A hagyomány ereje

Az 1932-ben Kazanyban született Vaszilij Akszjonov orvosként végzett, de 1959 óta csak az irodalomnak él; és noha első kötete (Kollégák) magyarul már 1962-ben megjelent, azóta méltatlanul elhanyagolt hazánkban. A politikai zaklatások elől 1980- ban az Egyesült Államokba emigrált író időskori két remekét olvashatjuk most Soproni András kongeniális fordításában.
Na, erre is csak az orosz író képes! Azaz regényt írni modern, mi több, posztmodern szellemben, miközben az 1992-ben lezárt szöveg nyíltan kapcsolódik a klasszikus, „szent” (Thomas Mann szava) orosz irodalomhoz – Tolsztojhoz legkivált, és tőle is legelsősorban a Háború és békéhez. A Gradov család négy nemzedéke életét 1925- től, a nagy hadvezér, Frunze meggyilkolásától 1953-ig, azaz Sztálin haláláig nyomon követő Moszkvai történet eredeti címe „Moszkvai Saga”, utalva arra, hogy nem csupán családregényt, hanem mitikus elemekkel teli prózai eposzt olvashatunk. És bár Vaszilij Akszjonov isteneket nem hoz a színtérre, azért éppen elegendő, a maga korában (fél)istenként rettegett vagy tisztelt szereplőt léptet ámuló szemünk elé; Sztálin, Berija, Frunze, Zsukov, Vorosilov, Trockij, Kamenyev, Kalinyin, Tuhacsevszkij – hogy csak a legismertebbeket említsük – teljes természetességgel mozog a fiktív alakok társaságában. Ez történelmi regényre utal, és valóban, ekként is olvasható a hatalmas terjedelmű monda. De mindez nem elég, a mágikus realizmust is felhasználva az író még egy műfajt, az állatmesét is bevon a tablóba: Lenin óriási termetű és kielégíthetetlen nemi gerjedelmű mókusként, Sztálin ronda szarvasbogárként jelenik meg, miközben Gradovék hű kutyájáról, Pifagorról kiderül, hogy voltaképpen Tolsztoj hőse, Andrej Bolkonszkij herceg újabb reinkarnációja, továbbá egy Gradovék kertjében megtelepedett ősi tölgyfa sem hallgatja el lesújtó véleményét a korról.
Két réteg, a történelmi és a családregény realizmusa, tetézve az orosz varázsmesék szürrealista költészetével – az anyag öt regényre is elegendő. Ám az elbeszélés még tovább színesedik és dúsul, mert Akszjonov harmadik elbeszélői elemként eredeti dokumentumok hozzáadásával bővíti és szélesíti a könyv amúgy sem keskeny medrű epikai folyamát. Az „orosz élet enciklopédiája”, mondta Belinszkij az Anyeginről, és mi mást mondhatnánk Akszjonov regényéről?! Ugyanakkor a mese nem korlátozódik az orosz, illetve a szovjet világra és Moszkvára, ellátogat grúz földre (az orvosprofesszor felesége grúziai származású, és ide nyúlnak családi gyökerei Berija véres jobb kezének, Nugzar Lamadze vezérőrnagynak is); felkeresi Szibériában a Gulag világát; a háború alatt bemutatja a távolabbi frontokon, így például a Lengyelországban zajló eseményeket – úgy tűnik, Akszjonovnak semmi sem elég. Valóban mindent tudó elbeszélő, aki nemcsak a nagypolitika világában jártas, de hasalás nélkül mozog például a grúz konyhaművészetben, vagy az egykori szovjet film világában is, egyformán jól ismeri a lerobbant kocsmák, a pártelitnek fenntartott vendéglők, az irodalmi összeröffenések közönségét; így a főalakok mellett több száz, tökéletes plaszticitással megjelenített alakot mozgat: cselédeket, parasztokat, fegyenceket, a KGB tagjait, angol és amerikai tábornokokat és újságírókat, szovjet slágergyárosokat, pincéreket és traktorosokat – felsorolni lehetetlen, hiszen az orosz–szovjet társadalom minden rétege szót kap ebben a hihetetlenül sok nyelvi skálán játszó szövegben. A látszólag erősen széttartó anyagot és végtelen embertömeget félelmetesen átgondolt és arányosan felépített szerkezettel tartja kordában; a regény mozaikszerűen építkezik, rövid, alig három-négy oldalas epizódok követik egymást szinte filmszerű sebességgel és elevenséggel (egyértelmű, hogy ez a technika is részben a Háború és béke eljárásait követi). Elsősorban ez okozza, hogy a hatalmas terjedelem nem nyomasztó, hanem éppenséggel üdítő és lebilincselő – Akszjonov könyve olykor mintegy ponyvaregényként olvastatja magát. Káprázatos teljesítmény; nagy regény, a szó minden értelmében (Európa Könyvkiadó, 2006, 1166 oldal, 3900 Ft). A Volterjánosok és volterjankák, az író 2004-ben orosz Booker- díjat elnyert regénye a Moszkvai történet szatírjátéka; Akszjonov az előző regényben olykor már felvillanó karneváli-parodisztikus szellemet folytatja és teljesíti ki. Az idő 1764 áprilisa, a színhelyimages/ De itt már zavarba jön a recenzens. Mert noha az első fejezetben kétségkívül a történelmi Danzig városába érkezik meg Nagy Katalin két követe, hamarosan Párizsban találjuk magunkat, ahol az egyik kávéházban feltűnik a könyv főhőse, Voltaire, ugyanakkor élünk a gyanúperrel, hogy Akszjonov gúnyt űz velünk, hiszen tudjuk, hogy a filozófus ekkor a Genf melletti Ferney-ben élt, és mivel XV. Lajos 1753-ban kitiltotta Párizsból, oda legfeljebb álruhában tehette volna be a lábát. Vagy a cárnő inkognitóban utazó futárjai tévednek, és kalandvágyukban nem a valóságot látják, hanem azt, amit látni akarnak, vagyis küldetésük célját, az inkognitóban a fővárosban időző Voltaire-t? Inkognitó – ez a regény egyik kulcsszava, és mintha Párizs is csak álruhás kísértet lenne, nem is beszélve a Vatermörder (?) névre hallgató dán (?) szigetecskéről, ahol az immár hetvenéves író-filozófus és a cárnő találkozik. Itt mindenki maszkot visel, a legáthatolhatatlanabbat természetesen maga Nagy Katalin, aki férfinak maszkírozva, Fjodor Von-Figin néven társalog Voltaire- relimages/ A regény formája, nyelve maga is egyike az inkognitóknak: Akszjonov a 18. századi beszélyek nyakatekert szóvirágait elegyíti a legmodernebb világ laza kiszólásaival – szellemesen, kifogyhatatlan játékörömmel és nyelvi leleménnyel. Persze a könyv jóval több, mint látványos stílusbravúr; a filozófus és az álruhás cárnő sziporkázó és a bölcseleti mélységet sem nélkülöző beszélgetéseiben nem kevesebbről, mint Oroszország modernizálásáról folyik a csevej, mely manapság, Putyin hazájában is időszerű téma. (Európa Könyvkiadó, 2006, 431 oldal, 3000 Ft)