TEGYI ENIKŐ cikkei

  Tegyük a szívünkre a kezünket: nem csak azért megyünk múzeumba, mert kíváncsiak vagyunk, hogyan nézett ki Dzsingisz kán korában egy övcsat, kitanuljuk a perui cserépedények gyártási technológiáját, végignyomozzuk Vaszary János művészetének ilyen-olyan stációit, megtudjuk, a váci altemplomban talált múmiák közül hányban találtak tébécé-kórokozót. Vannak más szempontjaink is.

   Elsősorban persze ezért: a népszerű tudományos ismeretterjesztés a múzeumok működésének sarokköve volt és marad, nem vitás. Ám amelyik múzeum itt megáll, kapuján túl poros, kietlen folyosókat találunk halott tárgyakkal, ahol néhány szakbarbáron kívül más nemigen kering a termekben – mindnyájan láttunk már ilyet, kisebb városok helytörténeti múzeumai sokszor ebbe a kategóriába tartoznak. Ha elég vastagok a falak, negyvenfokos délidőben hűsölni azért ez a hely is megfelel.
   Amikor azonban vasárnap, egy finom ebéd után veszi az ember a kabátját, felkerekedik a családjával, s nem moziba, nem cirkuszba, nem kirándulni indul, hanem múzeum vagy galéria felé veszi az útját: élményt keres, csemegét. Mese nincs, ehhez először is kellenek a jól kitalált, szépen tálalt kiállítások, melyeknek már a címére felkapja az ember a fejét. Ugyanazokra a kancsókra, oszlopfőkre, festményekre ugyanis nem megy be kétszer. E téren a magyar műintézmények is egyre ötletdúsabbak: az Iparművészeti például még mindig megdöbbentően szép új kiállításokra valót képes előásni a saját raktárából, legyen szó Tiffanyról és Galléról vagy perzsaszőnyegről. Akinek nincs már elég meglepetés a saját tarsolyában, kér kölcsön: Hundertwasser nálunk unikum, Bécsben kevésbé. Monet-ra a párizsiak nem rohannak észvesztve jegyet venni, nálunk tömegesen. Amikor hazai, itt-ott lappangó anyagból sikerül mellbevágóan új válogatást összehozni, az komoly szakmai siker és tömegeket vonz – milyen népszerűek voltak a Vadak tavaly a Nemzeti Galériában!
   Ám az az igazság, hogy a múzeumok ezerféle vonzó járulékos szolgáltatással szállhatnak be a versenybe – ezt azonban a hazai műintézmények még csak most kezdik kapiskálni. Olyannyira, hogy a megújult Iparművészeti Múzeum nemrég csukta be a shopot, melyet az új állandó kiállítás megnyitásakor állított fel, mondván: minek az. Pedig azt a múzeumot szeretjük igazán, ahol mindenféle finomság vár, jól belakható, vonzó, kellemes hely – túl azon, hogy szépek a faragott madonnák, ötvösremekek, kínai lakkdobozkák a tárlókban.
   Fontos például a helyszín. A világ sikeres, nagy múzeumai rendszerint jó helyen találhatók: az amszterdami Rijksmuseumot – a budapesti Szépművészetihez hasonlóan – társadalmi vita után megfontoltan erre a célra építették fel a városközpontban; az új kortárs Leopoldsmuseumot a bécsi Burg főépületével szemben kikerülni sem lehet, mert belebotlik az ember; a londoni National Gallery a Trafalgar téren, a New York-i Metropolitan Museum a Central Park oldalában mind-mind központi, jól megközelíthető, vonzó helyen van. A Nemzeti Galéria jó helyzetből indul, egy várbeli séta mellé előszeretettel társít az ember kiállítást egy szép tavaszi napon – a gyereknek meg ott vannak a Hadtörténeti ágyúi, a l ő p o r t o - rony.
   Tudatosan központi helyen épült a Szépművészeti és a Műcsarnok, és működik az árukapcsolás: az egész család betérhet Picassót, Kandinszkijt, Kleet nézni, miután a gyerek kirohangálta magát az Állatkertben, Vidámparkban, Városligetben. A Művészetek Palotájának, és benne a Ludwignak ott a Duna-part, még biciklizni is lehet tárlat előtt és után; az Iparművészeti, bizony, már kissé „mozgássérült” a forgalmas és kietlen Üllői úton – s láthatóan nem érti, hogy ezt valamivel ellensúlyoznia kellene.
