutatások ellenére a mai napig sem tudjuk, miért gyakori a hosszú repülőutak alatt kialakuló mélyvénás trombózis. Ellentmondó eredmények látnak napvilágot arról, hogy a tartós mozdulatlanság mellett milyen hatásoknak lehet ebben szerepe.

Prevenció genetikai szűréssel

Kiterjesztik a beültetendő embrión végezhető genetikai vizsgálatok körét a brit meddőségi intézetekben. Mostantól engedélyezik olyan génmutációk kimutatását, melyek gyermekkorban nem feltétlenül okoznak betegséget, hatásuk csak felnőttkorban jelentkezik. Így például lehetőség nyílik arra, hogy azokban a családokban, amelyekben bizonyos ráktípusok halmozottan fordulnak elő, az in vitro fertilizációval létrehozott embriók közül azokat ültessék be, amelyek nem hordozzák a betegség kockázatát fokozó mutációkat.

Fiatal felnőtteknél kimutatható veszélyek

A kis születési súly és a felnőttkori morbiditás közötti összefüggés már fiatal felnőttkorban kimutatható. Ezért nagyon fontos az egykori koraszülöttek egészségi állapotának a rendszeres ellenőrzése, illetve az életmóddal összefüggő kockázati tényezők gondos követése.

Magyarországon évente mintegy 8000 gyermek jön világra 2500 gramm alatti születési súllyal. Amellett, hogy fokozottan esendőek a különböző perinatális szövődményekkel szemben, számos felnőttkori betegség kialakulása szempontjából is veszélyeztetettek.
Klinikai vizsgálatok igazolták, hogy kis születési súly esetén növekszik az időskori iszkémiás szívbetegségek, a magas vérnyomás, az obezitás és a 2-es típusú diabétesz gyakorisága. Az irodalmi adatok szerint fokozódik a vesebetegség, esetleg az oszteoporózis kockázata is.

Már asztmában is vizsgálják

A makrolidok immunmoduláns hatásait egyre szélesebb körben kezdik el kiaknázni a krónikus, immunmediált kórképek kezelésekor. Egy, a makrolidokkal szerkezetileg rokon új vegyületcsalád, a ketolidok esetében is bizonyított, hogy antibakteriális hatásuk mellett kifejezetten csökkentik a gyulladásos reakció intenzitását is. Egy brit vizsgálat, a TELICAST során ezért arra kerestek választ, vajon előnyös lehet-e az asztmás betegek számára a ketolid antibiotikum, a telithromycin (NEJM 2006;354:1589–600).
A kettős vak vizsgálatba 278 olyan asztmás felnőttet vontak be, akiknél 24 órán belül heveny asztmás roham lépett fel és emiatt orvosi ellátásra szorultak. A betegeket két csoportba sorolták, a szokásos gyógyszerek mellett egyik részük 10 napon át napi 800 mg telithromycint, másik részük placebót kapott. A betegek naponta, hétpontos skálán ítélték meg állapotukat (a nagyobb pontszám súlyosabb tüneteket jelölt). Ezen túlmenően a kutatók meghatározták a kezelés előtt és után a légzési paramétereket, többek között a FEV1-et.

Egy brit vizsgálat azt elemezte, hogy achalaziás betegeknél milyen gyakorisággal fordulnak elő a refluxbetegségre (gastrooesophageal reflux disease, GERD) jellemző tünetek. Egy londoni gasztroenterológiai szakrendelésen azoknak az achalaziás betegeknek a kórtörténetét, tüneteit, kezelését elemezték, akiknél az elmúlt 15 évben manometriával igazolták az achalazia fennállását (Eur J Gastroenterol Hepatol 2006;18:369–374).
Míg a GERD oka a nyelőcső alsó záró izomgyűrűjének gyengesége vagy koordinálatlan megnyílása, ami miatt a gyomornedv viszszajut a nyelőcsőbe és marja annak falát, gyomortáji égést okozva, addig achalazia esetén a nyelőcső szfinktere egyáltalán nem ernyed el, hiányzik a perisztaltikus mozgás. Diszfágia, a falat regurgitációja, hosszú távon pedig a fogyás jellemzi. Az achalazia és a GERD tehát a funkciózavar két végpontjának felel meg, amelyekről joggal gondolhatnánk, hogy kizárják egymást. A GERD és az achalazia tünetei mégis sokszor jelentkeznek ugyanannál a betegnél. Több vizsgálat is rámutatott, hogy achalaziásoknál időnként bekövetkezik a szfinkter inkoordinált relaxációja, ami lehetőséget teremt a gyomornedv regurgitációjára. Az is előfordul, hogy az achalazia kezelésekor, ballonos tágítás vagy miotómia miatt károsodik a szfinkter és következik be GERD.

Kedvező mellékhatás

Befolyásolják-e az antidepresszánsok populációszinten az egyik leggyakoribb rosszindulatú daganat, a vastagbél-karcinóma kockázatát annak fényében, hogy a szerotoninvisszavétel-gátlók (SSRI-k) rágcsálóknál lassítják a daganat növekedését?

