A szótükör meghasadt
2007. május 01. 00:00
Robert Musil szerint az irodalom egyik legkilátástalanabb feladata a szellemi ember, egy tudós, egy filozófus ábrázolása. De talán még reménytelenebb a helyzet, ha egy író művészetének bemutatására vetemedik. Ilyenkor ugyanis az írónak el kell hitetnie az olvasóval, hogy regényének szereplője – aki történetesen író – valóban nagy alkotó, erre pedig csak a saját írói eszközeivel képes. De mi történik akkor, ha ezek az eszközök elégtelenek, és az olvasó úgy érzi, becsapták: az ábrázolt író csak egy szellemi troglodita?
Nehéz helyzetbe hozta tehát magát a Nobel-díjas dél-afrikai regényíró, J. M. Coetzee, amikor eredetileg 2003-ban megjelent, Barabás András ragyogó fordításában most magyarul is elérhető könyvének főszereplőjéül egy írót választott, mégpedig egy Elizabeth Costello nevű ausztráliai, 1928-as születésű hölgyet, akit elsősorban 1969-ben megjelent negyedik regénye, „Az Eccles Street-i ház” tett világhírűvé. Ám Coetzee ravasz eljárással lép túl a csapdán. Nem ábrázolja regényhősnője pályáját és életét sem, és meg sem kísérel részleteket bemutatni kitalált szépirodalmi műveiből. Ugyanakkor mégis bemutatja Costello stílusát, gondolkodását, világszemléletét, amennyiben a különféle kongresszusokon és díjátadó ünnepségeken elmondott beszédeit, előadásait iktatja be a cselekménybe. Sőt talán fordított a helyzet, vagyis arról van szó, hogy inkább a cselekmény ékelődik be a különféle helyszíneken, egy tengerjáró hajón, Amszterdamban, valahol Afrikában, vagy egy amerikai egyetemen tartott előadásokba. Persze, mint sejthető, meglehetősen vérszegény cselekmény ez, és nem is regényt, hanem inkább regényesített esszék sorozatát olvassuk az Elizabeth Costello lapjain. Lassan kiderül, hogy ez csak látszat, vagy egy újabb trükk, ugyanis a kötet végére érve úgy érezzük, mégis vérbeli regénnyel akadt dolgunk.
Maguk az esszék meglehetősen szerteágazó tematikát képviselnek, és látszólag kevés köztük az összefüggés. Az első fejezet a realizmussal foglalkozik. Létezik- e még egyáltalán, és használhatja- e a realizmus eszközeit manapság egy író? Costello szerint a helyzet válságos e tekintetben: „Régen azt gondoltuk, ha a szöveg azt mondja: »Az asztalon egy pohár víz állt«, akkor valóban létezik egy pohár víz, egy asztal, és elegendő volt belenézni a szavakból készített szótükörbe, hogy lássuk is őket. Ennek már vége. A szótükör elpattant, és úgy tűnik, nem lehet megreparálni.” Úgy tűnik, Coetzee osztja regényhőse nézeteit, mivel ebben a fejezetben – és az egész könyvben is – szinte kigúnyolja a régi elbeszélői technikákat, és meg sem próbál realistának látszani: „ugorjunk”, írja, és máris egy másik helyszínen vagyunk. Ez nem vezet szürrealizmushoz, de arra elég, hogy az elbeszélés töredezett, szerfölött vázlatos legyen, és feladja a szép rendben előrehaladó regény lehetőségét. Mintha az író azt gondolná, hogy egy ember élete megismerhetetlen. Persze ez csak újabb látszat, mert Coetzee az egyes esszékhez, előadásokhoz kapcsolódva mindig bemutatja Costello életének kulcsfontosságú kérdéseit, szellemi arca mellett megrajzolja életének külső és belső eseményeit is. Az első fejezetben (Coetzee a „lecke” címmel illeti őket) fiával való viszonya tárul fel, a harmadikban és a negyedikben fia családjához, azaz menyéhez és unokáihoz fűződő kapcsolata áll a középpontban, az ötödikben az apácának állt nővérével vívott reménytelen harcait festi, a hatodikban (Erósz) pedig Costello szerelmi életének titkait taglalja az író. Hogy aztán elérkezzünk a zárlathoz, mely A kapuban címet viseli, nyíltan utalva ezzel Kafka A törvény kapujában című novellájára. Itt teljesen búcsút mondunk a realizmusnak, a fejezet – mint Kafka műve – tökéletesen allegorikus, ám ugyanakkor erősen regényes, mely viszont a korábbi esszéisztikus ábrázolást teszi zárójelbe. És a helyzet is a Kafkáéhoz hasonló: Elizabeth Costello arra vár, hogy beengedjék egy hatalmas kapun – talán a mennyország kapuján? –, ám előtte egy bíróság előtt számot kell adnia hitéről. Nem vallása felől tudakozódnak, mindössze azt firtatják: miben hisz? És éppen ez az a kérdés, melyre nem tud válaszolni, hiszen az olyan szánalmas feleletét, hogy például „abban hisz, hogy nem hisz”, kacagva utasítja el a bíróság. A regényírónő azt gondolja, sorsa összetéveszthetetlenül egyedi, de a kapuőr lekezelően veti oda: „Minden áldott nap ilyenekkel találkozunk, mint maga.” Kegyetlen zárlat, a hidegszívű, szeretetért sóvárgó, de szeretetet adni képtelen Elizabeth Costello feltehetően még most is ott áll a kapuban bebocsátásra várva.