   További lehetőség a múzeumi kávézó – nálunk sajnos egyes helyeken egyszerűen csak: büfé. Ahol a család fáradtan letelepedhet, szép helyen elfogyaszthat egy kávét, egy rétest, ad absurdum egy könnyű ebédet. A gyerek megkapja a kedvenc islerfánkját, amit a tárlat elején beígértünk neki, almalével, forró csokival – jutalmul, amiért nem akasztotta le Hundertwasser legszebb hajós metszetét a falról, nem kapta le a kiállított jogart a helyéről azzal, hogy most ő a király, s már a teremőr harmadik felszólítására előmászott a lóca alól. A Burghoz tartozó bécsi Lepkeházban elhelyezett múzeumi étterem például olyan kulináris és esztétikai élmény, hogy az ember az egész napot szívesen szervezi köré; a Hundertwasser-házban található Kunsthauswien üvegtetős belső udvarában élő fák, virágok dzsungelében szervírozott apfelstrudel ugyancsak vonzó középpont. A Kunsthistorisches Museumban a Munkácsy, Makart, Klimt festette freskók alatt elköltött Sacher-torta is képes még emelni egy Goya-kiállítás fényét. Tudja ezt a Kogart-ház: profin társítja a különlegességekre szakosodó, borkóstolókat, kulináris eseményeket kínáló éttermi részlegét jó érzékkel vezetett galériájához. Tanulja a Szépművészeti: az alagsorban eldugott sütik még nem az igaziak, de nyáron a Hősök terére néző oszlopcsarnok alá telepített kávézó már hozzátesz a benti élményhez, s a csütörtök esti zenés-táncos, vacsoraélménnyel is társuló eseményeken a nagyközönség is élvezheti az épület atmoszféri-kus adottságait, nemcsak a Márványtermet fogadásokra bérlő nagy cégek kiemelt ügyfelei. A Nemzeti Galériában a WC-be vezető út mellett elhelyezett asztalok, bágyadt szendvicsek, hervadt torták kínálta színvonalon lehet még emelni, a Ludwig kávézója a Dunára néz, van tere, levegője, bár nem elég finomak az ennivalók – viszont az Iparművészetiben semmi nincs.
   Apropó, kicsik: ha egy gyerekben az marad meg, hogy szülei rendre dögunalmas maratoni tárlatokon vonszolták végig, ahol neki se enni, se leülni, se semmihez hozzányúlni nem szabad, és még a teremőr is folyton ráüvöltött – elképzelhető, milyen lelkes múzeumlátogató lesz belőle, ha megnő. A Természettudományi Múzeum nem hiába kapta díjait: mind tárlatai kiállításával – az üvegpadló alá kreált korallszigetével, a plafonról lógó bálnacsontvázával –, mind a tárlatok mellé kitalált gyermekfoglalkoztatóival – a patagóniai dinók esetében óriás kirakós játékokkal, meglovagolható műanyag dinókkal, homokból kiásható csontokkal – példamutató műintézmény. A Szépművészeti sokat változott: rendre kiállít megtapogatható, levehető, bátran megmancsolható tárgyakat is, vakoknak és – gyerekeknek. Rengeteg az iskolásoknak szóló járulékos program, még szülinapi buli is rendezhető a patinás falak között – mennyivel jobb helyszín a McDonaldsnál. A MűPában rengeteg a hétvégi rendezvény kicsiknek, gyereknapjuknak tömegek hódolnak évről évre, s a Nemzeti Galéria GYÍK-műhelye, nyári táborai sem rosszak – már ha valaki tud róluk. A fő attrakció azonban a múzeumshop. Az ember gyarló: haza akarja vinni, amit látott – valamilyen formában. Kijön a tárlatról, beterelik a shopba, lelkesültségében máris vásárol. Lássuk be, Van Gogh íriszei az Arnhem üvegfalú csodagalériájában vett telefonregiszteren egy szempillantás alatt visszarepítenek Hollandiába, a Prágában beszerzett Muchanaptár merített papíron a Károly-híd míves eleganciáját árasztja, Hundertwasser- festménynél nincs szebb minta selyemsálon, kiváltképp, ha a Kunsthauswienben zsákmányoltuk. Budapesten az egyetlen igényes múzeumshop a Szépművészeti Múzeumé: a jelentős könyvválasztékon túl ott az összes sztár, Klimt, Hokusai, Van Gogh naptáron, pólón, noteszon és levélnehezéken, aztán ásványok és minikönyvek, világzene-CD-k imponáló választékban – okosan, magyar várakat, templomokat ábrázoló kiadványok is. Ma is megvehetők az elmúlt évek kiállításairól megmaradt „ereklyék”: a Zsigmond-tárlat emlékét őrző színes lúd- és strucctollak, az inka mintás fotóalbum, az ókor rajongóinak Anubisz-dobozka, római érmés ceruza – színes, vonzó, megszerezhető tárgyak kavalkádja. Láthatóan nagy a forgalom. A Nemzeti Galériában jó a könyves részleg – hervadt és koncepciótlan a felhozatal selyemsálakból, art deco-utánzat kitűzőkből. Műanyag Operaház, Halászbástya, Mátyás-templom helyett a magyar kézművesség, iparművészet teljes skálájára lenne itt igény, s akkor nem a könyvtár udvarán álló nénitől vennék a turisták a matyó terítőt. A Természettudományi szenzációs kínálatot tart gyerekek számára igéző ásványokból, kagylókból, hasznosságokból. Az Iparművészetiben a tárlatokhoz készült saját kiadványok porosodnak a pénztár mögött a polcon – a boltot, mint láttuk, becsukták.
  Nyitni kell. Érdemes.

Önsorsrontó, a nemzethalál gondolatával szívesen eljátszó hajlamunk újabb fellobbanásának is érezheti az ember, hogy épp Dzsingisz kánról és ivadékairól, valamint a nekik „köszönhető” tatárjárásról nyílt nagyszabású tárlat Nemzeti Múzeumunkban. Rettenetes szemöldöke alól figyel minket a nagy mongol vezér a plakátokon, vad hordák robognak szilajon a kiállítótermek előterében elhelyezett színes kivetítőkön – őseink félelmével inainkban lépdelhetünk a tárlók felé.