Egy kanadai epidemiológiai vizsgálat (Lancet Oncology 2006;7: 301–308) során kiemelték a nyilvántartásból az 1981 és 2000 között vastagbél-karcinóma miatt kezelt betegek adatait, majd megvizsgálták, szedtek-e triciklikus antidepresszánst vagy SSRI-t. Minden karcinómás beteghez négy, azonos életkorú és nemű, daganatos betegségben nem szenvedő, SSRI-t vagy triciklikus antidepresszánst nem szedő lakost választottak kontrollként.
A nagy dózisú SSRI adása 30 százalékkal csökkentette a betegség incidenciáját. Ez az összefüggés az egyéb, a vastagbélrák kockázatát potenciálisan befolyásoló és az elemzéshez rendelkezésre álló tényezők (például receptre kapható NSAID vagy sztatin szedése) szerinti korrekció után is fennmaradt. A védő hatás elsősorban az SSRI adását követő öt éven belül volt kimutatható. A triciklikus antidepresszánsok esetében ezzel szemben semmiféle kapcsolatot nem találtak a rák kockázata és a gyógyszer alkalmazása között.

Megkérdőjeleződik a depresszió kialakulásának elmélete?

Az SSRI-kezelés hatására a depressziós betegek közel egyharmadának tünetei teljesen megszűnnek. A gyógyszercsere és a kombináció kipróbálása érdekes eredményt hozott.

A depresszió kezelésére adott szelektív szerotoninvisszavétel-gátló (SSRI) vegyületek hatékonyságát és biztonságosságát számos vizsgálat igazolta, így a közelmúltban az Egyesült Államok 23 pszichiátriai központjában és 18 rendelőjében végzett multicentrikus vizsgálat, a STAR-D is.
A STAR-D-ben 4041, nem pszichotikus eredetű depresszióban szenvedő ambuláns beteg vett részt, akik a területen alkalmazottnál nagyobb dózisban (átlagosan napi 41,8 mg dózisban) és hosszabb ideig (átlagosan 47 napig) kaptak citalopramot. Kiderült, hogy a kezelés hatására a betegek közel 30 százaléka remisszióba került, azaz depressziós tüneteik teljesen megszűntek. Ez nagyon jó hír – különösen az így meggyógyult betegeknek.

A szoptatás nemcsak a csecsemő számára jelent előnyöket. Több megfigyelés szerint a gyermekeiket sokáig saját tejükkel tápláló anyák kevésbé elhízottak és jobban védettek egyes hormonfüggő daganatokkal szemben. Az Osteoporosis International on-line kiadásában (DOI 10.10079) közzé tett török vizsgálat azonban az előnyök mellett a szoptatással járó egyik nagy veszélyre hívja fel a figyelmet: az oszteoporózis fokozott kockázatára. Negyven év feletti, a változás korán túl járó vizsgálati alanyaikat öt csoportba osztották aszerint, hogy életük során összesen hány hónapot szoptattak. Kizárták azokat, akik valamilyen krónikus betegségben szenvedtek, vagy a csontháztartást ismerten befolyásoló gyógyszert szedtek. Azt elemezték, hogy az egyes csoportokban hogyan változik a lumbális gerinc és a combnyak csontsűrűsége.

Tetracyclin–methotrexat-kombináció

Fokozható-e a methotrexat hatékonysága az eddig vizsgált minocyclinnél jóval olcsóbb doxycyclinnel reumatoid artritiszben?

Egy régi elmélet szerint a reumatoid artritisz (RA) kialakulásában szerepe lehet a mycoplasma-fertőzésnek, ezért próbálták ki a tetracyclinek hatását ebben a kórképben. Bár az elméletet megcáfolták, az antibiotikumok mégis jó hatásúnak bizonyultak, különösen akkor, ha a specifikus antireumás szerek kiegészítéseként adták őket. Nemrég kimutatták, hogy az RA első vonalbeli kezelésére adott methotrexat (MTX) hatékonyságát fokozni lehet, ha tetracyclinnel kombinálva adják.
A tetracyclin–MTX-kombináció esetében elsősorban a minocyclinre vonatkozóan vannak adatok. Mellékhatásaként gyakran kell hiperpigmentációval és szédüléssel számolni. Ráadásul ez a szer lényegesen drágább, mint a több évtizede forgalmazott doxycyclin. Egy egyesült államokbeli vizsgálatban (Arthritis & Rheumatism 2006;54:621–627) azt elemezték, hogy frissen diagnosztizált, reumafaktor- pozitív RA esetén az MTX hatékonysága a jóval olcsóbb doxycyclinnel is fokozható-e, illetve, hogy a kombináció hatékonysága milyen doxycyclin-dózis mellett optimális.

