BÁN ZOLTÁN ANDRÁS cikkei

   Julian Barnes a Flaubert papagája című regényével lett nálunk is népszerű, míg az amerikai Philip K. Dickről a könyveit nagyszerű sorozatban kiadó Agave jóvoltából manapság derült ki, hogy jóval több volt sci-fi szerzőnél. Két frissen megjelent regényük mintha részben ugyanarról beszélne.

  Ritkán találni két ennyire ellentétes írói alkatot. Közös anyanyelvük is csak látszólagos, hiszen az 1946- ban, Leicesterben született Julian Barnes angol, míg Philip K. Dick amerikai, ami nyilvánvalóan erős ellentét, nem pusztán nyelvi szempontból. Egyikük még él, ráadásul mintha mostanában érne pályája csúcsára, míg a másik, az 1928- ban született, már 1982 óta nincs közöttünk, de művészete mintha most kezdene hatni igazán, legalábbis Európában. Barnes végtelenül kifinomult, ironikus, fölényes műveltségét természetesen többek közt Oxfordban szerezte, Dick eközben, noha igen előkelő egyetemre, a kaliforniai Berkeley-re járt egy ideig, semmiféle alaposnak nevezhető iskolázottságban nem részesült; roppant zenei, elsősorban operai tájékozottságát legkivált azokban a lemezboltokban szerezte, ahol ifjúkorában dolgozott. Barnes rendezett életet élt mindig is, nem iszik, nem él kábítószerekkel, eddigi egyetlen házassága több évtizedes, Dick ötször nősült, és folyamatosan drogozott, olykor aggasztó mértékben. Barnes csak akkor publikál, amikor van valami lekerekített, plasztikusan megfogalmazott mondandója, minden tekintetben mértékkel, ésszel dolgozik, Dick alig húsz év alatt valóságos lázrohamokban írta meg iszonyatos méretű prózai életművét.
  De magyarul frissen megjelent két regényük mégis rokonságot mutat.
  Mindkettő témája a valóság és a fikció ellentéte, a képmás és a valódi közti bonyolult viszonyok ábrázolása. Minek a képmása a másolat? A valóságé vagy annak másáé? Önálló életet élhet-e a képmás, vagy léte pusztán másodlagos, származtatott? Mit élvezünk és értünk jobban, az eredetit vagy annak megkülönböztethetetlen kópiáját? Ilyen és hasonló kérdések gyötrik mindkét nagyszerű könyv alkotóját.
   Julian Barnes Anglia, Anglia című regénye is sci-fi bizonyos értelemben, hiszen a közeli jövőben, egy meghatározatlan időpontban, de egészen bizonyosan már II. Erzsébet királynő halála után játszódik. A régi Anglia veszendőben, már az euró a fizetőeszköz, a hazafias értékek elpangtak, és ez készteti a regény milliárdos főhősét, Sir Jack Pitmant, hogy a busás haszonszerzéssel járó gyönyörök mellett kiélje patrióta érzelmeit is: elhatározza, hogy a Minőségi Szabadidő Projekt keretében a kormánytól komoly tárgyalások és zsarolások útján megvásárolja Wight szigetét, ahol felépítheti a régi Angliát, pontosabban „Anglia, Angliá”-t, a valódi szigetország kicsinyített másolatát. Filozófiai megalapozásul ehhez azt a szimulákrum-elméletet hívja segítségül, a másolat bölcseleti himnuszát, amely a posztmodern teoretikus világban – hála a francia Jean Baudrillardnak – nagy karriert futott be. A projekt bemutatására meghívott francia professzor így fejti ki gondolatait: „Meggyőződéssel állíthatjuk, hogy manapság előnyben részesítjük a másolatot az eredetivel szemben. Előnyben részesítjük a műalkotás reprodukcióját magával a művel szemben, a CD tökéletes hangját és magányát a torokgyulladással küszködő ezrek társaságában meghallgatott koncerttel szemben, a hangkazettára rögzített könyvet az ölünkben tartott könyvvel szemben.” De minek a másolatai képviseljék Angliát? Megkezdődik a közvélemény-kutatás a „legangolabb” jelenségek után, és az epés, de messze nem valószínűtlen lista első három helye így fest: „1. A királyi család; 2. Big Ben/Parlament; 3. A Manchester United focicsapat.” Itt nem részletezhető bonyodalmak és roppant szellemes fordulatok után kész a nagy mű, a sziget megnyílik, és az eredmények mindenkit letaglóznak. Egy svájci bankár lelkes beszámolója szerint: „Ami a Szigeten folyik, azon a felismerésen alapul, hogy az ember piacvezérelt állat, úgy úszik a piacon, mint hal a vízben. (images/) Láttam a jövőt, és azt hiszem, működik.” És lőn: „Anglia, Anglia” virágzik, miközben Anglia, melyet újabban „Ó-Anglia” névvel illetnek, a végromlás szélére jut. Barnes 1998-ban írt regénye negatív utópia, és szatíra is egyben. (Fordította Gács Anna. Ulpiusház, 2007, 362 oldal, 2999 Ft) *

  Dick is látta a jövőt, de ő nem hitt benne, hogy működik; Várjuk a tavalyi évet című regénye egészen 2055-ig ugrik előre – ne feledjük, a regény 1966-ban íródott! A háborúk most is milliókat pusztítanak el, és a Föld, azaz a Terra csak egy sivár bolygó a végtelenül sivár világűrben. A másolat itt is alapelv, két irányban is. Az egyik a múltba vezet: a nosztalgia leküzdhetetlen, ezért a Terra egyik főnöke, Virgil L. Ackermann a Marson felépíti Washington 1935-ös mását, mely a Wash-35 névre hallgat, ahol egy 1940-es doboz Lucky Strike horribilis összegbe kerül. Másrészt a másolatok jövőben is uralnak mindent, Gino Molinari, az „ENSZ főtitkára”, már jó előre elkészíti szimulákrumait, hogy halála után zavartalanul folytathassa kormányzását és a háborút az ellenséges bolygók ellen. Az időben előre és vissza is lehetséges ugrás, ezt egy JJ-180 nevű kábítószerrel lehet elérni; a főhős, a Terra egyik orvosa úgy mászkál az időben, akár más egy múzeum termeiben. Célja nemes, meg akarja tudni a jövőt, és ezzel befolyásolni a háború menetét. Ám ez lehetetlen, mert ami az egyik lehetséges világban igaz, már nem állja meg a helyét a másikban. A világok egymás tökéletlen másolatai, egy alapként szolgáló idea nélkül.
   Mindkét regény végén mély rezignációba hullanak a főszereplők. A Szigetről száműzött Martha Cochrane visszatér ősi elveken nyugvó gyermekkora falujába, miközben „Ó-Anglia” már a teljes összeomlás szélére kerül, míg az orvos, Eric Sweetscent a regény legelején megismert munkahelyén ülve „várja a tavalyi évet”, azaz a már egyszer megélt jövőt, miközben lelkiismeretesen ápolja a kábítószerektől élőhalottá vált feleségét. A másolt világok még a miénknél is kietlenebbek, talán mégis élhetőbb a megszokottan gyötrelmes eredeti. (Fordította Pék Zoltán. Agave könyvek, 2008, 203 oldal, 2480 Ft)

Két hatalmas szatyor zöldséget cipelt éppen haza 2007 októberében, amikor londoni lakása előtt lerohanták az újságírók, tudatván, hogy Nobel-díjat kapott. Royal flush, jelentette ki zavartan mosolyogva.

  1919-ben a mai Irán területén, brit családban született, gyermekkorában Dél-Rhodesiába (ma Zimbabwe) került, a világháború után Londonban telepedett le; Doris Lessing kitüntetése nemcsak őt magát, hanem az irodalmi világot is meglepte. Harald Bloom, az egyik legtekintélyesebb amerikai irodalmár például kijelentette: színtiszta politikai korrektség. Ami kétségtelenül nem gyenge érv, hiszen az írónő egész pályája a ma legdivatosabb, politikailag legkorrektebb gondolatok – feminizmus, antirasszizmus – szerint alakult, ráadásul fő műveit jóval a kitüntetése előtt, mintegy harminc-negyven éve írta. De ezek valóban nagyszerű könyvek, és így csak az a sajnálatos, hogy Lessing már korábban nem kapta meg a díjat. Furcsa kijelenteni, de úgy tűnik, nem mondhatunk mást: Lessing Nobel-díja kissé elavult.
  Mértékadó vélemények szerint legkimagaslóbb munkája (The Golden Notebook, 1961) nem jelent meg magyarul, és kérdés, a korai feminista mozgalom eme alapműve nálunk nem késett-e el már véglegesen. Ellenben korai korszaka másik főműve, A fű dalol (mely 1972-ben már elérhető volt Magyarországon) mostani újrakiadása (és persze ezzel együtt újraolvasása) azt bizonyítja, hogy a regény semmit sem vesztett politikai aktualitásából, de művészi erejéből sem.
  Bűnügyi regény? Társadalmi dráma? Pszichológiai elemzés? Vagy egyszerűen csak afrikai tragédia, ahogy az alcímben áll? Mindez egyszerre. A krimiszerű indítás – verandáján vérben ázva találják Mrs. Turnert, egy nagyjából teljesen eladósodott, és ezért házát, birtokát eladva máshol szerencsét próbálni készülő dél-rhodesiai farmer feleségét – csak ugródeszka a cselekményhez és a mély analízishez. Ugyanis nincs nyomozás, mivel fölösleges, és ezért minden jel szerint nincs titok sem: Moses, a ház körüli szolgálatokat ellátó, pompás izomzatú bennszülött azonnal jelentkezik, és bevallja a tettét; hamarosan elvezetik, és mint a rendőr őrmester kijelenti, nem kétséges, hogy a bűnös hetek múlva lógni fog, hiszen Mosesnek feltehetően asszonya ékszereire fájt a foga. Ennyi a spontán megfogalmazott vádbeszéd, a védelem és az ítélet egyidejűleg. Minden egyszerű tehát, és mégsem az. Az első pillanattól érezni, hogy valami titok mégis lappang a gyilkosság mögött. Lessing mesterien bonyolítja fel visszafelé a szálakat, és lassan kibontakozik a három ember, a telepes Dick Turner, felesége, Mary és a fekete Moses torokszorító tragédiája.
  Ez társadalmi regényt sejtet. És tény: Lessing, noha mintegy fű alatt, meglehetős részletességgel mutatja be ennek a velejéig torz, voltaképpen minden emberi értéket elvesztett világnak belső törvényeit. A narrátor nyíltan soha nem jelent ki semmit, soha nem vádolja közvetlenül sem szereplőit, sem az általuk teremtett iszonyatos társadalmi berendezkedést, az olvasónak mégis ökölbe szorul a keze, felkavarodik a gyomra, és ég az arca, ha az itt szokásos és indirekt módon ábrázolt mentalitásokat észbe veszi. A bennszülöttek – a fehérek nyelvén niggerek – nem valami alacsonyabb rendű faj vagy nép egyedei ebben a szemléletben. Nem, ők még csak nem is állatok ezeknek a fehér gazdáknak, városlakóknak a tudatában, hiszen az állatok, például a szekereket húzó bivalyok vagy a tojást tojó tyúkok hasznosak és értelmes léttel bíró lények számukra. Talán a régi Egyiptomból eredő beszélő szerszám megjelölése fedi leginkább a lényeget; a regény fehér alakjai (rossz) munkaerőnek, azonfelül pedig salaknak tekintik őket, akikkel értelmesen beszéddel próbálkozni merő időpocsékolás, megérinteni őket veszélyes betegségeket magában rejtő vakmerőség. Ebben a szellemben nevelkedik Mary is, az áldozat. Ráadásul ez a társadalom amolyan rezervátumként áll a világban. Néhány eléggé rejtett utalásból kiderül, hogy a cselekmény lényegi része a 2. világháború alatt történik, ám az itteniek tudatának legfeljebb a peremén jelenik az meg, ami egyébként az európai (és részben amerikai) kultúra talán legnagyobb katasztrófája volt az elmúlt kétezer év alatt. Ám e gazdák – akik egyébként britnek tartják magukat! – mit sem tudnak erről. És ami lényegesebb, még csak pisla lángja sem lobban fel bennük bármiféle érdeklődésnek. A háború egyetlen szempontból számít itt: mit jelent a piacnak? Emelkedik-e még egy kicsit a dohány ára?
  És innentől kezdve a lélektani ábrázolás veszi át az uralmat.
  Mary egy szegény és iszákos vasúti altiszt és egy háztartásbeli ostoba asszony lánya, aki néminemű – nyilván alacsony szintű – iskoláztatás után titkárnő lesz valami irodában, a városban, de hogy ez mit jelent közelebbről, azt Lessing mélyértelműen eltitkolja. Ez a város persze csakis és kizárólag a fehérek számára élvezhető és értelmezhető. És a giccsregényeket faló, csinos pofikájú, loknis kis Mary élvezi is az életét. A feketék bestiális kizsákmányolása miatt totálisan jelentéktelen munkájáért abnormálisan magas fizetést élvez, és mivel férfira szexuális partnerként soha életében egy pillanatig sem gondol, semmi nem utal arra, hogy bármi is kimozdíthatná ebből a provinciális hedonizmusból és érzelmi-szellemi érzéketlenségből. Lassan harmincéves lesz, eljár a moziba, teniszezik, vigyorog a kerti ünnepségeken, jó pajtás – és kész. Hogy mi jön holnap, az még a tudata szélét sem horzsolja. Ám egyszer véletlenül kihallgatja barátnőit, akik arról beszélnek, hogy most már aligha megy férjhez, hiszen Mary nem az a fajta. Ez a számára homályos és alig értelmezhető mondat szinte kirobbantja életéből. Ettől kezdve a férjhez menés lesz élete egyetlen célja, noha voltaképpen egyetlen porcikája sem kívánja a férfit, de a konvencióknak mindenáron meg akar felelni. És ekkor jelenik meg a moziban Dick Turner, a szerencsétlen, kétbalkezes gazda, aki mindig éppen akkor vet, amikor egy vihar vagy eső (vagy éppen aszály) bizonyosan tönkreteszi a termést. Feltehetően egyikük sem tudja, miért és hogyan házasodnak össze.
  Nincs hely részletezni a roppant finoman, szinte macskatalpakon előrelépegető cselekményt, valamint a végtelenül gazdag pszichológiai ábrázolást, melynek során Mary hatalmába kerül a házi szolgának, Mosesnek. És nincs mód azt sem leírni, hogy a fiatal és hatalmas termetű, erotikus, rémisztően vonzó fekete hím hogyan uralja el lassan a négerek (és egyáltalán egy férfi) testi érintésétől a hányingerig undorodó Mary minden gondolatát. Aki persze becsapja önmagát, és a testi-lelki vergődésben lassan elhagyja az ép esze, miközben magával rántja férjét is a sötét tébolyba.
  Moses maga fabrikálta kése voltaképpen istenítéletként éri az aszszonyt. El kell pusztulnia, mert képtelen önzés nélkül szeretni, és képtelen arra, ami az embert elválasztja a nem embertől – Mary képtelen az empátiára. Kegyetlen, lélegzetelállítóan sűrű, katartikus regény.

(Fordította Bartos Tibor és Borbás Mária, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007, 383 oldal, 3499 Ft)

 Káprázatos eltérések

 Szvjatoszlav Richter más. Már pályája is a megszokottól jelentősen eltérően alakult: voltaképpen autodidakta volt, apja, illetve anyja tanította zongorázni, aztán korrepetitor lett az odesszai operában, végül 1937-ben felvétel nélkül került be a Moszkvai Konzervatóriumba, ahol a világhírű Heinrich Neuhaus tanítványa lett. És noha mindenki – még legfontosabb honfitársa, Emil Gilelsz – szerint a legnagyobb volt, először csak 1960-ban, negyvenöt évesen engedték a szovjet hatóságok, hogy külföldön is fellépjen.
  Hogy Richter mennyire eltér minden konvenciótól, azt már a műsorválasztás is elárulja. Köztudott, hogy szinte soha nem játszott teljes sorozatokat, Beethoven szonátái közül például a Waldstein melléknevű nagy művet egyszer sem vitte pódiumra. A most kiadott lemezen Chopin egyetlen ciklust alkotó 24 prelűd című művéből mindössze tízet játszik, és ami másnál a zeneszerző akaratának negligálása lenne, az Richternél fényes művészi diadal. Mert ez a Chopin – különösen az utolsó darabban jól hallhatóan – korántsem démonok megszállottja, inkább a roppant lassú tempókat kedvelő, depressziójából kimozdíthatatlan zeneszerző; királyként is száműzöttje az egykori párizsi szalonoknak.
  A megszokottól még ennél is jobban eltér Richter Liszt-játéka. Liszt tépett személyiségének és művészetének – egyrészt reverendában járó abbé, másrészt szívtipró, hisztérikus nők üldözöttje, a 20. századi komponálás egyik legfontosabb előfutára, a másik oldalon igénytelen szalondarabok giccses szerzője, magát magyarnak valló világpolgár, aki csak franciául és németül tudta kifejezni magát – tökéletes tükre Richter előadása. A kései, szinte hangnem nélküli, alig ötvenütemnyi Nuages gris (Szürke felhők) áll az egyik póluson, és mondjuk, a hálás ráadásdarab, a kissé felületes Manók tánca a másikon. A Mefisztó polka előadásának hideg démonisága felülmúlhatatlan: Richter hihetetlen visszafogottsággal játszik, alig üt fortét, így egyesíti a virtuóz csillogást a hátborzongató zenei szürrealizmussal. A ritkán hallható 17. Magyar rapszódia komor és hideglelős vízió. De ha kell, persze ő is tökéletesen játssza a billentyűzet romantikus huszárjának szerepét, a Transzcendens etűdök nyolcadik darabja (Wilde Jagd) már-már túlvilági lendülettel, a téboly határán dübörög elő.
  És aztán persze a h-moll szonáta, Liszt főműve. A koncertfelvételen sok a melléütés, de ez lényegtelen (hiszen talán maga Liszt sem volt képes hibátlan játékra), Richter egyetlen hatalmas tömbbé formálja a sokféle hangulatot, érzelmet, idegállapotot festő látomást: a meghasonlott romantika esszenciája ez.

(Universal/Decca, 2008, 2 CD)

-CSONT-

  Noha divat emlegetni, hogy manapság senki sem olvas, minden karácsonykor ékesen megcáfoljuk ezt a felületes vélekedést. A boltokban tolongunk, és nehéz a választás. Mint minden évben, könnyítésként most is megtesszük ajánlatainkat.

  Életrajzok Az Európa Könyvkiadó Életek és művek sorozatában két kiváló munka jelent meg ama két halhatatlan férfiúról, akiknek életműve sokszor találkozott. Friedrich Schiller drámái közül Giuseppe Verdi négyet is felhasznált operáiban. Azaz a legolaszabb zeneszerző ihletett kapott a 19. század talán legnémetebb írójától, ami első hallásra meglepőnek tűnik. De mindkettőjük gondolkodását mélyen áthatotta a szabadságért való rajongás, és így a hatás már érthetőbb.
   Schiller egész életét meghatározta az alávetettség élménye. Apja katonaorvos volt a württembergi fejedelemség ezredénél, és így szinte szükségszerűen alakult, hogy gyermeke a Stuttgartban székelő Karlsschule növendéke lett. A herceg, Károly Jenő egyrészt atyai gonddal, szinte személyes odaadással felügyelte növendékeit, ám ez szinte zsarnoki figyelemmel párosult. Jellemző, hogy az apja pályáját választó Schiller, aki a rendelésektől lopott idejében már megírta a hatalmas sikert hozó Haramiák című drámáját, csak titokban vehetett részt a szomszédos Mannheimben rendezett premieren, mivel az eltávozáshoz hercegi engedélyre lett volna szükség, ám a herceg megtiltotta, hogy beosztottjai irodalmi tevékenységet folytassanak. Egy év múlva a feszültség elviselhetetlenné vált, Schiller, akit távolléte miatt Károly Jenő kétheti fogdára ítélt, úgy döntött, megszökik Stuttgartból és szabad íróként próbál érvényesülni. Ám a korban ez példátlanul merész, szinte képtelen vállalkozás volt: támogató nélkül, egyedül szellemére alapozva, egy író esélytelennek bizonyult. Még a családja révén kimondottan jómódú Goethe sem ment volna sokra a weimari udvar pártfogásának hiányában.
    Goethe és Schiller – Rüdiger Safranski, az olvasmányos, ám eközben igen gondolatgazdag filozófuséletrajzai (Heidegger, Schopenhauer, Nietzsche) okán hazánkban is roppant népszerű szerző plasztikus képet fest a két mintanémet kezdeti kölcsönös ellenszenvéről. Goethe számára Schiller kissé beteges volt, a szó minden értelmében; Schiller viszont túl hidegnek, túlzottan kiszámítottnak találta a weimari titkos tanácsost,- ráadásul nemigen foghatta fel, hogy képes Goethe egy udvar szolgálatába állítani hihetetlen képességei egy nem csekély hányadát. De később – részben Goethe példáját tanulmányozva – rájön, hogyan lehet a hatalmasokat a maga szolgálatába állítania, úgy, hogy végül azok érezzék megtisztelve magukat. Nagyszerű pályakép, a Schiller-irodalom egyik alapműve (fordította Györffy Miklós, Európa Könyvkiadó, 599 oldal, 4500 Ft).
    „A színház tébolydához hasonlított, forgó szemek, ökölbe szorított kezek, dobogó lábak, rekedt felkiáltások a nézőtéren. Idegen emberek omlottak egymás karjába, nők támolyogtak ájuldozva az ajtó felé.” Safranski így idézi kötetében egy szemtanú leírását, aki ott volt a Haramiák mannheimi bemutatóján. Majdnem hasonló hatást ért el a fiatal Verdi 1842- ben Nabucco című operájának premierjén; a darab egyik kórusa („Va, pensiero”) szinte azonnal a nem hivatalos olasz himnusszá vált. Schillerhez hasonlóan, Verdi is nehezen viselte az alávetettséget, szinte egész élete a kötöttségektől való szabadulás nagy kísérleteként fogható fel.
    Julian Budden, az angol zenetudós legalábbis ezt hangsúlyozza okos és alapos kötetében. A fiatal zeneszerző nem tűrt beleszólást sem magánéletébe, sem abba, hogy a különféle impresszáriók, énekesek vagy rendezők kiszabják, milyen utakon haladjon teremtő képzelete. Amikor milánói tanulóéve után megkapja szülőhelye, Bussetto városi zenemesteri kinevezését, szinte azonnal meg akar szabadulni az egyébként tiszteletre méltó poszttól – nem képes elviselni szabadsága megnyirbálását. Budden – nem úgy, mint Safransi, aki Schiller műve és élete egységét emeli ki – külön fejezetekben tárgyalja a zeneszerző életét és alkotásait. Ha nem is irodalmi igénnyel, de könnyű kézzel megírt munka, alapvető forrás a Verdi iránt mélyebben érdeklődőknek (fordította Rácz Judit, Európa Könyvkiadó, 480 oldal, 4200 Ft).
    A kései, a modernségnek utat nyitó Liszt művészete fogalom a zene világában. Most életének legvégső szakaszáról olvashatunk, a Liszt utolsó napjai című szenzációs dokumentumkötetet növendéke és titkárnője, életének egyik legbizalmasabb tanúja, Lina Schmallhausen jegyzi, a szöveggondozás és a kísérő tanulmány a nagy Liszt-szakértő, Alan Walker munkája. Szabolcsi Bence már 1956-os tanulmányában megállapította, hogy a közhiedelemmel és a látszattal ellentétben Liszt utolsó korszaka nem a fény és megdicsőülés, hanem a teljes magány jegyében állt. Az új kötet beigazolja Szabolcsi tézisét, a zeneszerző lánya, Cosima közelében, Bayreuthban töltött utolsó tíz napja, haldoklása „a mellőzés, a családi közöny, az orvosi gondatlanság története”, ahogy az előszó megfogalmazza. Ez talán túlzás, de a 22 éves hölgy beszámolója mindenképpen torokszorító, olykor egyenesen hajmeresztő. A könyvet számos érdekes fénykép teszi teljesebbé (fordította Fejérvári Boldizsár, Park Könyvkiadó, 2007, 227 oldal, 3000 Ft).
    Robert Service korunk egyik legnagyobb hatású alakjának megértéséhez kínál kalauzt Lenin című életrajzában, mely számtalan eddig ismeretlen levéltári anyag felhasználásával ad bámulatos kör- és korképet (fordította Soproni András, Park Könyvkiadó, 666 oldal, 5900 Ft).
    Előző számunkban beszéltünk Jane Austen művészetéről, ám életéről magyarul eddig nem állt rendelkezésünkre modern monográfia. Carol Shields műve nem klasszikus irodalmi pályakép, inkább regényes életrajz, de így is sok haszonnal forgatható, hiszen például bőven idéz az írónőnek Cassandra nővérével folytatott félelmetesen érdekes levelezéséből, és a könyv végén található életrajzi mutató remek vezérfonál a nagy író követéséhez (fordította Íjgyártó Judit, Ulpius-Ház, 2007, 263 oldal, 2499 Ft).