  Ahol aztán kissé tanácstalanul álldogálunk. A hasonló kiállításokon megszokott szép edények, finom szőttesek, szobrok és edények helyett egy-két – jó esetben aranyozott – bronz övcsat, egyszerű ló-, tigris-, ökörábrázolat hervadozik a vitrinben. A falon elhelyezett fotókon a mongol puszták, sivatagok szikkadt, sivár képe. Felbukkan egy-két finomabb kézművesdarab – kelme, aranyozott ezüstszarvas, jellemző módon védelmi célokat is szolgáló aranydiadém –, ezekről rendre kiderül: rabolták, jobb esetben vették vagy békeajándékként, a nyugalom fejében kapták a korai tatárok, Kínából. A Belső-Ázsia sztyeppéin az i. e. 4. századtól bizonyíthatóan élő törzsek nyargalászó lovas népek voltak, ezért a letelepült életformával együtt járó tárgyi kultúra terén szemlátomást nem sok maradandót, kiállíthatót, dokumentálhatót hagytak maguk után. Láthatók még kezdetleges gyöngysorok, az egyik sarokban egy többméteres kőteknős, a 13. századból, a sivatagban álló eredeti pontos mása, másutt egy gránit kőszobor másolata – egyik sem az árnyalt ábrázolás tetőfoka.
   Bezzeg a szablyák. A lovaglóostorok. Az ötletes 13. századi agyaggránátok. A sulymoknak nevezett, ágas-bogas fémcsillag alakú, rejtélyes célú harci lelemények – én az ellenség lovai alá szórnám őket, részletesebb felirat nem ártana. A masszív öntöttvas kerékagyak. A nomád harci életmód lényegéhez tartozó tárgyak: lélegzetelállítóak. Ám nemcsak a fegyverek feltűnően gyönyörűek, hanem például az úti okmányként szolgáló hatalmas, cizellált pecsétek is. A míves pénzérmék. Kezd kézzel foghatóvá válni, mit jelent a történelemleckékből ismert tény, hogy Belső-Ázsia pusztáinak törzseit összefogta, mozgékony, egységes birodalommá szervezte Dzsingisz kán, hogy aztán utódai, Ogodei és Kubilai alatt a 13. században a négy részből álló, fénykorát élő tatár birodalom Koreától Bécsig, Észak-Szibériától Perzsiáig és Pekingig terjedjen. Szemléletesen kirajzolódik az útleveles futárok modern rendszerén keresztül mozgatott, hatékony közigazgatású ország képe, mely addig soha nem látott módon felvirágoztatta a világkereskedelmet.
   Mozgékonyság, gyorsaság, ütőképesség – ezek voltak az igazi kincseik. Érdemes megnézni a kiállított korabeli tatár harci öltözékeket: több száz, testre szabott, a ruhára akkurátusan felszegecselt vaslemezkéből állt a tatár páncél, minden lemezkét bevontak bőrrel vagy textillel – egyszerre elegáns és vagány öltözéknek tűnik ma is, túl azon, hogy remekül lehetett benne mozogni. Szívósak és puhák a sok évszázados csizmák, kecsesek és bivalyerősek az íjak – toronymagasan a tányérok és fésűk, kezdetleges tükrök színvonala fölött. Ilyen felszereltséggel indultak a tatár seregek 1235-ben a Nyugat ellen, s értek 1241-ben Muhi, majd Pest alá, az ismert eredménnyel.
  A négy birodalomrész közül mi, sajnos, a többi hárommal szembehelyezkedő „szakadár” Aranyhorda útjába kerültünk – az oroszok háromszáz évig nyögték igájukat, amerre jártak, több száz ezer halott, pusztasággá változott táj kísérte fellépésüket. Ám a perzsa birodalomrész kultúráját bemutató tárlókban tompa fényű, lüsztermázas tálak, csillagalakú szépséges falicsempék láthatók – vágtató kék lovasokat ábrázoló mintájúak is szép számmal –, itt a tatárok lelkes építőkké váltak. Bár megőrizték a maguk nomád életvitelét, hagyták a helyi kézműveseket boldogulni, s a perzsa iszlám kor kiemelkedő remekei születtek uralmuk alatt. A kínai országrészben szintúgy: jól ismert sárkányos kínai porcelánok jelzik a helyi ipar zavartalan működését. A mongol birodalmi székhely, Karakorum afféle „multikulturális” központként otthonul szolgált mohamedán kereskedőknek és kínai kézműveseknek egyaránt – nem beszélve a tibeti szerzetesekről, kiknek hitét a hódítók felvették. Ha igaz, hogy minden népnek megvan a maga legalább tízperces szerepe a világtörténelemben, a tatár hordák a 13–14. században megtették a dolgukat: közvetítőkként felgyorsították a tudás, az ismeretek cseréjét keletről nyugatra, nyugatról keletre. Korszerű jelenség Dzsingisz kán. (2007. szeptember 2-ig)

 Könnyűtestű sertés 

  Az animációs vígjátékok kivételével a tévésorozatok filmfeldolgozásai (Starsky és Hutch, Hazárd megye lordjai) rendre elhasalnak a nagy vásznon, mert képtelenek kihasználni hőseik meglévő adottságait, és univerzális üzenettel előállni. A Simpson család alkotói viszonylag sokáig vártak az egész estés bemutatkozással, hiszen a tévéképernyőn később megjelenő Beavis, Butthead, valamint South Park városka lakói hamarabb learatták a mozis babérokat, a türelmes rajongók azonban nem panaszkodhatnak.