Furcsa gének

A béta-blokkolók vagy a kalciumcsatorna-gátlók – a szív ingerületképzésének központi helyén az f-csatornákra ható gátlószerek – képesek mérsékelni a szívfrekvenciát. Olasz kutatók kimutatták, hogy egyes esetekben miért marad el a hatásuk.
A szinuszcsomóban lévő f-csatornákat – amelyek a csomó miocitáinak diasztolés depolarizációját határozzák meg – a 15-ös kromoszómán lévő HCN4 gén kódolja. Egy olasz kutatócsoport a HCN4 gén egy olyan mutációját írta le, amely a hordozóknál tünetmentes familiáris bradikardiát okoz (NEJM 2006;354:151–7).
A vizsgálatsorozat kezdetén 52 bradikardiás embernél elemezték a HCN4 gén kódoló régióiban a mutációk jelenlétét. Ennek kapcsán sikerült egyiküknél azonosítani (akinek a pulzusszáma nem haladta meg a percenkénti 43-at) a 7-es exonban egy olyan mutációt, aminek az eredményeként a 672. számú aminosav kiesett. Ezután az illető hozzátartozóitól – összesen 27 embertől – kértek DNS-mintát. Kiderült, hogy a mutációt hordozó 15 rokon nyugalmi pulzusszáma lényegesen kisebb, mint a vad típust hordozó rokonoknál (52, illetve 73 percenként).
A HCN csatornák hat transzmembrán doménból álló fehérjék, melyeket a hiperpolarizáció és a cAMP egyidejűleg aktivál. A cAMP a belső gátló mechanizmus felfüggesztése mellett a csatornákat közvetlenül, azokhoz kötődve aktiválja.
Mivel a 672. aminosav a cAMP kötésért felelős alegység aktív centrumához közel helyezkedik el, feltehetően a mutáció a cAMP kötését befolyásolja és így lehet hatással a szívritmus-szabályozásra.
A cAMP koncentrációja gyógyszerrel befolyásolható. A béta-adrenerg stimuláció például növeli a cAMP-szintet, így elősegíti a depolarizációt és fokozza a szívfrekvenciát. A muszkarinerg hatás, például acetil-kolin adása ezzel szemben csökkenti mind a cAMPszintet, mind a pulzusszámot.

IMPACT módszer a depresszió kezelésére

Az idős, ambulánsan kezelt depressziósok csapatmunkával hatékonyabban kezelhetők. Az IMPACT módszer általános bevezetésével lehetőség nyílna arra, hogy világszerte több millió idős, depresszióban is szenvedő ember életminősége javuljon. A legújabb eredmények szerint ráadásul tartósan. Az idős emberek legalább tíz százaléka depressziós – ennek ellenére csak töredékük részesül gyógyszeres kezelésben. Aki mégis, az általános háziorvosi gyakorlatban világszerte általában annyit tapasztal, hogy kezelőorvosa közli: depresszióban szenved, és gyógyszert ír neki, vagy elküldi pszichoterápiára.
Az Egyesült Államokban négy éve próbáltak ki új megközelítést. Az IMPACT (Improving Mood Promoting Access to Collaborative Care Treatment) klinikai vizsgálat során azt elemezték, hogy hatékonyabbá válik-e a kezelés, ha a depressziós időseket nem egyedül a háziorvos, hanem a depressziót célzottan ellátó orvoscsoport kezeli. A csapathoz egy depressziósok kezelésére kiképzett nővér, a beteg háziorvosa, egy konzultációs pszichiáter és a biztosítót képviselő, alapellátásban dolgozó orvos tartozik.
A vizsgálatba 18 körzet 1800 betegét vonták be, akik a háziorvos véleménye alapján depresszióban szenvedtek. A vizsgált, átlagosan 71 éves populáció igen heterogén volt. Szerepeltek benne nők és férfiak; major depresszióban szenvedő betegek és disztímiások; fehér bőrűek és afroamerikaiak; kognitív funkciózavarban szenvedők. Jelentős hányaduknál egy vagy több egyéb belgyógyászati betegség is fennállt.

A tbc világnapja: március 24.