   Regények
   És ezzel már a szépirodalom világában járunk. 90 éves korában nemrég hunyt el Szabó Magda, aki minden bizonnyal páratlan irodalmi pályát tudhatott maga mögött. Költőnek indult, aztán ifjúsági regényekbe fogott, hogy végül a 20. század egyik legsikeresebb regényírójaként vonuljon be a halhatatlanok közé, noha a dráma és az esszé terén is maradandót alkotott. Életműsorozatában most az először 1959-ben kiadott meseregénye, a Szigetkék olvasható Szalma Edit varázslatos illusztrációival (Európa Könyvkiadó, 187 oldal, 2500 Ft).
   Vladimir Nabokovot elsősorban a Lolita szerzőjeként ismerik hazánkban, az Európa Könyvkiadónál immár ötödik kötetéhez érkezett életműsorozata igyekszik árnyalni a képet. Két regényt kapunk kézbe, a Nevetés a sötétben (fordította Vári Erzsébet, 218 oldal, 2400 Ft), és a Kétségbeesés (fordította Pap Vera Ágnes, 224 oldal, 2500 Ft) is a harmincas évek elején, az író berlini éveiben keletkezett oroszul, később maga Nabokov írta az angol változatot. Finoman szürrealista, lélektanilag mélyenszántó művek, egyik sem könnyű olvasmány, de távol esnek az öncélúan bonyolult avantgardizmustól.
   Mint Nabokov, a magyar származású, 1935-ben született Agota Kristof is Svájcba emigrált, és akár az orosz szerző, ő sem anyanyelvén ért el világsikert. Innen nézve meglepő, hogy új, önéletrajzi írásokat tartalmazó kis kötete Az analfabéta címet viseli. De ha beleolvasunk, már találónak érezzük: „Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek; ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.” Megrendítő, rövidsége ellenére is nagy könyv (fordította Petőcz András, Palatinus, 86 oldal, 1300 Ft). E kötet mellé feltétlenül elolvasandó az írónő Mindegy című, apró novelláit, kis drámáit tartalmazó kötete (fordította Takács M. József, Cartaphilus, 188 oldal, 2600 Ft).

   Gyermekeknek
   Carlo Collodi klasszikusa, a Pinochio kalandjai most új magyarításban, Csíkszentmihályi Berta remek képeivel kapható (fordította Szénási Ferenc, noran, 140 oldal, 3499 Ft). Tóth Krisztina Állatságok címen állatokról szóló, szellemes verseit adja közre (Magvető, 35 oldal, 1990 Ft) míg Kovács András Ferenc Hajnali csillag peremén című, Takács Mari csodálatos rajzaival ékített kötetében káprázatos rímtechnikájával, ritmikus ötleteivel Weöres Sándor legjobb követőjének mutatkozik (Magvető, 151 oldal, 2690 Ft). Zárlatul e kötetből idézünk: „Ejha itt van, itt karácsony! / Jön, benéz kopott farácson, / s fényesedni kezd a pajta!”

   „A gyógyítás teljes gyakorlata sem egyéb alapokra, mint csalóka tapasztalatokra épül, és a betegek tehetetlen hiszékenységéből merítve erejét, nem kevesebb rosszat tesz, mint jót, úgyhogy többnyire, azaz majdnem mindig, nagyobb veszélyt jelent az orvos és az orvostudomány, mint maga a betegség” – írja a német Agrippa 1609-ben megjelent orvosi szatírájában. Ezzel szemben a holland Erasmus majdnem egy évszázaddal korábbi Enconium medicinae című szónoklatában az orvostudomány dicséretét zengi, miközben kipellengérezi a gúnyolódókat: „Vajon nem látszik- e tehát magánál a hálátlanságnál is hálátlanabbnak, és még az életre is méltatlannak az, aki az orvostudományt, isten mögött a második életadót, életvédőt, életmegtartót és életóvót nem szereti, nem méltányolja, nem becsüli, s nem tiszteli? Őt, akinek védelmét soha senki nem nélkülözheti? A többi tudományra ugyanis nincs mindig valamennyiünknek szüksége. Az orvostudomány viszont valamennyi halandó életében szerepet játszik.” A vita tehát régi, nemcsak a tudományban, hanem a szépirodalomban is. Ebbe kínálunk betekintést összeállításunkban.

  Írásunk a 12. oldalon

   Alig találunk olyan irodalmi művet, amelyben ne szerepelnének orvosok, miként az is köztudott, hogy a világirodalom számos jeles alkotója (csak a legismertebbek: Mihail Bulgakov, Anton Csehov, Friedrich Schiller, Arthur Schnitzler, nálunk Csáth Géza, Németh László) maga is orvosként kezdte pályáját. E kimeríthetetlen téma néhány elemét villantjuk fel.

   Franz Kafka 1917-ben íródott novellájában (Egy falusi orvos) a végzetesen sebesült ifjúhoz hívott doktortól azt követelik, hogy feküdjön bele a kórágyba és mintegy a saját testével gyógyítsa meg a beteget. Kafka figurája – ha a Lázárt feltámasztó Jézust metaforikusan orvosnak tekintjük – bizonyos fokig az európai kultúra egyik végpontja: a szerencsétlen vidéki körorvos már semmit sem tehet, sőt a novella végén kiderül, hogy ő maga is mindenét elveszítette a beteglátogatás során. Olyan orvos ő, aki maga is a legkomolyabb gyámolításra szorul. A világ és a gyógyító állapota egybeesik – és Kafkánál mindkettő menthetetlen.
    „Dolgozz, jó orvos!” – nagy versében Illyés így szólítja fel Bartók Bélát, és persze világos, hogy ez nem szó szerint, hanem jelképesen értendő. Eszerint az orvos – magasabb értelemben – felelős kora és nemzete nemcsak testi, hanem lelki, mentális állapotáért is, ezért azonosíthatja a költő a zeneszerzőt az orvossal. Nem túl régi irodalmi- szellemi közhely ez, ha nem tévedünk, eredete valahol a 19. század elején-közepén keresendő.
    Bár a filozófiában már régebben felmerült a gondolat, miszerint az állam vagy a nemzet szervezete mintegy mása az emberi test állapotának – témánk szempontjából idevágó mű a Fieldingre is erősen ható holland származású, ám angolul író orvos, Bernard de Mandeville A méhek meséje című filozófiai értekezése 1705-ből –, mégis főként a múlt század nagy realista regényeiben lépett elő az orvos jellegzetes alakja, mely többet képviselt egyszerű foglalkozásnál. A doktor Balzacnak (1799–1850) A vidéki orvos című regényében nemcsak a test, hanem a lélek, mi több, az egész rábízott környezet intézője. Szellemi és testi sáfára. Ám ez későbbi fejlemény, és később szólunk róla részletesebben.

   Tudatlan szamarak
   Régebbi korok művészetében az orvost még többnyire ostoba és dölyfös szamárnak ábrázolták, aki semmit sem tud, kivéve egyet: minél ügyesebben kihúzni a pénzt páciensei zsebéből. A 18. század végéről származik Francisco Goya (1746–1828) rézkarca: De que mal morira? („Mely betegségben hal meg?”). Az orvosbőrbe bújt fellengzős szamár minden szónál többet mond. Ebben a felfogásban az orvos nem is valóságos alak, hanem inkább foglalkozási karakter: sok szerző érezte úgy, hogy a pusztán a hivatás vagy szakma megnevezésével már egyben mindent el is mondott az alakról. Jellemző példája ennek Henry Fielding (1707–1754) nagy regénye, a Tom Jones, melyben csak úgy nyüzsögnek az orvosok, több okból is, hiszen a korszak áldatlan higiéniai viszonyai („Fejekre vigyázni!” – kiáltották rendszeresen Londonban, mielőtt a szennyvizet az utcára zúdították volna) számtalan gyógyíthatatlan betegség forrásának bizonyultak, másrészt a regény cselekménye az örökség kérdése körül forog. Így aztán korántsem mindegy, ki mikor tér meg teremtőjéhez, és ebben az orvosok igen jelentős szerepet játszanak. (Ha belegondolunk, magát a cselekményt is lehetetlenné tenné ma már az orvostudomány, hiszen egyszerű vizsgálattal bizonyítható lenne, kiknek a gyermeke voltaképpen a lelenc, Tom Jones).
    Fielding orvosai egytől egyig tudatlan, rossz és még rosszabb indulatú szamarak, illetve pernahajderek, akiket semmi más nem motivál, mint szakmai hiúságuk és betegeik pénztárcája. Már a regény elején hatalmas bohózat bontakozik ki két doktor főszereplésével, akik Blifil kapitány halálhírére úgy érkeznek, akár a dögkeselyűk. Ám e keselyűknek megvan a magukhoz való eszük. Mindketten megállapítják, hogy immár nincs mit tenni, de azonnal a halál okáról kezdenek látszólag szerfölött tudós, valójában szőrszálhasogató és kicsinyes vitába. Fielding kommentárja nem hagy kétséget lesújtó véleménye felől: „Az olvasó talán csodálkozik majd, hogy e tudós úriemberek ahelyett, hogy megpróbálták volna életre kelteni páciensüket, halálának okáról kezdtek vitatkozni.” A magyarázat egyszerű: „Mivel úgy találták, hogy már mindenben megelőzték őket, és újat rendelni nem tudtak, az orvosok zavarba jöttek. Nem tudták, hogyan töltsék ki az időt, amelyet a tiszteletdíj fejében a betegnél szokás és illik tölteni. Ezért kellett valami vitatémát találniuk, s az, amiről az imént volt szó, önként adódott.” Fielding ábrázolásában tehát az orvosok haszonleső tökfilkók, ám rendkívüli szatirikus érzéke miatt ezt esze ágában sincs nyíltan kimondani, helyette inkább az indirekt bizonyítás és a reductio ad absurdum eszközeivel él: „Nincs igazságtalanabb, mint az általánosan elterjedt vélekedés, amely az orvosokat megrágalmazza: ők a halál cimborái. Éppen ellenkezőleg: ha szembeállítanánk azoknak a számát, akik az orvostudomány jóvoltából felépültek, azoknak a számával, akik mártírjaivá váltak, az előbbi szám, azt hiszem, lényegesen meghaladná az utóbbit. Sőt egyes orvosok annyira óvatosak e tekintetben, hogy a páciens meggyilkolásának lehetőségét elkerülendő, őrizkednek mindenfajta kezeléstől, s csak olyasmit írnak fel, ami sem nem árt, sem nem használ.” (Julow Viktor fordítása.)
    De Fielding sem csupán a maga kútfejéből dolgozott. Vádjai, érvei szinte szó szerint megtalálhatók Agrippa (teljes nevén: Henricus Cornelius Agrippa von Nettesheim, 1486–1535) nemrég Magyar László András által magyarul is kiadott (Kalligram, 2002 remekül jegyzetelt kis könyvecskéjében, amelynek előszavából többek közt az is kiviláglik, hogy Agrippa „rágalomáriája” sem új a Nap alatt. A német szerző ugyancsak régi, ráadásul ókori toposzokra nyúlt vissza az orvostudomány csepülésekor. Legyen bárhogy is, a Szatíra az orvosokról némely passzusa a Tom Jonesban is szerepelhetne. Például ez: „Mikor pedig orvosi konzíliumba gyűlnek, megvizsgálják, mit pisilt és kakilt aznap éjjel a beteg, és spártai ephoroszok gyanánt élet-halálról hirdetnek ítéletet. Csodálatos, ugyanakkor kétségbeejtő, hogy kakaskodnak nyomorúságos viták közepette – soha sincsenek ketten sem azonos véleményen – a beteg ágya körül, mintha nem is gyógyítás, hanem disputa végett gyülekeztek volna össze, s mintha a betegnek, akinek még a mindennapi beszéd is terhére esik, szónoklatukra, nem pedig segítségükre lenne szüksége.”
   Agrippa felemlegeti többek közt, hogy keresve sem lehetne ügyefogyottabb embert találni az orvosoknál, különösen a társasági érintkezéskor – látnoki jóslat, hiszen gondoljunk csak a Bováryné orvos főszereplőjére. És ez a bárdolatlanság nem csoda, mivel: „Minden érzékszervük elkorcsosul, hiszen szemükkel mindenféle obszcén és undorító dolgot nézegetnek, fülökkel és orrukkal egyaránt a betegek böfögését, gyomorkorgását, fertőző lihegését, fingját és durrantását hallgatják és szimatolják, ajkuk, nyelvük setét és halálos mérgeket kóstolgat, kezük székletet gyúr, és abban turkál, ami a klistély nyomán kicsorog, fantáziájukat éjjel-nappal pácienseik szörnyű képe és árnya foglalkoztatja, lelkiismeretük a számtalan elkövetett gyilkosság mardossaimages/”
    Nem sokkal adja alább Jonathan Swift (1667– 1745) sem, ha az orvosokat kell gyalázni. Főhőse, Gulliver – maga is orvos – a tudósok országában sajátos kísérletek megdöbbent tanúja, amikor hascsikarására panaszkodva egy szobába vezetik, ahol „egy nagyszerű orvostudor dolgozott. Arról volt híres, hogy ezt a betegséget ugyanazon műszer két, egymással ellentétes funkciójával gyógyította. Szerszáma tulajdonképpen egy dupla fújtató volt, hosszú és vékony elefántcsont fütyülővel vagy szipkával a végén.” Hogy aztán ennek a radikális kezelésnek mi a végkifejlete, azt egy kutya sorsán követhetjük.
   Az első beavatkozás nem különösebben hathatós, annál inkább a második, mely után „csak egy hajszál választotta el a fölpukkadástól, és a kisülés is oly drasztikus erővel történt, hogy felkavarodott a gyomrom, szintúgy kísérőmé is. A kutya ott helyben megdöglött, és amikor a termet elhagytuk, a doktor minden erejével azon volt, hogy a kutyát az imént ismertetett műtét megismétlésével életre keltse.”
   Ennél manapság jóval aktuálisabb annak az „egészen zseniális” orvosnak a módszere, aki szerint „hajszálpontos” összefüggés mutatkozik „az ember fizikai és az állam politikai alkata között” (ismét látjuk Mandeville gondolatainak hatását). E géniusz pofonegyszerű módszert javall: „ha a pártharcok súlyosan elfajulnának egy államban. Kiválasztunk mindkélt pártból száz-száz vezető férfiút, ezeket párokba állítjuk, mégpedig úgy, hogy lehetőleg azok kerüljenek egymás mellé, akiknek körülbelül egyforma méretű a fejük, ezután két ügyes kezű sebészprofesszorral elfűrészeltetjük minden pár koponyáját, pontosan ugyanabban az időben, oly módon, hogy az agyvelő is hasonlóképpen kettéosztható legyen. Mármost az így nyert félkoponyákat kicseréljük, mindegyik felét az ellenpárti férfiú maradék fejéhez ragasztva. És a kúra sikere? „Halálosan biztos” – tudja meg Gulliver, hiszen az agyvelők mennyiségi és minőségi különbsége sem adhat okot aggodalomra, „a doktor személyes tapasztalatok alapján biztosított bennünket, hogy ezek a differenciák elhanyagolhatók.” (Szentkuthy Miklós fordítása). És huncut aki rosszra, azaz a mai politikai viszonyokra gondol!

  Az ész rémálmai
  Ezúttal is Goya egyik rézkarca lesz kiindulópontunk, szintén a Los Coprichos sorozatból. A cím: Az ész álma szörnyeket szül nem igényel sok magyarázatot. Mert a tudás egy idő után fennhéjázásba csap át, és mintegy isteni képességeket tulajdonít magának, az ész demiurgosz lesz, és a teremtésre is képesnek véli magát. Homunculus előállításával már a német Paracelsus (1493–1541) is kísérletezett, a gólemek, műemberek világának legfontosabb irodalmi előképét Mary Shelley (1797–1851), a nagy költő felesége teremtette meg Frankenstein című, 1819-ben megjelent regényében. (A könyv ötlete alapjául szolgáló, 1818-ban a Genfi tó partján lezajlott beszélgetéseken és írói versenyen a Shelley házaspáron kívül jelen volt Byron, és kezelőorvosa John Polidori, utóbbi mellesleg az első vámpírelbeszélés szerzője.) A regény alcíme „a modern Prométheusz” korántsem véletlen, és feltehetően az angol romantikusok körében nagyra becsült Goethe: Prométheusz című költeményére utal, melynek záró strófája, a titán által Zeuszhoz intézett megvető szavak nyilván döntően hatottak gondolkodásukra: „Most itt ülök. Embert teremtek, / ennen-képemre, / hozzám hasonló emberi fajtát, / hogy sírjon, örüljön, / csóktól tüzesedjék és sanyarogjon / s téged ne becsüljön, / mint én!” (Kosztolányi Dezső fordítása). A német befolyás egyébként is jelentős a regényben: a németországi Ingolstadtban előállított, német névre keresztelt Unhold, Frankenstein két és fél méteres szörnyalakja igen jó ízléssel bír: nevelődése során elolvassa többek közt a Werthert! A regény egyik érdekessége és mélyen etikus gondolata, hogy végül is nem Unhold, hanem Frankenstein bizonyul a legfőbb monstrumnak, aki felelőtlenül engedte ki az emberi világba ártatlan és tökéletesen naiv, könnyen sebezhető hősét.
   A modern Prométheusz tudományos és morális csődöt mondott. Mindamellett főművében Johann Wolfgang Goethe (1749– 1832) is szentelt néhány csodálatos jelenetet a témának. A Faust II.- ben előforduló Homunculus szintén szintetikus teremtmény. Ám Goethe nem engedi be őt a világba, és ezzel megakadályozza, hogy önállósuljon, és esetleg szörnyeteggé váljon. A költő szerint ugyanis Homunculusnak előbb meg kell valósulnia, azaz elölről kell kezdenie a fejlődést, hogy a végén esetleg emberré lehessen. Goethe a görög világba viszi a kis korcslényt, ahol Thalész, a filozófus kalauzolja, és mivel szerinte mindennek a forrása a víz, azt javasolja, vesse magát a tengerbe. Ám az üveglombikban lebegő Homunculus széttörik, amikor nekicsapódik a tenger istennője, Galathea trónjának. A jelentés egyértelmű: nem lehetséges mesterséges teremtés, vagy ha valaki mégis erre vetemedik, azt kreatúrája gólemként leigázza. A másik út, hogy a tudós agyszüleménye szükségképpen elpusztul a természetben, mivel nem onnan vétetett. Goethe, a felvilágosodás híve, az utóbbi véleményre szavaz.

