Kardos G. György regényei

A sültrealista

Kardos G. György élete kalandosan telt, vérbeli prózaírói élményekkel, bár e viszontagságok nagy részét nyilván megtakarította volna magának. 1925-ben született, költőként indult; első verseit Radnótinak mutatta, aki támogatta a pályakezdőt. Aztán a történelem mindkettejüket elsodorta, ráadásul ugyanoda: a jugoszláviai Bor munkaszolgálatos táborába, ám itt nem találkoztak. És életútjuk is másként alakult: Radnótit meggyilkolták, míg Kardos hajmeresztő bonyodalmak után Bulgáriába került, majd Törökországon át Palesztinába, ahol beállt a zsidó hadseregbe. Harcolt, tapasztalatokat szerzett, nyelveket tanult, aztán visszajött Rákosi Magyarországába. Nyilván kalandvágyból, ahogy remek kortársa, a humorista Királyhegyi Pál mondta volna. Legkivált irodalmi segédmunkákból élt, a győri színháznál volt dramaturg, újságíróként dolgozott, a rádiónak adaptált. Gyűjtötte az élményeket, mondhatnánk a későbbiek ismeretében.
És Kardos jól sáfárkodott életanyagával, ráadásul nem siette el az ábrázolást, első regénye az Avraham Bogatir hét napja csak 1968-ban, 43 éves korában jelent meg, ezt követte 1971-ben a Hová tűntek a katonák?, és az ekként növő ciklust A történet vége (1977) kerekítette trilógiává. Akaratlanul. Mert Kardos nem tartozott a hosszú távra tervező, megfontoltan építkező, az életművét tudatosan hizlaló írók közé. Sőt, voltaképpen írónak sem tekintette magát; feltehetően a harmincas években az Esti Kurírnál újságíróskodó apja hatására a zsurnalizmus iránt táplált olthatatlan szerelmet.