Az idő börtönében

Látszólag memoárkötet, az író 1903-tól 1940-ig tartó életszakaszának megidézése, melynek főbb állomásai az oroszországi, anyagiakban és szellemiekben egyaránt gazdag családban eltöltött gyermekkor, aztán az emigráció, előbb a Krímben, aztán Görögországban, később Berlinben és Párizsban, végül New Yorkban. Megszokott, sajnos, szinte tipikusnak mondható 20. századi írói pálya – gondoljunk csak például Máraira! –, mely elmondható lenne kerek, időrendben előrehaladó elbeszéléssel. Mégsem így történik, és már a különös forma ellentmond az emlékiratok szokásos szerkezetének. Nabokov ugyanis nem valami szép és célszerű ideálnak megfelelő elrendezésben tárja elénk életét; a kötet különböző időkben, legkivált a negyvenes évek végén keletkezett életrajzi tárgyú esszék gyűjteménye, melyeket véglegessé csak 1966-ban formált a szerző. Csalódik tehát, aki a híres pályatársak intimitásait megvillantó érdekes anekdotákat, a sorsfordító történelmi események elemzését, netán Nabokov műveit megvilágító eseményeket, egyáltalán: valamiféle fejlődésrajzot keres a könyvben. Ezt kizárja Nabokov időérzékelése, mely nyilván minden önéletrajz egyik legkényesebb eleme. Az idő ebben a műfajban velünk, születésünkkel kezdődik, de ha visszamegyünk a múltba, ugyan egyre távolabbi tájakra hatolhatunk, mégsem mehetünk a végletekig, az idő határt szab nemcsak testünknek, de szellemünknek is. Hogy az idő börtön, ezt már más írók is ábrázolták – legmélyebben Nabokov egyik kedvence, Gustave Flaubert –, de a nabokovi idő különleges geometriának engedelmeskedik. „Gondolatban visszautaztam – gondolataim reménytelenül fogytak, amint haladtam – távoli tájakra, ahol valami titkos zsilip után tapogatóztam, csak hogy felfedezzem: az idő börtöne gömbölyű, és nincs kijárata.” Az idő érzékelése nyilván a világ első tudatos érzékelése is általában, de ki tudná megmondani, melyik az első, megmaradt élménye? És mennyiben tiszta élmény ez, melyet nem árnyal semmiféle későbbi visszavetítés, nem színez a későbbi tudat munkája? Nabokov nem sokat gondolkodik a kérdésen, gyermekkora első tudatosnak vélt benyomásait csodálatosan gazdag színvilágú képekben tárja elénk. Nem a hitelesség a lényeg, hanem a költészet, nem a tényfeltárás, hanem a tények megfestése. Vagyis nem autobiográfiát olvasunk, hanem regényt.