   A diadalmas ész
   Aligha vitatható, hogy a 19. század a pozitív orvosalakok regénybeli megjelenésének ideje. A felvilágosodás, valamint a pozitivizmus, a természettudományok hatalmas fejlődése és sok egyéb az orvost (és általában is a tudóst) a korszak valódi héroszává emelte. Később – különösen Flaubert és Csehov művészetében – persze megsokasodnak a kérdőjelek. Ám Honoré de Balzac emberábrázolását ez a legkevésbé sem befolyásolta. Olyannyira hitt a maga teremtette hősök létezésében és szakmai hitelességében, hogy halálos ágyán a feljegyzések szerint regényeinek egy legfontosabb orvos szereplőjét, Horace Bianchont akarta ápolójának. „Tudom. Igen. Bianchon kellene. Ő tudna megmenteni” – állítólag ezek voltak utolsó szavai.
  A vidéki orvos című 1833-ban írt regénye szinte hősköltemény. A falu orvosa, Kafka idézett alakjának nagyon korai előfutára, a nagyvilági élettől visszavonult Benassis, több mint doktor: a lakosság gyámola, papja, bírója és gazdasági szakembere; tudós és mezőgazda egy személyben, félisten mintegy. Önvallomása tökéletesen jellemzi a kort és önnön helyzetét: „Amidőn erre a nehéz, lemondással teli életre szántam magam, sokáig haboztam, hogy pap, falusi orvos, avagy békebíró legyek-e. Kedves uram, a közmondás nem oktalanul fűzi egybe a három fekete ruhát: a papét, a törvény emberéét és az orvosét; az első a lélek sebét gyógyítja, a második az erszényét, a harmadik a testét. Ők képviselik a Társadalom létezésének három fő megnyilvánulási formáját: a lelkiismeretet, a birtoklást, az egészséget.” Szerinte régebben a pap egyesítette a három elvet, ám úgy véli, újabban mintha az orvos venné át a lelkipásztor szerepét.
    A társadalom iránti felelősség pátosza nyilvánvaló, és nem véletlen, hogy Goethe kicsit korábban keletkezett regényében (Wilhelm Meister tanulóévei, 1795–96) akkor ér véget a polgárfiú Wilhelm nevelődése, amikor sokféle tévelygés, bohém színészélet, szerelmi szenvedélyek után megtalálja hivatását: seborvosnak áll, mivel ebben ismeri fel a maga magasabb rendű küldetését. Milyen kisszerű és szellemileg züllött e két remek alakhoz képest Charles Bovary a Bováryné orvosa! Pedig Balzac regénye óta csak negyven élv telt el, ám az egykori kultúrhéroszból szánalmas provinciális troglodita lett. Pedig itt is falun, majd kisvárosban vagyunk, a környezet tehát majdnem azonos Benassis világával, de a múlt eszményeit még részben őrző parasztokból itt bestiálisan buta kispolgárok lettek. Vagy olyan kártékony férgek, mint Homais, ez a tudományos haladást üres pátosszal magasztaló ostoba és hiú patikus. Pedig ő csupa jó szándék. Ennek jegyében beszéli rá Bovaryt, hogy vállaljon el egy olyan műtétet, egy dongalábú megoperálását, melyhez se tudása, se eszközei. Az eredmény közismert. A szerencsétlennek végül amputálni kell a lábát, miközben Homais szemforgatva sápítozik.
   Bovary nyilvánvalóan a sarlatánok egyike, noha pusztán a haladás megveszekedett és hamis szolgája, Homais teremtménye. A progreszszióba vetett hitnek is megvannak a maga korlátjai – sugallja Flaubert. Még ennél is tovább megy a halála miatt befejezetlenül maradt, Bouvard és Pécuchet című regényében. A két nyomorult párizsi írnok örökséghez jut, házat vásárolnak vidéken és belevetik magukat a tudományokba. Az orvoslás sem maradhat ki, anatómiai modellt hozatnak, hőmérőznek, és már-már a Föld megváltóinak képzelik magukat, akik valamely döntő tudományos felfedezéssel megváltják a szenvedő emberi fajt. Ám minden vállalkozásuk kudarcba fullad, „a sok összevissza olvasás végképp megzavarta agyvelejüket”, az általuk gyógyított betegek még cudarabb állapotba kerülnek, vagy csodaszerű módon meggyógyulnak, de e közben azt tapasztalják, hogy a hivatásos orvos többnyire éppúgy tehetetlen, és módszerei, eredményei éppolyan véletlenszerűek, mint az övéik. Míg végül Bouvard kijelenti: „Az élet rúgói rejtve maradnak előttünk, a betegségeknek se szeri, se száma; a gyógyszerek értéke problematikus. Szakkönyvekben nincs egyetlen értelmes meghatározás, se az egészségről, se a betegségről, se a hajlamosságról, sőt még a genny mibenlétéről sem!” (Tóth Árpád fordítása.)
   E kiábrándult paródiák után az orvos mint a teljes társadalom egészségéért felelős személy különös módon egy egzisztencialista műalkotásban, Albert Camus A pestis című, 1947-es regényében tér viszsza. Maga a könyv allegória, hiszen egyértelmű, hogy az ártatlan városra lecsapó pestis képében a szerző az Európát sújtó nácizmust akarta ábrázolni. Ám ezzel megnő a főhős, Rieux doktor szerepe is; az orvos erősen szimbolikussá válik. Küzdelme a pestis, vagyis a terror ellen nem sokat ér; amint ő mondja, nem más ez, mint „véget nem érő vereség”. Mégsem választhat mást, mint a küzdelmet. Noha azt is pontosan tudja, hogy az ideiglenes diadal talán csak egy újabb vereség előfutára, ezért nem csatlakozhat teljes szívvel a pestis vereségét ünneplő sokadalomhoz. „Mert ő tudta azt, amit nem tud ez a vidám tömeg, de a könyvekben olvasható, hogy a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban (images/) s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis az emberek szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog városban leljék halálukat.” (Szávai Nándor fordítása.) Kiábrándult pátosz, hősies rezignáció – mintha korunkban ez lenne az utolsó szó az orvos és a társadalom kapcsolatáról.

  Mint összes regénye hOEsnOEjének, neki is megvolt a maga fájdalmas szívbéli története. Még nem volt húszéves, amikor Bathban beleszeretett valakibe, de az ifjú nyomtalanul eltýnt, és késOEbb holt hírét költötték. Jane Austen (1775–1817) soha nem ment férjhez.

  Ne kerteljünk: Jane Austen elsősorban annak köszönheti népszerűségét hazánkban, hogy könnyen követhető filmekben és tévésorozatokban dolgozzák fel regényeit. Pedig nem szappanopera-szerző, hanem a 19. század egyik legmélyebb prózaírója volt.
   Nem írt sokat, mindössze hat regényt fejezett be, de – vagy talán éppen ezért – minden műve magán viseli a rendkívüli műgond bélyegét. Nála nincs felesleges mondat, mellébeszélés; minden jelző, dialógus vagy epizód a cselekmény középpontjába mutat, noha maga a történés általában nem különösebben izgalmas vagy fordulatos. Voltaképpen egész, sajnos kurtára szabott életében a hajadonon maradt Jane Austent egyetlen téma foglalkoztatta: hogyan megy (vagy esetleg nem megy) férjhez egy vidéki kúrián élő, megfelelő nevelést kapott, anyagilag általában jól felszerelt egy vagy több úrilány. Regényei szinte minden esetben happy endinggel végződnek, amennyiben boldog végkifejletnek tekintjük, hogy egy ember élete bizonyos értelemben véget ér. Ugyanis a házassággal lezárul nemcsak az ifjúság, hanem a valódi élete is – nem halál ez, de élve eltemettetés, ami nem feltétlenül jobb az exitusnál. Ugyanakkor Austen félelmetes erővel érzékelteti, hogy más megoldás nem létezik: nincs olyan női szereplője, akiben felmerülne egy esetleges kiugrás vagy az ellenállás lehetőségének akár leghalványabb gondolata is. De ha már ennyire Nem emlékszem, hogy megjelenésekor – a Magvető adta ki néhány éve – különösebb feltűnést keltett volna Bartis Attila regénye; akkor figyeltek föl rá, amikor színdarab született belőle, és bemutatták a Nemzeti Színház Stúdiójában Udvaros Dorottya főszereplésével. A színésznő anya és író fia különös – kegyetlen, mély, diktatórikus, mindazonáltal széttéphetetlen – kapcsolatát feldolgozó regényből az elmúlt nyáron film is készült. Alföldi Róbert első nagyjátékfilmjében ugyancsak Udvaros Dorottya játssza az anyát, Makranczi Zalán a fiút. És most megjelent hangoskönyvben is – Fekete Ernő előadásában, és Magos György, a tán legkiválóbb volt rádiós rendező vezetésével. Mivel a regény egyes szám első személyben meséli el a kapcsolat történetét – voltaképpen egy óriásmonológot hallunk. Fekete Ernő szűkre szabott intonációban (ez illik végtére is a tárgyhoz), azon belül viszont szenvedélyesen és a beszélő lelkivilágába valóságos mélyfúrással a legaljáig hatolva, világos értelmezésben és érzékeny empátiával olvassa fel a szöveget. Így sem könnyű – viszont megrendítő. Mojzer Kiadó Kft. 601 perc. CS. J. merevek a játékszabályok, ennyire megszabott a pálya, akkor annál inkább perdöntő, hogy ezen belül minél értelmesebben, mondhatni, bölcsebben cselekedjen és döntsön az ember, mert ebben a vastörvényű társadalomban egy esetleges hiba végzetes, szinte orvosolhatatlan lehet – valami ilyesmit sugall az írónő. A lelkének (és ennek folytán az olvasónak is) legrokonszenvesebb alakjai (mint például a Büszkeség és balítéletben fellépő Elizabeth) tökéletesen tudják ezt a leckét. És azt is, hogy bár a házasság társadalmi helyzetükben elkerülhetetlen, azért mégsem teljesen mindegy, hogy kivel kötik össze életüket.
   Austen a legravaszabb, legkíméletlenebb társadalomkritikusok egyike. Vidéki kastélyaiban vagy a legdivatosabb angol fürdőhelyen, Bathban összegyűlő emberei többnyire üresfejű, hiú, sznob, csontjuk velejéig önző, kíméletlen, empátia nélküli, olykor egyenesen gonosz, féktelenül kapzsi vagy pénzhajhász, hazug, szerepjátszó emberek – valóságos „szellemi állatvilág” ez, ahogy Hegel írta egy másik országban, tíz évvel a Meggyőző érvek megjelenése előtt. Mi sem lenne egyszerűbb, ha az írónő szabad utat engedne megvetésének. Mégsem ez történik, Austen annál sokkal ízlésesebb és tapintatosabb szellem. Nem, ő a félig rejtett, ám annál gyilkosabb irónia fegyverével végzi ki utált figuráit. A Meggyőző érvek – Austen 1818-ban posztumusz megjelent regénye – már első mondatában eltiporja a három lánya közül eddig csak egyet férjhez adott apát, a viszonylag fiatalon megözvegyült Sir Walter Elliotot, aki „könyvet a maga mulatságára kezébe nem vett, a Nemesi Almanachot kivéve”, mely természetesen mindig azonos oldalon nyílik ki, ott, ahol nagynevű családja története olvasható. Nemesi gőg, tömény hiúság: „kevés nő törődik annyit a küllemével, mint ő tette; s egy újdonsült lord komornyikja sem lelheti nagyobb örömét társadalmi pozíciójáéban”. A Sir el van intézve.
   Nem sokkal különb legidősebb lánya, Elizabeth sem, vagy a már házas Mary. Utóbbi e szavakkal győzi meg magát, és hagyja Annere, a húgára súlyosan beteg kisgyermekét, amikor úgy dönt, hogy ápolás helyett inkább vacsorázni megy egy szórakoztatónak ígérkező társaságba: „Őszintén szólva teljesen mindegy, megyek-e vagy maradok, úgysem veszitek semmi hasznomat. Csak idegeskednék itthon. Te, minthogy nincs meg benned az anyák érzékenysége, sokkal jobban helyt tudsz állni mellette.” Az aljassággal határos önzésben alig van kivétel (Benwick kapitány, Croft admirális) ebben a rettenetes csapatban.
   Persze Anne, a harmadik lány más. Ő Austen üdvöskéje, és el is vezeti egy nagyszerű házasság révébe, melyet Frederick Wentworth kapitány kínál neki. Anne okos, nagylelkű, empatikus, figyelmes és szeretetet adni képes ember. És a legutolsó pillanatig észnél van, noha korántsem hideg vagy lelketlen. De úgy véli, hogy egy férfihez csak akkor köti életét, ha az feddhetetlennek bizonyul a szó minden értelmében. Feladata hát annyi, hogy megismerje választottja jellemét; ugyanakkor a maga jellemének a próbája is ez, hiszen a kapitánynak komoly vetélytársa jelentkezik Anne egy távoli fényes rokona, Mr. Elliot személyében. A végkifejlet persze senkit nem lep meg, de Austen nagy erénye, hogy ennek ellenére képes a végső pillanatig fenntartani az olvasó érdeklődését. A zárlat boldog, ám az utolsó mondat hangneme ezúttal is végtelenül gunyoros, már-már keserű: „Büszkén vallotta magát tengerészfeleségnek Anne, de meg-megújuló szorongás volt az ára, hogy ama nemes hivatásnak élhetett, amelynek a családi tűzhely ápolásában tanúsított erényei, ha lehet, még országos jelentőségét is elhomályosítják.”

   A 71-es orosz évjárat

  Az 1971-ben Novoszibirszkben született Vagyim Repin jó ismerősünk, legutóbb Brahms Hegedűversenyét adta elő Budapesten káprázatosan. Friss felvételén Riccardo Muti és a Bécsi Filharmonikusok kíséretével egy másik alapművet játszik. Mint a kísérőfüzetből kiderül, Repin sokáig készült arra, hogy a Beethoven Hegedűversenyét lemezre rögzítse, noha már 11 éves korában elő akart állni vele, de tanára megtiltotta. Bölcs döntés volt, hiszen ez a mű csak érett férfikorban sajátítható el – nem elsősorban komoly manuális nehézségei okán. A zeneirodalom egyik legszebb kezdése, a titokzatos üstdobütések után Repin belépésekor elég egyértelműnek tűnik, hogy elsősorban lírikusan fogja fel a darabot, nem rejtett tragédiaként. A második tételben mennyei nyugalommal beszélget a csodálatos zenekarral. Mindez persze nem jelenti az indulat vagy a lendület hiányát, a harmadik tétel hatalmas, felszabadító elánja lenyűgöző.
  Az A-dúr „Kreutzer” szonáta remek választás a nagy versenymű mellé, pusztán azért is, mivel Beethoven az 1804-es első kiadás címlapjára hangsúlyosan azt írta: „Nagy szonáta zongorára, szóló hegedűkísérettel, egészen egy versenymű stílusában megírva”. Repin fantasztikus partnere, Martha Argerich társaságában megvalósítja azt, amelyről Tolsztoj feleséggyilkos főhőse rémülten beszél a darabról elnevezett novellában: „Ismeri az első prestót? Ismeri? Huh!images/ Szörnyű dolog az a szonáta. Épp az a rész.” Hát igen, a két megszállott művész életrehalálra játszik, azaz az egyetlen módon, ahogy érdemes.
  (Universal/Deutsche Grammophon, 2007, 2 CD)

  A Moszkvában, ugyancsak 1971-ben született Jevgenyij Kiszin sajnos utoljára úttörőként koncertezett hazánkban. Természetesen csodagyerek volt, aki már tízévesen fellépett Mozart d-moll zongoraversenyével (K. 466) – neki, úgy látszik, engedékenyebb tanára volt. Kiszin csodafelnőttként – Schumann Zongoraversenye mellett – a másik moll hangnemű Mozart-versenyművet adja elő új CD-jén, kísér a London Symphony Orchestra Sir Colin Davis vezényletével. A c-moll zongoraverseny (K. 491) egyike a Mester legfélelmetesebb teremtményeinek, az első tétel démonisága hátborzongató. A meglepően lassúra vett tempóban Kiszin éppen ezt hangsúlyozza, billentése acélos, szólamvezetése a basszusban kíméletlen, az egészben van valami elemi erő, gigászi elszántság. A viszonylag viharmentes második tétel után ismét letaglózó a harmadik szakasz visszafogott szorongása. Schumann versenyművét többek közt a zongorista és a zenekar mesés együttműködése teszi nagy élménnyé; Kiszin a romantikát anyanyelvi szinten tudja, ismeri a nagy nekilendülések, visszahullások belső logikáját, fölényesen ismeri ennek a szótárnak minden rejtett lábjegyzetét.
  (EMI Classics, 2007)
 – CSONT –

  „Szép a rút és rút a szép”, Umberto Eco e shakespeare-i sorokat dúdolgathatta magában, amikor A szépség története című kötet mellé felcsapott A rútság története szerkesztőjének is.

  Már a régi görögök is ismerték a csúnyaságot, mondhatnánk kapásból, ám ezúttal nem egészen igaz a máskor oly kellemesen zsurnalisztikus megállapítás. Mert noha a kötetben valóban az ókortól napjainkig követhetjük végig e fogalom kalandjait, különféle ábrázolásait, történetét, esztétikáit, ám a dolog elmélete szigorúan nézve csak a 19. században, egész pontosan 1853-ban kezdődött a Hegel-tanítvány Karl Rosenkrantz összefoglaló művével, mely A rút esztétikája címre hallgatott. De míg mestere mindössze pár sort szentelt a rútnak majdnem ezeroldalas Esztétikájában, Rosenkrantz egy vaskos kötetben veti magát a problémahalmaz nyomába, mintegy megérezve, hogy hamarosan, azaz a 19. század vége táján éppen ez lesz a művészi gondolkodás egyik kulcsfogalma. A rútság a „szépség pokla”, mondja a bölcselő, és ez nemcsak szellemdús, de elég mély megállapítás is, amennyiben egyértelműen az erkölcsi negativitás szerepét osztja ki a rútnak. Hiszen a küszöbön álló modernségben az uralkodó erkölcsök elleni lázadás kimondottan forradalmi hevületet kap, így a rút egyre inkább a szépséget jelenti majd az új esztétikában. Ebből a kis példából is látható, hogy a rút és szép relatív, nem pedig ellentétes vagy kizáró viszonyban áll egymással, ráadásul a csúnyaság elítélése vagy dicsőítése kortól és kulturális kontextustól függ. Számba véve ezt, a kötet szerzői nem annyira az értékelésre, mint inkább a felsorolásra, a különféle nézetek számba vételére törekedtek. Különösen az illusztrációs anyag mellbevágó, nagyszerű minőségű képeket nézegetve gondolkodhatunk el a világ lenyűgöző rondaságán. Vagy szépségén. (Európa Könyvkiadó, 2007, 454 oldal, 8900 Ft) *

  2007-ben két nagy évfordulót ünneplünk, 150 éve jelent meg a francia és az egész európai irodalom két alapműve Baudelaire-től A romlás virágai, illetve Flaubert első nagy regénye, a Madame Bovary. Az 1857-es év mégsem válik a franciák dicsőségére, ugyanis istenkáromlás és erkölcstelenség miatt mindkét könyvet perbe fogták; Flaubert megúszta (nem utolsósorban azért, mert a védelem kimutatta, hogy a vád képviselője korábban pornográf regények publikálásával kereste keserű kenyerét), Baudelaire-t azonban elítélték, a kötet a továbbiakban csak csonkán jelenhetett meg. A cenzúra brutális beavatkozása korántsem volt ismeretlen francia földön, az 1730-as évek végétől például tíz évre megtiltották mindennemű regény megjelentetését. Hogy ebben mekkora szerepet játszott az ekkor gátlástalanul terjedő libertinus, azaz „pornográf” vagy inkább erotikus literatúra elterjedése, azt nem tudni. Mindenesetre tény, hogy virágzó piacról volt szó, gazdagon illusztrált kötetekkel, melyek persze elsősorban a szó mindkét értelmében fő élvezők, vagyis az arisztokrácia könyvtárait gazdagították, és a szerzők, a művek szereplői és a befogadók részben egy halmazt alkottak. Most e könyvek egy része megtekinthető az Országos Széchényi Könyvtár december 14-ig látogatható, Veszedelmes olvasmányok című kiállításán. A tárlathoz megjelentetett kötetben három alapos tanulmány kínál szellemes, okos kalauzt a megfelelő nézőponthoz. Kovács Ilona irodalomtörténeti, Granasztói Olga könyvtárosi, Gellér Katalin pedig művészettörténeti oldalról közelíti meg a pikáns anyagot.
   Hogy aztán a rút vagy a szép kategóriájába sorolhatók-e a kor változatos erotikus pózokat, gáláns jeleneteket megidéző metszetei, azt döntse el az olvasó és múzeumlátogató. Annyi tény, hogy lendületes áttekintésében Kovács Ilona felhívja a figyelmet egy magyarul sajnos hozzáférhetetlen remekműre, Vivant Denon Estétől hajnalig című kisregényére. És ki volt Denon? A Louvre első igazgatója.
  (Kossuth Kiadó, 2007, 196 oldal, 4500 Ft)

  A magyar, de feltehetően a világirodalomban is példátlan, hogy egy író szellemi ereje teljes birtokában ünnepelje kilencvenedik születésnapját. Szabó Magdától van mit tanulnunk, legkivált talán a munkamorált.

  Az 1917-ben Debrecenben született Szabó Magda apja a híres cívisváros kulturális főtanácsnoka volt, vérbeli értelmiségi, aki lányát is humán szellemben neveltette. A leendő írónő már ötévesen folyékonyan olvasott, mindenekelőtt a görög–római mitológia kötötte le képzeletét. Így nem véletlen, hogy magyar-latin szakon végzett, s szerzett tanári diplomát. Ez utóbb jól jött, mert bár szabad író akart lenni, elsősorban költőnek készült – 1947-es Bárány című kötete komoly szakmai feltűnést keltett –, 1949-től 1958-ig mint „polgári világnézetű” alkotó nem publikálhatott, így kénytelen-kelletlen általános iskolai tanárként kereste kenyerét. De az íróasztalnak nyilván a szilencium éveiben is dolgozott, hiszen nem véletlen, hogy 1958-ban egyszerre négy könyvvel állhatott elő: Bárány Boldizsár (verses meseregény); Neszek (verseskötet); Freskó (regény) és végül, de a legkevésbé sem utolsósorban a Mondják meg Zsófikának című, most újból kiadott ifjúsági regény.
  A könyv egyértelműen a kisiskolások között szerzett tapasztalatait dolgozza fel. Egy nemrég adott interjújában az írónő elmondta, hogy a Mondják meg Zsófikának igen közel áll a szívéhez, mivel: „Sosem írták meg ebben az országban, hogy a gyereknek milyen nehéz.” Ez talán nem teljesen igaz, hiszen Móricz valami hasonlót írt meg a történetesen Debrecenben, azaz Szabó Magda szülővárosában, eszmélkedése színterén játszódó Légy jó mindhalálig című remekművében. De annyi bizonyos, hogy 1958-ban a szocializmus építésének egy roppant kényes szakaszában, két évvel a forradalom után nem kis merészség kellett a gyermekek sanyarú, nem rájuk méretezett sorsának ábrázolásához; nem vitás, hogy ennyiben Szabó Magda ifjúsági regénye úttörő szerepet játszott.
    Ifjúsági regény? Különösen mai szemmel olvasva, ez korántsem biztos. Az újkori olvasóban felmerülhet a gyanú, hogy talán valódi írói céljai elfedésére ragasztotta regényére – mintegy menlevélként – ezt a műfaji megjelölést. Mert a Mondjátok meg Zsófikának bizonyos fokig 1956 regénye is. Bár a cselekmény egyik középpontjában egy disszidálás áll, sokkal erősebb és mondhatni zajosabb az a hallgatás, mely a forradalmat veszi körül a könyvben. Egy szó, egy pisszenésnyi hang sem esik a diszszidálás okáról, vagy egyáltalán semmi olyasmiről, mely a könyvet elhelyezhetné a korban (vagy ami mégis, az 1944-re, a háború végnapjaira vonatkozik). Ám ez a csend mindennél beszédesebb – szinte üvöltő. Senki nem kérdi, a regényben fellépő gyerekek sem, Magyarországon miért nem lehet egyszerűen felszállni a vonatra és elutazni bárhová, miért kell kiszöknie egy embernek a hazájából, ha máshol akar élni. Az elnyomás mindenki számára evidencia. És éppen ettől lesz oly elviselhetetlen. Miként tűrhetetlen az a sok hazugság is, mely behálóz mindent – a regény egyik legfőbb mozgatóereje a folytonos félreértés: senki sem értheti meg a másikat, mivel valaki mindig elhallgat vagy csak félig mond ki valamit. A kommunikációs káosz csak a regény legutolsó lapjain oszlik el. Maga a cselekmény egy befejezetlen mondat körül bonyolódik: a főszereplő, Nagy Zsófi apja, az SZTK-orvos egy váratlan pillanatban infarktust kap és rendelés közben holtan borul íróasztalára. Csak ennyit képes kinyögni: „Mondják meg Zsófikánakimages/” Az árva kislány eltöpreng: „Valamit üzenni akart neki, de mit? Már nem tudta befejezni a mondatot.” És talán nem erőltetett belemagyarázás, ha a mai olvasó azt gondolja, amit az egykorú is feltételezhetett, Déry Tibor leghíresebb regényére, A befejezetlen mondatra utalhat ez a megoldás, mely szinte szó szerint ezekkel a szavakkal zárul. Ne feledjük, a regény megjelenésekor Déry éppen börtönben ült 1956-os tevékenységéért. Szabó Magda sokaknak üzenhetett a maga befejezetlen mondatával.
    Zsófi nyomozása végül is sikeresnek bizonyul, felkutatja apja halálának egyetlen tanúját, és közben elrendezi a maga és özvegyen maradt édesanyja, no meg két legkedvesebb osztálytársnője életét is. A befejezés talán túlságosan is kerekre, túlzottan idillire sikerült. De a mai olvasót is elkápráztatja Szabó Magda elbeszélői művészetének ezer apró trükkje; a nézőpontok virtuóz váltogatása, az elbeszélői síkok bámulatosan rafinált keverése – csupa olyan technika, melyek sokkal később, az úgynevezett posztmodern korszakban lettek divatosak. Miközben titkos emléket állított 1956-nak, jelentősen meg is előzte korát – ez talán a korai regény legfőbb irodalomtörténeti tette. És persze mi sem természetesebb, hogy eközben letehetetlen, a szó legjobb értelmében szórakoztató olvasmány.
  Európa Könyvkiadó,
  2007, 309 oldal, 2500 Ft

Robert Walser, Akutagava, Joseph Delteil után ismét egy nálunk viszonylag kevéssé ismert nagy író bemutatkozása a Scolar Kiadó világirodalmi sorozatában.

