Inkognitós önéletrajzaink

A Gondolat Kiadó Akcentusok címen elindította a holland próza amolyan kincsestárának sorozatát. Eddig két kötet jelent meg, mindkettő rendkívül érdekes, remekműgyanús írásokat tartalmaz, melyekhez kiváló kortárs magyarok írtak előszót.

  A Nescio (latinul: „nem tudom”) álnéven író szerző három kisregénye (Az élősködő; Titánok; Költőcske) 1911 és 1917 között keletkezett, hogy aztán 1918-ban egy kötetben is megjelenjen – tökéletesen visszhangtalanul. Az érdektelenségben nyilván része volt az eredetileg a Jan Hendrik Frederik Grönloh névre hallgató szerzőnek, aki műve semmiféle reklámozásában nem vett részt, és mély inkognitóját csak trilógiája 1933-as ismételt megjelenésekor fedte fel. A második kiadás már sikert hozott, bár elsősorban a vájt fülűek körében. Grönloh élete végéig megőrizte civil foglalkozását, hivatalnok maradt; a ranglétrán egyre magasabbra hágott, míg a Holland-Bombay Trading Company igazgatói székében érte a halál 1961-ben.
  Különös, kissé Kafkára emlékeztető életpálya, persze erős különbségekkel, mert a prágai zseni életében nemcsak íróként, de hivatalnokként is sikertelen maradt. A stiláris, észjárásbeli hasonlóságokat (Nescio is él a Kafkánál szinte egyeduralkodó álomszerű megoldásokkal) meg nyugodtan írhatjuk a korszellem számlájára, hiszen bár egy időben éltek, Nescio aligha ismerhette Kafka műveit. És ha már rokonait keressük, inkább Samuel Beckett és Szép Ernő neve juthat eszünkbe, noha az ő művészetükkel még kevésbé találkozhatott. És mégis: a Költőcske főhőse, Japi mintha az 1938-ban megszületett Beckett-figura, Murphy előfutára lenne. Japi, mint később Murphy, ugyanis semmit nem akar kezdeni az életben, már-már filozófiát csinál nyilvánvaló depressziójából. Ez valahogy így fest: „Én semmi sem vagyok, és semmit sem teszek. Voltaképpen még mindig túl sok mindent teszek. Azon vagyok, hogy elhaljak. Legjobb, ha csak ülök szép nyugodtan, mozogni és gondolkodni, az az ostoba embereknek való. Én gondolkodni sem szoktam. Kár, hogy enni meg aludni muszáj. Legszívesebben éjjel-nappal csak ülnék.” A szinte buddhista egykedvűség rejt némi lázadó elemet. Japi a „gondolkodó”, az életben valamit kezdeni akaró emberek ellen lázad; semmittevése kissé forradalmi hevületű, noha Nescio, azaz az egyes szám első személyű elbeszélő persze nem kis iróniával ábrázolja ezt. Japi – mint a novella festő szereplője, Bavink – ugyancsak művész, de olyan művész, aki nem akar művészetet teremteni; az ő műfaja az egész élet, pontosabban az egész élet iránti bizalmatlanság. Ellenségei a kispolgárok, a „tüsténkedők”. Róluk szólva a hallgatag Japi egészen ékesszólóvá válik: „És örökké csak tartanak valamitől, és bánkódnak valamiért. Örökösen aggódnak, hogy el fognak késni, vagy leteremtik őket valamiért, vagy nem jönnek ki a keresetükből, vagy eldugul a klozetjük, vagy nőtt rájuk holmi dudor, vagy fesleni kezd a vasárnapi öltönyük, vagy ki kell fizetniük a lakbértimages/” És így tovább, Japi ilyenkor szinte áriázik. Látomását összeköti a szinte végtelen ideje ömlő és a világra mély közönnyel tekintő folyó képével; a hídon állva belegondol: „Ezer meg ezer tüsténkedő, aki látta már ott állni a hidat, halott mostanára. (images/) Meghaltak a tüsténkedők, százszámra, százmilliószámra. (images/) Tüsténkedni akarnak, tüsténkedni egyre. És közben lemegy a nap meg felkel, a folyó pedig csak hömpölyög és hömpölyög nyugat felé, és még ezután is hömpölyögni fog majd, amíg egyszer vége nem szakad annak is.” Mi sem természetesebb, hogy a folyó lesz Japi végzete, melybe nem beleveti, hanem mintegy beleejti magát. Az öngyilkosság leírása felejthetetlen, és egészen Szép Ernőre emlékeztető: a mintegy gyermekien naiv dolgokban rejlő, szinte mellékesen előadott tragédia ez. „Egy nyári reggelen, hajnali fél ötkor, mikor a nap káprázatosan felkelt, Japi lelépett aWaal hídról. A hídőr későn vette észre. »Ne erőlködj, öregfiú«, szólt Japi, majd lelépett, arccal északnyugat felé. Ugrásnak éppen nem nevezhetni, mondta a férfi – lelépett.” Japi úgy halt meg, „halt el”, ahogy élt – elegáns mellérendelésben.
  A Titánok című kisregény a Japi körül mozgó alakok rajza. Ifjoncok mindannyian, művésznek készül mindegyikük, mindannyian a „tüsténkedők” ellen szövetkeznek, de sorsuk – akárcsak Japié – csúfos bukás. Még aránylag megússzák azok, akik maguk is beállnak a fontoskodók közé, akik leszámolva illúzióikkal, elhagyják a művészetet és elmennek hivatalnoknak vagy kommersz művészeti iparosnak: Bekker, Hoyer és az elbeszélő, Koekebakker sorsa ez. Ám Bavink, a festő megőrül, belegárgyul abba, hogy művészi elképzeléseit nem képes elfogadtatni a közönyös külvilággal, és hogy a megvalósult festményei csak halvány visszfényei látomásainak. Ilyenkor derül ki, hogy a látszólag kissé gügyögő, gyermetegre hangszerelt elbeszélésmód milyen kegyetlen is voltaképpen. És Nescio nem kíméli A költőcske című elbeszélés főalakját sem, akinek jelmondata: „nagy költőnek lenni, aztán elbukni”. Mert ez a bukás gyalázatos voltaképpen, Eduard elcsábítja, aztán elhagyja felesége húgát, a légiesen könnyű tollal megfestett Dorát. Nescio minden rokonszenve a naiv lányé, és érezhető ellenszenvvel festi le a regény végére a tébolyba hulló „költőcske” nagyszabásúra tervezett, de voltaképpen szánalmas bukását. Remekmű ez a trilógia.
 (Fordította Fenyves Miklós. Gondolat, 2007, 208 oldal, 1890 Ft) *

