Az is gyanús, ami nem az

  Indokolt a normális és a magas-normális vérnyomás kategóriák elkülönítése – derült ki egy szeptember első napjaiban publikált amerikai vizsgálatból, mert a kardiovaszkuláris kockázat jelentősen különbözik a két csoportban.

  Mi történjen azokkal, akiknek vérnyomása alulról közelíti a 140/90 Hgmm-es határértéket? Prehipertóniásoknak kell tekintenünk őket? Magas-normális vagy pedig normális a vérnyomásuk? Már ebben a stádiumban is foglalkozni kell velük? Vagy csak akkor, ha a tenziójuk átlépi a határértéket? Fokozott- e a kardiovaszkuláris kockázatuk? A válaszok – attól függően, hogy ki melyik irányzat híve – igencsak eltérőek lehetnek.
  A normotenziós emberek jelentős hányadánál idővel hipertónia alakul ki; annak a valószínűsége, hogy ez a betegség az élet során valakinél megjelenik, mintegy 90 százalék a nyugati társadalmakban. Minél magasabb a tenzió a normális tartományon belül, annál kifejezettebb a veszély. Az amerikai ajánlások a 120–139 Hgmm közötti szisztolés, illetve 80–89 Hgmm közötti diasztolés értéket prehipertenziónak, míg az európaiak a 130–140, illetve a 85–89 Hgmm-es értékeket magas normálisnak, a 120–129, illetve a 80–84 Hgmm-es értékeket normálisnak tartják. Az utóbbi két csoport elkülönítésére akkor van csak szükség, ha a kardiovaszkuláris kockázat ilyen kis vérnyomáskülönbségek esetén is különbözik. Egy szeptemberi közlemény (BMJ 2007;335;432) alapján most kiderült: indokolt a két külön kategória definiálása.

  Tízévnyi követés
  Közel negyvenezer egészségügyi dolgozót – legalább 45 éves nőket – vontak be 1993-ban egy olyan véletlen besorolásos, prevenciós vizsgálatba (Women’s health study, WHS), amelynek kapcsán az aszpirin, az E-vitamin és a béta-karotin szedése, illetve a kardiovaszkuláris betegségek közötti összefüggést elemezték. A részvétel feltételeként szerepelt a súlyos belgyógyászati kórképek, szív- és érrendszeri vagy egyéb betegségek hiánya. A nőknek tíz éven át, éves gyakorisággal ki kellett tölteniük egy kérdőívet, amelyben válaszolniuk kellett a főbb végpontok bekövetkezéséről feltett kérdésekre (kardiovaszkuláris események, vérnyomás), illetve a meghaltaknál ekkor rögzítették a halál tényét. 2004 márciusában a résztvevők 97,2 százalékánál rendelkezésre álltak a morbiditási, 99,4 százalékánál pedig a mortalitási adatok.
  A vizsgálat kezdetekor négy vérnyomás-kategóriát állapítottak meg: a 120/75 Hgmm alatti volt az optimális, a 120–129/75–84 Hgmm közötti a normális, a 130–139/85–89 Hgmm közötti a magas-normális vérnyomás, az ennél nagyobb értéket hipertóniának tekintették. A csoportokban külön-külön elemezték a kardiovaszkuláris események előfordulását. A vizsgálat kezdetekor a normotenziósok közé tartozó 74 százalék esetében azt is vizsgálták, hogy tíz év alatt kialakult-e hipertónia (definíciója szerint az addig normotenziós nőnél egy adott időpontban emelkedett vérnyomást mértek és ez 1, majd 4 évvel később, illetve a vizsgálat lezárásakor is kimutatható volt, vagy az illető ebben az időszakban is folyamatosan vérnyomáscsökkentőre szorult). A résztvevők végig saját maguk mérték a vérnyomásukat.
  
  Jelentős kockázatkülönbség
  A vizsgálat végére 982 súlyosabb kardiovaszkuláris esemény következett be a közel 40 ezer résztvevőnél. A legtöbb a már kezdetben hipertóniásoknál: az életkor szerint korrigált események száma itt 1000 betegévenként 4,32 volt. Ahogy a vérnyomás csökkent, úgy mérséklődött a kockázat. Még a magas-normális és a normális csoportba tartozók között is számottevő különbséget lehetett kimutatni (előbbiben 1,6/1000 betegév, utóbbiban 2,9/1000 betegév volt a kardiovaszkuláris események incidenciája). A kezdetben normotenziós nők 30 százalékánál alakult ki a tízéves követés során hipertónia. Túlnyomó többségük a magas- normál vérnyomású csoportban kezdte a vizsgálatot: itt a későbbi hipertónia gyakorisága 52 százalék volt, szemben az optimális és a normális vérnyomású csoportokkal (előbbiben a gyakoriság 8,2 százalék, utóbbiban közel 23 százalék volt). Az is kiderült, hogy a kardiovaszkuláris események különösképpen azokat fenyegetik, akiknél a vizsgálat első 4 éve során alakult ki hipertónia – náluk a szélütés és a szívinfarktus veszélye 56 százalékkal emelkedett.

