100 éve született Samuel Beckett

Minden elesendők

1969. október 23-án egy kis tunéziai falucska lerobbant házában megszólalt a telefon. Középkorú hölgy vette fel, rövid ideig beszélt, aztán odalépett a másik szobában éppen levelet író élettársához és ezt mondta: „Quelle catastrophe!” A nő, név szerint Suzanne Deschevaux- Dumesnil ekként adta tudtul az íróasztalnál tevékenykedő Samuel Beckettnek, hogy az 1906- ban Dublinban született férfi megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Nem tudni, mennyire igaz a történet, mindenesetre így írja le Deirdre Bair, aki 1978-ban az első nagy életrajzot publikálta Beckettről. Hogy április, avagy mégis május 13-án látta-e meg a napvilágot, arról tudomásunk szerint még ma sincs egyértelmű adat, maga Beckett a másodikat részesítette előnyben – hát igen, sosem állt tőle távol a legendagyártás. A Nobel- díj körüli helyzetet szinte komikussá teszi, hogy a svédek rettegtek: Beckett visszautasítja a kitüntetést, hiszen nem is olyan régen, 1964-ben már kudarcot vallottak egy szintén Párizsban élő szerzővel, akit Jean Paul Sartrenak hívtak. Félelmük részben alaptalannak bizonyult, hiszen végül Beckett kiadója, Jero?me Lindon vette át a díjat, melyet az író később szép komótosan szét is osztott tehetséges vagy annak vélt ifjú irodalmárok között. Beckett utólagos példát mutatott Sartre-nakimages/ Centenáriumára négy könyvet is piacra dobott az Európa Könyvkiadó. Ezt részben jól tette, részben tévesen döntött, már ami a kötetek kiválasztását illeti. Hogy Beckett összes színpadi művét (706 oldal, 3000 Ft) – köztük a nagyon korai, 1937-ben írt és eddig magyarul nem olvasható Eleutheria címűt – kiadták, ennek jelentősége vitán felül áll. Mert bár Beckett mindig is visszatetszéssel, némi önundorral nyilatkozott világsikert hozó darabjairól – különösen a Godot-ra várva tűnt számára ellenszenvesnek, melyet saját bevallása szerint pénzkeresési célból írt –, aligha kétséges, hogy ezek a művei a leginkább megközelíthetők és elfogadhatók a nagyközönség számára. Beckett legtöbbet játszott darabjaiban (a Godotimages/ mellett A játszma vége, az Ó, azok a szép napok! és Az utolsó tekercs a legnépszerűbb) mintegy szórakoztatóvá tette az abszurd dráma névre hallgató műfajt (bár az elnevezés jóval későbbi); a klasszikus társalgási dráma műfaját vitte a végsőkig, sátáni humorral parodizálva a modern, úgynevezett elidegenedett ember tökéletesen üres fecsegését, melyet kellemes csevegésnek szoktak nevezni. Beckett hősei többnyire mélyen megalázott, olykor a szó minden értelmében elesett véglények, a teremtés félresikerült termékei. Ők lépnek fel regényeiben is – és ne feledjük, Beckett elsősorban prózaírónak, no meg költőnek tartotta magát –, melyekben a drámákénál jóval radikálisabban számolt le és el a műfaj tradícióival. Nem véletlen, hogy első nagyobb lélegzetű, angolul írt könyvét (Murphy, befejezés: 1937) negyvenkét (!!) kiadó utasította vissza – Beckett öngyötrő kéjjel rendezte dossziéba a lemondó leveleket. Nem járt jobban Watt című, 1943–45-ben szintén angolul írott munkájával sem, csak 1953-ban tudta publikálni, ekkor is mindössze 1125 példányban! A prózai áttörést a Molloy, Malone meghal, A megnevezhetetlen című kisregényekből álló trilógia hozta meg, ezt most ismét olvashatjuk Romhányi Török Gábor fordításában, szép tördeléssel, reprezentatív kötésben (583 oldal, 3500 Ft). E ciklust már franciául írta, és tudatosan döntött a másik nyelv mellett: úgy érezte, hogy anyanyelve, az angol egyszerűbb, olajozottabb és ezért hazugabb, legalábbis könnyebb megoldásokra csábítja. Úgy vélte, hogy a nem tökéletesen uralt francia nyelv görcsösebb, „rosszabb” és éppen ezért hitelesebb ábrázolásra ad neki lehetőséget. A kísérlet sikerült, a trilógia egyike a század legelszántabb prózájának.