Robert Koch Klausthalban született – 13 gyermek közül harmadikként – 1843. december 11-én. Gyermekkorában afrikai őserdőkről és sarkvidékekről, a világ megismeréséről álmodozott. Gyakorlatias szemléletű családja a göttingeni orvosi egyetemre íratta be, amit úgy próbált összhangba hozni saját elképzeléseivel, hogy elhatározta: hajóorvosként fog dolgozni. Az egyetemen azonban a tudomány irányába fordult az érdeklődése. Olyan tanárai voltak, mint a fejlődésbiológiával foglalkozó Henle (róla nevezték el a vesében a Henle-kacsot), vagy a karbamid szintézisének kérdését megoldó Wöhler. Végzése után kórházi orvosként, majd a francia–porosz háborúban katonaorvosként dolgozott. 1872-ben telepedett le Wollstemben, ahol – háborús élményei hatására, orvosi munkája mellett – a lépfene kialakulását kezdte kutatni. Kezdetleges laboratóriumában neki sikerült mikroszkópos tárgylemezeken táptalajon tenyészteni először az anthrax- bacilusokat. Kimutatta, hogy a kórokozók hosszú filamentumokat növesztenek, illetve intracellulárisan átlátszó testeket – spórákat – tartalmaznak. Ő ismerte fel azt is, hogy a beszárított spórák több év után kedvező körülmények közé kerülve fertőzőképesek maradnak. Az anthrax teljes életciklusát 1876-ban írta le. A hazai és nemzetközi elismerés igen nagy volt: Julius Cohenheim híres patológus szerint „ez a baktériumokkal kapcsolatos eddigi legnagyobb felfedezés. Meg vagyok arról győződve, hogy nem ez lesz az utolsó, amikor a fiatal Robert Koch meglep és elkápráztat kutatásaival.” Nem tévedett. Eredményei alapján 1879-ben Berlinbe került, ahol a közegészségügyi intézetben kutatócsoportot hozott létre; pár év múlva az intézet igazgatója lett. Ő mutatta ki, hogy a különböző baktériumok különböző, jól karakterizálható betegségeket okoznak. Sikerült olyan festékeket találnia, amelyek segítségével jobban láthatóvá tudta tenni a mikroszkópban a kórokozókat. Eljárást dolgozott ki arra, hogyan lehet egy kórokozó-keverékből egy adott kórokozót szelektálni; a kísérleti állatot a keverékkel beoltotta, majd a megbetegített állatból tovább passzálta. A többszöri átoltás után így tudott szeptikémiát kiváltó baktériumtörzseket izolálni. A baktériumok életben tartásához zselatinos táptalajt használt. 1882-ben bejelentette, hogy megtalálta a tuberkulózis kórokozóját.

Szubjektív vélemény vagy reális veszély?

Magyarországon 2003-ban összesen 31 582 szívkatéterezés történt, 2004-ben a beavatkozások száma mérsékelten emelkedett. Kardiológiai járóbeteg-szakrendelésünk és a magánpraxisom adatait feldolgozva 1203 betegünk közül 8 százalék a 18–30 év közötti, 21 százalék 30–40 éves, 40 százalékot tesz ki a 40–60 éves korcsoport. Panaszaik jellege, a klinikai kép és az elvégzett vizsgálatok (ergometria+echokardiogáfia) a 30 év alattiaknál ritkán indokolta invazív kardiológiai vizsgálat elvégzését: 96 esetből 8-ban kértem ilyet, 2 esetben ASD, 4- ben EFV vizsgálat akcesszórikus nyaláb miatt, 2 esetben koszorúér- betegség gyanújával. Az invazív diagnosztika minden esetben igazolta a feltételezett diagnózist, a két koszorúér-betegségre gyanús páciensnél kinkinget találtak. Harmincéves kor alatt az invazív kardiológiai vizsgálatok oka tehát többségében nem a koronáriabetegség.

Intelligencia és egészség

Az egészségnevelés és a prevenció során tekintetbe kell venni a célpopuláció IQ-szintjét, mert lehet, hogy ez a klinikai állapotot éppúgy befolyásolja, mint a betegek szociális és gazdasági helyzete.

Az egészséget alapvetően befolyásolja az egyéni szociális és gazdasági helyzet. Erre számos tényező gyakorol hatást, többek között az intelligencia is. Egy skót vizsgálatban (BMJ 2006; 332:580–584) arra a kérdésre keresték a választ, milyen mértékben hat az IQ az egészségre: elképzelhető- e, hogy tulajdonképpen nem a szocioökonómiai státus, hanem maga az IQ befolyásolja az egészségi állapotot.
A kutatók 1987- ben 56 éves emberekkel (739 nővel és 608 férfival) végeztették el az IQtesztet, illetve töltettek ki kérdőíveket, amelyekkel felmérték, hogy a résztvevők mely társadalmi osztályba tartoznak, milyen a kulturális hátterük, jövedelmük, életmódjuk. Egy évvel később egészségi állapotukról is kikérdezték őket, majd 2004-ben vizsgálták az összmortalitást és a koszorúér-betegség okozta halálozást.

Kalcium és D3-vitamin

Az oszteoporózist és a vastagbélrákot elsősorban népegészségügyi jelentőségük miatt említhetjük együtt. Akad azonban még egy közös pont is: az utóbbi években a prevenció szempontjából egyre inkább hangsúlyozzák a kalcium- és a D-vitamin-pótlás előnyösségét. Valóban hatékony-e ez a megközelítés?

