Egy apának három lánya

  Mint összes regénye hOEsnOEjének, neki is megvolt a maga fájdalmas szívbéli története. Még nem volt húszéves, amikor Bathban beleszeretett valakibe, de az ifjú nyomtalanul eltýnt, és késOEbb holt hírét költötték. Jane Austen (1775–1817) soha nem ment férjhez.

  Ne kerteljünk: Jane Austen elsősorban annak köszönheti népszerűségét hazánkban, hogy könnyen követhető filmekben és tévésorozatokban dolgozzák fel regényeit. Pedig nem szappanopera-szerző, hanem a 19. század egyik legmélyebb prózaírója volt.
   Nem írt sokat, mindössze hat regényt fejezett be, de – vagy talán éppen ezért – minden műve magán viseli a rendkívüli műgond bélyegét. Nála nincs felesleges mondat, mellébeszélés; minden jelző, dialógus vagy epizód a cselekmény középpontjába mutat, noha maga a történés általában nem különösebben izgalmas vagy fordulatos. Voltaképpen egész, sajnos kurtára szabott életében a hajadonon maradt Jane Austent egyetlen téma foglalkoztatta: hogyan megy (vagy esetleg nem megy) férjhez egy vidéki kúrián élő, megfelelő nevelést kapott, anyagilag általában jól felszerelt egy vagy több úrilány. Regényei szinte minden esetben happy endinggel végződnek, amennyiben boldog végkifejletnek tekintjük, hogy egy ember élete bizonyos értelemben véget ér. Ugyanis a házassággal lezárul nemcsak az ifjúság, hanem a valódi élete is – nem halál ez, de élve eltemettetés, ami nem feltétlenül jobb az exitusnál. Ugyanakkor Austen félelmetes erővel érzékelteti, hogy más megoldás nem létezik: nincs olyan női szereplője, akiben felmerülne egy esetleges kiugrás vagy az ellenállás lehetőségének akár leghalványabb gondolata is. De ha már ennyire Nem emlékszem, hogy megjelenésekor – a Magvető adta ki néhány éve – különösebb feltűnést keltett volna Bartis Attila regénye; akkor figyeltek föl rá, amikor színdarab született belőle, és bemutatták a Nemzeti Színház Stúdiójában Udvaros Dorottya főszereplésével. A színésznő anya és író fia különös – kegyetlen, mély, diktatórikus, mindazonáltal széttéphetetlen – kapcsolatát feldolgozó regényből az elmúlt nyáron film is készült. Alföldi Róbert első nagyjátékfilmjében ugyancsak Udvaros Dorottya játssza az anyát, Makranczi Zalán a fiút. És most megjelent hangoskönyvben is – Fekete Ernő előadásában, és Magos György, a tán legkiválóbb volt rádiós rendező vezetésével. Mivel a regény egyes szám első személyben meséli el a kapcsolat történetét – voltaképpen egy óriásmonológot hallunk. Fekete Ernő szűkre szabott intonációban (ez illik végtére is a tárgyhoz), azon belül viszont szenvedélyesen és a beszélő lelkivilágába valóságos mélyfúrással a legaljáig hatolva, világos értelmezésben és érzékeny empátiával olvassa fel a szöveget. Így sem könnyű – viszont megrendítő. Mojzer Kiadó Kft. 601 perc. CS. J. merevek a játékszabályok, ennyire megszabott a pálya, akkor annál inkább perdöntő, hogy ezen belül minél értelmesebben, mondhatni, bölcsebben cselekedjen és döntsön az ember, mert ebben a vastörvényű társadalomban egy esetleges hiba végzetes, szinte orvosolhatatlan lehet – valami ilyesmit sugall az írónő. A lelkének (és ennek folytán az olvasónak is) legrokonszenvesebb alakjai (mint például a Büszkeség és balítéletben fellépő Elizabeth) tökéletesen tudják ezt a leckét. És azt is, hogy bár a házasság társadalmi helyzetükben elkerülhetetlen, azért mégsem teljesen mindegy, hogy kivel kötik össze életüket.
   Austen a legravaszabb, legkíméletlenebb társadalomkritikusok egyike. Vidéki kastélyaiban vagy a legdivatosabb angol fürdőhelyen, Bathban összegyűlő emberei többnyire üresfejű, hiú, sznob, csontjuk velejéig önző, kíméletlen, empátia nélküli, olykor egyenesen gonosz, féktelenül kapzsi vagy pénzhajhász, hazug, szerepjátszó emberek – valóságos „szellemi állatvilág” ez, ahogy Hegel írta egy másik országban, tíz évvel a Meggyőző érvek megjelenése előtt. Mi sem lenne egyszerűbb, ha az írónő szabad utat engedne megvetésének. Mégsem ez történik, Austen annál sokkal ízlésesebb és tapintatosabb szellem. Nem, ő a félig rejtett, ám annál gyilkosabb irónia fegyverével végzi ki utált figuráit. A Meggyőző érvek – Austen 1818-ban posztumusz megjelent regénye – már első mondatában eltiporja a három lánya közül eddig csak egyet férjhez adott apát, a viszonylag fiatalon megözvegyült Sir Walter Elliotot, aki „könyvet a maga mulatságára kezébe nem vett, a Nemesi Almanachot kivéve”, mely természetesen mindig azonos oldalon nyílik ki, ott, ahol nagynevű családja története olvasható. Nemesi gőg, tömény hiúság: „kevés nő törődik annyit a küllemével, mint ő tette; s egy újdonsült lord komornyikja sem lelheti nagyobb örömét társadalmi pozíciójáéban”. A Sir el van intézve.
   Nem sokkal különb legidősebb lánya, Elizabeth sem, vagy a már házas Mary. Utóbbi e szavakkal győzi meg magát, és hagyja Annere, a húgára súlyosan beteg kisgyermekét, amikor úgy dönt, hogy ápolás helyett inkább vacsorázni megy egy szórakoztatónak ígérkező társaságba: „Őszintén szólva teljesen mindegy, megyek-e vagy maradok, úgysem veszitek semmi hasznomat. Csak idegeskednék itthon. Te, minthogy nincs meg benned az anyák érzékenysége, sokkal jobban helyt tudsz állni mellette.” Az aljassággal határos önzésben alig van kivétel (Benwick kapitány, Croft admirális) ebben a rettenetes csapatban.
   Persze Anne, a harmadik lány más. Ő Austen üdvöskéje, és el is vezeti egy nagyszerű házasság révébe, melyet Frederick Wentworth kapitány kínál neki. Anne okos, nagylelkű, empatikus, figyelmes és szeretetet adni képes ember. És a legutolsó pillanatig észnél van, noha korántsem hideg vagy lelketlen. De úgy véli, hogy egy férfihez csak akkor köti életét, ha az feddhetetlennek bizonyul a szó minden értelmében. Feladata hát annyi, hogy megismerje választottja jellemét; ugyanakkor a maga jellemének a próbája is ez, hiszen a kapitánynak komoly vetélytársa jelentkezik Anne egy távoli fényes rokona, Mr. Elliot személyében. A végkifejlet persze senkit nem lep meg, de Austen nagy erénye, hogy ennek ellenére képes a végső pillanatig fenntartani az olvasó érdeklődését. A zárlat boldog, ám az utolsó mondat hangneme ezúttal is végtelenül gunyoros, már-már keserű: „Büszkén vallotta magát tengerészfeleségnek Anne, de meg-megújuló szorongás volt az ára, hogy ama nemes hivatásnak élhetett, amelynek a családi tűzhely ápolásában tanúsított erényei, ha lehet, még országos jelentőségét is elhomályosítják.”