   Nescio inkognitóban élte művészi életét, ám ezt önként vállalta. Ellenben Marga Minco mintegy történelmi kényszerből használja a nevét, hiszen Sara Minco néven látta meg a napvilágot 1920-ban Amszterdamban. Ám a holokauszt alatt bujkálni kényszerült, ekkor kapta a Marga Faes álnevet, melynek első tagját később megtartotta. Választott identitás ez tehát, és éppen ezt az utat járja be Az üveghíd című kisregényének főhősnője, akit eredetileg Stellának hívnak, de számtalan álnéven menekül, melyek közül a Maria Roselier bizonyul a legsikeresebbnek és legmaradandóbbnak: a háború után Stella elmegy a belga határ menti kisvárosba, hogy megismerje Maria, azaz „névadója” életét. A nyilvánvalóan rejtett önéletrajzi elemeket is tartalmazó regényben így bizonyos fokig két nő élete tárul elénk. Marga Minco hihetetlen érzékenységgel és finomsággal (nagyon erős eszköz az elbeszélői nézőpontok váltakozása) mutatja be, ahogyan Stella – eleinte kényszerből, később őszinte érdeklődésből – azonosul a számára hamis papírokat, ám tágabb értelemben új életet adó, már halott Mariával. A halott szüli az életet, valami ilyesmi a regény egyik jelentése. És így Az üveghíd sokkal több, mint a hollandiai zsidóüldözések izgalmas krónikája. Az emberre a történelem által rákényszerített sors és az önként, szabadon választott sors közti átmenetek rendkívüli érzékenységgel megfestett története ez. A könyvet fordító és utószóval ellátó Gera Judittól megtudhatjuk, hogy egy holland közmondás szerint aki üveghídon jár, azt halálos veszély fenyegeti. Ilyen üveghídon egyensúlyoz a kisregény lenyűgöző biztonsággal, hiszen soha nem esik bele sem a lányregényes giccs, sem a holokauszt rémségeit festő történelmi kalandregény szakadékába. A nyelv egyszerű és mindvégig halálosan pontos. Semmi felesleges dísz, semmi hazug cicoma. És ha mindehhez hozzávesszük, hogy Az üveghíd Hollandiában eddig 420 (!) ezer példányban kelt el, fejet hajthatunk nemcsak Minco művészete, de hazája morális és esztétikai érzékenysége előtt is.
(Gondolat, 2007, 136 oldal, 1690 Ft) *