Rövid távon sem az oszteoporózis, sem a vastagbélrák kockázata nem csökken a kalcium- és a Dvitamin- beviteltől – legalábbis ezt mutatja az a vizsgálat, amely az Egyesült Államokban több mint 36 ezer résztvevővel zajlott. Az 50–79 éves nők vizsgálata (NEJM 2006; 354:669–683) során a résztvevőket két csoportra osztották: 18 ezren naponta 500 mg kalciumot, illetve 200 NE D3-vitamint kaptak, a többiek pedig placebót. A vizsgálati besorolástól függetlenül mindegyikük szedhetett naponta maximum 1000 mg kalciumot és 1000 NE D3-vitamint.
(A résztvevők több mint fele jelezte, hogy átlagosan naponta 325 mg kalciumot szed; arányuk a vizsgálat végére megközelítette a 70%-ot). Kizárási kritériumként csupán a vesekő, a szteroidkezelés, valamint olyan, már fennálló betegség szerepelt, amely a várható túlélést három évre korlátozta. A vizsgálati alanyokat 1993 és 1998 között toborozták; egészségi állapotukat átlagosan 7,1 évig követték figyelemmel. Az együttműködési készség kiváló volt: a vizsgálat első éve során a résztvevők 60 százaléka a kapott szerek legalább négyötödét bevette. A mellékhatások előfordulási gyakorisága a két csoport esetében megegyezett; döntően gasztrointesztinális panaszok jelentkeztek, bár a hatóanyaggal kezelt csoportban a vesekő gyakorisága is lényegesen, 17 százalékkal nőtt.

Hosszabb tű kell a túlsúlyosaknak

Nem mindegy, hogy az intramuszkuláris injekciót melyik testtájékon kapja a beteg. A deltoid régióba szúrva például gyorsabb a narkotikumok felszívódása, az ezzel elért fájdalomcsillapítás mértéke, mint a gluteális tájon. A védőoltások esetében is különböző a hatékonyság. A jelenséget eddig azzal magyarázták, hogy más a régiók területeinek zsírtartalma, vérellátása, illetve a rájuk ható nyomás mértéke – ezek pedig befolyásolják a hatóanyag felszívódását az izomszövetből. A fentiek mellett egy brit vizsgálat (BMJ 2006;332:637–638) alapján a betegek jelentős részénél prózaibb jelenség lehet a hatékonyságban tapasztalt különbség hátterében: az elhízás. Sokszor a beteg ugyanis annyira elhízott, hogy az intramuszkuláris injekció beadásához rutinszerűen használt tű hossza rövidebb, mint a zsírpárna vastagsága – így az im. beadandó injekciót tulajdonképpen szubkután adjuk.

MR-adatbázist hoztak létre az Egyesült Államokban hat gyermekgyógyászati központ bevonásával. A kóros agyműködéssel járó betegségeket ugyanis egyre szélesebb körben vizsgálják MR-rel, a gyermekkori pszichiátriai és neurológiai kórképekkel járó elváltozások korai felismerését azonban nagymértékben nehezíti, hogy az egyes agyterületek mérete és szerkezete életkortól és nemtől függően változik. Mivel nincsenek egészséges gyermekek vizsgálatán alapuló korspecifikus értékek, nem lehet eldönteni, hogy például a hiperaktivitás miatt vizsgált gyermeknél észlelt elváltozások kórosak-e, vagy normál variánsnak tekinthetők.
Az 500 egészséges gyermek (7 napostól 18 évesig) agyáról készült MR-felvételek alapján a kutatók az egészséges agyfejlődésre vonatkozó növekedési görbéket állítanak fel, amelyekről le lehet olvasni az egyes agyterületekhez az adott életkorban tartozó méreteket és szerkezeti jellegzetességeket. A remények szerint az így létrehozott referenciaértékek segíthetik a gyermekkori neuro-pszichiátriai betegségek korai felismerését, esetleg a kezelés ellenőrzését.
A készülő adatbázis a tervek szerint fél éven belül nyilvánosan is hozzáférhető lesz. Az érdeklődő orvosok és kutatók a vizsgálati protokollt az alábbi e-mail címen kérhetik el: [email protected].

A perfúzió változik, a megítélés nem

Szabad-e gabapentin-kezelés mellett szoptatni, gyakoribb-e gyermekkori epilepsziában a hiperhomociszteinémia, hogyan hat a gyógyszerrezisztens epilepszia kezelésére a ketogén diéta? Az epilepsziával élők napja (február 14.) alkalmából e rég felmerült szakmai kérdésekre az utóbbi hónapokban született válaszokat gyűjtöttük össze.
Hagyományos EEG-vel nem lehet az agy mélyebb régióiban, például a hippokampuszban (HIP) lokalizáltan zajló rohamokat észlelni. Ilyen esetekben eddig csak invazív módon, például szubdurális vagy intraparenchimális elektródokkal lehetett információt kapni a temporális lebenyre korlátozódó epilepszia HIP-ben zajló történéseiről.
Egy esseni munkacsoport célja egy közvetett diagnosztikai módszer kidolgozása volt (Epilepsia 2005;46:1943–1949). Az agyi véráramlás HIP-ben zajló rohamok miatt bekövetkező változását elemezték speciális kontrasztanyagos MR-rel, a temporális lebenyre korlátozódó fokális epilepsziában és a parietális lebenyt érintő epilepsziában szenvedő betegeknél. Kiderült, hogy rohamok alatt a HIP perfúziója fokozott, míg posztiktálisan az alapértékhez képest 25–40 százalékkal csökkent. Ez szorosan összefügghet a HIPben rohamok alatt zajló, a rohamot követően megszűnő neuronkisülésekkel. A parahippokampális girusz (PHG) esetében a HIPnél észlelt jelenség fordítottját észlelték; itt a roham után nőtt a perfúzió. Ennek oka valószínűleg az, hogy ezen a területen a HIP-ben zajló rohamot követően a metabolizmus fokozott. Más agyterületeken számottevő változást nem tudtak igazolni.
A speciális MR-vizsgálat alkalmas lehet a fokális temporális epilepszia nem invazív kimutatására, azonban rutinszerű alkalmazása előtt további méréseket kell végezni.