   Az 1989-ben indult, és azóta csaknem 400 epizódot megért sorozat a tévéképernyőn „csupán” a fogyasztáson alapuló amerikai életforma kritikáját nyújtotta, amikor egy olyan családot vezetett be a köztudatba, melynek működésében a „hamburgerkapitalizmus” minden kedvezőtlen mellékhatása kimutatható volt: a pazarlás, a nemtörődömség, a tudatlanság és a családon belüli szinte totális elidegenedés. A legnagyobb trükk (az egyszerűségében világbajnok animáción túl) Simpsonék furcsa fejformája, mely a néző számára megnehezíti az azonosulást a családtagokkal, és lehetővé teszi a lelkifurdalás nélküli, teljes élvezetet. Az átlagos néző (vagy legalább a szomszédja) ugyanis pontosan azokat a hibákat véti a mindennapokban, mint Homer, Maggie és csöpp gyermekeik, de ufókon röhögni mindig könnyebb, mint a tükörbe hahotázni. A legtöbbször kíméletlen humort persze enyhítette a feleségből áradó megértés és szeretet – mely számtalanszor megakadályozta a család felbomlását, vagy mondjuk egy nukleáris katasztrófa bekövetkeztét –, így mindenki nyugodtan dőlhetett hátra a fotelben: a társadalom alapsejtje sértetlen, a gyerekek szocializációja rendben zajlik, a GDP tovább termelődik. Egészen mostanáig!
   Matt Groening sorozatgazda és David Silverman rendező ugyanis olyan katasztrófadramaturgiát vittek színre, mely alapjaiban rázza meg a nézők fogyasztói biztonságba vetett hitét. Mint tudjuk, napjainkban nincsen fekete vígjáték világméretű veszedelem és átfogó USA-kritika nélkül, ezért az alkotók most minden követ, nukleáris hulladékanyagot és szereplőt megmozgattak: Homer Simpson önzéséből fakadóan Springfield puszta létezését sodorták veszélybe. Történik ugyanis, hogy a helyi tó szennyezettsége miatt a hatóságok lezárják a teljes partot, ám amikor Homer a rendeltetésszerű lerakatba akarja szállítani frissen beszerzett malackájának toronymagas hulladékát, kedvenc pékségében váratlan leárazást tartanak, ezért a nagy tumultust elkerülendő gyorsan a tóba önti a röfikakát. Nem is sejti azonban, hogy a korrupt Környezetvédelmi Ügynökség (Kövü) éppen egy ilyen szarvashibára vár, egy templomi jóslat értelmében ugyanis a salakanyag mutánsokat kelt életre a tó vizében, minek következtében a várost egy törhetetlen üvegbura segítségével hermetikusan elzárják a külvilágtól. Nem kell sokáig várni arra, hogy a teljes lakosság fáklyásmenetet képezve a Simpson család életére törjön, és hőseink csodával határos módon meneküljenek ki a bura alól, majd keressenek menedéket Alaszkában. Simpsonéknál tehát nem a családon belüli erőszak, hanem egy könnyűtestű sertés okozza a katasztrófát, ezzel is előrevetítve, hogy mi történik azzal az apával, aki gyermekei helyett egy kisdisznóval játszadozik (egészen pontosan a plafonon sétáltatja, és közben egy „pókmalacról” szóló dalt énekel), míg fiát a mélyen vallásos szomszéd árasztja el szeretetével. A szinte kötelező, csavaros cselekménybonyolítás mellett a Simpsons film igazi erénye a karakterek teljes kihasználtsága, a családban rejlő összes dramaturgiai erő kiaknázása: minden konfliktus a figurák jelleméből fakad, és minden megoldást a családon belüli interakciók buja hálója szolgáltat. A recept tehát nem változott – az egyéni hülyeségen csakis a közösségi jóakarat segíthet, így a történet végére Homerből is a város hős megmentője válhat, annak ellenére, hogy ő élete végéig egy alaszkai kocsmából akart seggen csúszva részegen hazatérni. A Simpson család hazai körülmények között minimum egy konyhai falvédőt érdemelne, Amerikában viszont a népművészet mozivásznat jelent, úgyhogy tulajdonképpen minden a helyére került.
  CSILLAG MARCI

„images/és akkor megérkeztek az inkák” – hirdeti kellő drámaisággal a Szépművészeti Múzeum homlokzatán a felirat, mely ügyesen megkerüli azt a feladatot, hogy pontos címmel jelölje az új kiállítást.

  Zömmel nem inka tárgyak láthatók ugyanis a tárlókban: a 15. században kialakuló inka birodalom csak a végső felvonása az egymást követő, egymásra épülő andesi kultúrák háromezer éves történetének, mely most a tudomány jelen állása szerint átfogó igénnyel követhető nyomon. Chavin, huari, moche, inka „főnökségek”, államok, stílusok egymásra rétegződéséről, folyamatos integrálódásáról beszélnek a tárgyak, melyekről összefoglaló jelleggel csak annyi állítható: az ősi Peru területén találták őket.