  Szoros követés kell
  Az eredmények megerősítik: a kardiovaszkuláris kockázat és a vérnyomás közötti kapcsolat nemcsak hipertóniásoknál áll fenn. Új információ viszont, hogy a magas normális és a normális vérnyomású nők kockázata a kardiovaszkuláris események, illetve a hipertónia szempontjából lényegesen különbözik. Ez azt jelenti, hogy indokolt ezt a két vérnyomás-kategóriát fenntartani és különböző gondozási stratégiát kidolgozni. Az, hogy a magas-normális vérnyomású nőknél ez miből álljon (csak életmód-változtatásból, a gyakran társuló egyéb kockázati tényezők, például hiperkoleszterinémia, inzulinrezisztencia gyógyszeres kezeléséből, vagy akár vérnyomáscsökkentők adásából), még nem egyértelmű, egyelőre ilyen irányú vizsgálatok sem kezdődtek el. Egy biztos: ez a populáció fokozott figyelmet érdemel és mindenképpen javasolt a rendszeres vérnyomás-ellenőrzés annak érdekében, hogy a hipertónia időben felismerhető legyen.

Kommentár: DR. KAPOCSI JUDIT

A „normális vérnyomás” definíciója önkényes

 Az amerikai biztosítótársaságok már 1905-ben statisztikai adatokkal igazolták, hogy a vérnyomás és a halálozás között szignifikáns az összefüggés. A magasvérnyomás- betegség definíciója csak évtizedekkel később született meg. Nem véletlen, hogy az idők során különböző értékeket rendeltek a normál tartományhoz, és ma is zajlik a vita, hogy a prehipertenzió megfogalmazást használjuk-e a 120/80–139/89 Hgmm-es tartományban, vagy különítsük el a magas-normális (130/85–139/89 Hgmm), a normális (120/80–129/84 Hgmm), illetve az optimális (120/80 Hgmm alatti) kategóriákat. Az előbbi kategorizálás az amerikai, az utóbbi pedig az európai ajánlásban szerepel. A Magyar Hypertonia Társaság szakmai irányelveiben az európai ajánlásnak megfelelő értékeket fogadta el.
  A különbségeket az magyarázza, hogy a „normális vérnyomás” definíció önkényes. Egy ismert adat szerint a kardiovaszkuláris szövődmények bekövetkezésének kockázata a vérnyomás emelkedésével arányosan nő, még a vérnyomás normális tartományában is. Az európai ajánlás (az European Society of Hypertension [ESH] és az European Society of Cardiology [ESC] közös állásfoglalása, 2007) szerint a „normális vérnyomás” kategória rugalmasan kezelendő, azon egyszerű ok miatt, hogy a lehetséges kardiovaszkuláris szövődmények bekövetkezésének kockázata azonos vérnyomás mellett egyénenként különböző lehet, attól függően, hogy vannak-e egyéb rizikófaktorai a betegnek.
  A Framingham Tanulmányból származó adatok azt igazolták, hogy minél magasabb a vizsgált személy vérnyomása a normál tartományon belül, annál nagyobb a kockázata annak, hogy a későbbiekben hipertónia alakul ki nála. A társbetegségek és egyéb rizikófaktorok jelenléte vagy hiánya (rizikóbecslés) alapján döntjük el, hogy adunk-e gyógyszert az életmódbeli tanácsok mellett egy 130/89 Hgmm-es vérnyomású betegnek. Más szavakkal: különböző lesz a terápiás célvérnyomásérték. Példaként említhető, hogy amenynyiben az adott betegnél veseérintettség vagy diabétesz is fennáll, a magas-normális tenzió esetén gyógyszeres terápiát indítunk (lehetőleg ACE-gátlót adunk). Ha egyáltalán nincs társbetegség vagy rizikófaktor, akkor rendszeres vérnyomás-ellenőrzés és életmódbeli tanácsok adása a feladat. A közölt cikkben elemzett Women’s health study különös értéke, hogy a nagy tanulmányokban egészében alulreprezenzált populációban, nők közreműködésével végezték. A közölt eredmények megerősítik a korábban más szerzők által közölt, átlagpopulációra vonatkozó adatokat.
   A gyakorló orvos számára megfogalmazható legfontosabb üzenet, hogy a vérnyomás ellenőrzése akkor is rendkívül fontos, amikor a betegnek nincs ismert hipertóniája. A normáltartományban lévő érték esetén is el kell végezni a rizikóbecslést, és meg kell határozni a célvérnyomást. Az antihipertenzív gyógyszeres terápia indítása nem egyedül a vérnyomás számszerű értékétől függ.