A találgatások kora lejárt – végre itt az új digitális műszer, amely az emberiség évezredes problémáját hivatott megoldani: képes kijelezni, mennyire intenzív a szájszag.
A halitózis jellegzetessége, hogy az érintett nem észleli, a környezet viszont érzékeny rá. Objektív meghatározására eddig nem volt mód. Egyesek azt javasolták, hogy a halitózisban szenvedő a közel állók reakciója alapján becsülje meg a szagkibocsátás aktuális mértékét. Mások véleménye az volt, hogy a tenyérbe lehelt pára inhalálása adhat kellő támpontot.

  A képzés terén elért eredmények ellenére Koszovóban még mindig nem teljes a háziorvosi rendszer, amelyet 1999-ben, a háború után kezdtek kiépíteni. A háziorvosok képzését az Európai Közösség Humanitárius Hivatala támogatta: száz jelentkező részvételével kétéves továbbképző tanfolyamot tartottak, majd koszovói orvosprofesszorok és külföldi háziorvosok vezetésével huszonegyen tettek a háziorvosok továbbképzésére jogosító vizsgát (Master of Science, MSc). Ezt követően létrejött Koszovóban az első háziorvosképző központ, ez felel a háziorvosok képzéséért és továbbképzéséért, a medikusok oktatásáért – olvasható a többi közt a BMJ kelet-közép-európai rendszereket összevető, 2005. júniusi számában.
  Az alapellátás biztosításáért az önkormányzatok felelősek, így ezen a téren nagyok az országon belüli különbségek. Nem mindenki regisztrált még orvosánál, akadozik a számítógépes adatbázis feltöltése. Az etnikai feszültségek súlyos gondot okoznak: a szerbek az albánoktól független egészségügyi hálózatot építettek ki. Mitrovica szerbek lakta részén például szerb kórház működik, az ott lakó albánok ezért Pristinába járnak kezelésre, műtétre. Az alacsony orvosi fizetések (200 euró havonta) ugyancsak problémát jelentenek – a legtöbb háziorvosnak ezért van másodállása, magánrendelése is.
  A háziorvosképzés miatt feszültségek jelentek meg az egészségügyi rendszerben. Mert bár a betegek többségét most is kórházba küldik (négyötödüket feleslegesen), a kórházi orvosok egy része mégis úgy érzi, konkurenciát jelent számára a jól képzett háziorvos. A nehézségek ellenére az elmúlt években létrejött a Koszovói Háziorvosok Szövetsége, az egészségügyi miniszter egy volt háziorvos lett, s fokozzák az alapellátás támogatását.

Halálos részecskék

  A légszennyezettség egészséghatásait vizsgáló tanulmányok üzenete: a szívritmuszavar szempontjából veszélyeztetettek jobban teszik, ha távol költöznek a forgalmas utaktól.
  A légszennyeződés és a mortalitásnövekedés közötti összefüggés régen, legalább az 1952. decemberi londoni szmogriadó óta ismert. A levegőben rendkívüli mértékben felhalmozódott szennyező részecskék és kén-dioxid miatt ekkor egyetlen hét alatt négyezerrel több halálesetet regisztráltak. Érdekes módon nem légzési betegség vagy szívinfarktus állt a fokozott mortalitás hátterében, hanem a hirtelen halál.
   Philadelphiában 1994-ben hasonló jelenséget észleltek. Erősen és kevésbé szennyezett napokon elemezték a kórházi halálozás mutatóit. Jelentős légszennyezés idején a hirtelen halál gyakoriságnövekedése mintegy ötszöröse volt az egyéb eredetű halálesetekének. Felvetődött, hogy a nagyobb mortalitás hátterében a szívműködés idegi szabályozásában bekövetkező zavar áll. Állatkísérletekben ugyanis kimutatták, hogy az üzemanyagok elégetésekor képződő mikroszkopikus (két és fél mikron méretű) részecskék (PM 2,5) belélegeztetésekor a szívfrekvencia variabilitása (HRV) csökken, ami fokozza a hirtelen halál kockázatát.

