Csillagórák

Stefan Zweig két kötete

Az 1881-ben Bécsben született és 1942-ben Brazíliában feleségével közös öngyilkosságot elkövetett osztrák író nemrég – úgy a hatvanas években – egyike volt a legnépszerűbb szerzőknek hazánkban. Mára hatása megkopott, olvasótábora csökkent, és így egyike lett az ismét fölfedezésre méltó íróknak. A nemrég indult, hétkötetesre tervezett, Zweig életművét bemutató sorozat jó alkalmat kínál erre.
Az első két kötet (Sakknovella, Csillagórák) legjobb vonásait mutatja Zweignek. Noha pályáját költőként kezdte, kora ifjúságától a nem túl kis terjedelmű, de nem is nagyon hosszú elbeszélés lett prózája fő területe, a nagy lélegzettől, azaz a regénytől idegenkedett, vagy talán maga a műfaj idegenkedett tőle. Legyen bárhogy is, Zweig a középterjedelmű novellában találta meg a maga legsajátabb formáját, ebben alkotott néhány maradandó, mindig olvasásra érdemes remeket. Elsőként persze mindenki az 1941-es datálású Sakknovellát fogja megemlíteni. Méltán, hiszen benne a lehető legszerencsésebben – mondhatni „csillagórában” – találkozik az író összes erénye: briliáns cselekménybonyolító készsége; arányérzéke, mely ha nem is patikamérlegen kimérve, de tudatosan proporcionáltan, tévedhetetlen hatásfokkal adagolja az egyes események fordulópontjait vagy a hozzájuk fűzött reflexiókat; ragyogó megfigyelőkészsége; mindig érzékletes, hajlékony, találó hasonlatokkal dolgozó, költői, de sosem túlzó jelzőket felvillantó írói nyelve; mélyenszántó pszichológiai érdeklődése és tudása. Utóbbinál meg kell állnunk egy pillanatra. Zweig „természetesen” jó kapcsolatban állt Freuddal, aki egyik (a kötetben is közölt) Huszonnégy óra egy asszony életéből című novelláját igazán meghökkentően elemezte. A részletekre nincs hely kitérni, de Freud megjegyzése idézendő: „A művészi alkotás természetére jellemző, hogy a velem baráti viszonyban álló író biztosított, hogy a vele közölt értelmezés ismereteitől és szándékaitól teljesen idegenimages/” Hát igen, Zweig lélektani érdeklődésének is megvoltak a határai. Ennek ellenére egy időben bepréselték az elsősorban pszichoanalitikus módon értelmezhető szerzők skatulyájába. Noha talán csak elbeszéléseket akart írni. Melyektől sokszor nem idegen a politikai szándék. Mert Hitler bandája persze őt is elüldözte hazájából, könyveit elégették, és a Sakknovella remekül játszó, de tökéletesen fantáziátlan és a szó összes értelmében szellemtelen sakkmestere felfogható Hitlergúnyrajznak is. A Könyves Mendel című bécsi életkép pedig egyértelműen a könyv ellenségeit, a majdani könyvégetőket állítja pellengérre – jóval a nácizmus uralomra jutása előtt. Legmaradandóbb, ma is legnagyobb kedvvel olvasható novellái azonban feltehetően azok, melyekben a szexuális megszállottság áll a cselekmény középpontjában. Az Égő titok, az Érzések zűrzavara, a Leporella és az Ámok mindegyike érzelmi – ha úgy tetszik, mélylélektani – dzsungelbe vezet, melyben a ráció fénye csak pislákol. De a végén valahogy mindig lángra kap, ha máshol nem, az elbeszélő megjegyzéseiben. Mert Zweig szépprózája szerfölött esszéisztikus: átfogó európai műveltsége, ugyanakkori érdeklődése az egzotikum különféle válfajai iránt, esze, a szellemi jelenségeket mindig nagy kedvvel búvároló intellektuális érzékenysége folyvást felbukkan novelláiban is. És ez jelent számára fogódzót az egyre szellemnélkülibb világban, ez a fáklyaláng az érzelmek vadonában.