Doris Lessing: A fű dalol

Két hatalmas szatyor zöldséget cipelt éppen haza 2007 októberében, amikor londoni lakása előtt lerohanták az újságírók, tudatván, hogy Nobel-díjat kapott. Royal flush, jelentette ki zavartan mosolyogva.

  1919-ben a mai Irán területén, brit családban született, gyermekkorában Dél-Rhodesiába (ma Zimbabwe) került, a világháború után Londonban telepedett le; Doris Lessing kitüntetése nemcsak őt magát, hanem az irodalmi világot is meglepte. Harald Bloom, az egyik legtekintélyesebb amerikai irodalmár például kijelentette: színtiszta politikai korrektség. Ami kétségtelenül nem gyenge érv, hiszen az írónő egész pályája a ma legdivatosabb, politikailag legkorrektebb gondolatok – feminizmus, antirasszizmus – szerint alakult, ráadásul fő műveit jóval a kitüntetése előtt, mintegy harminc-negyven éve írta. De ezek valóban nagyszerű könyvek, és így csak az a sajnálatos, hogy Lessing már korábban nem kapta meg a díjat. Furcsa kijelenteni, de úgy tűnik, nem mondhatunk mást: Lessing Nobel-díja kissé elavult.
  Mértékadó vélemények szerint legkimagaslóbb munkája (The Golden Notebook, 1961) nem jelent meg magyarul, és kérdés, a korai feminista mozgalom eme alapműve nálunk nem késett-e el már véglegesen. Ellenben korai korszaka másik főműve, A fű dalol (mely 1972-ben már elérhető volt Magyarországon) mostani újrakiadása (és persze ezzel együtt újraolvasása) azt bizonyítja, hogy a regény semmit sem vesztett politikai aktualitásából, de művészi erejéből sem.
  Bűnügyi regény? Társadalmi dráma? Pszichológiai elemzés? Vagy egyszerűen csak afrikai tragédia, ahogy az alcímben áll? Mindez egyszerre. A krimiszerű indítás – verandáján vérben ázva találják Mrs. Turnert, egy nagyjából teljesen eladósodott, és ezért házát, birtokát eladva máshol szerencsét próbálni készülő dél-rhodesiai farmer feleségét – csak ugródeszka a cselekményhez és a mély analízishez. Ugyanis nincs nyomozás, mivel fölösleges, és ezért minden jel szerint nincs titok sem: Moses, a ház körüli szolgálatokat ellátó, pompás izomzatú bennszülött azonnal jelentkezik, és bevallja a tettét; hamarosan elvezetik, és mint a rendőr őrmester kijelenti, nem kétséges, hogy a bűnös hetek múlva lógni fog, hiszen Mosesnek feltehetően asszonya ékszereire fájt a foga. Ennyi a spontán megfogalmazott vádbeszéd, a védelem és az ítélet egyidejűleg. Minden egyszerű tehát, és mégsem az. Az első pillanattól érezni, hogy valami titok mégis lappang a gyilkosság mögött. Lessing mesterien bonyolítja fel visszafelé a szálakat, és lassan kibontakozik a három ember, a telepes Dick Turner, felesége, Mary és a fekete Moses torokszorító tragédiája.
  Ez társadalmi regényt sejtet. És tény: Lessing, noha mintegy fű alatt, meglehetős részletességgel mutatja be ennek a velejéig torz, voltaképpen minden emberi értéket elvesztett világnak belső törvényeit. A narrátor nyíltan soha nem jelent ki semmit, soha nem vádolja közvetlenül sem szereplőit, sem az általuk teremtett iszonyatos társadalmi berendezkedést, az olvasónak mégis ökölbe szorul a keze, felkavarodik a gyomra, és ég az arca, ha az itt szokásos és indirekt módon ábrázolt mentalitásokat észbe veszi. A bennszülöttek – a fehérek nyelvén niggerek – nem valami alacsonyabb rendű faj vagy nép egyedei ebben a szemléletben. Nem, ők még csak nem is állatok ezeknek a fehér gazdáknak, városlakóknak a tudatában, hiszen az állatok, például a szekereket húzó bivalyok vagy a tojást tojó tyúkok hasznosak és értelmes léttel bíró lények számukra. Talán a régi Egyiptomból eredő beszélő szerszám megjelölése fedi leginkább a lényeget; a regény fehér alakjai (rossz) munkaerőnek, azonfelül pedig salaknak tekintik őket, akikkel értelmesen beszéddel próbálkozni merő időpocsékolás, megérinteni őket veszélyes betegségeket magában rejtő vakmerőség. Ebben a szellemben nevelkedik Mary is, az áldozat. Ráadásul ez a társadalom amolyan rezervátumként áll a világban. Néhány eléggé rejtett utalásból kiderül, hogy a cselekmény lényegi része a 2. világháború alatt történik, ám az itteniek tudatának legfeljebb a peremén jelenik az meg, ami egyébként az európai (és részben amerikai) kultúra talán legnagyobb katasztrófája volt az elmúlt kétezer év alatt. Ám e gazdák – akik egyébként britnek tartják magukat! – mit sem tudnak erről. És ami lényegesebb, még csak pisla lángja sem lobban fel bennük bármiféle érdeklődésnek. A háború egyetlen szempontból számít itt: mit jelent a piacnak? Emelkedik-e még egy kicsit a dohány ára?
  És innentől kezdve a lélektani ábrázolás veszi át az uralmat.
  Mary egy szegény és iszákos vasúti altiszt és egy háztartásbeli ostoba asszony lánya, aki néminemű – nyilván alacsony szintű – iskoláztatás után titkárnő lesz valami irodában, a városban, de hogy ez mit jelent közelebbről, azt Lessing mélyértelműen eltitkolja. Ez a város persze csakis és kizárólag a fehérek számára élvezhető és értelmezhető. És a giccsregényeket faló, csinos pofikájú, loknis kis Mary élvezi is az életét. A feketék bestiális kizsákmányolása miatt totálisan jelentéktelen munkájáért abnormálisan magas fizetést élvez, és mivel férfira szexuális partnerként soha életében egy pillanatig sem gondol, semmi nem utal arra, hogy bármi is kimozdíthatná ebből a provinciális hedonizmusból és érzelmi-szellemi érzéketlenségből. Lassan harmincéves lesz, eljár a moziba, teniszezik, vigyorog a kerti ünnepségeken, jó pajtás – és kész. Hogy mi jön holnap, az még a tudata szélét sem horzsolja. Ám egyszer véletlenül kihallgatja barátnőit, akik arról beszélnek, hogy most már aligha megy férjhez, hiszen Mary nem az a fajta. Ez a számára homályos és alig értelmezhető mondat szinte kirobbantja életéből. Ettől kezdve a férjhez menés lesz élete egyetlen célja, noha voltaképpen egyetlen porcikája sem kívánja a férfit, de a konvencióknak mindenáron meg akar felelni. És ekkor jelenik meg a moziban Dick Turner, a szerencsétlen, kétbalkezes gazda, aki mindig éppen akkor vet, amikor egy vihar vagy eső (vagy éppen aszály) bizonyosan tönkreteszi a termést. Feltehetően egyikük sem tudja, miért és hogyan házasodnak össze.
  Nincs hely részletezni a roppant finoman, szinte macskatalpakon előrelépegető cselekményt, valamint a végtelenül gazdag pszichológiai ábrázolást, melynek során Mary hatalmába kerül a házi szolgának, Mosesnek. És nincs mód azt sem leírni, hogy a fiatal és hatalmas termetű, erotikus, rémisztően vonzó fekete hím hogyan uralja el lassan a négerek (és egyáltalán egy férfi) testi érintésétől a hányingerig undorodó Mary minden gondolatát. Aki persze becsapja önmagát, és a testi-lelki vergődésben lassan elhagyja az ép esze, miközben magával rántja férjét is a sötét tébolyba.
  Moses maga fabrikálta kése voltaképpen istenítéletként éri az aszszonyt. El kell pusztulnia, mert képtelen önzés nélkül szeretni, és képtelen arra, ami az embert elválasztja a nem embertől – Mary képtelen az empátiára. Kegyetlen, lélegzetelállítóan sűrű, katartikus regény.