   Őszintén szólva igényel némi erőfeszítést az „inka” kiállítás. Aki csak bekukkant, s végigsuhan a két óriási termen, aranyat és ezüstöt keres, mint annak idején a konkvisztádorok, csalódottan szembesül a sok vörhenyes agyagkorsóval. A színesre festett piramisbelső- rekonstrukción esetleg megakad a tekintete, leül egy kicsit a tévé elé, ahol Machu Pichu felhőbe vesző romvárosát, vagy a nap „csapdába ejtésének” inka módszertanát mutatják be (kellemes hűvösben), megáll egy percre a hangzó pavilonnál, melyből inka monda szól – és végzett, mehet. Kilószám mérhető aranykincsekre senki ne számítson: az inkák aranyának nagy részét már a spanyolok által földre sújtott Atahulpa inka uralkodó váltságdíjaként, úgy 11 tonna beolvasztott tömbarany formájában elvitték a hódítók, s egy csapással – úgymond – megteremtették a spanyol világbirodalom gazdasági alapját. Miniatűr arany- és ezüsttárgyak szórványosan felbukkannak a kiállításon, jellegzetes négyszögletesre stilizált fejű, nagy fülű, gyermekarcú figurák, egy-két arany-türkiz melldísz, orrdísz, fülkorong – ennyi maradt.
  Akik azonban veszik a fáradságot, és végigolvassák a nem kevés ismertetőt, feliratot, kultúrtörténeti magyarázatot, elidőznek egyegy ősi kerámia, szőttes, szobor előtt, lassan ráhangolódnak egy, az európai életfelfogástól nagyon különböző létformára, életr i t m u s r a . Megáll az ember rögtön az egyik legelső, amúgy i. e. 1200 körül készült, finom csigavonallal, kígyófejjel díszített, cinóbervörös belsejű chavin kőedény előtt. Elképzeli, mégis mennyi ideig ütögethették kemény kövekkel, koptathatták homokkal és vízzel – mint írják – gyakorlatilag eszközök nélkül, míg a tárlóban látható harmonikus, szép, míves tárgy előállt, s fejet hajt a teljesítmény, a türelem, az anyag iránt tanúsított alázat előtt. Végignézi, hányféle pompás, egyedi, sugárzóan ötletes alakot ölthet a térség jellegzetes használati tárgya, az egyszerű háztartási kiöntőedény háromezer éven át anélkül, hogy lényegét tekintve változna, a tárgyi kultúra meglepő stabilitásának, megtartó erejének bizonyságául. Bájos, meghökkentő, gyönyörűséges minden, jobbára vastartalmú terrakotta agyagból készült darab, van zenélő „fütyölős”, vad sámánarccal díszített, vagy éppenséggel az Andok csúcsait formázó ágas-bogas edény (egyik ormáról áldozatul épp levetnek valakit, a szent feladatra megfelelő királyi származású, garantáltan tiszta sarjatimages/). Található a tárlókban erőteljes jellemrajzot mutató kifinomult portréedény, a nyakán halottakból kikelő rovarok jelzik minden földi halandó sorsát és végső állapotát – a térség hitvilága szerint a testből légy formájában távozik a lélek. Élet és halál, rítus és zene hatja át egymást minden pohár vízben, melyet ilyen edényből öntenek, használói irigylésre méltóan éltek pillanatról pillanatra egyszerre a földön és az égben, táplálták testüket és lelküket. Láthatók végtelenül egyszerű földművelő eszközeik – igavonó állataik nem voltak. Puritán faásóval, valamint hatalmas közös munkabefektetéssel, és hihetetlen – számunka nyilván ismeretlen – szervezettséggel olyan fejlett öntözéses teraszos művelést valósítottak meg, mely ellátta élelemmel az inka korban legalábbis több ezer kilométer hosszan elnyúló birodalmat. A mindenkire kirótt nehéz napi robotot viszont evéssel, ivással és zenével társították – örömben töltötték. Halálhoz való viszonyukról regél egy hatalmas, ágaskodó, életteli pénisszel felruházott csontvázszerű, csupasz koponyájú aszott testet ábrázoló kis szobor: lét és nemlét váltakozását, ősi ritmusát ábrázolja, kissé meghökkentő tárgyiassággal – voltaképp végtelen bölcsességgel.
   Nem csoda, hogy életteli, meleg földszínekben parázslik szőttes és edény, gyermeki derűvel vigyorog a mintákon a halhatatlan macskaisten, a négyzetekből nagy gonddal összevarrt, egy életen keresztül viselt tunika – végezetül szemfedő –, az uncu egész kompozíciója az ellentétek egységéről, egymást harmonikusan kiegyensúlyozó mintákról és színekről szól. Ami ránk maradt, nem arany, de attól még kincs. (2007. május 18.–szeptember 9.)

 Csővázas székekkel rakták tele a Ludwig Múzeum egyik szintjét: tervezőjük az a nagy szemű, langaléta fiatalember, aki nyeglén egymáson átvetett lábakkal ül egy maga álmodta ülőalkalmatosságban a bejárattal szemben felfüggesztett fotón. Marcel Breuer, azaz – mert magyar volt – Breuer Marcell születésének századik évfordulójára készítette világot bejárt tárlatát a németországi Vitra Design Museum, amely most érkezett el hozzánk.