  Nescio műveihez írt előszavában Németh Gábor a kicsinyítőképző jelentőségét méltatja többek között. „Kicsinyítőképző. Ez mintha valami intézet neve volna.” Finom megjegyzés, éppolyan karcosan érzékletes, mint Németh Gábor új kötete, mely A tejszínről címre hallgat. Az élén mottóként Ottlik Géza egyik sokat idézett mondata áll: „Próza az, amit kinyomtatnak”. És valóban: apróbb, nem túl sokat akaró, elegyes műfajú prózák kerültek egymás mellé ebben az erősen önéletrajzi indíttatású, szép borítójú (Roskó Gábor munkája) könyvben. De már a hollandoknál láttuk, hogy a rövidség, a tömörség, a kicsinyítőképzők sokasága nem feltétlenül egyenlő az igénytelenséggel. Az apró dolgokban rejlő költészet Németh Gábor könyvének legfőbb erénye – ha úgy tetszik, ez is Szép Ernő esztétikája. És kaleidoszkópszerű megformálása ellenére is van középpontja, mégpedig az álmok iránti odaadó érdeklődés. Régi, még kamaszkori terve, írja, hogy megkísérli ábrázolni a született vakok álmait. Ez ugyan nem valósult meg, de a kötet egyik legemlékezetesebb írása (Sötétkamra) álomleírások sorozata, a rendszerváltás utáni Magyarországnak afféle érzelmesen ironikus, félszáraz humorú kisenciklopédiája. A Petri Györgyről írt emlékezés – mely egyben megadja a kötet címének magyarázatát is – mély és keserűen igaz.
(Kalligram, 2007, 177 oldal, 2200 Ft) *

 Marga Minco kötetéhez a Kossuth- díjas költőnő, Takács Zsuzsa írt előszót. Könyvheti könyvében (A megtévesztő külsejű vendég) ezúttal egymással összefüggő, szinte ciklust alkotó prózáit gyűjtötte egybe. A megformálás alapja itt is inkognitós, a rövid történeteket, amolyan rémnovellákat tartalmazó könyv alcíme: „Önéletrajzaim”. Hol férfi, hol női alakba rejtőzve, inkognitósan szólnak a történetek, a valóságosnak, a Takács Zsuzsa által megéltnek tűnő memoártöredékek termékenyen keverednek az álomszerű látomásokkal, vagy mások által elmesélt, de az elbeszélő számára kínosan, már-már fájdalmasan ismerős sztorikkal. Noha minden történet egyes szám első személyben adatik elő, az Én cseppfolyóssá válik, pontosabban elmosódnak a határai: minden történet velünk történik, csak képesnek kell lennünk magunkévá tenni belső jelentéseit. (Magvető, 2007, 223 oldal, 2490 Ft)