(Fordította Bartos Tibor és Borbás Mária, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007, 383 oldal, 3499 Ft)

 Káprázatos eltérések

 Szvjatoszlav Richter más. Már pályája is a megszokottól jelentősen eltérően alakult: voltaképpen autodidakta volt, apja, illetve anyja tanította zongorázni, aztán korrepetitor lett az odesszai operában, végül 1937-ben felvétel nélkül került be a Moszkvai Konzervatóriumba, ahol a világhírű Heinrich Neuhaus tanítványa lett. És noha mindenki – még legfontosabb honfitársa, Emil Gilelsz – szerint a legnagyobb volt, először csak 1960-ban, negyvenöt évesen engedték a szovjet hatóságok, hogy külföldön is fellépjen.
  Hogy Richter mennyire eltér minden konvenciótól, azt már a műsorválasztás is elárulja. Köztudott, hogy szinte soha nem játszott teljes sorozatokat, Beethoven szonátái közül például a Waldstein melléknevű nagy művet egyszer sem vitte pódiumra. A most kiadott lemezen Chopin egyetlen ciklust alkotó 24 prelűd című művéből mindössze tízet játszik, és ami másnál a zeneszerző akaratának negligálása lenne, az Richternél fényes művészi diadal. Mert ez a Chopin – különösen az utolsó darabban jól hallhatóan – korántsem démonok megszállottja, inkább a roppant lassú tempókat kedvelő, depressziójából kimozdíthatatlan zeneszerző; királyként is száműzöttje az egykori párizsi szalonoknak.
  A megszokottól még ennél is jobban eltér Richter Liszt-játéka. Liszt tépett személyiségének és művészetének – egyrészt reverendában járó abbé, másrészt szívtipró, hisztérikus nők üldözöttje, a 20. századi komponálás egyik legfontosabb előfutára, a másik oldalon igénytelen szalondarabok giccses szerzője, magát magyarnak valló világpolgár, aki csak franciául és németül tudta kifejezni magát – tökéletes tükre Richter előadása. A kései, szinte hangnem nélküli, alig ötvenütemnyi Nuages gris (Szürke felhők) áll az egyik póluson, és mondjuk, a hálás ráadásdarab, a kissé felületes Manók tánca a másikon. A Mefisztó polka előadásának hideg démonisága felülmúlhatatlan: Richter hihetetlen visszafogottsággal játszik, alig üt fortét, így egyesíti a virtuóz csillogást a hátborzongató zenei szürrealizmussal. A ritkán hallható 17. Magyar rapszódia komor és hideglelős vízió. De ha kell, persze ő is tökéletesen játssza a billentyűzet romantikus huszárjának szerepét, a Transzcendens etűdök nyolcadik darabja (Wilde Jagd) már-már túlvilági lendülettel, a téboly határán dübörög elő.
  És aztán persze a h-moll szonáta, Liszt főműve. A koncertfelvételen sok a melléütés, de ez lényegtelen (hiszen talán maga Liszt sem volt képes hibátlan játékra), Richter egyetlen hatalmas tömbbé formálja a sokféle hangulatot, érzelmet, idegállapotot festő látomást: a meghasonlott romantika esszenciája ez.

(Universal/Decca, 2008, 2 CD)

-CSONT-