  Breuer Pécsett született 1902- ben, otthagyta a bécsi Képzőművészeti Akadémiát, s beiratkozott a weimari Bauhaus-iskola asztalosműhelyébe. Először bútortervezést tanult, majd meghívták tanárnak. Kisvártatva jött a nagy áttörés: az első vásárlóról, Vaszilij Kandinszkijről elnevezett Vaszilij-szék, a B3-as típusjelű bútor, melyet mindmáig gyárt a Thonet-cég. S melyet egyébként Adler biciklije nyomán alkotott a mester: ha a hajlított csőváz ilyen jól bírja a terhelést, ülőbútornak is megfelel, olcsó és praktikus, gondolta Breuer. Az eleinte acélból, majd alumíniumból, rétegelt fából készült Breuer-bútor lényege mindvégig a konzolos erőmegosztás: a terhelés folyamatosan áramlik szét az alátámasztás minden pontján. Gondosan végigmustrálhatók a tervező bútorkísérletei, a vérvörös textillel fekete fából készült afrikai hatású kezdeti felnőtt- és gyerekszékek, a szemlátomást kényelmes, ergonomikusan hajlékony alumíniumcső bútorok, karfával és anélkül, vidám, bohókás, kissé strandszékre emlékeztető variációk is. Láthatók Breuer rövid angliai tartózkodásának termékei, a rétegelt fabútorok, némileg fakutyaszerű íróasztal és szék, egymásba csúsztatott modernista fasámlik – teherbírásuk jóval meghaladta a tömörfa erejét, szilárdságát. Szemügyre vehetők az egyszerre nagystílű, fantáziadús és funkcionális Bauhaus-enteriőrök, a falakon elhelyezett fotókon.
  Breuer igyekezett hazatelepülni a harmincas évek elején, ámde a magyar hatóságok Bauhaus-bizonyítványát nem ismerték el diplomaként. Elfogadta hát Walter Gropius invitálását a Harvard Egyetem katedrájára: kisvártatva keresett villaépítész lett az Egyesült Államokban, virtuóz monumentális középületei alapján pedig 1968-ban a Time magazin beválasztotta a modern építészetet meghatározó 13 legfontosabb alkotó közé. Megint hazatért, 1970-ben még díszdoktorrá avatják a Műszaki Egyetemen, s sokan igyekeznek, hogy végre megrendelést kapjon Magyarországon is – a forráshiány, a szabott feltételek mindet meghiúsították. New Yorkban halt meg, 1981-ben.
  Így aztán a sok termet kitöltő, időnként lélegzetelállító fotók, szakszerű elemzések, hófehér makettek csupa külföldi munkát mutatnak be. Legkevésbé a kényelmesen elnyúló, fekvő téglatest alakú családi házak látványosak, a hatalmas, szögletes üvegablakaikkal – jól mutatják viszont a Bauhaus-ökonómia ismérveit: a puritán vonalvezetés, az egyszerű praktikum, a formai fegyelem igényét. A háborút frissen megnyert Egyesült Államok nagyságát, tér, levegő, anyag és pénz korlátlan bőségét hirdetik már a monumentális középületek, melyeken Breuer ismét csak alkalmazhatta kedvenc konzolelvét, az Amerikai Művészet Whitney Múzeumának hatalmas betonkolosszusát, méhkaptárt formázó bevásárlóközpontot – kristályformákkal megtört hófehér betonfelületeket. Pályája csúcsai azonban a szupermodern, költői és virtuóz formákból megkomponált katedrálisok: a lendületesen redőzött nyers betonfalak, a derékszögű vasbetongerenda-rácsok, könnyed héjszerkezetek, festett üveggel kitöltött hatszögekből álló vasbeton méhkaptár. Mezőre néző szellősen áttört monstre betoncsipkét, égbetörő, soktonnás, mégis légies formákat mutatnak a fotók azoknak, akik kíváncsiak, mi mindent tud kifejezni a beton – fenséget, szellemet, könnyed játékosságot – ha valóban zseniális alkotó bánik vele.

Ritkán láthatók absztrakt kínai festmények székesfővárosunkban. Most igen: T’ang Haywen a főleg Párizsban alkotó, három kis teremben. A zen buddhizmus szikár-bölcs életszemléletét idézik a szürke kőkupacok a sarokban, a mester gyökereit pedig a Fujian tartománybeli Amoy hatalmas látképe a falon. Itt született 1927-ben T’ang Haywen, itt tanította őt az első vonásokra a nagyapja, aki még a császári közigazgatás hivatalnokaként tökéletesen forgatta az ecsetet. Majd párizsi tanulmányait követően élete során egy remete rendületlen aszkézisével alkotott a művész. Minden áldott nap hat órán át készítette meditatív tus- és olajfestményeit – a nyugati világban, nyugati nézőknek.
   Elvben az összes, Cím nélkül elnevezést viselő, két összeillesztett sárgásfehér papírra zömmel fekete tussal készült monokróm „diptichon” – tájkép. A zen buddhista festészet hagyományai szerint azonban a tájkép nem a fizikai valóságot ábrázolja. Még ha jól kivehetően hegy magasodik, víztükör csillog is a képen, az a természet misztikus forrásából, a taóból kiáradó, a világot átható, egymást kiegészítő erőket ábrázolja. A kifejezhetetlen, örök, teremtő valóságot, annak felszínen és felszín alatt munkáló erőit.
