Szomorú másolatok

   Julian Barnes a Flaubert papagája című regényével lett nálunk is népszerű, míg az amerikai Philip K. Dickről a könyveit nagyszerű sorozatban kiadó Agave jóvoltából manapság derült ki, hogy jóval több volt sci-fi szerzőnél. Két frissen megjelent regényük mintha részben ugyanarról beszélne.

  Ritkán találni két ennyire ellentétes írói alkatot. Közös anyanyelvük is csak látszólagos, hiszen az 1946- ban, Leicesterben született Julian Barnes angol, míg Philip K. Dick amerikai, ami nyilvánvalóan erős ellentét, nem pusztán nyelvi szempontból. Egyikük még él, ráadásul mintha mostanában érne pályája csúcsára, míg a másik, az 1928- ban született, már 1982 óta nincs közöttünk, de művészete mintha most kezdene hatni igazán, legalábbis Európában. Barnes végtelenül kifinomult, ironikus, fölényes műveltségét természetesen többek közt Oxfordban szerezte, Dick eközben, noha igen előkelő egyetemre, a kaliforniai Berkeley-re járt egy ideig, semmiféle alaposnak nevezhető iskolázottságban nem részesült; roppant zenei, elsősorban operai tájékozottságát legkivált azokban a lemezboltokban szerezte, ahol ifjúkorában dolgozott. Barnes rendezett életet élt mindig is, nem iszik, nem él kábítószerekkel, eddigi egyetlen házassága több évtizedes, Dick ötször nősült, és folyamatosan drogozott, olykor aggasztó mértékben. Barnes csak akkor publikál, amikor van valami lekerekített, plasztikusan megfogalmazott mondandója, minden tekintetben mértékkel, ésszel dolgozik, Dick alig húsz év alatt valóságos lázrohamokban írta meg iszonyatos méretű prózai életművét.
  De magyarul frissen megjelent két regényük mégis rokonságot mutat.
  Mindkettő témája a valóság és a fikció ellentéte, a képmás és a valódi közti bonyolult viszonyok ábrázolása. Minek a képmása a másolat? A valóságé vagy annak másáé? Önálló életet élhet-e a képmás, vagy léte pusztán másodlagos, származtatott? Mit élvezünk és értünk jobban, az eredetit vagy annak megkülönböztethetetlen kópiáját? Ilyen és hasonló kérdések gyötrik mindkét nagyszerű könyv alkotóját.
   Julian Barnes Anglia, Anglia című regénye is sci-fi bizonyos értelemben, hiszen a közeli jövőben, egy meghatározatlan időpontban, de egészen bizonyosan már II. Erzsébet királynő halála után játszódik. A régi Anglia veszendőben, már az euró a fizetőeszköz, a hazafias értékek elpangtak, és ez készteti a regény milliárdos főhősét, Sir Jack Pitmant, hogy a busás haszonszerzéssel járó gyönyörök mellett kiélje patrióta érzelmeit is: elhatározza, hogy a Minőségi Szabadidő Projekt keretében a kormánytól komoly tárgyalások és zsarolások útján megvásárolja Wight szigetét, ahol felépítheti a régi Angliát, pontosabban „Anglia, Angliá”-t, a valódi szigetország kicsinyített másolatát. Filozófiai megalapozásul ehhez azt a szimulákrum-elméletet hívja segítségül, a másolat bölcseleti himnuszát, amely a posztmodern teoretikus világban – hála a francia Jean Baudrillardnak – nagy karriert futott be. A projekt bemutatására meghívott francia professzor így fejti ki gondolatait: „Meggyőződéssel állíthatjuk, hogy manapság előnyben részesítjük a másolatot az eredetivel szemben. Előnyben részesítjük a műalkotás reprodukcióját magával a művel szemben, a CD tökéletes hangját és magányát a torokgyulladással küszködő ezrek társaságában meghallgatott koncerttel szemben, a hangkazettára rögzített könyvet az ölünkben tartott könyvvel szemben.” De minek a másolatai képviseljék Angliát? Megkezdődik a közvélemény-kutatás a „legangolabb” jelenségek után, és az epés, de messze nem valószínűtlen lista első három helye így fest: „1. A királyi család; 2. Big Ben/Parlament; 3. A Manchester United focicsapat.” Itt nem részletezhető bonyodalmak és roppant szellemes fordulatok után kész a nagy mű, a sziget megnyílik, és az eredmények mindenkit letaglóznak. Egy svájci bankár lelkes beszámolója szerint: „Ami a Szigeten folyik, azon a felismerésen alapul, hogy az ember piacvezérelt állat, úgy úszik a piacon, mint hal a vízben. (images/) Láttam a jövőt, és azt hiszem, működik.” És lőn: „Anglia, Anglia” virágzik, miközben Anglia, melyet újabban „Ó-Anglia” névvel illetnek, a végromlás szélére jut. Barnes 1998-ban írt regénye negatív utópia, és szatíra is egyben. (Fordította Gács Anna. Ulpiusház, 2007, 362 oldal, 2999 Ft) *

  Dick is látta a jövőt, de ő nem hitt benne, hogy működik; Várjuk a tavalyi évet című regénye egészen 2055-ig ugrik előre – ne feledjük, a regény 1966-ban íródott! A háborúk most is milliókat pusztítanak el, és a Föld, azaz a Terra csak egy sivár bolygó a végtelenül sivár világűrben. A másolat itt is alapelv, két irányban is. Az egyik a múltba vezet: a nosztalgia leküzdhetetlen, ezért a Terra egyik főnöke, Virgil L. Ackermann a Marson felépíti Washington 1935-ös mását, mely a Wash-35 névre hallgat, ahol egy 1940-es doboz Lucky Strike horribilis összegbe kerül. Másrészt a másolatok jövőben is uralnak mindent, Gino Molinari, az „ENSZ főtitkára”, már jó előre elkészíti szimulákrumait, hogy halála után zavartalanul folytathassa kormányzását és a háborút az ellenséges bolygók ellen. Az időben előre és vissza is lehetséges ugrás, ezt egy JJ-180 nevű kábítószerrel lehet elérni; a főhős, a Terra egyik orvosa úgy mászkál az időben, akár más egy múzeum termeiben. Célja nemes, meg akarja tudni a jövőt, és ezzel befolyásolni a háború menetét. Ám ez lehetetlen, mert ami az egyik lehetséges világban igaz, már nem állja meg a helyét a másikban. A világok egymás tökéletlen másolatai, egy alapként szolgáló idea nélkül.
   Mindkét regény végén mély rezignációba hullanak a főszereplők. A Szigetről száműzött Martha Cochrane visszatér ősi elveken nyugvó gyermekkora falujába, miközben „Ó-Anglia” már a teljes összeomlás szélére kerül, míg az orvos, Eric Sweetscent a regény legelején megismert munkahelyén ülve „várja a tavalyi évet”, azaz a már egyszer megélt jövőt, miközben lelkiismeretesen ápolja a kábítószerektől élőhalottá vált feleségét. A másolt világok még a miénknél is kietlenebbek, talán mégis élhetőbb a megszokottan gyötrelmes eredeti. (Fordította Pék Zoltán. Agave könyvek, 2008, 203 oldal, 2480 Ft)