  Joseph Roth élete tipikus keleteurópai sors, a csillapíthatatlan otthontalanság: nyomor, aztán a tanulás révén a kiemelkedés, jelentős sikerek, később a veszszőfutás, menekülés a nácizmus elől, végül az összeomlás, a végsőkig kizsarolt szervezet dicstelen bukása. Mindehhez járult a kortársak szerint egyenesen rémisztő alkoholizmusa, mely alig két évtized alatt eltiporta.
  1894-ben született Galíciában, Brodyban, ebben a több mint 9000 zsidó lelket számláló városkában, melyet II. József „új Jeruzsálem”- nek nevezett. Kereskedő apja még a gyermek megszületése előtt megszökik otthonról; később elterjed, hogy megőrült és öngyilkos lett; Roth mindenesetre sosem találkozott vele. A háború előtt Lembergben jár egyetemre, de hamarosan áttelepül Bécsbe, megkezdődik írói, újságírói pályája. Ezt a háború részben kettétöri: Roth 1916-ban vonul be. Ekkor már alkoholista. „Beteg vagyok. Egy iszákos mája. Átnő a szívemhez” – írja egy levelében. 1920-tól Berlinben él, regényeket ír, 1926-tól párizsi tudósító. Az évtized végén írja legjelentősebb regényeit (A kapucinus kripta, Radetzky-induló); tárgyuk a Monarchia pusztulása. 1929-ben már pontosan látja Németország jövőjét, ezért Franciaországba emigrál. 1939-re az ital végképp felőrli. Temetése szinte tragikomédia: a kommunisták, Egon Erwin Kisch vezetésével hangosan tiltakoznak, amikor meglátják a Habsburg Ottó képviseletében Trautmannsdorf gróf által hozott koszorút: „a Monarchia hű harcosának”; a keleti zsidók megtagadják, hogy elmondják a kaddist, hallván a Roth tiszteletére elmondott katolikus misét. Ez az örök vándor még a sírban is otthontalan maradt.
    „A legtöbb ember anélkül hal meg, hogy egy szemernyi igazságot is megtudna magáról. Talán megtudja a másvilágon. Némelyeknek azonban megadatik, hogy még ebben az életben fölismerjék, milyenek valójában. Rendszerint egész hirtelen ismerik föl, és szörnyen megrémülnek. Ezek közé tartozott Eibenschütz mértékmester is”, írja Roth A hamis súly című regényében. Roth nyilván már halála előtt rájött, hogy az ő sorsa a kilátástalan magány, a hazát nem lelő útkeresés, a vergődés különféle kultúrák, nyelvek, országok, vallások között. A zsidó, de katolizált Anselm Eibenschütz akárha önarcképe lenne. Szinte született katona, a Monarchia és a császár hű alattvalója, elszánt harcosa, és amikor házassága miatt kénytelen leszerelni, úgy érzi, mint civil zsákutcába jutott. Mértékmesterként, a kereskedői súlyok és mércék ellenőreként dolgozik a galíciai Zlotogrodban; mintahivatalnok, becsületes, megvesztegethetetlen, ami megdöbbentő ebben a baksisból élő környezetben. De a tragédia már ott ül az ebédlői asztalnál: felesége megcsalja egyik beosztottjával, mi több, gyermeket is szül szeretőjétől. Eibenschütz ekkor még tartja magát, úgy ahogy. De aztán persze belép az életébe a sorsszerű nő, démoni, kékesfekete hajú cigánylány, a közeli zsiványkocsma zsidó tulajdonosának szeretője, a beszédes nevű Euphemia. Eibenschütz elveszett ember a Földön. De nem veszíti el a becsületesség égi játszmáját, haldokolva, utolsó látomásában a Halál, a nagy Mértékmester megítéli: „A nagy Mértékmester nekilát, hogy megvizsgálja a súlyokat. Végül így szól, és ezen Eibenschütz nagyon meglepődik: – Minden súlyod hamis, és mégis mind igazi. Nem fogunk hát följelenteni. Azt hisszük, hogy igaziak mind a te súlyaid. Én vagyok a nagy Mértékmester.”
  Megint a kettősség: a hamis és az igazi értékek, morális súlyok dialektikája; Eibenschütz földi értékei talán hamisak, de megnyeri magának az égi katarzist, hiszen egész élete mégis a valódi, a földön túli világban érvényes mértékek szerint alakult.
   Párizsi korszakának, egyre vészjóslóbb iszákosságának elbűvölően szép emlékműve A szent korhely legendája. Úgy kezdődik, mint egy Rejtő- regény. Egy rakparton járunk, alkonyatkor, 1934- ben, Párizsban. Két férfi találkozik, az egyik feltűnően dülöngél. Andreast, mert így hívják a hajléktalan részeget, megszólítja a szembejövő elegáns úr, és 200 frankot ajánl neki, miközben csak egy feltételt támaszt, ha Andreas pénzhez jut, az összeget juttassa a Sainte Marie des Batignolles kápolnába, lisieux-i Kis Szent Teréz számára. Szinte dadaista helyzet, és Roth nagy érdeme, hogy az elbeszélés során költészetté tudja varázsolni a banális szituációt és következményeit. Mert a cím ígéretéhez híven valóban egy groteszk szentté válás legendáját olvassuk a továbbiakban.
   És legenda a Leviatán is, melyben ugyancsak a hamis és a valódi ellentéte a fő kérdés. Mint A hamis súly, mint a nagy mesék, úgy indul ez a történet is; hol volt, hol nem volt: „Élt egyszer egy Progradi nevű városkában egy korallárus, aki messze földön híres volt becsületességéről meg jó minőségű, megbízható portékájáról.” Ebből aztán világos, hogy Nissen Piczenik hamarosan elbukik, becsülete odavész, ő pedig egy Jenő Lakatos nevű kereskedőtől hamis gyöngyöket vásárolva korántsem megbízható és jó minőségű árut forgalmaz a továbbiakban. „Ki kormányozza a világot?”– tette fel a kérdést a mértékmester, Eibenschütz. Piczenik válasza egyértelmű: Jehova, csakhogy ő – akár egy elfoglalt kereskedő – egy darabka ideig, egész pontosan a Messiás eljöveteléig Leviatánra, a hatalmas tengeri kígyóra bízta az uralkodást; ő felel a korallok minőségéért is. De megbízhatatlan sáfár, és Jenő Lakatos képében az ördög megkísérti Piczeniket, és egy hajótörésben lesüllyed a tenger fenekére, le a korallok birodalmába, a hamis kereskedő, a tekergő kígyó, Leviatán hazug birodalmába. De Roth megmenti ezt a hősét is, noha nem kis iróniával: „Nyugodjon békében ott, a Leviatán mellett, a Messiás eljöveteléig.” Nem kérdés, hogy Piczenik szentté avatása történt meg ott, az óceán fenekén.
   Joseph Roth nálunk eddig ismeretlen művei a szerzőhöz méltó formában jutnak el az olvasóhoz, időrendi táblával, tájékoztató bibliográfiával, a szerkesztő Báthori Csaba értő utószavával; a nagyszerű fordítások Kurdi Imre és Szaszovszky József ihletett munkái.

  Budapesti Mahler-ünnep

 Szeptember 9. és 16. között rendezik meg a Budapesti Mahlerünnepet, melynek spiritus rectora Fischer Iván, egyik főszereplője pedig az általa vezetett Fesztiválzenekar. Eddig utolsó Mahler-felvételük a 2. szimfónia, mely a „Feltámadás” melléknévre hallgat. Nagyszerű lemez, tele tűzzel, finom lírával, intimitással, melyből ugyanakkor nem hiányzik a műhöz szervesen hozzátartozó monumentalitás sem, mely már méreteivel is hírt ad magáról: előadási ideje mintegy 83 perc! Roppant apparátus zengi a zeneszerző gondolatait az ember földi és mennyei sorsáról: 8 trombita, 10 kürt, két hárfa, két női szólista (a felvételen Lisa Milne és Birgit Remmert), hatalmas vegyeskar, sőt még a színfalak mögött is elhelyezkedik egy kisebb zenekar, mintegy a túlvilág jelzéseként.
   A gigászi és ellentmondásokkal terhes első tétel félelmetes gesztusokkal indul Fischer Iván felfogásában, ám az ötödik perc táján szinte észrevétlenül folyik át valami éteri tisztaságú hangzásba, hogy a brutálisan disszonáns akkordok után következzék a repríz, a mélyvonósok recitatívója. A vad indulatok mögött egy gyászinduló komor árnyéka sötétlik. A második tétel népies hangvétele sosem megy el a tenyeres-talpas ugrabugrálásig, mintegy transzcendens ländler ez. A harmadik tétel szédítő scherzo, Mahler egyik legnagyobb zenekari látomása, ugyanakkor majdnem dalszerű ebben az előadásban (alapja valóban egy népdal A Fiú csodakürtje népköltészeti ciklusból), mely átvezet a két szöveges zárótételhez. Az Urlicht („Ősfény”) interpretációjában a zenekar és karmestere komolyan vették a szerzői utasítást: nagyon ünnepélyesen, de egyszerűen. A bensőséges hang után mellbevágó a katarzist hozó finálé, mely szinte külön mű a szimfónián belül, e több mint félórás tétel Klopstock Feltámadás ódájának megzenésítése. (Channel Classics, 2006, 2 CD).

 Thomas Hampson szeptember 16-án lép fel a Művészetek Palotájában. Mahler-lemezei közül az egyik legszebb az eredetileg 1997-ben készült és most olcsón ismét hozzáférhető felvétel, melyen Simon Rattle vezényletével a Dal a Földről szólóját énekli. A legmegrázóbb a zárótétel (Abschied); Hampson szinte énekbeszédszerű előadásában szívfájdító, de nem érzelgős búcsú ez az élettől, rezignált, ugyanakkor mégis bizakodó beletörődés az elkerülhetetlen végbe. (EMI Classics, 2007).
 
 – CSONT –

A Gondolat Kiadó Akcentusok címen elindította a holland próza amolyan kincsestárának sorozatát. Eddig két kötet jelent meg, mindkettő rendkívül érdekes, remekműgyanús írásokat tartalmaz, melyekhez kiváló kortárs magyarok írtak előszót.

  A Nescio (latinul: „nem tudom”) álnéven író szerző három kisregénye (Az élősködő; Titánok; Költőcske) 1911 és 1917 között keletkezett, hogy aztán 1918-ban egy kötetben is megjelenjen – tökéletesen visszhangtalanul. Az érdektelenségben nyilván része volt az eredetileg a Jan Hendrik Frederik Grönloh névre hallgató szerzőnek, aki műve semmiféle reklámozásában nem vett részt, és mély inkognitóját csak trilógiája 1933-as ismételt megjelenésekor fedte fel. A második kiadás már sikert hozott, bár elsősorban a vájt fülűek körében. Grönloh élete végéig megőrizte civil foglalkozását, hivatalnok maradt; a ranglétrán egyre magasabbra hágott, míg a Holland-Bombay Trading Company igazgatói székében érte a halál 1961-ben.
  Különös, kissé Kafkára emlékeztető életpálya, persze erős különbségekkel, mert a prágai zseni életében nemcsak íróként, de hivatalnokként is sikertelen maradt. A stiláris, észjárásbeli hasonlóságokat (Nescio is él a Kafkánál szinte egyeduralkodó álomszerű megoldásokkal) meg nyugodtan írhatjuk a korszellem számlájára, hiszen bár egy időben éltek, Nescio aligha ismerhette Kafka műveit. És ha már rokonait keressük, inkább Samuel Beckett és Szép Ernő neve juthat eszünkbe, noha az ő művészetükkel még kevésbé találkozhatott. És mégis: a Költőcske főhőse, Japi mintha az 1938-ban megszületett Beckett-figura, Murphy előfutára lenne. Japi, mint később Murphy, ugyanis semmit nem akar kezdeni az életben, már-már filozófiát csinál nyilvánvaló depressziójából. Ez valahogy így fest: „Én semmi sem vagyok, és semmit sem teszek. Voltaképpen még mindig túl sok mindent teszek. Azon vagyok, hogy elhaljak. Legjobb, ha csak ülök szép nyugodtan, mozogni és gondolkodni, az az ostoba embereknek való. Én gondolkodni sem szoktam. Kár, hogy enni meg aludni muszáj. Legszívesebben éjjel-nappal csak ülnék.” A szinte buddhista egykedvűség rejt némi lázadó elemet. Japi a „gondolkodó”, az életben valamit kezdeni akaró emberek ellen lázad; semmittevése kissé forradalmi hevületű, noha Nescio, azaz az egyes szám első személyű elbeszélő persze nem kis iróniával ábrázolja ezt. Japi – mint a novella festő szereplője, Bavink – ugyancsak művész, de olyan művész, aki nem akar művészetet teremteni; az ő műfaja az egész élet, pontosabban az egész élet iránti bizalmatlanság. Ellenségei a kispolgárok, a „tüsténkedők”. Róluk szólva a hallgatag Japi egészen ékesszólóvá válik: „És örökké csak tartanak valamitől, és bánkódnak valamiért. Örökösen aggódnak, hogy el fognak késni, vagy leteremtik őket valamiért, vagy nem jönnek ki a keresetükből, vagy eldugul a klozetjük, vagy nőtt rájuk holmi dudor, vagy fesleni kezd a vasárnapi öltönyük, vagy ki kell fizetniük a lakbértimages/” És így tovább, Japi ilyenkor szinte áriázik. Látomását összeköti a szinte végtelen ideje ömlő és a világra mély közönnyel tekintő folyó képével; a hídon állva belegondol: „Ezer meg ezer tüsténkedő, aki látta már ott állni a hidat, halott mostanára. (images/) Meghaltak a tüsténkedők, százszámra, százmilliószámra. (images/) Tüsténkedni akarnak, tüsténkedni egyre. És közben lemegy a nap meg felkel, a folyó pedig csak hömpölyög és hömpölyög nyugat felé, és még ezután is hömpölyögni fog majd, amíg egyszer vége nem szakad annak is.” Mi sem természetesebb, hogy a folyó lesz Japi végzete, melybe nem beleveti, hanem mintegy beleejti magát. Az öngyilkosság leírása felejthetetlen, és egészen Szép Ernőre emlékeztető: a mintegy gyermekien naiv dolgokban rejlő, szinte mellékesen előadott tragédia ez. „Egy nyári reggelen, hajnali fél ötkor, mikor a nap káprázatosan felkelt, Japi lelépett aWaal hídról. A hídőr későn vette észre. »Ne erőlködj, öregfiú«, szólt Japi, majd lelépett, arccal északnyugat felé. Ugrásnak éppen nem nevezhetni, mondta a férfi – lelépett.” Japi úgy halt meg, „halt el”, ahogy élt – elegáns mellérendelésben.
  A Titánok című kisregény a Japi körül mozgó alakok rajza. Ifjoncok mindannyian, művésznek készül mindegyikük, mindannyian a „tüsténkedők” ellen szövetkeznek, de sorsuk – akárcsak Japié – csúfos bukás. Még aránylag megússzák azok, akik maguk is beállnak a fontoskodók közé, akik leszámolva illúzióikkal, elhagyják a művészetet és elmennek hivatalnoknak vagy kommersz művészeti iparosnak: Bekker, Hoyer és az elbeszélő, Koekebakker sorsa ez. Ám Bavink, a festő megőrül, belegárgyul abba, hogy művészi elképzeléseit nem képes elfogadtatni a közönyös külvilággal, és hogy a megvalósult festményei csak halvány visszfényei látomásainak. Ilyenkor derül ki, hogy a látszólag kissé gügyögő, gyermetegre hangszerelt elbeszélésmód milyen kegyetlen is voltaképpen. És Nescio nem kíméli A költőcske című elbeszélés főalakját sem, akinek jelmondata: „nagy költőnek lenni, aztán elbukni”. Mert ez a bukás gyalázatos voltaképpen, Eduard elcsábítja, aztán elhagyja felesége húgát, a légiesen könnyű tollal megfestett Dorát. Nescio minden rokonszenve a naiv lányé, és érezhető ellenszenvvel festi le a regény végére a tébolyba hulló „költőcske” nagyszabásúra tervezett, de voltaképpen szánalmas bukását. Remekmű ez a trilógia.
 (Fordította Fenyves Miklós. Gondolat, 2007, 208 oldal, 1890 Ft) *

   Nescio inkognitóban élte művészi életét, ám ezt önként vállalta. Ellenben Marga Minco mintegy történelmi kényszerből használja a nevét, hiszen Sara Minco néven látta meg a napvilágot 1920-ban Amszterdamban. Ám a holokauszt alatt bujkálni kényszerült, ekkor kapta a Marga Faes álnevet, melynek első tagját később megtartotta. Választott identitás ez tehát, és éppen ezt az utat járja be Az üveghíd című kisregényének főhősnője, akit eredetileg Stellának hívnak, de számtalan álnéven menekül, melyek közül a Maria Roselier bizonyul a legsikeresebbnek és legmaradandóbbnak: a háború után Stella elmegy a belga határ menti kisvárosba, hogy megismerje Maria, azaz „névadója” életét. A nyilvánvalóan rejtett önéletrajzi elemeket is tartalmazó regényben így bizonyos fokig két nő élete tárul elénk. Marga Minco hihetetlen érzékenységgel és finomsággal (nagyon erős eszköz az elbeszélői nézőpontok váltakozása) mutatja be, ahogyan Stella – eleinte kényszerből, később őszinte érdeklődésből – azonosul a számára hamis papírokat, ám tágabb értelemben új életet adó, már halott Mariával. A halott szüli az életet, valami ilyesmi a regény egyik jelentése. És így Az üveghíd sokkal több, mint a hollandiai zsidóüldözések izgalmas krónikája. Az emberre a történelem által rákényszerített sors és az önként, szabadon választott sors közti átmenetek rendkívüli érzékenységgel megfestett története ez. A könyvet fordító és utószóval ellátó Gera Judittól megtudhatjuk, hogy egy holland közmondás szerint aki üveghídon jár, azt halálos veszély fenyegeti. Ilyen üveghídon egyensúlyoz a kisregény lenyűgöző biztonsággal, hiszen soha nem esik bele sem a lányregényes giccs, sem a holokauszt rémségeit festő történelmi kalandregény szakadékába. A nyelv egyszerű és mindvégig halálosan pontos. Semmi felesleges dísz, semmi hazug cicoma. És ha mindehhez hozzávesszük, hogy Az üveghíd Hollandiában eddig 420 (!) ezer példányban kelt el, fejet hajthatunk nemcsak Minco művészete, de hazája morális és esztétikai érzékenysége előtt is.
(Gondolat, 2007, 136 oldal, 1690 Ft) *

  Nescio műveihez írt előszavában Németh Gábor a kicsinyítőképző jelentőségét méltatja többek között. „Kicsinyítőképző. Ez mintha valami intézet neve volna.” Finom megjegyzés, éppolyan karcosan érzékletes, mint Németh Gábor új kötete, mely A tejszínről címre hallgat. Az élén mottóként Ottlik Géza egyik sokat idézett mondata áll: „Próza az, amit kinyomtatnak”. És valóban: apróbb, nem túl sokat akaró, elegyes műfajú prózák kerültek egymás mellé ebben az erősen önéletrajzi indíttatású, szép borítójú (Roskó Gábor munkája) könyvben. De már a hollandoknál láttuk, hogy a rövidség, a tömörség, a kicsinyítőképzők sokasága nem feltétlenül egyenlő az igénytelenséggel. Az apró dolgokban rejlő költészet Németh Gábor könyvének legfőbb erénye – ha úgy tetszik, ez is Szép Ernő esztétikája. És kaleidoszkópszerű megformálása ellenére is van középpontja, mégpedig az álmok iránti odaadó érdeklődés. Régi, még kamaszkori terve, írja, hogy megkísérli ábrázolni a született vakok álmait. Ez ugyan nem valósult meg, de a kötet egyik legemlékezetesebb írása (Sötétkamra) álomleírások sorozata, a rendszerváltás utáni Magyarországnak afféle érzelmesen ironikus, félszáraz humorú kisenciklopédiája. A Petri Györgyről írt emlékezés – mely egyben megadja a kötet címének magyarázatát is – mély és keserűen igaz.
(Kalligram, 2007, 177 oldal, 2200 Ft) *

 Marga Minco kötetéhez a Kossuth- díjas költőnő, Takács Zsuzsa írt előszót. Könyvheti könyvében (A megtévesztő külsejű vendég) ezúttal egymással összefüggő, szinte ciklust alkotó prózáit gyűjtötte egybe. A megformálás alapja itt is inkognitós, a rövid történeteket, amolyan rémnovellákat tartalmazó könyv alcíme: „Önéletrajzaim”. Hol férfi, hol női alakba rejtőzve, inkognitósan szólnak a történetek, a valóságosnak, a Takács Zsuzsa által megéltnek tűnő memoártöredékek termékenyen keverednek az álomszerű látomásokkal, vagy mások által elmesélt, de az elbeszélő számára kínosan, már-már fájdalmasan ismerős sztorikkal. Noha minden történet egyes szám első személyben adatik elő, az Én cseppfolyóssá válik, pontosabban elmosódnak a határai: minden történet velünk történik, csak képesnek kell lennünk magunkévá tenni belső jelentéseit. (Magvető, 2007, 223 oldal, 2490 Ft)

Két orvos-író a Monarchia korából: ám az osztrák kora egyik legsikeresebb színpadi szerzője és prózaírója, míg a másik, a magyar, fényes indulás után morfinista ronccsá válik, megöli feleségét, majd öngyilkos lesz.