   A 71-es orosz évjárat

  Az 1971-ben Novoszibirszkben született Vagyim Repin jó ismerősünk, legutóbb Brahms Hegedűversenyét adta elő Budapesten káprázatosan. Friss felvételén Riccardo Muti és a Bécsi Filharmonikusok kíséretével egy másik alapművet játszik. Mint a kísérőfüzetből kiderül, Repin sokáig készült arra, hogy a Beethoven Hegedűversenyét lemezre rögzítse, noha már 11 éves korában elő akart állni vele, de tanára megtiltotta. Bölcs döntés volt, hiszen ez a mű csak érett férfikorban sajátítható el – nem elsősorban komoly manuális nehézségei okán. A zeneirodalom egyik legszebb kezdése, a titokzatos üstdobütések után Repin belépésekor elég egyértelműnek tűnik, hogy elsősorban lírikusan fogja fel a darabot, nem rejtett tragédiaként. A második tételben mennyei nyugalommal beszélget a csodálatos zenekarral. Mindez persze nem jelenti az indulat vagy a lendület hiányát, a harmadik tétel hatalmas, felszabadító elánja lenyűgöző.
  Az A-dúr „Kreutzer” szonáta remek választás a nagy versenymű mellé, pusztán azért is, mivel Beethoven az 1804-es első kiadás címlapjára hangsúlyosan azt írta: „Nagy szonáta zongorára, szóló hegedűkísérettel, egészen egy versenymű stílusában megírva”. Repin fantasztikus partnere, Martha Argerich társaságában megvalósítja azt, amelyről Tolsztoj feleséggyilkos főhőse rémülten beszél a darabról elnevezett novellában: „Ismeri az első prestót? Ismeri? Huh!images/ Szörnyű dolog az a szonáta. Épp az a rész.” Hát igen, a két megszállott művész életrehalálra játszik, azaz az egyetlen módon, ahogy érdemes.
  (Universal/Deutsche Grammophon, 2007, 2 CD)

  A Moszkvában, ugyancsak 1971-ben született Jevgenyij Kiszin sajnos utoljára úttörőként koncertezett hazánkban. Természetesen csodagyerek volt, aki már tízévesen fellépett Mozart d-moll zongoraversenyével (K. 466) – neki, úgy látszik, engedékenyebb tanára volt. Kiszin csodafelnőttként – Schumann Zongoraversenye mellett – a másik moll hangnemű Mozart-versenyművet adja elő új CD-jén, kísér a London Symphony Orchestra Sir Colin Davis vezényletével. A c-moll zongoraverseny (K. 491) egyike a Mester legfélelmetesebb teremtményeinek, az első tétel démonisága hátborzongató. A meglepően lassúra vett tempóban Kiszin éppen ezt hangsúlyozza, billentése acélos, szólamvezetése a basszusban kíméletlen, az egészben van valami elemi erő, gigászi elszántság. A viszonylag viharmentes második tétel után ismét letaglózó a harmadik szakasz visszafogott szorongása. Schumann versenyművét többek közt a zongorista és a zenekar mesés együttműködése teszi nagy élménnyé; Kiszin a romantikát anyanyelvi szinten tudja, ismeri a nagy nekilendülések, visszahullások belső logikáját, fölényesen ismeri ennek a szótárnak minden rejtett lábjegyzetét.
  (EMI Classics, 2007)
 – CSONT –