Síron túli türelem
2005. december 01. 00:00
Ottlik Géza összes műve
Hat nem túl vastag, elegáns borítójú, szépen tördelt (bár a sok sajtóhiba elborzasztó!), a címlapokon sokat mondó fényképekkel illusztrált sötétkék kötet (Iskola a határon, Minden megvan, Hajónapló, Próza, Hajnali háztetők, Buda) a Magvető kiadásában – jelenleg ez Ottlik Géza életmuve. Életmuvet mondok, bár sokan, köztük jeles irodalmárok állítják, hogy az író az „egykönyves” szerzők nem kis létszámú táborának reprezentánsa: az Iskola a határon, ugye, és aztán semmi vagy nem sokkal több, vagy ha mégis, legfeljebb érdekes, ám kissé kiérleletlen kísérletek, meg egy furcsa, mufaj nélküli kötet (Próza, első megjelenése: 1980), végül egy töredékben maradt, és ekként esztétikailag csak szintén bizonytalanul értékelhető mu: a Buda. Most, egymás után/mellett olvasva a köteteket, látható, hogy noha Ottlik kétségkívül nem tartozott a monumentális szövegkatedrálist építő írók közé, valóban életmuvet épített, azaz szerves egészet, belakható irodalmi galaxist hozott létre. Bár nyilván nem tudatosan, és sok tekintetben szándékai ellenére. Mert minden akart lenni, csak úgynevezett „nagy író” nem. Egy színházi kritikáját a harmincas években ezzel a mondattal indítja: „A mi európai irodalmunkban vannak nagy írók és vannak rossz írók szép számmal, de igazi ritkaság a jó író.” Somerset Maughamról van szó, aki Ottlik egyik kedvence volt. És Ottlik sem tört többre, megbízható, gyurhetetlen, angol szövetből szabott prózát akart létrehozni, és esze ágában sem volt összefoglaló, enciklopédikus jellegu regényekben ábrázolni korát. Így aztán akarata ellenére vált „nagy” íróvá, amikor az új prózaíró nemzedék – élén Esterházyval – mintegy szentté avatta az Iskola a határon miatt.
Hat nem túl vastag, elegáns borítójú, szépen tördelt (bár a sok sajtóhiba elborzasztó!), a címlapokon sokat mondó fényképekkel illusztrált sötétkék kötet (Iskola a határon, Minden megvan, Hajónapló, Próza, Hajnali háztetők, Buda) a Magvető kiadásában – jelenleg ez Ottlik Géza életmuve. Életmuvet mondok, bár sokan, köztük jeles irodalmárok állítják, hogy az író az „egykönyves” szerzők nem kis létszámú táborának reprezentánsa: az Iskola a határon, ugye, és aztán semmi vagy nem sokkal több, vagy ha mégis, legfeljebb érdekes, ám kissé kiérleletlen kísérletek, meg egy furcsa, mufaj nélküli kötet (Próza, első megjelenése: 1980), végül egy töredékben maradt, és ekként esztétikailag csak szintén bizonytalanul értékelhető mu: a Buda. Most, egymás után/mellett olvasva a köteteket, látható, hogy noha Ottlik kétségkívül nem tartozott a monumentális szövegkatedrálist építő írók közé, valóban életmuvet épített, azaz szerves egészet, belakható irodalmi galaxist hozott létre. Bár nyilván nem tudatosan, és sok tekintetben szándékai ellenére. Mert minden akart lenni, csak úgynevezett „nagy író” nem. Egy színházi kritikáját a harmincas években ezzel a mondattal indítja: „A mi európai irodalmunkban vannak nagy írók és vannak rossz írók szép számmal, de igazi ritkaság a jó író.” Somerset Maughamról van szó, aki Ottlik egyik kedvence volt. És Ottlik sem tört többre, megbízható, gyurhetetlen, angol szövetből szabott prózát akart létrehozni, és esze ágában sem volt összefoglaló, enciklopédikus jellegu regényekben ábrázolni korát. Így aztán akarata ellenére vált „nagy” íróvá, amikor az új prózaíró nemzedék – élén Esterházyval – mintegy szentté avatta az Iskola a határon miatt.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