Arthur Schnitzler (1862–1931) orvos családból származott, apja Bécs egyik legismertebb gégespecialistája; a hadsereg fess tisztjei és a Burgtheater színészei látogatták rendelőjét. Mindez nagyban meghatározta fia, Arthur pályáját is, aki elvégezte ugyan az orvosi egyetemet, de már kezdetben nyilvánvaló volt, hogy nem az anatómia- tankönyvek tanulmányozása tölti ki idejét, ellenben előszeretettel tartózkodik a Burgtheater- színészek körében, látogatja a mondén művészkávéházakat. És noha legifjabb korától kezdve publikált novellákat, legkivált drámaírónak számított; első sikerét (és botrányát) a Liebelei (közelítő fordítása: „Szerelmeskedés”) című darabbal aratta, aztán jött a mindent felülmúló skandalum, az 1902-ben írt, de Bécsben csak 1921-ben bemutatott Reigen (nálunk Körtánc címen adták) körül, mely teljesen leplezetlenül ábrázolta a Monarchia álszent szerelmi életét, a polgári házasság poklát és az egymást kergető szeretők kilátástalan magányát. A halottak nem beszélnek című novella sztorija ugyanide vág: a nő találkozik szeretőjével, kikocsiznak a Práterbe, a konflis felborul, a férfi meghal, az asszony gyáván egyedül hagyja, félve, hogy a hamarosan megérkező rendőrök és mentők előtt lelepleződik. Az elbeszélés zárlata azt ígéri, hogy Emma mindent bevall a férjének, ám Schnitzler nyitva hagyja a kérdést, és lebocsátja az olvasó előtt a novella függönyét. És noha hiszünk Emmának, valami kisördög azt súgja, hogy végül mégsem tesz majd vallomást, hiszen a látszatot mindenáron fenn kell tartani. Ugyancsak a látszat fenntartása a Guszti hadnagy tárgya. A monarchiabeli katonai morál e rabszolgája megoldhatatlan helyzetben érzi magát: egy pékmester a koncert utáni ruhatári tülekedésben megsértette, ám ő nem torolta meg azonnal a sértést, ráadásul a pék nem párbajképes az íratlan szabályok szerint. Noha az esetet kettőjükön kívül senki nem látta, Guszti hadnagy úgy véli, csakis öngyilkossággal vághatja ki magát az erkölcsi fertőből. Ám az átbolyongott éjszaka után a hajnali kávéházban véletlenül értesül róla, hogy a pék aznap éjjel váratlanul meghalt. Guszti nemcsak fellélegzik, hanem harcra kész is lesz; egy másik párbajra készülve most már kakasként üvölti oda délutáni ellenfelének: „Fasírtot csinálok belőled!” A látszat és valóság ellentéte, a világ kiismerhetetlensége olykor a tébolyba vezet. Schnitzler egyik legmodernebb kis írása az Én. A nyelv elvesztéséről, a bizonyosság megingásáról szól ez az apró remekmű. A szellemi mélységbe hanyatló főhős a biztonság kedvéért jelzésekkel látja el a tárgyakat: az ágy az „ágy” feliratot viseli, a sógornő hátán cédula fityeg: „sógornő”. Végül orvosért küldenek, akit a főszereplő kis táblával a nyakában fogad, rajta az eligazító felirat: „Én”. (Európa Könyvkiadó, 2007, 231 oldal, 2600 Ft) * A szabadkai születésű Lovas Ildikó regényének egyik főhősnője Jónás Olga, Csáth Géza (1887–1919) egykori felesége, aki férje és a saját énjének elvesztése ellen harcol. A férfi már menthetetlennek tűnik, pedig nem is oly régen – mintegy tíz éve – még a szellem nehézatlétái közé számított. „Az ország legcsodálatosabb, legokosabb férfija szeretett, akinek szorongató titkát legbelső baráti köre mellett csak én tudtam, de én náluk is többet: férfiasságának szent egyensúlyát tartottam combom közt, kezemben.” Ám a látszat fátyla hamar lehull, a férj naplói olvastán Olgának rá kell döbbennie, hogy csak egyike volt a sok-sok szeretőnek, és a férfi eldobja, mint egy rongyot. Eközben Csáth tébolyult féltékenységi jeleneteket rendez, Olga csak az ő engedélyével hagyhatja el a szobáját, és nem léphet át egy krétával húzott csíkot; egy ízben lekötözi, és sálat dug a szájába, a fulladástól a nőt a legutolsó pillanatban menti meg. A helyzet már-már bergmani: mindkét fél a másik meggyilkolására készül, ám ez végül a férjnek sikerül, miközben elpusztítja önmagát is. E történelmi és tragikus szálhoz azonban Lovas Ildikó még egyet, egy modernet és kissé optimistát társított, egy mai szabadkai fiatal lány – feltehetően sok önéletrajzi elemmel átszőtt – kamaszkorának, később házasságának, végül válásának és emancipálódásának finom rajzát. Itt is a férj oktalan és tébolyító féltékenysége az alapérzület, de persze a jelenkori történet erős ellenpont: egy mai nőt már lehetetlen úgy terrorizálni, mint a múlt század elején. A lány kamaszkorának legrémisztőbb mondata többször is előkerül: „majd téged is eldobnak, mint egy rongyot”. De belőle nem lesz Jónás Olga. És egyszer, a Duna zavaros vizét nézve, eszébe jut volt férje egy gesztusa. „Nagyon jó lett a kedvem a mozdulatától. Az jutott eszembe, hogy talán nincs minden veszve. Lehet, hogy mégsem vagyok egy rongy.” Büszke női öntudattal, sok öniróniával, nagy műgonddal megírt regény. (Kalligram, 2007, 299 oldal, 2300 Ft)

Véget ért a könyvhét, könyvkiadóink legjelentősebb szemléje. A roppant kánikulában most elsősorban a strandon, víz mellett vagy lombok árnyékában olvasható kötetek között szemelgettünk. A fajsúlyos, de mégis könnyen olvasható, a szó jó értelmében szórakoztató darabokat ajánljuk a pihenő olvasó figyelmébe.

A rekkenő hőségben a szó minden értelmében lehűti kedélyünket az a két, Arnaldur IndridŻason tollából származó bűnregény, mely a „Skandináv krimik” sorozatban jelent meg. Az izlandi szerző Vérvonal (Animus Kiadó, 2007, 239 oldal, 1980 Ft) című műve legelején – mintegy hangulatkeltésként – ezt olvashatjuk Erlendur felügyelő egyik estéjéről: „Erlendur este tíz tájban ért haza a lakásába, és egy tálca készételt tett be a mikrosütőbe. Csak állt, és figyelte az üveg mögött lassan forgó vacsoráját. Jobb mint a tévé, gondolta. Odakinn süvöltött a szél, esett, koromsötét volt.” Hát nem szívderítő mozzanat, mi tagadás. És ez a depressziós, nem pusztán a meteorológiai anomáliák által meghatározott hangulat az uralkodó a másik, Kihantolt bűnök (Animus Kiadó, 2007, 252 oldal, 1980 Ft) című krimijében is. IndridŻason nagy skandináv társa, a norvég Ibsen módjára bonyolítja regényeit, mindig valami régi, a messzi múltban elkövetett (bűn)tett az elindítója a cselekménynek, és a legfőbb tanúnak mindig a sír, illetve a benne még fellelhető maradványok bizonyulnak; az izlandi író regényeiben az exhumálás szinte menetrendszerűen következik be.
 
  Megszólal a sírvilág,
   mondhatnánk Passuth László híres címével. Ám a könyvek színterén, Izlandon ez több mint puszta poén vagy az olvasó idegeit borzoló öncélú horror – a társadalom szerkezetének egyik legfőbb jellemzője. A Vérvonal egyértelműen fogalmaz: „A Genetikai Kutatóközpont nemrég kezdett adatokat gyűjteni Izland minden élő és elhunyt lakójáról, hogy aztán a feldolgozott adatokból egy nagy bázist készítsenek, a nemzet egészségügyi információinak teljes tárházát. Ezt egy olyan adatbázissal kapcsolták össze, amely minden izlandi család geneológiáját követte, egészen a középkorig. Így kívánták követni az örökletes betegségek átszármazásának útját. A nemzet homogén volta, a vérkeveredés szinte teljes hiánya folytán Izland valóságos élő laboratórium a genetikai kutatás számára.” Ez az Európában páratlan helyzet teremti meg a bűnregények teljesen unikális világát. És így szinte természetes, hogy a múlt utáni nyomozás egyben a társadalom alakulását is feltárja. Ha eddig volt bármi illúziónk Izlanddal kapcsolatban, IndridŻason gondoskodik arról, hogy elveszítsük. Nemcsak a rettenetes tél, nemcsak a szinte folyamatos sötétség, hanem a morális napfogyatkozás is e világ jellemzője. A szakadó esőben drogosok tömegei támolyognak. A nemi erőszak a családon belül is mindennapos jelenség. Az alkoholizmus már senkinek nem okoz meglepetést. Depressziósok, magányukat szinte mániákusan őrző, szellemileg már-már kataton állapotban lévő emberek lakják e szigetet, és szigetszerű, a másikkal kapcsolatot találni nem képes hideg lelkek pokla ez. Erlendur felügyelő és társai, Sigurdur Óli és Elínborg éppoly magányosak és kietlen családi életet élnek, mint a bűnösök és áldozatok. Igen, a két könyv elolvasása után meglepődve tapasztaljuk, hogy a mesterien bonyolított kriminológiai szálak mellett mintegy bónuszként még két remekül megírt társadalmi regényt is kapunk az 1961-ben született izlandi mestertől.
  Mint a Vérvonalban, egy megerőszakolás állt a Nobel-díjas J. M. Coetzee Szégyen című regényének középpontjában is. Rokonok abban is, hogy mindkettő egy számunkra ismeretlen világba visz, az 1999-ben írt Coetzee-regény Dél- Afrikában játszódik nem sokkal az apartheidkorszak lezárulta után. Persze amit állami eszközökkel, központilag lezártak, az a társadalomban egy csapásra még korántsem fejeződött be: továbbra is a fehérek és a feketék harca áll a szociális létezés centrumában. Szóval ismét a magánbűnök, közerkölcsök dialektikája a lényeg a főszereplő, David Lurie, fokvárosi irodalomprofesszor életében. Először egy tanítványa képében találkozik a problémával (Coetzee rendkívül leleményesen lebegteti, hogy a lány fehér-e avagy színes bőrű); elcsábítja, és amikor a hallgatónő feljelenti az egyetemen, mindent magára vállal, és védekezés nélkül hagyja, hogy kirúgják az állásából. Ekkor ideiglenesen a vidéken farmot vezető, egyedül élő lányához költözik, ám nyugalmat itt sem lel: három (fekete) férfi megtámadja őket, kirabolják a házat, a lányt pedig bestiálisan megerőszakolják. Lurie képtelen rávenni gyerekét, hogy költözzön el a farmról, sőt, a lány még abba is beletörődik, hogy szomszédja, a nemi erőszakot és a rablást megszervező és afféle törzsfőnökként fellépő fekete Petrus egyik ágyasává tegye, és a magáéhoz csatolja a birtokot. Szégyenben éli tovább reménytelen életét David és a lánya, Lucy, és a félelmetes szuggesztivitással megírt regény azt sugallja, hogy ettől nem is fognak megszabadulni soha. Az új rend, a feketék rendje megszilárdult, és noha a regény világában éppoly embertelen és zsarnoki, mint korábban a fehéreké volt, tisztességes ember nem léphet fel ellene, hacsak nem akarja magára zúdítani a fajgyűlölő vádját. Lurie egy opera megírásába menekül, de Coetzee kíméletlenül leplezi le, hogy ez a terv öncsalás, az egykori irodalmár nem elég tehetséges az alkotáshoz. Katartikus hatású, nagyszerű regény. (Fordította George Gábor. Alexandra/Art Nouveau, 2007, 351 oldal, 2699 Ft.) Manapság szinte nem is észleljük, hogy mindennapi gondolkodásunkban igen jelentős szerepet játszanak a

 különféle összeesküvés-elméletek,
 ráadásul a bulvársajtó még rá is tesz minderre – nem is egy lapáttal. A jelenből jó példa erre a Zsanett- ügy, melynek szimpla bűnügyi hátterébe egyes médiumok már a Nemzetbiztonsági Hivatalt is odavizionálják. De akadnak örökzöldek is, így például a Kennedy-gyilkosság. Egy felmérés szerint az amerikai lakosság 56 százaléka még 1991-ben is úgy vélte, hogy az elnök meggyilkolásáért egy nemzetközi összeesküvés a felelős, és a gyilkos, Lee Harvey Oswald csak vak eszköz volt a szálakat ördögi ügyességgel mozgató konspirátorok kezében. A példa Daniel Pipes, a Columbia Egyetem professzora, az elismert Közel-Keletszakértő magyarul frissen kiadott (angolul 1977-ben megjelent) kötetéből származik; a tudós és remekül író (a fordítás Szécsi Noémi alapos munkája) szerző az összeesküvések történeti vizsgálatára tesz átfogó kísérletet. Ami nem egyszerű feladat, hiszen a komplottelméletek cáfolatát nehezíti, hogy kétségtelenül léteznek valódi összeesküvések is. Pipes megkülönbözteti a kisszerű és a világméretű konspirációkat, és ekként különíthetők el a kisszerű és globális összeesküvés- elméletek is. Az univerzális teóriák két fő célpontja a zsidók, illetve a titkos társaságok; utóbbiak közül eleinte a templomos lovagok, később pedig egyértelműen a szabadkőművesek játszották a fő szerepet – a legnagyobb szabású (és máig virulens) elméletek persze összekapcsolják a zsidókat a szabadkőművesekkel. Pipes leleményesen mutatja ki, hogy az összeesküvés-elméletek gyökerei a
 
 francia forradalom idejére
 nyúlnak vissza, ami talán nem véletlen, hiszen e nagy fordulat hatására alakult ki a modern világ, melyet egyre inkább a globalizálódás jellemez – szerfölött kedvező talaj az egyetemes igényű elméletek számára (Agave könyvek, 2007, 316 oldal, 2680 Ft).
   A francia forradalom egyik legfontosabb előzményének és kétségkívül komoly összeesküvésnek mondható XVI. Lajos feleségének, Mária Antóniának nyakláncügye. Számunkra a történet már Szerb Antal remek humorú, a második világháború alatt írt regényéből (A királyné nyaklánca) ismerős. A sztori legújabb feldolgozója, Evelyne Lever A nyakék-ügy című (franciául 2001-ben megjelent) kötetében többet is, kevesebbet is ad, mint egykori magyar pályatársa. Többet, hiszen az elmúlt ötven évben számtalan eddig ismeretlen dokumentum került elő a levéltárak homályából, amelyek ha alapjaiban nem is, ám részleteiben jelentősen színezték az eseményeket. Kevesebbet, mert írói erőben nem ér fel Szerb Antalhoz, aki bámulatos iróniával és nagyvonalúsággal idézte fel azt a történetet, amely még Goethe számára is átláthatatlan volt. De Lever kötete fontos dokumentumregény mindazoknak, akik mélyen érdeklődnek e fantasztikus sztori iránt. (Fordította Lőrinszky Ildikó, Európa Könyvkiadó, 2007, 560 oldal, 3000 Ft)
    Valódi fantasztikus történet a scifi talán legmélyebb mesterének, Philip K. Dicknek magyarul újonnan megjelent regénye. 1981-ben vagyunk (ne feledjük, a regény első megjelenésekor, azaz 1965-ben ez még tudományos-fantasztikus jövő volt!), egy kaliforniai kisvárosban. Álmosító unalom, ám hamarosan bombák robbannak az égben, és csak kevesen élik túl a nukleáris katasztrófát. Az ő tengődésükről, teljes szellemi és testi elnyomorodásukról szól ez a pokolian sötét humorú, kietlen hangulatú regény. Hogy az alig pislákoló humanistát egy fekete bőrű férfi képviseli, az jól mutatja, hogy Dick képzelőereje még a moralitás terén is messze megelőzte a maga korát, és mintegy megjövendölte a politikai korrektség mai világszemléletét. (Fordította Pék Zoltán, Agave könyvek, 2007, 211 oldal, 2480 Ft)

Az 1944-ben a bajorországi Wertachban született, aztán Svájcban, végül Angliában letelepedett, 2001-ben egy autóbalesetben Norwichban meghalt német író sokáig titkos favoritja volt a Nobel-díjnak. Hogy okkal, azt második magyarul megjelent kötete is bizonyítja.

  Az író utolsó befejezett és eredetileg 2001-ben megjelent regényét mindmáig főművének tekinti a nyugat-európai és amerikai kritika. Számtalan díja és rajongótábora ellenére Sebald nem népszerű szerző; a szélesebb közönség nehezen barátkozik meg témáival, sajátos, barokkosan túlzsúfolt (de sosem agyonbonyolított, minden pillanatban kristálytiszta szerkezetű) nyelvével, valamint feldolgozási módja egyik rendkívül eredeti és szokatlan sajátosságával, hogy tudniillik számtalan képet mellékel a regényszöveghez. Ez az eljárás csak látszólag egyszerűsíti befogadását, a képek nagyritkán működnek puszta illusztrációkként, és olykor erősen elbizonytalanítják az olvasót, hogy a dokumentált valóság ellenére nem sima kitalációval akad-e dolga. A valóság és a fikció közti határjárás, az ebből eredő folyamatos lebegtetés Sebald egyik legfinomabb, legsokrétűbben kidolgozott írói módszere.
   Mindjárt a cím és a Sebald által tervezett (és minden külföldi kiadáson is kötelezően alkalmazott) borító a legingoványosabb talajra viszi az olvasót. A 18–19. századi ruhába öltözött fiúcskát látva ugyan ki ne gondolna joggal arra, hogy a könyv az 1805. december 2-án lejátszódott történelmi jelentőségű csatáról szól, melyben Napóleon legyőzte a szövetséges orosz és osztrák seregeket, és a kezében tollas kalpagot tartó apród(?) vagy arisztokrata gyerek(?) valamiként kapcsolódik ehhez a régmúltbeli eseményhez? Röviden: mintha történelmi regényt kapnánk a kezünkbe. Ám erről szó sincs; a regény(?) egy Jacques Austerlitz nevű férfiról szól, akivel az egyes szám első személyben szóló elbeszélő (Sebald maga?) a 20. század hatvanas éveinek közepén ismerkedik meg a belgiumi Antwerpenben található Központi pályaudvaron. Az akkor negyven körüli, inkább amolyan jól szituált csavargónak, mint tudósnak látszó Austerlitz a pályaudvar épületét figyeli és fényképezi szinte megszállottan, és az elbeszélővel beszédbe elegyedve olyan intim és ugyanakkor magasröptű előadást tart a régi idők építészetéről, azon belül is az erődítményekről, hogy az olvasónak a narrátorral együtt esik le az álla. A továbbiakban egészen véletlenszerű találkozások követik egymást, többek közt Párizsban és Londonban, ahol, mint kiderül, Austerlitz valamiféle kutatói állást töltött be egy intézetben. A két – mint sejthető, egyaránt mélyen depressziós – férfi egyre bensőségesebbé váló beszélgetéseiben lassan kiderül, hogy a régi építészet és az erődök kutatása szorosan összekapcsolódik magának a főhősnek az élettörténetével. És ekkor derül fény a borítón látható fénykép titkára is. A kép Austerlitzet ábrázolja, ám mintegy inkognitóban, hiszen ő maga is csak későn fedezi fel a saját identitását, mégpedig egy véletlen révén. Londoni depressziója mélypontján, 1992-ben, egy rádióadásban hall azokról a gyerekekről, akiket különféle kelet-európai városokból, többek közt Prágából menekítettek át Angliába. Korábban már elmesélte, hogy Walesben nőtt fel, mégpedig egy lelkész fogadott fiaként, ám ekkor még a Dafydd Elias névre hallgatott; hogy az igazi neve Jacques Austerlitz, ezt az érettségi előtt igazgatója árulta el neki. Most itt az idő, hogy akár egy erődítményt, meghódítsa a múltat. Levéltárakban kutat, végül Prágába utazik, ahol eljut egykori lakásába és egy még élő szomszédasszony segítségével feltárja szülei pusztulásának és a maga megmenekülésének titkát. És ekkor a regény kezdete és vége összeér: az európai, különösen pedig belgiumi erődökről szóló korábbi leírások most a Prága melletti Terezín (más néven Theresienstadt) erődítményének megrajzolásába torkollanak: itt gyilkolták meg a nácik Austerlitz édesanyját, Agátát, aki színésznőként dolgozott. És a fényképről kiderül, hogy magát Austerlitzet ábrázolja, nem sokkal angliai menekülése előtt, 1939-ben egy Prága környékén rendezett jelmezbálon. Ám happy endről szó sem lehet. Noha feltárta származása és identitása titkát, Austerlitz 1992-ben mélyen idegennek érzi a kisfiút, azaz 1939-es önmagát. A történelem okozta rettenetes szakadás miatt a két ember életében nincs folytonosság, és ez többé soha viszsza nem állítható, hiába vizsgálgatja Austerlitz akár a legélesebb nagyítóval a fotót. Kommentárját áthatja a reménytelenség: „és mindig magamon éreztem közben az apród átható, fürkésző tekintetét, aki eljött, hogy visszakövetelje a jussát, és most a hajnali szürkületben az üres mezőn arra vár, hogy fölvegyem a kesztyűt és elhárítsam a reá leselkedő szerencsétlenséget.” Ám éppen erre nem képes Austerlitz. A történelem szereplőinek rajta elkövetett iszonyatos bűne miatt, mégis őt gyötri örökké a bűntudat, mulasztás érzése – ez a könyv egyik legmélyebb tanulsága. És ennél nagyobb bűnt nem is követhettek volna el életének szétrombolói. A múlt erődítménye már csak romjaiban foglalható el újra. Vagyis lakhatatlanul. (Fordította Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó, 2007, 314 oldal, 2700 Ft)

