Családi kötelékek

Kosztolányi Dezső: Szabadkikötő

Írjon bárkiről, bármilyen korban, Kosztolányi sosem elsősorban a művész, hanem az ember után kutat. Alábbi sorai mindennél világosabban árulkodnak erről: „Shakespeare évfordulóján ösztönösen valami emberi jel után kapunk. És – különös szeánsz – a testét idézzük. A szelleme, melyet betűkben őrzünk, csordultig töltötte koponyánkat és szívünket. Elepedünk egy kis közelség után.” Ez az epedő vágy táplálja Kosztolányi eszszéit. „Ki volt ez az ember?” – minden tanulmányában ez a legfőbb kérdése. Kosztolányi valami nagy családi összejövetelnek tekinti a világirodalmat, ahol a meghívottak lehetnek bár féltehetségek vagy zsenik, kicsinyesek vagy fejedelmien nagyvonalúak, esendők és ügyetlenek, mégis egyetlen hatalmasra duzzadt família tagjai, és az író mindegyikükkel intim viszonyban áll. Ezért voltaképpen mindegy is, mely korban élt, Kosztolányi, ha egyszer befogadta a családba, már apaként, de sokkal inkább testvérként beszél pályatársairól. Horatiusról például így: „Rendszerint az idő eltávolít bennünket embertársainktól, de ennyi idő már szinte meghittünkké, rokonunkká teszi őket. Érdekes, mégsem egy árnyat látok magam előtt, hanem egy embert, aki iránt – minden tiszteletem és bámulatom ellenére – végtelen bizalmat érzek.” Petroniusról, az egykor volt római szerzőről pedig úgy cseveg, mintha nemrég vált volna el tőle egy budapesti kávéházban, ahol holnap bizonyára viszontlátja majd egy kapucíner mellett. Már a kis esszé címe is jellemző: A latin Lipótváros. A század eleji Budapest és az ókori Róma kezet fog ebben a kis remeklésben: „Olvasás közben gyakran elmosolyodom a hasonlóságon, és megismerem a Néró-korabeli kérkedőkben, pazarlókban, őrjöngőkben a mai hadigazdagokat. Igen, ijedelmesen hasonlít egymásra a két kor.” Hogy mennyire, azt az apró esszé után három évvel, az 1922- ben publikált Néró-regényben igazolta Kosztolányi.