   Első pillantásra sárgás alapon fekete krikszkrakszoknak tűnnek T’ang mester merész, lendületes ecsetkezeléssel papírra vetett spontán tusfoltjai; visszahőköl az ember a küszöbön. Ezekről a kalligrafikus, kínai írásjegyeket is beépítő fekete-fehér ábrákról először egyszerűen lepattan az absztrakt művészetben is színekhez, dinamikus formákhoz szokott nyugati tekintet. Pár mély lélegzetvétel, újabb nekirugaszkodás – aztán egyszer csak rátelepszik az emberre valami furcsa csend. Megáll az első kép előtt. Kapaszkodót keres az értelem, s lassanhalkan, mélyről feltörnek a képek nyomán az érzések, gondolatok. Elmosódó szürkés foltok, vízszerű tükröződés – mintha mocsár, lápvidék ingoványos világát ábrázolnák a festékfoltok, fölötte azonos, bizonytalan minőségű ég, csak csenevész zsombékszerű formák törik meg az egybefüggő, egységes szubsztanciát. Ősi mintázatok, összefüggések kezdenek kirajzolódni a másikon: kaotikus indulatok vezethették az ecsetet, erőteljes, dühödt vonalak szabdalják a felületet, a rendezetlenség, az ősrobbanás előtti megsűrűsödött anyag tükröződésének tetszik a kép. Lassan lehetséges értelmezést nyer a fekete-fehér először sivárnak tűnő, fegyelmezett kontrasztja: az üresség és a fizikai világ, a mindent átható csend és a benne megjelenő hang, a könnyed, éteri szellemi és a vigasztalanul anyagi kettőséget érzékeltetik egyszerre az egymásba játszó, kavargó formák.
   Gömbölyödő, magukba fogadó alakzatok gomolyagából kiszakadó sok kicsi, saját útjára kelő részecske – a női princípium lényege. Sok vízzel feltett, szétfolyó szélű megannyi „paca”: sok-sok elemi rész, mozgásban. Találkoznak, párba állnak, némelyikük csoportot alkot, vagy épp kiválik a többi közül, lebeg egymagában, indul a másik felé – úton van. Levéllé- szárrá-virággá vagy talán ízületeken át testrészekké kapcsolódó formák – voltaképp egylényegűek. Hebehurgyán csapongó vonalak és pöttyök, valamint hajlékonyan egymásba fonódó organikus rendezettséget nyerő fekete hullámok együttállása egyetlen síkban, mintegy kétfajta létállapot. A mindenség harmonikus körében helyet foglaló – és azon kívül rekedő formák. Felhőszerű halványszürkévé sűrűsödő éteri tér, feketévé nehezülő, lefelé terjeszkedő felhő, az összefüggő fekete masszából a semmibe aláhulló sűrű, koromfekete anyagi részek – metamorfózisok. A semmiből érkező, rövid függőleges állóvonalakba ütköző, azokat széttördelő egyetlen elsöprő energiájú vonás. A teremtés lényege, a természet működési elve, racionális elmével felfoghatatlan misztikája lüktet, lélegzik a papíron, valami kérlelhetetlen, emberen túli rendet alkotva. Közös ősminták, melyeket valahonnan a kollektív emberi tudattalanból hívnak elő a képek, a mester szándéka szerint: a nyugati szem, szív megnyitására.
   Az utolsó teremben, még mindig Cím nélkül, az ősi ritmusú, hullámzó vonalak mellett visszafogottan megjelennek már a színek is, érett talajbarna, sugárzó napsárga, harcos-vörös, vízkék és fűzöld, egymásnak feszülve, vagy egylényegűen, önmagában. A durva anyag gomolygó, robbanás előtti, közbeni, utáni fekete erővonalai, egy vulkán vörösével, vagy az éteri tér kékjével. Az ajtó mellett pedig higgadtan spirituális, erős belső vonzású türkizkék szövevény, mélységes nyugalom és harmónia foglalata.

Sajátos festészettörténeti találka: mesterek és kései tanítványok, klasszikus magyar festők, valamint a Sensaria Csoport ma alkotó tagjainak, pár egyéb meghívott művésznek hasonló témákra készült művei töltik meg a régi Ludwig Múzeum épületének teljes első emeletét. Régi, jól ismert képek és egészen friss keletű variációik lógnak egymás mellett a falon, feleselnek egymással. Letűnt időkből származó és kortárs látásmódok, stílusok ütköznek vászonról vászonra, témakörökbe rendezve – kor- és szellemtörténeti következtetéseket is bőven kínálva.

Áll egy kislány a névtelen erdélyi festő 1755-ben született képén, spanyol infánsnőket felidéző merev, sötét kompozícióban, kifejezéstelen, savószínű arccal, bizonytalan, inkább felnőttekre jellemző testarányokkal, nehéz ruhában. Kezében a hatás kedvéért odabiggyesztett rózsa. Fogalma sem volt a kornak arról, milyen valójában egy gyerek, vitázik vele Sudár Péter tavaly született műve, szintén egy kiskorúról: kissé széttúrt ágya szélén ül a kisfiú, világos, derűs színű ruhában, barátságosan összekuporodó macska mellett, kezére felhúzta apja cipőjét – a felszabadultabb gyermeki létezés foglalataként. Egy másik vita: Benczúr Gyula a 19. században nagy, kerek szemű, kerek fejű, tekintetünket riadtan kutató bájos lényekként ábrázolta a gyerekeit – Szenteleki Gábor Zsolt ránézett egy kisfiúra és megfestett valami sokkal nyugtalanítóbbat: a mérges, elégedetlen gyerek frusztrált agresszióját, a harag expresszíven sötétlő vörösével arcán, ruháján. Ferenczy Károly kődobáló fiúi kitérdelt gatyájukban, mezítláb a társadalom kitaszítottjai, kissé elveszetten merednek a kép terén kívül eső, szürke párába burkolózó távolba. Kondor Attila kiabáló vörösbe, sportcipőbe, baseballsapkába csomagolja saját fogyasztói társadalomból érkezett kis kődobálóját, ám arcára dokumentarista realizmussal odafesti ugyanazt a kutató tekintetet – ugyanazt a tanácstalanságot.