 

  Robert Musil szerint az irodalom egyik legkilátástalanabb feladata a szellemi ember, egy tudós, egy filozófus ábrázolása. De talán még reménytelenebb a helyzet, ha egy író művészetének bemutatására vetemedik. Ilyenkor ugyanis az írónak el kell hitetnie az olvasóval, hogy regényének szereplője – aki történetesen író – valóban nagy alkotó, erre pedig csak a saját írói eszközeivel képes. De mi történik akkor, ha ezek az eszközök elégtelenek, és az olvasó úgy érzi, becsapták: az ábrázolt író csak egy szellemi troglodita?
  Nehéz helyzetbe hozta tehát magát a Nobel-díjas dél-afrikai regényíró, J. M. Coetzee, amikor eredetileg 2003-ban megjelent, Barabás András ragyogó fordításában most magyarul is elérhető könyvének főszereplőjéül egy írót választott, mégpedig egy Elizabeth Costello nevű ausztráliai, 1928-as születésű hölgyet, akit elsősorban 1969-ben megjelent negyedik regénye, „Az Eccles Street-i ház” tett világhírűvé. Ám Coetzee ravasz eljárással lép túl a csapdán. Nem ábrázolja regényhősnője pályáját és életét sem, és meg sem kísérel részleteket bemutatni kitalált szépirodalmi műveiből. Ugyanakkor mégis bemutatja Costello stílusát, gondolkodását, világszemléletét, amennyiben a különféle kongresszusokon és díjátadó ünnepségeken elmondott beszédeit, előadásait iktatja be a cselekménybe. Sőt talán fordított a helyzet, vagyis arról van szó, hogy inkább a cselekmény ékelődik be a különféle helyszíneken, egy tengerjáró hajón, Amszterdamban, valahol Afrikában, vagy egy amerikai egyetemen tartott előadásokba. Persze, mint sejthető, meglehetősen vérszegény cselekmény ez, és nem is regényt, hanem inkább regényesített esszék sorozatát olvassuk az Elizabeth Costello lapjain. Lassan kiderül, hogy ez csak látszat, vagy egy újabb trükk, ugyanis a kötet végére érve úgy érezzük, mégis vérbeli regénnyel akadt dolgunk.
   Maguk az esszék meglehetősen szerteágazó tematikát képviselnek, és látszólag kevés köztük az összefüggés. Az első fejezet a realizmussal foglalkozik. Létezik- e még egyáltalán, és használhatja- e a realizmus eszközeit manapság egy író? Costello szerint a helyzet válságos e tekintetben: „Régen azt gondoltuk, ha a szöveg azt mondja: »Az asztalon egy pohár víz állt«, akkor valóban létezik egy pohár víz, egy asztal, és elegendő volt belenézni a szavakból készített szótükörbe, hogy lássuk is őket. Ennek már vége. A szótükör elpattant, és úgy tűnik, nem lehet megreparálni.” Úgy tűnik, Coetzee osztja regényhőse nézeteit, mivel ebben a fejezetben – és az egész könyvben is – szinte kigúnyolja a régi elbeszélői technikákat, és meg sem próbál realistának látszani: „ugorjunk”, írja, és máris egy másik helyszínen vagyunk. Ez nem vezet szürrealizmushoz, de arra elég, hogy az elbeszélés töredezett, szerfölött vázlatos legyen, és feladja a szép rendben előrehaladó regény lehetőségét. Mintha az író azt gondolná, hogy egy ember élete megismerhetetlen. Persze ez csak újabb látszat, mert Coetzee az egyes esszékhez, előadásokhoz kapcsolódva mindig bemutatja Costello életének kulcsfontosságú kérdéseit, szellemi arca mellett megrajzolja életének külső és belső eseményeit is. Az első fejezetben (Coetzee a „lecke” címmel illeti őket) fiával való viszonya tárul fel, a harmadikban és a negyedikben fia családjához, azaz menyéhez és unokáihoz fűződő kapcsolata áll a középpontban, az ötödikben az apácának állt nővérével vívott reménytelen harcait festi, a hatodikban (Erósz) pedig Costello szerelmi életének titkait taglalja az író. Hogy aztán elérkezzünk a zárlathoz, mely A kapuban címet viseli, nyíltan utalva ezzel Kafka A törvény kapujában című novellájára. Itt teljesen búcsút mondunk a realizmusnak, a fejezet – mint Kafka műve – tökéletesen allegorikus, ám ugyanakkor erősen regényes, mely viszont a korábbi esszéisztikus ábrázolást teszi zárójelbe. És a helyzet is a Kafkáéhoz hasonló: Elizabeth Costello arra vár, hogy beengedjék egy hatalmas kapun – talán a mennyország kapuján? –, ám előtte egy bíróság előtt számot kell adnia hitéről. Nem vallása felől tudakozódnak, mindössze azt firtatják: miben hisz? És éppen ez az a kérdés, melyre nem tud válaszolni, hiszen az olyan szánalmas feleletét, hogy például „abban hisz, hogy nem hisz”, kacagva utasítja el a bíróság. A regényírónő azt gondolja, sorsa összetéveszthetetlenül egyedi, de a kapuőr lekezelően veti oda: „Minden áldott nap ilyenekkel találkozunk, mint maga.” Kegyetlen zárlat, a hidegszívű, szeretetért sóvárgó, de szeretetet adni képtelen Elizabeth Costello feltehetően még most is ott áll a kapuban bebocsátásra várva.

"Brália városában születtem, 1884. augusztus 10-én (az ónaptár szerint), egy halhatatlan román parasztasszony és egy görög csempész fiaként. Apámat sohasem láttam: kilenc hónapos voltam, amikor meghalt. (images/) Apám, aki dohánycsempészéssel nagy pénzeket keresett, epilepsziás volt. A kártyajátékok közül a sztoszt kedvelte; addig játszott, amíg elájult (ha vesztett), ha nyert, hajnalban tért haza, cigánybandával”, írja Panait Istrati a Hogyan lettem író címmel magyarul most először megjelent önéletrajzában. Kellemes gyerekkor, mondhatnánk ironikusan. És ha hozzávesszük, hogy úgynevezett szerelemgyerekként született, amely az akkori Romániában korántsem volt idilli állapot, talán már kezdjük megérteni élete és muvészete tépettségét.
    A zaklatott gyerekkor után még féktelenebb felnőttség következett; Istrati bejárta az egész Balkánt, a legkülönfélébb mesterségeket uzve eljutott Egyiptomba, majd Szíriába, hogy végül 1915-ben, Svájcban kössön ki. Ám itt is gyökértelen. Megszállott franciatanulása és hamvába holt irodalmi kísérletei után úgy érzi, csődbe jutott, Nizzában elvágja a torkát, de megmentik. A zsebében talált, Romain Rolland-nak címzett búcsúlevél szinte csodával határos módon jut el a híres francia íróhoz, aki bátorítja a görög félőrültet. Istrati a baráti válasz hatása alatt – immár franciául! – mintegy lázálomban fogalmazza meg első muveit, köztük a magyarul most újból kiadott Kyra Kyralina címu kisregényt.
    Ennyi egzaltáció többnyire inkább elidegeníti, mint bátorítja az olvasót. És valóban: Istrati muveiben szinte teljesen leplezetlen alakban lép elénk a Balkán a maga elképesztő szenvedélyeivel, bestiális életakarásával, végzetes kilengéseivel. Ám mindenekelőtt meséivel. Ez az ezeregyéjszakás világ a fő tárgya Istrati muvészetének. Itt mindenki úgy mesél, mint Seherezádé, azaz mintha az élete függne tőle – lázasan, kiapadhatatlan képzelőerővel. A történetek egymásba fonódnak, ám a különféle elbeszélések nem kioltják, hanem inkább erősítik egymást. A Kyra Kyralinához írt Rolland-előszó egy szarkasztikus megjegyzése telibe talál: Istratiban az elbeszélői zseni oly legyőzhetetlen, „hogy levelében, melyet öngyilkossága előestéjén írt, két ízben megszakítja kétségbeesett panaszait, hogy két humoros históriát mondjon el életéből”.
    Istratit nem elsősorban szerkesztőmuvészete miatt szerethetjük; jellemző, hogy a Kyra Kyralina főhőse nem a címadó, végzetes szépségu lány, hanem öccse, Struve. Bár eleinte ez sem biztos, hiszen a kisregény elején még úgy érezhetjük, hogy az utcákon, kávéházakban céltalanul lődörgő, az életével semmi komolyat kezdeni nem tudó Adrian Zografi lesz az elbeszélés fő alakja. Maga Istrati az előszóban így mutatja be: „Adrian Zografi egyelőre csak egy fiatalember, aki szereti a Keletet. (images/) Várja a saját történetét, és egyelőre nem tesz egyebet, mint hogy hallgatja a mások történetét.” És ezzel megint a mesék világában vagyunk. Hogy Adrian felnőtté válhasson, ahhoz saját történettel kell rendelkeznie. Ám egyelőre csak befogadó, történetközvetítő: Adrian nem más, mint az író alteregója.
   A cselekmény fő szála, Struve, a balkáni limonádéárus elbeszélése szerint követhető. De ő maga is több történetre, és ezzel együtt több nevet viselő médiumra bomlik. Felejthetetlen képekben bontakozik ki előttünk előbb házassága rettentő sztorija, hogy aztán mi, olvasók is, mint ő maga, a gyerekkorában leljük meg egész félrecsúszott életére a magyarázatot. Szilaj szexuális kicsapongások, ivás, állati erőszak, árulás egymás nyakába hágnak az elbeszélésben. De Struve mégis hisz valamiben, ha másban nem, az emberi szívben. Vagy egyszerubben: az emlékek szeretetében, azaz a mesemondásban. Hisz Struve életének ez a summája: „még akkor sem élünk magunkban, ha már nem akarjuk, hogy szeressenek. Ez így van, legalábbis a szenvedélyes lelkekre nézve, akikben mégiscsak tovább él az emlék, és akik az emlékből élnek, mert nincs emlékezet jelen nélkül”.
 (Fordította Horváth Henrik és Horváth Andor. noran,
 2007, 252 oldal, 2499 Ft)

Az 1932-ben Kazanyban született Vaszilij Akszjonov orvosként végzett, de 1959 óta csak az irodalomnak él; és noha első kötete (Kollégák) magyarul már 1962-ben megjelent, azóta méltatlanul elhanyagolt hazánkban. A politikai zaklatások elől 1980- ban az Egyesült Államokba emigrált író időskori két remekét olvashatjuk most Soproni András kongeniális fordításában.
Na, erre is csak az orosz író képes! Azaz regényt írni modern, mi több, posztmodern szellemben, miközben az 1992-ben lezárt szöveg nyíltan kapcsolódik a klasszikus, „szent” (Thomas Mann szava) orosz irodalomhoz – Tolsztojhoz legkivált, és tőle is legelsősorban a Háború és békéhez. A Gradov család négy nemzedéke életét 1925- től, a nagy hadvezér, Frunze meggyilkolásától 1953-ig, azaz Sztálin haláláig nyomon követő Moszkvai történet eredeti címe „Moszkvai Saga”, utalva arra, hogy nem csupán családregényt, hanem mitikus elemekkel teli prózai eposzt olvashatunk. És bár Vaszilij Akszjonov isteneket nem hoz a színtérre, azért éppen elegendő, a maga korában (fél)istenként rettegett vagy tisztelt szereplőt léptet ámuló szemünk elé; Sztálin, Berija, Frunze, Zsukov, Vorosilov, Trockij, Kamenyev, Kalinyin, Tuhacsevszkij – hogy csak a legismertebbeket említsük – teljes természetességgel mozog a fiktív alakok társaságában. Ez történelmi regényre utal, és valóban, ekként is olvasható a hatalmas terjedelmű monda. De mindez nem elég, a mágikus realizmust is felhasználva az író még egy műfajt, az állatmesét is bevon a tablóba: Lenin óriási termetű és kielégíthetetlen nemi gerjedelmű mókusként, Sztálin ronda szarvasbogárként jelenik meg, miközben Gradovék hű kutyájáról, Pifagorról kiderül, hogy voltaképpen Tolsztoj hőse, Andrej Bolkonszkij herceg újabb reinkarnációja, továbbá egy Gradovék kertjében megtelepedett ősi tölgyfa sem hallgatja el lesújtó véleményét a korról.
Két réteg, a történelmi és a családregény realizmusa, tetézve az orosz varázsmesék szürrealista költészetével – az anyag öt regényre is elegendő. Ám az elbeszélés még tovább színesedik és dúsul, mert Akszjonov harmadik elbeszélői elemként eredeti dokumentumok hozzáadásával bővíti és szélesíti a könyv amúgy sem keskeny medrű epikai folyamát. Az „orosz élet enciklopédiája”, mondta Belinszkij az Anyeginről, és mi mást mondhatnánk Akszjonov regényéről?! Ugyanakkor a mese nem korlátozódik az orosz, illetve a szovjet világra és Moszkvára, ellátogat grúz földre (az orvosprofesszor felesége grúziai származású, és ide nyúlnak családi gyökerei Berija véres jobb kezének, Nugzar Lamadze vezérőrnagynak is); felkeresi Szibériában a Gulag világát; a háború alatt bemutatja a távolabbi frontokon, így például a Lengyelországban zajló eseményeket – úgy tűnik, Akszjonovnak semmi sem elég. Valóban mindent tudó elbeszélő, aki nemcsak a nagypolitika világában jártas, de hasalás nélkül mozog például a grúz konyhaművészetben, vagy az egykori szovjet film világában is, egyformán jól ismeri a lerobbant kocsmák, a pártelitnek fenntartott vendéglők, az irodalmi összeröffenések közönségét; így a főalakok mellett több száz, tökéletes plaszticitással megjelenített alakot mozgat: cselédeket, parasztokat, fegyenceket, a KGB tagjait, angol és amerikai tábornokokat és újságírókat, szovjet slágergyárosokat, pincéreket és traktorosokat – felsorolni lehetetlen, hiszen az orosz–szovjet társadalom minden rétege szót kap ebben a hihetetlenül sok nyelvi skálán játszó szövegben. A látszólag erősen széttartó anyagot és végtelen embertömeget félelmetesen átgondolt és arányosan felépített szerkezettel tartja kordában; a regény mozaikszerűen építkezik, rövid, alig három-négy oldalas epizódok követik egymást szinte filmszerű sebességgel és elevenséggel (egyértelmű, hogy ez a technika is részben a Háború és béke eljárásait követi). Elsősorban ez okozza, hogy a hatalmas terjedelem nem nyomasztó, hanem éppenséggel üdítő és lebilincselő – Akszjonov könyve olykor mintegy ponyvaregényként olvastatja magát. Káprázatos teljesítmény; nagy regény, a szó minden értelmében (Európa Könyvkiadó, 2006, 1166 oldal, 3900 Ft). A Volterjánosok és volterjankák, az író 2004-ben orosz Booker- díjat elnyert regénye a Moszkvai történet szatírjátéka; Akszjonov az előző regényben olykor már felvillanó karneváli-parodisztikus szellemet folytatja és teljesíti ki. Az idő 1764 áprilisa, a színhelyimages/ De itt már zavarba jön a recenzens. Mert noha az első fejezetben kétségkívül a történelmi Danzig városába érkezik meg Nagy Katalin két követe, hamarosan Párizsban találjuk magunkat, ahol az egyik kávéházban feltűnik a könyv főhőse, Voltaire, ugyanakkor élünk a gyanúperrel, hogy Akszjonov gúnyt űz velünk, hiszen tudjuk, hogy a filozófus ekkor a Genf melletti Ferney-ben élt, és mivel XV. Lajos 1753-ban kitiltotta Párizsból, oda legfeljebb álruhában tehette volna be a lábát. Vagy a cárnő inkognitóban utazó futárjai tévednek, és kalandvágyukban nem a valóságot látják, hanem azt, amit látni akarnak, vagyis küldetésük célját, az inkognitóban a fővárosban időző Voltaire-t? Inkognitó – ez a regény egyik kulcsszava, és mintha Párizs is csak álruhás kísértet lenne, nem is beszélve a Vatermörder (?) névre hallgató dán (?) szigetecskéről, ahol az immár hetvenéves író-filozófus és a cárnő találkozik. Itt mindenki maszkot visel, a legáthatolhatatlanabbat természetesen maga Nagy Katalin, aki férfinak maszkírozva, Fjodor Von-Figin néven társalog Voltaire- relimages/ A regény formája, nyelve maga is egyike az inkognitóknak: Akszjonov a 18. századi beszélyek nyakatekert szóvirágait elegyíti a legmodernebb világ laza kiszólásaival – szellemesen, kifogyhatatlan játékörömmel és nyelvi leleménnyel. Persze a könyv jóval több, mint látványos stílusbravúr; a filozófus és az álruhás cárnő sziporkázó és a bölcseleti mélységet sem nélkülöző beszélgetéseiben nem kevesebbről, mint Oroszország modernizálásáról folyik a csevej, mely manapság, Putyin hazájában is időszerű téma. (Európa Könyvkiadó, 2006, 431 oldal, 3000 Ft)

A világhírű művészházaspár, Liv Ullmann és Ingmar Bergman lánya neves írónő nemcsak hazájában, de immár az Egyesült Államokban is. New York-i tanulmányai után 1990-ben visszaköltözött szülővárosába, Oslóba, ahol jelenleg is él.
Az írónő második magyarul megjelent regénye (fordította Deák Sarolta) középpontjában egy orvosetikai probléma, az eutanázia kérdése áll. Ez persze súlyos egyszerűsítés. Mert a könyv világa jóval tágasabb ennél, és természetesen nem morálfilozófiai értekezés, hanem regény. Mégpedig szép, arányosan felépített, érzelmes, de nem giccses, érzékeny, finom nyelven kidolgozott, célratörő dialógusokkal élő próza. Egyik legmegkapóbb vonása, hogy a kérdéskör bonyolultsága és ellentmondásossága ellenére az író igyekszik minél egyszerűbben szólni az olvasóhoz – a szó szoros értelmében. Mert egyes szám első személyben beszél hozzánk, akárha családtagként kezelne minket, olvasóit, hiszen a halál (és természetesen az élet) mindannyiunk közös ügye. Minden (poszt)- modernkedő hókuszpókusz nélkül, de a legkevésbé sem avítt eszközökkel Linn Ullmann úgy döntött, hogy megosztja velünk kitalált hősei – akiket a barátainak nevez az egész regényben –, a szerelmespár Johan Sletten és felesége, Mai történetét.
Ez a történet lefegyverzően egyszerű és mindennapos. Az orvosnál tett látogatással kezdődik, ahol elhangzik a rettentő szó: áttét. Johan úgy érzi, erre a szóra várt egész életében. Drámai bejelentés, de az elbeszélő azonnal lehűti az olvasót, és a hipochondernek mondott Johan érzelmeit és gondolatait ekként kommentálja: „De ellentétben a fejében gondosan megrendezett nagyjelenettel, az igazi beszélgetés jóval kevésbé volt drámai.”
Finom irónia ez, és nagyon jellemző az egész szövegre: Linn Ullmann művészetéből valóban jótékonyan hiányzik az érzelgősség, nem mindig hisz szereplőinek, pontosabban mindig kíméletlenül leleplezi őket, azt sugallva, hogy minden igazság relatív, még az úgynevezett végsők is.
Ám egy pillanatig sem habozik, ha valódi, mélyen átélt érzéseket kell közvetítenie. Johan a gyógyíthatatlan betegséget közlő mondatok után azonnal imádott feleségét látja maga előtt: „Megint  Mai hajára gondolt,ami- különös módon-még a sötét szobában is fénylett."Nagyjából ennyi az első jelenet,a voltaképpeni expozíció.
Mint minden halála előtt álló ember, az átlépés előtt Johan is igyekszik átgondolni eddigi életét. A narrátor gyengéden követi ebben az előzetes gyászmunkában. És lassan kiderül, Johannak nincs sok oka a nagyzolásra. Átlagos pályát befutó (közepesen képzett, közepes tehetségű újságíró „Norvégia harmadik legnagyobb lapjánál”, aki egy ostoba baklövés miatt elpuskázza élete egyik komoly esélyét), mindennapos családi életet élő középértelmiségi (első feleségétől egy gyermeke van, ám a fiával hosszú évek óta nem érintkezik). Johan rettentő élménye apja halála; apjáé, aki szűkölve, vinnyogva, reszketve fogadta a rákot, és üvöltve, méltóság nélkül lépett át a semmibe. Méltóság. Ez a regény egyik kulcsszava. Mert elgondolva szülei és a maga sorsát, visszaemlékezve barátai életére, és egyikük halálára, Johan egyszer csak azt mondja Mainak: „Tudod, az én életemben nem sok méltóság volt.” És ekkor határozza el, hogy nem várja ki, amíg öntudatlan, nyüszítő sejtcsomóvá teszi a betegség, elébe megy és végez magával. Látható, Johann a saját halált akarja, azt, amiről az irodalomban Rilke után Nádas Péter is oly ékesszólóan beszélt. Johan úgy véli, csak a magunk választotta halállal adhatjuk vissza emberi tekintélyünket, ha már élni nem sikerült teljes emberként, legalább a halálban nyerjük vissza születésünkkor kapott méltóságunkat. Igen ám, de ezt nem teheti meg egyedül, Mai segítsége nélkül, individuális döntése kivitelezéséhez szüksége van egy másik emberre, a feleségére, aki ráadásul orvos, így a megfelelő pillanatban könnyebben tudja majd beadni az átsegítő injekciót. Roppant problémagubanccal kell tehát a regény szereplőinek és nekünk, olvasóknak is megbirkóznunk. Ullmann finoman érzékelteti, hogy Johan voltaképpen önző, és kérése nélkülözi a méltóságot, hiszen éppen a szerelmével kényszeríti Mait, hogy a törvények ellen cselekedjen, mert Norvégiában ez a tett bűncselekménynek számít. Mai természetesen a végsőkig ellenáll. Nemcsak az írott és íratlan, hanem a szerelem törvényeinek nevében is. Mai elismeri Johan igazát, de védi a saját emberi méltóságát is, mivel férje döntése az ő döntési szabadságát fölöttébb korlátozza. A kicsikart, végső ígéret előtt azt mondja: „Segíteni fogok, mert te vagy a férjem. És én mindent megteszek érted, még ezt is. De félek. Félek, hogy elhagy a bátorságom, mert rólad lesz szó. Mert te vagy a legjobb barátom. Nem akarom látni, hogy meghalsz, még akkor sem, ha már nehéz lenne élned. És félek a következményektőlimages/” Ekkor Johan rádöbben, hogy Maitól nem a saját halálát kapja majd, hanem a kegyelmet, a szó egyaránt vallásos és világi értelmében. Ullmann lélektani ábrázolásának kegyetlen – úgyszólván Ingmar Bergman-i – mozzanata, hogy Johan megkönnyebbülést lát Mai arcán, amikor végül is a nő megteszi ígéretét. Johan tudja, megbízhat szerelmében, és éppen ekkor döbben rá, hogy nincs visszaút. És amikor eljön az idő, már az utolsó, mondhatni a legeslegutolsó pillanatban, amikor a felesége a tűvel már a vénáját keresi, akkor Johan mégis visszalépne, „szeretné még megvárni a hajnalt”, de hát éppen erre nem képes, hiszen már nincs magánál, és az általa kimondott szavak csak értelmetlen gurgulázásként jutnak el a külvilágba. Méltósággal csak az halhat meg, aki úgy is élt. Ám a kegyelem állapotát Johannak (és nem biztos, hogy csak önmaga számára) talán sikerült kicsikarnia. (Scolar Kiadó, 2006, 152 oldal, 2150 Ft)

Vlagyimir Vojnovics: Moszkva 2042, Iván Csonkin közlegény

Noha Jiri Menzel filmje alapján sokan megkedvelték Iván Csonkin közlegényt, ám megteremtője, az 1932-ben született és 1980-ban Münchenbe emigrált és jelenleg is ott élő Vlagyimir Vojnovics alig ismert nálunk. Magyarul most jelent meg harmadik kötete.