 

Több mint 20 millió életet követelt az AIDS-járvány az elmúlt 25 évben; a leginkább érintett országokban pedig 30 évvel csökkentette a születéskor várható élettartamot. Ez főleg Afrika Szahara alatti területein van így, ahol az ENSZ adatai szerint mindössze a Föld lakosságának 10 százaléka él, ám ők teszik ki a HIV-fertőzöttek 60 százalékát. A fertőzöttség aránya 2004-ben világszinten 7,4 százalék volt, ami 25 millió embert jelent, többségük 15–49 éves nő. A világ második legfertőzöttebb területe a karibi térség, ahol a 14–25 éves lakosság körében az AIDS vezető halálok. Itt csaknem 440 ezer HIVfertőzött ember él. Ázsia legtöbb országában kisebb a fertőzöttség aránya, de a legnépesebb kontinensen ez is sok embert jelent: 2004-ben a földrész délkeleti országaiban elérte a 7 milliót. Kelet- Európában és KözépÁzsiában az elmúlt, 5–10 évben jelentősen, több mint kilencszeresére nőtt a fertőzöttek száma. Magyarországon mindössze a lakosság 0,1 százaléka hordozza az AIDS vírusát.

Egy betegség, ami kettő

Új terápiás célpontot jelenthet az a felismerés, hogy anorexia nervózában az agy bizonyos területein megváltozik a szerotonin- anyagcsere. A betegek közötti eltérések arra utalnak, hogy az anorexia tulajdonképpen két önálló betegség.

Az anorexia nervózának (AN) két altípusa van: a restrikciós típusú (RAN), amikor a beteg kitartóan visszautasít minden ételt; illetve a bulímiás (BAN), amelynél a koplalásos időszakokat falásrohamok, majd hánytatás, hashajtás szakítja meg. Pittsburghi kutatók vizsgálatukba (Archives of General Psychiatry) 18 egészséges, illetve 12, régebben RAN-ban és 13, régebben BAN-ban szenvedő nőt vontak be. A betegek legalább egy éve panaszmentesek voltak. (Mivel a szerotonin-anyagcserét a tápláltsági állapot nagymértékben befolyásolja, ezért nem volt célszerű olyan betegeket vizsgálni, akiknél aktuálisan is fennálltak a panaszok – a Szerk.) A résztvevők agyában a pre- és posztszinaptikus 1-es típusú szerotonin-receptor Aaltípusának (5-HT1A) eloszlását pozitronemissziós tomográfiával vizsgálva arra keresték a választ, hogy eltér-e az egyes agyterületek szerotonin-anyagcseréje a két altípusban.

Mitől vagyunk álmosak?

A túlzott nappali álmosságot általában a gyakori éjszakai felriadásból fakadó kialvatlanság számlájára írják. A mennyiségét vagy minőségét tekintve nem kielégítő alvásnak tulajdonított tünet hátterében egy amerikai–spanyol munkacsoport nemrég egészen más kockázati tényezőket azonosított.

A túlzott nappali álmosságtól (excessive daytime sleepiness, EDS) szenvedők kivizsgálásakor nem szabad kizárólag az éjszakai alvás minőségére összpontosítani – állítják pennsylvaniai és madridi kollégák. Vizsgálatuk eredményei szerint a tünet inkább a depreszszióval és cukorbetegséggel áll összefüggésben (The Journal of Clinical Endocrinology & Metabolism 90:4510–4515), de a dohányzás is növeli az esélyét. A kutatók 4364 férfit és 12 219 nőt választottak ki a telefonkönyvből, és azt kérdezték tőlük, mennyire érzik magukat napközben álmosnak. Feljegyezték életkorukat, testtömegüket, betegségeiket és gyógyszereiket is. Találomra felkérték 1741-üket, hogy alváslaboratóriumban az alvási apnoé és más alvászavar szempontjából is kivizsgálhassák őket. A válaszok alapján az EDS a nőknél és a férfiaknál azonos, 8,7 százalékos arányban fordul elő. A statisztikai elemzés során több kockázati tényezőt azonosítottak – nem tartozott közéjük az alvási apnoé vagy hipopnoé. Ez a meglepőnek tűnő eredmény egybevág a régebbi megfigyelésekkel, amelyek gyenge kapcsolatot mutattak ki az EDS és az alvászavar között. Mindez magyarázatot jelenthet arra is, miért nem múlik az EDS minden olyan alvási apnoéban szenvedő betegnél, akit pozitív légúti nyomást biztosító készülékkel látnak el.

A British Medical Journal júniusi 4-i száma újabb bizonyítékot tett hozzá ahhoz a több évtizedes vitához, hogy van-e egészségkárosító hatása a nagyfeszültségű távvezetékeknek. Megállapították: a vezetéktől 200 méternyi távolságra lakó gyermekek körében 69 százalékkal nagyobb az akut limfoid leukémia kockázata.