Nehéz helyzetbe hozta tehát magát a Nobel-díjas dél-afrikai regényíró, J. M. Coetzee, amikor eredetileg 2003-ban megjelent, Barabás András ragyogó fordításában most magyarul is elérhető könyvének főszereplőjéül egy írót választott, mégpedig egy Elizabeth Costello nevű ausztráliai, 1928-as születésű hölgyet, akit elsősorban 1969-ben megjelent negyedik regénye, „Az Eccles Street-i ház” tett világhírűvé. Ám Coetzee ravasz eljárással lép túl a csapdán. Nem ábrázolja regényhősnője pályáját és életét sem, és meg sem kísérel részleteket bemutatni kitalált szépirodalmi műveiből. Ugyanakkor mégis bemutatja Costello stílusát, gondolkodását, világszemléletét, amennyiben a különféle kongresszusokon és díjátadó ünnepségeken elmondott beszédeit, előadásait iktatja be a cselekménybe. Sőt talán fordított a helyzet, vagyis arról van szó, hogy inkább a cselekmény ékelődik be a különféle helyszíneken, egy tengerjáró hajón, Amszterdamban, valahol Afrikában, vagy egy amerikai egyetemen tartott előadásokba. Persze, mint sejthető, meglehetősen vérszegény cselekmény ez, és nem is regényt, hanem inkább regényesített esszék sorozatát olvassuk az Elizabeth Costello lapjain. Lassan kiderül, hogy ez csak látszat, vagy egy újabb trükk, ugyanis a kötet végére érve úgy érezzük, mégis vérbeli regénnyel akadt dolgunk.
Maguk az esszék meglehetősen szerteágazó tematikát képviselnek, és látszólag kevés köztük az összefüggés. Az első fejezet a realizmussal foglalkozik. Létezik- e még egyáltalán, és használhatja- e a realizmus eszközeit manapság egy író? Costello szerint a helyzet válságos e tekintetben: „Régen azt gondoltuk, ha a szöveg azt mondja: »Az asztalon egy pohár víz állt«, akkor valóban létezik egy pohár víz, egy asztal, és elegendő volt belenézni a szavakból készített szótükörbe, hogy lássuk is őket. Ennek már vége. A szótükör elpattant, és úgy tűnik, nem lehet megreparálni.” Úgy tűnik, Coetzee osztja regényhőse nézeteit, mivel ebben a fejezetben – és az egész könyvben is – szinte kigúnyolja a régi elbeszélői technikákat, és meg sem próbál realistának látszani: „ugorjunk”, írja, és máris egy másik helyszínen vagyunk. Ez nem vezet szürrealizmushoz, de arra elég, hogy az elbeszélés töredezett, szerfölött vázlatos legyen, és feladja a szép rendben előrehaladó regény lehetőségét. Mintha az író azt gondolná, hogy egy ember élete megismerhetetlen. Persze ez csak újabb látszat, mert Coetzee az egyes esszékhez, előadásokhoz kapcsolódva mindig bemutatja Costello életének kulcsfontosságú kérdéseit, szellemi arca mellett megrajzolja életének külső és belső eseményeit is. Az első fejezetben (Coetzee a „lecke” címmel illeti őket) fiával való viszonya tárul fel, a harmadikban és a negyedikben fia családjához, azaz menyéhez és unokáihoz fűződő kapcsolata áll a középpontban, az ötödikben az apácának állt nővérével vívott reménytelen harcait festi, a hatodikban (Erósz) pedig Costello szerelmi életének titkait taglalja az író. Hogy aztán elérkezzünk a zárlathoz, mely A kapuban címet viseli, nyíltan utalva ezzel Kafka A törvény kapujában című novellájára. Itt teljesen búcsút mondunk a realizmusnak, a fejezet – mint Kafka műve – tökéletesen allegorikus, ám ugyanakkor erősen regényes, mely viszont a korábbi esszéisztikus ábrázolást teszi zárójelbe. És a helyzet is a Kafkáéhoz hasonló: Elizabeth Costello arra vár, hogy beengedjék egy hatalmas kapun – talán a mennyország kapuján? –, ám előtte egy bíróság előtt számot kell adnia hitéről. Nem vallása felől tudakozódnak, mindössze azt firtatják: miben hisz? És éppen ez az a kérdés, melyre nem tud válaszolni, hiszen az olyan szánalmas feleletét, hogy például „abban hisz, hogy nem hisz”, kacagva utasítja el a bíróság. A regényírónő azt gondolja, sorsa összetéveszthetetlenül egyedi, de a kapuőr lekezelően veti oda: „Minden áldott nap ilyenekkel találkozunk, mint maga.” Kegyetlen zárlat, a hidegszívű, szeretetért sóvárgó, de szeretetet adni képtelen Elizabeth Costello feltehetően még most is ott áll a kapuban bebocsátásra várva.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