Negatív utópia, kérlelhetetlen szatíra – talán ez juthat az olvasó eszébe, amikor leteszi Vojnovics eredetileg 1982-ben írt Moszkva 2042 című regényét (Gabo, 2006, 439 oldal, 2990 Ft). A kiindulópont München, az Englischer Garten egyik sörözője. Itt pöttyenti el az elbeszélő barátja, Rudi, mintegy véletlenül, hogy ma már nem utópia az időutazás, a Lufthansa vállal ilyet, persze a költségek is fantasztikusak. És nem túloz, mert mint kiderül, a Moszkvába, 2042- be tartó gépre szóló jegy ára több mint négymillió márka. Ám titokzatos módon mindenki „fülest” kap a Karcev névre hallgató főhős (benne nem nehéz felismerni magát az írót) tervéről, és John, a New Times állítólagos szerkesztője lapja nevében állja a számlát.
Egyre-másra tűnnek föl a szovjet múlt szereplői, és mindegyikük akar valamit Karcevtől: Bukasev, régi KGB-s ismerőse szeretné megtudni, fennáll-e még a szovjet állam 2042-ben, Szim Szimics Karnevalov az immár emigrációba kényszerített és Kanadában élő nagy író (eltéveszthetetlenül Szolzsenyicin rettenetesen epés gúnyképe) meg floppyn kéziratai egy részét küldi a jövőbe, a szerinte akkorra már nyilván létező Karnevalov Múzeum számára.

1956 – nagy év a magyar líra történetében. Többek közt ekkor jelent meg Juhász Ferenc, illetve Weöres Sándor összegyűjtött verseinek kötete, Illyéstől pedig a Kézfogások. És ekkor született meg Vackor is.
Kormos István (1923–1977) a ritkán rikkantó költők közé tartozott, első kötete (Dülöngélünk, 1947) után 1971-ig – amikor életműve csúcsa, a Szegény Yorick megjelent – nem publikált „felnőtt” könyvet. Ezért korántsem véletlen, hogy halálakor Illyés így sóhajtott fel naplójában: „Töredékét adta ki annak, ami benne volt. Húsz évig egy sort sem írt.” Mindamellett Kormos a hallgatás éveiben is folyamatosan dolgozott, ideje nagy részét műfordítással, valamint szerkesztéssel töltötte: a Móra Könyvkiadóban a magyar gyermekirodalom az ő lektori keze alatt lett felnőtté. És legyünk tárgyilagosak: hallgatásáról nemcsak ő, hanem a korszak is tehet.

Két új kötet Máraitól Márairól

Mivel Márai Sándor (1900—1989) élete nagy részét külföldön töltötte és a kommunizmus alatt tiltott szerző volt, életét és művét hazánkban csak töredékesen ismerjük. Ezt a hiányt pótolhatja két nagyszerű új kiadvány.

Sajátos helyzet: miközben Nyugat- Európában A gyertyák csonkig égnek 1998-as olasz kiadása óta valóságos diadalmenetet tart, művei németül, angolul, franciául százezres példányszámokat produkálnak, az említett regényből készült dráma szerepeit olyan sztárok játsszák, mint Klaus Maria Brandauer vagy Jeremy Irons, a kritikusok (köztük a német „irodalmi pápa”, Marcel Reich-Ranicki) a század legnagyobb prózaírói közt emlegetik, addig nálunk többnyire fanyalgás fogadja a szakma részéről: Márai hazánkban korántsem az írók írója. Ám a közönségé már igen; könyvei itthon is kapósak. A részleges hazai bukás oka talán abban rejlik, hogy Márai 1989-ig (és ezt nem ellensúlyozhatta a harmincas- negyvenes években mindent felülmúló sikere) kitagadott író volt Magyarországon, noha voltaképpen önmagát tiltotta be: nevezetes rendelkezése szerint műveit nem nyomtathatták ki és nem terjeszthették itthon addig, amíg nem írtak ki szabad választásokat és a szovjet csapatok nem hagyták el hazánkat. 1989 végére aztán e feltételek teljesültek, de Márai ezt már nem érte meg, ugyanezen év február 21-én – félve a magánytól és egyre súlyosbodó betegségeitől – főbe lőtte magát San Diegóban.

W. G. Sebald: Kivándoroltak

Az 1944-ben a bajorországi Wertachban született és 2001-ben egy autóbalesetben az angliai Norwichban meghalt német (de könyveit angolra önmaga fordító) író egy ideig titkos, aztán egyre nyíltabb favoritja volt a Nobel-díjnak. Ez az első magyarul megjelent regénye.

Regény? Már itt megakadunk. Hiszen a „négy hosszú elbeszélés” alcímű (mely a magyar kiadásból érthetetlen módon elmaradt) munka inkább látszik dokumentumgyűjteménynek (ezt az érzetet erősíti a szövegben idézett rengeteg „eredeti feljegyzés”, valamint számtalan fénykép, az utóbbi eljárás egyébként Sebald művészetének egyik emblémája), netán önéletrajznak (az elbeszélés egyes szám első személyű és nyilvánvalóan felidézi magának a szerzőnek életállomásait, gyerekkorát, iskolaéveit, aztán egyetemi tanulmányait Svájcban, Manchesterben, megtelepedését Norwichban stb.), vagy négy kivándorolt, valóságosan is élt férfi portréjának, akik valamilyen módon összefüggenek az elbeszélő családjával, múltjával. És olvasható végül útleírásnak is, hiszen a szereplők mindegyike bebolyongja fél Európát, vagy még messzebbre jut: különösen a harmadik történet Amerikában, Japánban, Görögországban, Törökországban, Isztanbulban, Kínában és még számos egzotikus helyen játszódó eseményei felelnek meg az útirajz követelményeinek.

Látszólag memoárkötet, az író 1903-tól 1940-ig tartó életszakaszának megidézése, melynek főbb állomásai az oroszországi, anyagiakban és szellemiekben egyaránt gazdag családban eltöltött gyermekkor, aztán az emigráció, előbb a Krímben, aztán Görögországban, később Berlinben és Párizsban, végül New Yorkban. Megszokott, sajnos, szinte tipikusnak mondható 20. századi írói pálya – gondoljunk csak például Máraira! –, mely elmondható lenne kerek, időrendben előrehaladó elbeszéléssel. Mégsem így történik, és már a különös forma ellentmond az emlékiratok szokásos szerkezetének. Nabokov ugyanis nem valami szép és célszerű ideálnak megfelelő elrendezésben tárja elénk életét; a kötet különböző időkben, legkivált a negyvenes évek végén keletkezett életrajzi tárgyú esszék gyűjteménye, melyeket véglegessé csak 1966-ban formált a szerző. Csalódik tehát, aki a híres pályatársak intimitásait megvillantó érdekes anekdotákat, a sorsfordító történelmi események elemzését, netán Nabokov műveit megvilágító eseményeket, egyáltalán: valamiféle fejlődésrajzot keres a könyvben. Ezt kizárja Nabokov időérzékelése, mely nyilván minden önéletrajz egyik legkényesebb eleme. Az idő ebben a műfajban velünk, születésünkkel kezdődik, de ha visszamegyünk a múltba, ugyan egyre távolabbi tájakra hatolhatunk, mégsem mehetünk a végletekig, az idő határt szab nemcsak testünknek, de szellemünknek is. Hogy az idő börtön, ezt már más írók is ábrázolták – legmélyebben Nabokov egyik kedvence, Gustave Flaubert –, de a nabokovi idő különleges geometriának engedelmeskedik. „Gondolatban visszautaztam – gondolataim reménytelenül fogytak, amint haladtam – távoli tájakra, ahol valami titkos zsilip után tapogatóztam, csak hogy felfedezzem: az idő börtöne gömbölyű, és nincs kijárata.” Az idő érzékelése nyilván a világ első tudatos érzékelése is általában, de ki tudná megmondani, melyik az első, megmaradt élménye? És mennyiben tiszta élmény ez, melyet nem árnyal semmiféle későbbi visszavetítés, nem színez a későbbi tudat munkája? Nabokov nem sokat gondolkodik a kérdésen, gyermekkora első tudatosnak vélt benyomásait csodálatosan gazdag színvilágú képekben tárja elénk. Nem a hitelesség a lényeg, hanem a költészet, nem a tényfeltárás, hanem a tények megfestése. Vagyis nem autobiográfiát olvasunk, hanem regényt.

Kosztolányi Dezső: Szabadkikötő

Írjon bárkiről, bármilyen korban, Kosztolányi sosem elsősorban a művész, hanem az ember után kutat. Alábbi sorai mindennél világosabban árulkodnak erről: „Shakespeare évfordulóján ösztönösen valami emberi jel után kapunk. És – különös szeánsz – a testét idézzük. A szelleme, melyet betűkben őrzünk, csordultig töltötte koponyánkat és szívünket. Elepedünk egy kis közelség után.” Ez az epedő vágy táplálja Kosztolányi eszszéit. „Ki volt ez az ember?” – minden tanulmányában ez a legfőbb kérdése. Kosztolányi valami nagy családi összejövetelnek tekinti a világirodalmat, ahol a meghívottak lehetnek bár féltehetségek vagy zsenik, kicsinyesek vagy fejedelmien nagyvonalúak, esendők és ügyetlenek, mégis egyetlen hatalmasra duzzadt família tagjai, és az író mindegyikükkel intim viszonyban áll. Ezért voltaképpen mindegy is, mely korban élt, Kosztolányi, ha egyszer befogadta a családba, már apaként, de sokkal inkább testvérként beszél pályatársairól. Horatiusról például így: „Rendszerint az idő eltávolít bennünket embertársainktól, de ennyi idő már szinte meghittünkké, rokonunkká teszi őket. Érdekes, mégsem egy árnyat látok magam előtt, hanem egy embert, aki iránt – minden tiszteletem és bámulatom ellenére – végtelen bizalmat érzek.” Petroniusról, az egykor volt római szerzőről pedig úgy cseveg, mintha nemrég vált volna el tőle egy budapesti kávéházban, ahol holnap bizonyára viszontlátja majd egy kapucíner mellett. Már a kis esszé címe is jellemző: A latin Lipótváros. A század eleji Budapest és az ókori Róma kezet fog ebben a kis remeklésben: „Olvasás közben gyakran elmosolyodom a hasonlóságon, és megismerem a Néró-korabeli kérkedőkben, pazarlókban, őrjöngőkben a mai hadigazdagokat. Igen, ijedelmesen hasonlít egymásra a két kor.” Hogy mennyire, azt az apró esszé után három évvel, az 1922- ben publikált Néró-regényben igazolta Kosztolányi.

Minden elesendők

1969. október 23-án egy kis tunéziai falucska lerobbant házában megszólalt a telefon. Középkorú hölgy vette fel, rövid ideig beszélt, aztán odalépett a másik szobában éppen levelet író élettársához és ezt mondta: „Quelle catastrophe!” A nő, név szerint Suzanne Deschevaux- Dumesnil ekként adta tudtul az íróasztalnál tevékenykedő Samuel Beckettnek, hogy az 1906- ban Dublinban született férfi megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Nem tudni, mennyire igaz a történet, mindenesetre így írja le Deirdre Bair, aki 1978-ban az első nagy életrajzot publikálta Beckettről. Hogy április, avagy mégis május 13-án látta-e meg a napvilágot, arról tudomásunk szerint még ma sincs egyértelmű adat, maga Beckett a másodikat részesítette előnyben – hát igen, sosem állt tőle távol a legendagyártás. A Nobel- díj körüli helyzetet szinte komikussá teszi, hogy a svédek rettegtek: Beckett visszautasítja a kitüntetést, hiszen nem is olyan régen, 1964-ben már kudarcot vallottak egy szintén Párizsban élő szerzővel, akit Jean Paul Sartrenak hívtak. Félelmük részben alaptalannak bizonyult, hiszen végül Beckett kiadója, Jero?me Lindon vette át a díjat, melyet az író később szép komótosan szét is osztott tehetséges vagy annak vélt ifjú irodalmárok között. Beckett utólagos példát mutatott Sartre-nakimages/ Centenáriumára négy könyvet is piacra dobott az Európa Könyvkiadó. Ezt részben jól tette, részben tévesen döntött, már ami a kötetek kiválasztását illeti. Hogy Beckett összes színpadi művét (706 oldal, 3000 Ft) – köztük a nagyon korai, 1937-ben írt és eddig magyarul nem olvasható Eleutheria címűt – kiadták, ennek jelentősége vitán felül áll. Mert bár Beckett mindig is visszatetszéssel, némi önundorral nyilatkozott világsikert hozó darabjairól – különösen a Godot-ra várva tűnt számára ellenszenvesnek, melyet saját bevallása szerint pénzkeresési célból írt –, aligha kétséges, hogy ezek a művei a leginkább megközelíthetők és elfogadhatók a nagyközönség számára. Beckett legtöbbet játszott darabjaiban (a Godotimages/ mellett A játszma vége, az Ó, azok a szép napok! és Az utolsó tekercs a legnépszerűbb) mintegy szórakoztatóvá tette az abszurd dráma névre hallgató műfajt (bár az elnevezés jóval későbbi); a klasszikus társalgási dráma műfaját vitte a végsőkig, sátáni humorral parodizálva a modern, úgynevezett elidegenedett ember tökéletesen üres fecsegését, melyet kellemes csevegésnek szoktak nevezni. Beckett hősei többnyire mélyen megalázott, olykor a szó minden értelmében elesett véglények, a teremtés félresikerült termékei. Ők lépnek fel regényeiben is – és ne feledjük, Beckett elsősorban prózaírónak, no meg költőnek tartotta magát –, melyekben a drámákénál jóval radikálisabban számolt le és el a műfaj tradícióival. Nem véletlen, hogy első nagyobb lélegzetű, angolul írt könyvét (Murphy, befejezés: 1937) negyvenkét (!!) kiadó utasította vissza – Beckett öngyötrő kéjjel rendezte dossziéba a lemondó leveleket. Nem járt jobban Watt című, 1943–45-ben szintén angolul írott munkájával sem, csak 1953-ban tudta publikálni, ekkor is mindössze 1125 példányban! A prózai áttörést a Molloy, Malone meghal, A megnevezhetetlen című kisregényekből álló trilógia hozta meg, ezt most ismét olvashatjuk Romhányi Török Gábor fordításában, szép tördeléssel, reprezentatív kötésben (583 oldal, 3500 Ft). E ciklust már franciául írta, és tudatosan döntött a másik nyelv mellett: úgy érezte, hogy anyanyelve, az angol egyszerűbb, olajozottabb és ezért hazugabb, legalábbis könnyebb megoldásokra csábítja. Úgy vélte, hogy a nem tökéletesen uralt francia nyelv görcsösebb, „rosszabb” és éppen ezért hitelesebb ábrázolásra ad neki lehetőséget. A kísérlet sikerült, a trilógia egyike a század legelszántabb prózájának.

 

Jorge Semprún: Húsz év, egy nap

Az 1923-ban Madridban született, de francia nyelvű regényeivel világsikert elért szerző vadonatúj (és ezúttal spanyolul írt) regényének címe kettős jelentésű. Egyrészt azt időtartamot jelenti, melyet egy korabeli szólás szerint minden felső kommunista pártvezetőnek kijárt börtönbüntetésként, ha lebukott a Franco-féle Spanyolországban. Másrészt a regényidőre vonatkozik: a cselekmény egy napon, illetve húsz év alatt bonyolódik. A kitüntetett nap is kettős tartalmú, egyrészt 1936 július 18-át jelenti, melyen egy Toledo melletti La Maestranza nevű nagybirtokon a fellázadt parasztok meggyilkolták a legifjabb földesurat, José Máría Avendańót. Ezt a bűncselekményt, aztán mintegy vezeklésül minden évfordulón lejátsszák, ekkor már töltetlen puskákkal, játékkésekkel amolyan engesztelő rítusként. És éppen a huszadik évforduló napja a másik idősík, ezen a napon utoljára történik meg a gyilkosságra emlékező profán szertartás. A két nap közt eltelt húsz év adja a regény cselekményének másik keretét.

Csehov: Unalmas történet

Vajon ismerjük-e Csehovot? A kérdés abszurdnak tűnik, hiszen köztudott, hogy talán ő a legtöbbet játszott drámaíró Magyarországon; nincs évad, hogy legalább két-három darabja ne futna Pesten vagy vidéken, ráadásul az újabb kori magyar színházművészet legjelentősebb rendezései (elég utalni Ascher Tamás Három nővér, vagy újabban Schilling Árpád Siráj előadására) is a nagy oroszhoz kapcsolódtak, nem is szólva Eötvös Péter világhírű, Három nővér operájáról. De prózaíróként Csehovot sokan elkönyvelik a kis formák, érdekes, jelentős, de nem igazán nagy mesterének, aki az elbeszélő művészetben aligha ért fel pályatársaihoz, Tolsztojhoz vagy Dosztojevszkijhez. Némileg maga Csehov is tehet erről, hiszen pályáját Antosa Csehonte néven apró, kissé igénytelen tárcák, tréfás krokik írogatásával kezdte, és talán meg is maradt volna ennek, ha szinte észrevétlenül nem teremtette volna meg a humoreszk műfajának olyan átszellemített remekét, mint A csinovnyik halála. Ezt persze még gimnáziumi orosz tanulmányainkból is ismerhetjük, miként könnyen fel tudjuk sorolni legnépszerűbb novelláit: A 6-os számú kórterem, Jonics, A kutyás hölgy. Szó sincs róla, remekmű mindahány, de hát Csehov még legalább kétszáz elbeszéléssel gazdagabb ennél. Az Osiris Kiadó tavaly indult, részben új fordításokat, valamint eddig magyarul kiadatlan műveket közlő, lelkiismeretesen jegyzetelt sorozata (szerkesztette Goretity József) megadja a lehetőséget a mélyebb ismeretek megszerzésére.

John Barth ikerregényei

„Szeret lovagolni, Jake? – kérdezte Rennie csak úgy véletlenül. – Sohasem lovagoltam még. – Jé, de mulatságos. Egyszer majd próbálja meg velem. Felvontam a szemöldökömet. – Igen, azt hiszem, ez lesz a legjobb, mielőtt lóval próbálkoznék.” A fenti dialógus talán érzékelteti John Barth, pontosabban főhőse, Jacob Horner kissé merész, olykor cinikus humorát. Az út vége című – Tellér Gyula ragyogó fordításában immár negyedszer megjelent – Barth-regényből származik az idézet, melyet párjával, a magyarul most először kiadott, Az Úszó Opera névre hallgató regénnyel (fordította Kovács Levente, remekül) együtt tett asztalunkra a Kalligram Kiadó. Az 1930- ban született amerikai Barth Az Úszó Operával debütált 1956- ban, Az út vége két évvel későbbi publikáció, noha a szerző a két könyvet egyidejűleg írta. Megkésett hát nálunk az első regény, de alig avult el, és ennél többet kevés szerzőről lehet elmondani manapság. Persze a két könyv együtt, egymás után (az olvasás sorrendje voltaképpen tetszőleges) ad igazán nagy élményt; noha teljesen önálló cselekményű mindkettő, mégis kiegészítik, támogatják, erősítik egymást – tanácsos hát újraolvasni Az út végét, ha valaki régebbről már ismerte, akkor is. És noha semmi köze a most tárgyalt regényekhez, ajánlatos átbúvárolni a Bolyongás az elvarázsolt kastélyban (Európa Könyvkiadó/Modern Könyvtár, 1977) című, „Széppróza nyomtatásra, magnóra és előbeszédre” alcímű Barth-kötetet is, a posztmodern próza egyik legszellemesebb remekét – Esterházy elszánt rajongói meg fognak lepődni, legyen szabad mindössze ennyit mondanom.