A nagyfeszültségű távvezetékek, bár nélkülözhetetlenek, esztétikailag nem illenek a tájba, és az emberek többsége nem is szeretne a közelükben élni. Az viszont Nancy Wertheimer (University of Colorado) 1979-es közleménye óta évtizedes vita tárgya, hogy csúfságuk mellett valóban károsan befolyásolják- e a környezetükben élők egészségét. Számos vizsgálat során felvetették, hogy a távvezetékek mellett

nagyobb a kockázat

a daganatok kialakulása szempontjából. A brit szerzők által közölt újabb bizonyíték (BMJ 2005;530:1290) megerősíti ezt. Angliában és Walesben az országos rákregiszterből összegyűjtötték az 1962–1995 között rosszindulatú betegséggel diagnosztizált 0–14 éves gyermekek (összesen 29 081 daganatos beteg) adatait. Közülük 9700-an szenvedtek akut limfoid leukémiában (ALL-ben).

A baj nem jár egyedül

A metabolikus szindróma korai felismerése érdekében szkizofrén betegeknél már fiatal felnőttkorban fokozott figyelmet kell fordítani a szérumlipid- és -glükózszintek, a testsúly és a vérnyomás rendszeres ellenőrzésére.

A szkizofréniában szenvedők 19 százalékánál már 30 éves korban megtalálhatók a metabolikus szindróma jellemzői – állapította meg egy finn kutatócsoport (J Clin Psychiatry 2005;66:559–563). Az epidemiológiai adatok igazolják, hogy a szkizofrén betegek 8–10 évvel rövidebb ideig élnek az egészségeseknél. Ennek egyik fő oka, hogy ebben a betegcsoportban nagyobb arányban fordulnak elő a felnőttkori krónikus betegségek. Egy metaanalízis eredményei szerint a nagyobb mortalitás 60 százalékáért szervi betegségek, elsősorban kardiovaszkuláris kórképek a felelősek. Kialakulásuk szempontjából jelentős kockázati tényező a metabolikus szindróma és

az inzulinrezisztencia.

Egy finn kutatócsoport célja annak a meghatározása volt, hogy 30 éves szkizofréniás betegeknél milyen arányban vannak jelen a metabolikus szindróma tünetei és a betegség milyen arányban növeli a szindróma kockázatát. A kutatók 5613 főt vontak be kohorszvizsgálatukba. A résztvevők kiválogatása a születési év (1966), nem pedig a kórházi kezelés alapján történt, tehát a részvétel a vizsgálatban nem az alkalmazott terápiától függött. A metabolikus szindróma fennállását nemzetközi kritériumoknak megfelelően, a fizikális vizsgálat és a laboratóriumi eredmények alapján vizsgálták. A résztvevőket pszichiátriai státusuk alapján 4 csoportba sorolták (szkizofréniások, egyéb funkcionális pszichózisban szenvedők, pszichiátriai ellátásban részesülő, de nem pszichotikus betegek, például kábítószer- élvezők vagy neurotikusok; pszichiátriai szempontból egészséges referenciacsoport).

Borrelia kontra antibiotikum

Hazánkban évente 900- 1250 igazolt Borrelia-fertőzés fordul elő. E kullancscsípés révén terjedő, viszonylag jóindulatú és gyógyítható betegségnek számos tünete és szövődménye van. Ezek megelőzése, megszüntetése, illetve a fertőzés terjedésének megakadályozása érdekében rutinszerűen antibiotikumokkal kezelik a betegeket.
Az antibakteriális kezelés hatékonyságára vonatkozó vizsgálatok többségét az Amerikai Egyesült Államokban végezték. Itt azonban csak egyetlen, emberben megbetegedést okozó Borrelia-törzs endémiás, a Borrelia burgdorferi sensu stricto. Van-e elég adat az antibiotikumok alkalmazására vonatkozóan Európában is, ahol más humán patogén törzsek is előfordulnak? Egy nemrég megjelent összefoglaló közlemény az eddigi ismereteket és kétségeket ismerteti.

Hatásos törésprevenció

Egy nemzetközi munkacsoport célja annak elemzése volt, hogy az egyes betegpopulációkban – csontsűrűség-csökkenésben, egyértelmű oszteoporózisban, illetve következményes csigolyatörésben szenvedő betegeknél – milyen mértékű az alendronát- kezelés preventív hatása.

A nők csonttöréseinek veszélyét a csontreszorpció specifikus gátlásán keresztül hatékonyan csökkentő alendronát hatásait tekintette át egy munkacsoport (Osteoporos Int 2005;16:468–474). Metaanalízisükben hat lezárult, véletlen besorolásos, 1–4,5 éves követési idejű klinikai vizsgálat eredményeit összegezték, amelyek az alendronát-kezelés terápiás hatását vizsgálták. A hat vizsgálatban összesen 9023 beteg vett részt, közülük 4752 részesült alendronátkezelésben. Az alendronát napi adagja 5–20 mg között változott. Az alendronáttal kezelt csoportokban 13 340 betegév, a kontrollcsoportokban 11 750 betegév kapcsán lehetett a csípőtáji törések gyakoriságát elemezni. Míg az alendronát mellett a törés gyakorisága tízezer betegévenként 28, addig a kontrollcsoportban 49 volt, a csípőtáji törések összesített kockázata átlagosan 45 százalékkal csökkent.