Távoli rokonok

Két orvos-író a Monarchia korából: ám az osztrák kora egyik legsikeresebb színpadi szerzője és prózaírója, míg a másik, a magyar, fényes indulás után morfinista ronccsá válik, megöli feleségét, majd öngyilkos lesz.

Arthur Schnitzler (1862–1931) orvos családból származott, apja Bécs egyik legismertebb gégespecialistája; a hadsereg fess tisztjei és a Burgtheater színészei látogatták rendelőjét. Mindez nagyban meghatározta fia, Arthur pályáját is, aki elvégezte ugyan az orvosi egyetemet, de már kezdetben nyilvánvaló volt, hogy nem az anatómia- tankönyvek tanulmányozása tölti ki idejét, ellenben előszeretettel tartózkodik a Burgtheater- színészek körében, látogatja a mondén művészkávéházakat. És noha legifjabb korától kezdve publikált novellákat, legkivált drámaírónak számított; első sikerét (és botrányát) a Liebelei (közelítő fordítása: „Szerelmeskedés”) című darabbal aratta, aztán jött a mindent felülmúló skandalum, az 1902-ben írt, de Bécsben csak 1921-ben bemutatott Reigen (nálunk Körtánc címen adták) körül, mely teljesen leplezetlenül ábrázolta a Monarchia álszent szerelmi életét, a polgári házasság poklát és az egymást kergető szeretők kilátástalan magányát. A halottak nem beszélnek című novella sztorija ugyanide vág: a nő találkozik szeretőjével, kikocsiznak a Práterbe, a konflis felborul, a férfi meghal, az asszony gyáván egyedül hagyja, félve, hogy a hamarosan megérkező rendőrök és mentők előtt lelepleződik. Az elbeszélés zárlata azt ígéri, hogy Emma mindent bevall a férjének, ám Schnitzler nyitva hagyja a kérdést, és lebocsátja az olvasó előtt a novella függönyét. És noha hiszünk Emmának, valami kisördög azt súgja, hogy végül mégsem tesz majd vallomást, hiszen a látszatot mindenáron fenn kell tartani. Ugyancsak a látszat fenntartása a Guszti hadnagy tárgya. A monarchiabeli katonai morál e rabszolgája megoldhatatlan helyzetben érzi magát: egy pékmester a koncert utáni ruhatári tülekedésben megsértette, ám ő nem torolta meg azonnal a sértést, ráadásul a pék nem párbajképes az íratlan szabályok szerint. Noha az esetet kettőjükön kívül senki nem látta, Guszti hadnagy úgy véli, csakis öngyilkossággal vághatja ki magát az erkölcsi fertőből. Ám az átbolyongott éjszaka után a hajnali kávéházban véletlenül értesül róla, hogy a pék aznap éjjel váratlanul meghalt. Guszti nemcsak fellélegzik, hanem harcra kész is lesz; egy másik párbajra készülve most már kakasként üvölti oda délutáni ellenfelének: „Fasírtot csinálok belőled!” A látszat és valóság ellentéte, a világ kiismerhetetlensége olykor a tébolyba vezet. Schnitzler egyik legmodernebb kis írása az Én. A nyelv elvesztéséről, a bizonyosság megingásáról szól ez az apró remekmű. A szellemi mélységbe hanyatló főhős a biztonság kedvéért jelzésekkel látja el a tárgyakat: az ágy az „ágy” feliratot viseli, a sógornő hátán cédula fityeg: „sógornő”. Végül orvosért küldenek, akit a főszereplő kis táblával a nyakában fogad, rajta az eligazító felirat: „Én”. (Európa Könyvkiadó, 2007, 231 oldal, 2600 Ft) * A szabadkai születésű Lovas Ildikó regényének egyik főhősnője Jónás Olga, Csáth Géza (1887–1919) egykori felesége, aki férje és a saját énjének elvesztése ellen harcol. A férfi már menthetetlennek tűnik, pedig nem is oly régen – mintegy tíz éve – még a szellem nehézatlétái közé számított. „Az ország legcsodálatosabb, legokosabb férfija szeretett, akinek szorongató titkát legbelső baráti köre mellett csak én tudtam, de én náluk is többet: férfiasságának szent egyensúlyát tartottam combom közt, kezemben.” Ám a látszat fátyla hamar lehull, a férj naplói olvastán Olgának rá kell döbbennie, hogy csak egyike volt a sok-sok szeretőnek, és a férfi eldobja, mint egy rongyot. Eközben Csáth tébolyult féltékenységi jeleneteket rendez, Olga csak az ő engedélyével hagyhatja el a szobáját, és nem léphet át egy krétával húzott csíkot; egy ízben lekötözi, és sálat dug a szájába, a fulladástól a nőt a legutolsó pillanatban menti meg. A helyzet már-már bergmani: mindkét fél a másik meggyilkolására készül, ám ez végül a férjnek sikerül, miközben elpusztítja önmagát is. E történelmi és tragikus szálhoz azonban Lovas Ildikó még egyet, egy modernet és kissé optimistát társított, egy mai szabadkai fiatal lány – feltehetően sok önéletrajzi elemmel átszőtt – kamaszkorának, később házasságának, végül válásának és emancipálódásának finom rajzát. Itt is a férj oktalan és tébolyító féltékenysége az alapérzület, de persze a jelenkori történet erős ellenpont: egy mai nőt már lehetetlen úgy terrorizálni, mint a múlt század elején. A lány kamaszkorának legrémisztőbb mondata többször is előkerül: „majd téged is eldobnak, mint egy rongyot”. De belőle nem lesz Jónás Olga. És egyszer, a Duna zavaros vizét nézve, eszébe jut volt férje egy gesztusa. „Nagyon jó lett a kedvem a mozdulatától. Az jutott eszembe, hogy talán nincs minden veszve. Lehet, hogy mégsem vagyok egy rongy.” Büszke női öntudattal, sok öniróniával, nagy műgonddal megírt regény. (Kalligram, 2007, 299 oldal, 2300 Ft)