Stefan Zweig két kötete

Az 1881-ben Bécsben született és 1942-ben Brazíliában feleségével közös öngyilkosságot elkövetett osztrák író nemrég – úgy a hatvanas években – egyike volt a legnépszerűbb szerzőknek hazánkban. Mára hatása megkopott, olvasótábora csökkent, és így egyike lett az ismét fölfedezésre méltó íróknak. A nemrég indult, hétkötetesre tervezett, Zweig életművét bemutató sorozat jó alkalmat kínál erre.
Az első két kötet (Sakknovella, Csillagórák) legjobb vonásait mutatja Zweignek. Noha pályáját költőként kezdte, kora ifjúságától a nem túl kis terjedelmű, de nem is nagyon hosszú elbeszélés lett prózája fő területe, a nagy lélegzettől, azaz a regénytől idegenkedett, vagy talán maga a műfaj idegenkedett tőle. Legyen bárhogy is, Zweig a középterjedelmű novellában találta meg a maga legsajátabb formáját, ebben alkotott néhány maradandó, mindig olvasásra érdemes remeket. Elsőként persze mindenki az 1941-es datálású Sakknovellát fogja megemlíteni. Méltán, hiszen benne a lehető legszerencsésebben – mondhatni „csillagórában” – találkozik az író összes erénye: briliáns cselekménybonyolító készsége; arányérzéke, mely ha nem is patikamérlegen kimérve, de tudatosan proporcionáltan, tévedhetetlen hatásfokkal adagolja az egyes események fordulópontjait vagy a hozzájuk fűzött reflexiókat; ragyogó megfigyelőkészsége; mindig érzékletes, hajlékony, találó hasonlatokkal dolgozó, költői, de sosem túlzó jelzőket felvillantó írói nyelve; mélyenszántó pszichológiai érdeklődése és tudása. Utóbbinál meg kell állnunk egy pillanatra. Zweig „természetesen” jó kapcsolatban állt Freuddal, aki egyik (a kötetben is közölt) Huszonnégy óra egy asszony életéből című novelláját igazán meghökkentően elemezte. A részletekre nincs hely kitérni, de Freud megjegyzése idézendő: „A művészi alkotás természetére jellemző, hogy a velem baráti viszonyban álló író biztosított, hogy a vele közölt értelmezés ismereteitől és szándékaitól teljesen idegenimages/” Hát igen, Zweig lélektani érdeklődésének is megvoltak a határai. Ennek ellenére egy időben bepréselték az elsősorban pszichoanalitikus módon értelmezhető szerzők skatulyájába. Noha talán csak elbeszéléseket akart írni. Melyektől sokszor nem idegen a politikai szándék. Mert Hitler bandája persze őt is elüldözte hazájából, könyveit elégették, és a Sakknovella remekül játszó, de tökéletesen fantáziátlan és a szó összes értelmében szellemtelen sakkmestere felfogható Hitlergúnyrajznak is. A Könyves Mendel című bécsi életkép pedig egyértelműen a könyv ellenségeit, a majdani könyvégetőket állítja pellengérre – jóval a nácizmus uralomra jutása előtt. Legmaradandóbb, ma is legnagyobb kedvvel olvasható novellái azonban feltehetően azok, melyekben a szexuális megszállottság áll a cselekmény középpontjában. Az Égő titok, az Érzések zűrzavara, a Leporella és az Ámok mindegyike érzelmi – ha úgy tetszik, mélylélektani – dzsungelbe vezet, melyben a ráció fénye csak pislákol. De a végén valahogy mindig lángra kap, ha máshol nem, az elbeszélő megjegyzéseiben. Mert Zweig szépprózája szerfölött esszéisztikus: átfogó európai műveltsége, ugyanakkori érdeklődése az egzotikum különféle válfajai iránt, esze, a szellemi jelenségeket mindig nagy kedvvel búvároló intellektuális érzékenysége folyvást felbukkan novelláiban is. És ez jelent számára fogódzót az egyre szellemnélkülibb világban, ez a fáklyaláng az érzelmek vadonában.

Krúdy ifjúkori novellái

Amikor a harmincas években Ilylyés Gyula szerkesztésében sorozatban jelentek meg a Kosztolányi hátrahagyott hírlapi cikkeit tartalmazó kötetek, Márai lelkesülten írta: lefegyverző az író udvariassága, hiszen Kosztolányi nem hagyta cserben olvasóit, halála után is rendületlenül dolgozik. Vajon mit szólna most, amikor kedvenc írója – akinek Szindbád hazamegy címmel regénnyel hódolt – kötetben eddig meg nem jelent ifjúkori novelláit kézbe venné?! Hiszen nekrológjában, az egyik legszebb magyar gyászbeszédben, melyet valaha is írtak, kijelentette: „Azt hiszem, minden betűjét ismerem.” Hát tévedett. És nyilván ő is elámult volna, ha véletlenül megtudja, miféle penzumot teljesített íróbarátja már gyermekként.  Ámulat? Ez nagyon is finomkodó megfogalmazás. Inkább ájulatot kellene írni, hiszen a Krúdy műveit a minden eddiginél teljesebben összegyűjtő sorozat két friss kötete 95 százalékban eddig lappangó anyagot közöl, és a nagyszerű főszerkesztők, Bezeczky Gábor és Kelecsényi László férfiasan bevallják, még mindig akadhat feltáratlan szöveg. És még tovább nő a megrökönyödés, ha belegondolunk, hogy mindezt – és akkor nem számoltuk a szigorú értelemben vett újságírói produkciót – 15 és 18 éves kora között vetette papírra!

3-tól 99 éves korig

Köztudott, hogy a modern magyar gyerekverset Weöres Sándor teremtette meg. Noha esze ágában sem volt. Amikor ugyanis a harmincas évek végén belefogott a Rongyszőnyeg ciklusba, vagy később, már 1950-ben a Magyar etűdök című sorozatba, nem gyerekverseket, hanem verseket akart írni. (Neki magának gyermeke nem volt, és több interjúja tanúsítja, hogy kimondottan idegesítették a kisdedek.) És ha lebegett szeme előtt bármiféle példa, az legkivált Bartók Mikrokozmosz sorozata volt. Weöres számára művészi problémát jelentett a „gyerekvers”: hogyan lehet a lehető legegyszerűbb eszközökkel, minél rövidebb terjedelemben teljes érvényű műveket teremteni. Mint Bartóknak, a kísérlet neki is sikerült, rövid darabjai pillanatok alatt a legnépszerűbb magyar versek közé emelkedtek.  Egyszóval Weöres lett a magyar gyermekvers alapító atyja, és ennek az ötvenes években már politikai okai is voltak. Mivel „rendes” műveket egy idő után nem publikálhatott, a gyerekversben talált menedéket. És ekkor már nem egyedül. A polgáriként megbélyegezett költők és írók egész sora (például Mándy Iván, Mészöly Miklós, Kormos István, Nemes Nagy Ágnes, de még Pilinszky is) lelt menedéket a gyermekirodalomban, és ennek köszönhetjük többek közt a Csutak-regényeket, Kormos halhatatlan alteregóját, Vackort, vagy Nemes Nagy Ágnes Bors nénijét. És mivel a gyerekkönyv nem élhet meg illusztrációk nélkül, a ragyogó írócsapathoz nagyszerű grafikusok társultak: Bálint Endre, Réber László, Reich Károly, Szecskó Tamás, Würtz Ádám, hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük.

Keringés a fa körül
A karácsony és általában minden többnapos ünnep egyik legkihívóbb kérdése: mit olvassunk, mit hallgassunk megduzzadt szabadidőnkben? A nehezet, melyre nincs érkezésünk a munkás száguldásban vagy a könnyebbet, mely remek aláfestése lehet kiengedett állapotunknak?! Essünk túl könynyen a nehezén?
Aki súlyosra, vastagra vágyik, bizonyára megkaparintja Nádas Péter 18 éven át írt háromkötetes, 1500 oldalas Párhuzamos életrajzok című regényét. De furcsa paradoxonnal találkozik majd, ugyanis az eddigi publikus és nem publikus beszámolók egybehangzóan állítják, hogy a súlyos témák ellenére a monstrum korántsem nyögvenyelős, meglepően könynyen és gyorsan olvasható, ráadásul a kiadó előzékenyen külön árazta, tehát ha valakinek nem tetszik az első kötet, nem kötelező tovább vásárolnia. (Jelenkor Kiadó, 431 oldal, 2500 Ft; 389 oldal, 2400 Ft; 695 oldal, 3000 Ft). Aki ennél is nehezebbre vágyik, vegye kézbe Thomas Bernhard Kioltás című regényét (Kalligram, 422 oldal, 2800 Ft): a nagy osztrák hazaszidalmazó utolsó befejezett műve több értelemben is kioltás, felszámolás; egyrészt a régi, részben nemesi Ausztria likvidálása, másrészt a saját életmű megsemmisítése: Thomas Bernhard, megnevezve, úgy bukkan fel az 1989- ben meghalt Thomas Bernhard 1986-ban írt regényében, mint immár halott, végleg a múlthoz tartozó, bizonyos fokig klasszikus szerző. Aki vitathatatlan klasszikusra vágyik, nem fog lemaradni Csehov életműkiadásának második kötetéről – a részben új fordításokat tartalmazó, Unalmas történet című kötet (Osiris Kiadó, 735 oldal, 4580 Ft) az 1887–1891 közt írt novellákat gyűjti egybe. És ha már orosz, ne feledkezzünk meg Csehov egyik idoljáról, Lev Tolsztojról, akinek Háború és béke című regényeposza ismét kapható (Európa Könyvkiadó, 1–2 kötet, 822+ 836 oldal, 5200 Ft). Ezt nyilván mindenki olvasta – ha mégsem, akkor filmen, dián látta –, de már a benne megjelenített karácsony feledhetetlen leírása miatt is érdekes lehet. És elég hosszú, hogy eltöltsük vele az időt szilveszterig.

Ottlik Géza összes műve
Hat nem túl vastag, elegáns borítójú, szépen tördelt (bár a sok sajtóhiba elborzasztó!), a címlapokon sokat mondó fényképekkel illusztrált sötétkék kötet (Iskola a határon, Minden megvan, Hajónapló, Próza, Hajnali háztetők, Buda) a Magvető kiadásában – jelenleg ez Ottlik Géza életmuve. Életmuvet mondok, bár sokan, köztük jeles irodalmárok állítják, hogy az író az „egykönyves” szerzők nem kis létszámú táborának reprezentánsa: az Iskola a határon, ugye, és aztán semmi vagy nem sokkal több, vagy ha mégis, legfeljebb érdekes, ám kissé kiérleletlen kísérletek, meg egy furcsa, mufaj nélküli kötet (Próza, első megjelenése: 1980), végül egy töredékben maradt, és ekként esztétikailag csak szintén bizonytalanul értékelhető mu: a Buda. Most, egymás után/mellett olvasva a köteteket, látható, hogy noha Ottlik kétségkívül nem tartozott a monumentális szövegkatedrálist építő írók közé, valóban életmuvet épített, azaz szerves egészet, belakható irodalmi galaxist hozott létre. Bár nyilván nem tudatosan, és sok tekintetben szándékai ellenére. Mert minden akart lenni, csak úgynevezett „nagy író” nem. Egy színházi kritikáját a harmincas években ezzel a mondattal indítja: „A mi európai irodalmunkban vannak nagy írók és vannak rossz írók szép számmal, de igazi ritkaság a jó író.” Somerset Maughamról van szó, aki Ottlik egyik kedvence volt. És Ottlik sem tört többre, megbízható, gyurhetetlen, angol szövetből szabott prózát akart létrehozni, és esze ágában sem volt összefoglaló, enciklopédikus jellegu regényekben ábrázolni korát. Így aztán akarata ellenére vált „nagy” íróvá, amikor az új prózaíró nemzedék – élén Esterházyval – mintegy szentté avatta az Iskola a határon miatt.

A banánlégy is ember

Svédországban adott interjút lapunknak Georg Klein. A Karolinska Intézet egykoron Magyarországról kivándorolt professzora, a Mikrobiológiai és Tumorbiológiai Centrum igazgatója haza helyett a világban érzi otthon magát, és mint vallja, a halál közelében a filozófia sajnos nemigen funkcionál.

- Professzor úr, ahogy körülnézek a Karolinska Intézet-beli dolgozószobájában, számtalan kitüntetést, oklevelet látok a falon. Ezzel kapcsolatban hallottam egy anekdotát. Egyszer valaki megkérdezte öntől: te minden létező elismerést megkaptál, hogyhogy a Nobel-díj még hiányzik? Mire ön azt felelte volna, azért nem kaptam meg, mert én osztom.
– Nézze, ez tipikus pesti legenda, mítosz. Ha Magyarországon járok és ez a kérdés fölmerül, mindig különös örömmel szoktam felelni, hogy én soha semmi olyat nem csináltam, ami megérdemelte volna a Nobel-díjat. Valóban tagja voltam a bizottságnak, és ezért pontosan tudom, mire adtunk és adnak díjat.

A sültrealista

Kardos G. György élete kalandosan telt, vérbeli prózaírói élményekkel, bár e viszontagságok nagy részét nyilván megtakarította volna magának. 1925-ben született, költőként indult; első verseit Radnótinak mutatta, aki támogatta a pályakezdőt. Aztán a történelem mindkettejüket elsodorta, ráadásul ugyanoda: a jugoszláviai Bor munkaszolgálatos táborába, ám itt nem találkoztak. És életútjuk is másként alakult: Radnótit meggyilkolták, míg Kardos hajmeresztő bonyodalmak után Bulgáriába került, majd Törökországon át Palesztinába, ahol beállt a zsidó hadseregbe. Harcolt, tapasztalatokat szerzett, nyelveket tanult, aztán visszajött Rákosi Magyarországába. Nyilván kalandvágyból, ahogy remek kortársa, a humorista Királyhegyi Pál mondta volna. Legkivált irodalmi segédmunkákból élt, a győri színháznál volt dramaturg, újságíróként dolgozott, a rádiónak adaptált. Gyűjtötte az élményeket, mondhatnánk a későbbiek ismeretében.
És Kardos jól sáfárkodott életanyagával, ráadásul nem siette el az ábrázolást, első regénye az Avraham Bogatir hét napja csak 1968-ban, 43 éves korában jelent meg, ezt követte 1971-ben a Hová tűntek a katonák?, és az ekként növő ciklust A történet vége (1977) kerekítette trilógiává. Akaratlanul. Mert Kardos nem tartozott a hosszú távra tervező, megfontoltan építkező, az életművét tudatosan hizlaló írók közé. Sőt, voltaképpen írónak sem tekintette magát; feltehetően a harmincas években az Esti Kurírnál újságíróskodó apja hatására a zsurnalizmus iránt táplált olthatatlan szerelmet.

A Gulág után

„Varlam Salamov élete egyszerű, mindennapi és iszonyatos volt”, variálhatnánk Tolsztoj Ivan Iljics halála című novellájának híres mondatát. Mert bár Salamov utálta Tolsztojt és az egész 19. századi nagy, humanista orosz kultúrát (Dosztojevszkijjel együtt, akit hamis prófétának tartott), ennél aligha lehetne jobban jellemezni életútját. Tipikus és köznapi sors volt ez, tízmilliók osztoztak benne. Az 1907-ben született írót még egyetemistaként érte az első letartóztatás; ekkor, 1929-ben megúszsza a későbbiek fényében laza szanatóriumozásnak számító három évvel. Az 1937-es ítélet már öt évre szól, ám ezt 1942-ben egy tízes követi, mivel Salamov egy lágerbeli beszélgetésben klasszikus írónak nevezte az emigráns Ivan Bunyint – hát igen, az élenjáró szovjet társadalomban nagyon komolyan vették az esztétika kérdéseit.

Családi mítosz

A Bayreuthi Ünnepi Játékok alapításáról az akkori harcostárs, a későbbi megveszekedett ellenfél, Friedrich Nietzsche írta a legátszellemültebb sorokat. „Amikor az 1872-es év ama május napján a bayreuthi dombon lerakták az alapkövet, zuhogó esőben és borús ég alatt, Wagner néhányukkal visszahajtatott a városba; hallgatott, és szavakkal le nem írható tekintettel, hosszan nézett maga elé. Hatvanadik életévébe lépett azon a napon; minden addigi csak előkészület volt erre a pillanatra. (...) Hogy Wagner mit látott maga elé nézve azon a bizonyos napon – azon töprengve, hogyan lett azzá, akivé lett s akivé majdan lesz –, azt mi, a hozzá legközelebb lévők, bizonyos fokig el tudjuk képzelni. Csakis ebből a wagneri pillantásból érthetjük meg Wagner nagy tettét – hogy ez a megértés garantálja: a tett nem marad terméketlen.” (Zoltai Dénes fordítása.) Nem, a tett valóban nem maradt terméketlen, mondhatnánk frivolan. Mert noha művészi értelemben megvalósult az álom, azaz otthonra talált a 19. század leghatalmasabb operai életműve (a Verdié mellett), ám a bayreuthi színház (és vele a családi lakhely, a Wahnfried villa) több lett, mint egyike a művészet szentélyeinek. Wagner halála után egyszerre vált egy család irtózatos torzsalkodásainak és összeborulásainak, roppant teremtőerejének, ugyanakkor kisstílű praktikáinak színterévé, hogy aztán – szerencsére viszonylag rövid ideig – a világtörténelem egyik középpontjává alakuljon, ahol a zenedrámák alatt a díszpáholyban évtizedekre kiható döntéseket hoztak vagy fogadták a nem kevésbé sorsalakító híreket. Wagner félelmetes mítoszalkotó képességével elérte – persze akaratlanul –, hogy Bayreuth mitikus hellyé változzék, miként mondaszerűvé lett a birtokló család története is, melyet részben maguknak az operáknak a cselekménye határozott meg és determinál mind a mai napig.

Öregkori bűnök

Amikor Rossini sikerei csúcsán, 1830-ban visszavonult az operaszínpadról, sokáig semmit sem írt, aztán 1857 körül belefogott egy apró, vicces című zongoradarabokat tartalmazó sorozatba, a haláláig komponált ciklus a Péchés de Vieillesse („Öregkori bűnök”) címet kapta. Talán García Márquez új regénye is afféle öregkori bűn, hiszen a kolumbiai Nobel-díjas 1927-ben született, azaz hamarosan eléri a nyolcvanat. És öregkori bűnökről szól, felejthetetlen zengéssel.
Augusztus 29-én, vagyis a névtelen elbeszélő kilencvenedik születésnapja estéjén indul a karcsú, alig százlapos kötet, mely kis terjedelméhez képes roppant időt fog át, a főhős kilencvenegyedik születésnapja estéjén zárja emlékezését. Ebben az egyetlen esztendőben azonban élete, ez a meglehetősen eseménytelen és sivár lét kifordul medréből, a házasságot, gyermeknemzést elutasító, a nőktől eddig érzelmi-szellemi egyesülésre nem számító, legfeljebb maró gyönyört váró és adó férfi, zenekritikus és tárcaíró váratlanul szerelmes lesz. Ám szerelme – eleinte számára is felfoghatatlan módon – szűzi marad, a szó orvosi értelmében beteljesületlen egyesülés ez, ám éppen ez a látszólagos kudarc válik élete addigi legnagyobb diadalává.

Kész regények

A szerző legújabb magyar kötete (Benedek Mihály, Dezsényi Katalin, Keszi Imre, Kiss Marianne remek fordításaiban) egy eredetileg 1970-ben, angolul kiadott gyűjtemény teljes anyagát adja. Singer szerzői akaratát tükröző, megkomponált könyvről van szó tehát, és valóban üdvözlendő, hogy a kiadó rábízta magát az író elképzeléseire és nem a maga ízlése szerint válogatott. Ennél jobb kötetet egyébként sem lehetett volna összerakni; megdöbbentő, hogy a huszonegy elbeszélés mindegyike remekmű, még csak fáradtabb megoldásokat sem találunk, az elbeszélői hang mindvégig töretlen zengésű, a teremtőerő egyszerűen kimeríthetetlen; Singer a hozzá talán legközelebb álló nagy elbeszélők, Maupassant, Csehov, Iszaak Babel méltó örökösének bizonyul.
Kafka barátja – áll a kötet címlapján, ám ezt semmiképpen nem foghatjuk fel valamiféle ars poeticának, hiszen Singer művészete alig kapcsolódik a nagy prágai íróéhoz. Nála soványka a filozófia, az álomszerűség vagy az abszurd szinte semmiféle szerepet nem játszik, a parabolisztikus formálás is idegen tőle; Singer realista, noha ezt a szó legjobb értelmében vett meseszerűséggel fűszerezi.

 A mesekutató tündérmeséje

 A holokauszt két legnagyobb írója, az olasz Primo Levi és a lengyel Tadeusz Borowski egyaránt öngyilkos lett; miután a táborokban túlélték saját halálukat, a saját életüket már nem voltak képesek (túl)élni. Megrökönyödve olvassuk, hogy a hetvenes- nyolcvanas (majd egy „újhullámban” a kilencvenes) években a magyar értelmiségi körökben is valóságos orákulumnak számító osztrák- amerikai gyermekpszichológus ugyancsak az önkéntes halált választotta. Mondhatnánk erre, hogy nagyon öreg volt már: 1903-ban született Bécsben, és az ilyen kései öngyilkosságok az aktív eutanázia sajátos eseteként is felfoghatók (Márai lehetne a klasszikus példa). Ám Bettelheim 1990. május 12-én, az Anschluss ötvenkettedik évfordulóján követte el tettét, és ez már jelképes értelmű. Mintha majdnem ötven amerikai békeév és tudományos siker után sem tudta volna elviselni szeretett Bécse elvesztését, mintha az 1938–39-ben előbb Dachauban, majd Buchenwaldban eltöltött gyötrelmes tizenegy hónap traumáját semmiféle csillogás nem orvosolhatta volna. A háború nem ért véget 1945-ben.

 Két vérbeli férfi

  Az Osiris Klasszikusok sorozata – amely egyre látványosabban haladja meg a rendszerváltás előtti és eddig etalonnak tekintett Helikon klasszikusok folyamot – újabb két nagyszerű kötettel gyarapodott. Két nagy magyar költő, két vérbeli férfi, két megszállott erotikus. Három évszázad választja el őket, mégis rokonok, szinte testvérek a magyar költészet családjában. Balassi Bálint (1554–1594) rövid élete persze sokkal változatosabb volt, mint Vajda Jánosé (1829–1897), aki legfeljebb Bécsig jutott, ha elhagyta a szeretett-utált Budapestet, melynek első nagy költője volt. Háborúk, botrányok, vallásváltás, perek és külföldi utak tették a reneszánsz- korabarokk Balassi életét oly kalandossá, de mindez azonnal költészetté vált „pennáján”.

 Az 1866-ban először megjelent Dosztojevszkij-regény kétségtelenül a világirodalom egyik legolvasottabb műve, amely fordulatot hozott szerzője pályáján. Noha második fordulatot; az első, az igazi belépése az irodalomba sokkal látványosabban, megrázóbban és bizonyos fokig tragikomikusabban zajlott. Franz Kafka nagy kedvvel írja le Milená Jesenskához címzett egyik levelében a jelenetet: „Dosztojevszkij első regényét, a Szegény embereket írta, akkoriban egy íróbarátjával, Grigorjevvel élt. Ez hónapokon át látta ugyan az asztalon a sok teleírt lapot, de a kéziratot csak akkor kapta meg, amikor elkészült a regény. Elolvasta, el volt ragadtatva, és anélkül, hogy Dosztojevszkijnek megmondta volna, elvitte Nyekraszovhoz, az akkortájt híres kritikushoz. A következő éjjel három óra körül csöngetnek Dosztojevszkij ajtaján.
 Grigorjev és Nyekraszov hatol be a szobájába, átölelik és megcsókolják, Nyekraszov, aki eddig nem ismerte őt, Oroszország reménységnek nevezi, egy-két órát beszélgetnek, és csak reggel távoznak el.” (Györffy Miklós fordítása). De az 1845-ben ilyen tűzijátékkal induló pálya szörnyű fordulatot vesz; az írót 1849-ben politikai okokból letartóztatják, halálra ítélik, végül a halálos ítéletet szibériai kényszermunkára változtatják. Minden veszni látszik, 1854-es szabadulása után mérhetetlen adósságokba keveredik, külföldre menekül, közben tébolyultan dolgozik, ám az áttörést csak a Bűn és bűnhődés hozza meg. Nyekraszov jóslata végül is valóra válik, Dosztojevszkij ekkor valóban Oroszország reménysége lesz, valóságos próféta, az ifjúság bálványa, és hamarosan a külföldi siker is melléje szegődik.