A múlt romos erődítménye

Az 1944-ben a bajorországi Wertachban született, aztán Svájcban, végül Angliában letelepedett, 2001-ben egy autóbalesetben Norwichban meghalt német író sokáig titkos favoritja volt a Nobel-díjnak. Hogy okkal, azt második magyarul megjelent kötete is bizonyítja.

  Az író utolsó befejezett és eredetileg 2001-ben megjelent regényét mindmáig főművének tekinti a nyugat-európai és amerikai kritika. Számtalan díja és rajongótábora ellenére Sebald nem népszerű szerző; a szélesebb közönség nehezen barátkozik meg témáival, sajátos, barokkosan túlzsúfolt (de sosem agyonbonyolított, minden pillanatban kristálytiszta szerkezetű) nyelvével, valamint feldolgozási módja egyik rendkívül eredeti és szokatlan sajátosságával, hogy tudniillik számtalan képet mellékel a regényszöveghez. Ez az eljárás csak látszólag egyszerűsíti befogadását, a képek nagyritkán működnek puszta illusztrációkként, és olykor erősen elbizonytalanítják az olvasót, hogy a dokumentált valóság ellenére nem sima kitalációval akad-e dolga. A valóság és a fikció közti határjárás, az ebből eredő folyamatos lebegtetés Sebald egyik legfinomabb, legsokrétűbben kidolgozott írói módszere.
   Mindjárt a cím és a Sebald által tervezett (és minden külföldi kiadáson is kötelezően alkalmazott) borító a legingoványosabb talajra viszi az olvasót. A 18–19. századi ruhába öltözött fiúcskát látva ugyan ki ne gondolna joggal arra, hogy a könyv az 1805. december 2-án lejátszódott történelmi jelentőségű csatáról szól, melyben Napóleon legyőzte a szövetséges orosz és osztrák seregeket, és a kezében tollas kalpagot tartó apród(?) vagy arisztokrata gyerek(?) valamiként kapcsolódik ehhez a régmúltbeli eseményhez? Röviden: mintha történelmi regényt kapnánk a kezünkbe. Ám erről szó sincs; a regény(?) egy Jacques Austerlitz nevű férfiról szól, akivel az egyes szám első személyben szóló elbeszélő (Sebald maga?) a 20. század hatvanas éveinek közepén ismerkedik meg a belgiumi Antwerpenben található Központi pályaudvaron. Az akkor negyven körüli, inkább amolyan jól szituált csavargónak, mint tudósnak látszó Austerlitz a pályaudvar épületét figyeli és fényképezi szinte megszállottan, és az elbeszélővel beszédbe elegyedve olyan intim és ugyanakkor magasröptű előadást tart a régi idők építészetéről, azon belül is az erődítményekről, hogy az olvasónak a narrátorral együtt esik le az álla. A továbbiakban egészen véletlenszerű találkozások követik egymást, többek közt Párizsban és Londonban, ahol, mint kiderül, Austerlitz valamiféle kutatói állást töltött be egy intézetben. A két – mint sejthető, egyaránt mélyen depressziós – férfi egyre bensőségesebbé váló beszélgetéseiben lassan kiderül, hogy a régi építészet és az erődök kutatása szorosan összekapcsolódik magának a főhősnek az élettörténetével. És ekkor derül fény a borítón látható fénykép titkára is. A kép Austerlitzet ábrázolja, ám mintegy inkognitóban, hiszen ő maga is csak későn fedezi fel a saját identitását, mégpedig egy véletlen révén. Londoni depressziója mélypontján, 1992-ben, egy rádióadásban hall azokról a gyerekekről, akiket különféle kelet-európai városokból, többek közt Prágából menekítettek át Angliába. Korábban már elmesélte, hogy Walesben nőtt fel, mégpedig egy lelkész fogadott fiaként, ám ekkor még a Dafydd Elias névre hallgatott; hogy az igazi neve Jacques Austerlitz, ezt az érettségi előtt igazgatója árulta el neki. Most itt az idő, hogy akár egy erődítményt, meghódítsa a múltat. Levéltárakban kutat, végül Prágába utazik, ahol eljut egykori lakásába és egy még élő szomszédasszony segítségével feltárja szülei pusztulásának és a maga megmenekülésének titkát. És ekkor a regény kezdete és vége összeér: az európai, különösen pedig belgiumi erődökről szóló korábbi leírások most a Prága melletti Terezín (más néven Theresienstadt) erődítményének megrajzolásába torkollanak: itt gyilkolták meg a nácik Austerlitz édesanyját, Agátát, aki színésznőként dolgozott. És a fényképről kiderül, hogy magát Austerlitzet ábrázolja, nem sokkal angliai menekülése előtt, 1939-ben egy Prága környékén rendezett jelmezbálon. Ám happy endről szó sem lehet. Noha feltárta származása és identitása titkát, Austerlitz 1992-ben mélyen idegennek érzi a kisfiút, azaz 1939-es önmagát. A történelem okozta rettenetes szakadás miatt a két ember életében nincs folytonosság, és ez többé soha viszsza nem állítható, hiába vizsgálgatja Austerlitz akár a legélesebb nagyítóval a fotót. Kommentárját áthatja a reménytelenség: „és mindig magamon éreztem közben az apród átható, fürkésző tekintetét, aki eljött, hogy visszakövetelje a jussát, és most a hajnali szürkületben az üres mezőn arra vár, hogy fölvegyem a kesztyűt és elhárítsam a reá leselkedő szerencsétlenséget.” Ám éppen erre nem képes Austerlitz. A történelem szereplőinek rajta elkövetett iszonyatos bűne miatt, mégis őt gyötri örökké a bűntudat, mulasztás érzése – ez a könyv egyik legmélyebb tanulsága. És ennél nagyobb bűnt nem is követhettek volna el életének szétrombolói. A múlt erődítménye már csak romjaiban foglalható el újra. Vagyis lakhatatlanul. (Fordította Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó, 2007, 314 oldal, 2700 Ft)