   Sorjáznak a témák, pereg a párbeszéd – értékvesztés, kiábrándultság, egykori ideálok prózai szertefoszlása a Csoport szinte egyöntetű diagnózisa, olykor szellemesen kiforgatott, olykor prózaian kiürülő formákban. Mit jelent a nő? Lotz Károly sokszor lefestett nevelt lányának hamvas üdeségére Szabó Péter ennyit mond: hasonló titkokat rejtő, szép leányfej csakis egy szétázott freskó maradványa, a régmúlt relikviája lehet, kontextusát vesztve, háttér nélkül létezhet – ezt festette meg. Réti Istvánnak a ragyogó bőrű cigánylány érzelemgazdag, sugárzó színekben jelent meg – Megyeri Horváth Gábor rafináltan félfedetlen, kiégett prostituáltakat lát már csak helyén. Ferenczy festményén a mester, a férfi még hódolattal teli táncmozdulattal állítja be dús idomú modelljét, ihlet, eszmény, szépség forrását – Lajta Gábor asszociációja erre egy orrát fújó prostituáltnak már hátat fordító, nadrágját igazgató férfi, nyers vörös háttérben.
   Csernus Tibor bibliai képeire adott válaszként eltűnik a dráma, eltűnik a túlvilági fény, maradnak a realisztikus részletezettségű testek, földhözragadt történések, harsány színek. Ferenczy nemes és ritka, átszellemült amarilliszeit és káláit napjaink csendéletében felváltja az utcai stand fényképszerűen tárgyszerű, korrektül megörökített rózsatömkelege. Mi lett a tájjal? Szinyei-Merse Pál finom, arisztokratikus Majálisának domboldalát ellepték Konkoly Gyula tomboló életkedvű, oroszlánokkal bulizó, napszemüveg mögé rejtőző monokinis lányai, a harsogó rózsaszínű hús, rikoltó zöld háttérben. László Dániel lefestette Csontváry Selmecbányáját – az előtérbe helyezett piknikasztal, vörösboros poharak egyetlen jól sikerült gesztussal élvezeti cikké fokozzák le a kisvárost. Ember és táj biztonságot adó vagy költői egysége rég tovatűnt: felparcellázott, palánkkal elválasztott magánkertekké vált az a határtalan, gomolygó felhők vigyázta természet, melybe Szinyei léghajója valamikor felszállt – műanyag kék felfújható pancsolómedenceként tükröződik vissza a forma Ferenczy Zsolt ironikus képsorozatán, amelyen hol betonbunkere, hol kastélyszerű tujasora, hol ciprusligete van a szomszédnak.
 A felhők azért még megmaradtak.

Tiffany és Gallé – a századfordulós üvegművészet két géniusza, amerikai, illetve francia nagymestere. Az Iparművészeti Múzeum pedig a világ egyik legterjedelmesebb art nouveau üveggyűjteményének büszke birtokosa, ötvenhat, illetve negyvenkét üvegtárggyal az említettekől, és utoljára tíz évvel ezelőtt rendezett nagy szecessziókiállításra porolta le őket.

Most elegáns sötétkék bársonydrapériával leválasztották a földszinti kerengő egy részét, és mind egy szálig kipakolták kincseiket: finom megvilágításban sugároznak, ragyognak, derengnek a törékeny kis remekek a tárlókban; tompa, aranyos fényű, finoman egymásba futó színek, kecses tárgyak az egyik, frank szenvedéllyel csavarodó organikus formák a másik alkotó neve alatt. S hogy tanuljon is valamit a látogató, külföldi és magyar kortársak, követők munkáiban kutathatja a vándormotívumként továbbgyűrűző ismerős hangulatokat, érzelmeket, formákat – technikai bravúrokat.
    Az akkor élénk nemzetközi kapcsolatokat ápoló Iparművészeti Múzeum időben eszmélt, és az 1889-es párizsi világkiállítást követően tiszta forrásból, Franciaországból kezdte vásárolni ezeket a műtárgyakat. Ajándékba is kapott vázákat, tálakat, dr. Fettich Ottó bakteriológustól vagy Wartha Vince professzortól, az ötvenes években pedig szép számmal érkeztek – diszkrét fogalmazásban – az „állambiztonsági beszállításból” származó szépségek. Összeállt a gyűjtemény. Ám még mielőtt az első tárló kék-zöld-arany, jellegzetes pávás Tiffany-üvegei elé járul az ember – ezer közül kitűnnek –, előbb tiszteletteljes főhajtás a határait 1854-ben megnyitó Japán, s az ennek nyomán világszerte tért hódító művészeti divat, a japonizmus felé. A bejárat melletti sarokban szerényen megbúvó kis szekrény aranyfelületű maki-e lakktárgyai, dobozkái mutatják, honnan vándorolt a temérdek madár és szitakötő, fa, levél, inda és virág a szecessziós üvegcsodákra.
    A tárlókban aztán kecses, törékeny formák, finoman egymásba futó színek, stilizált levélkék és pávatollak, sejtelmesen csillogó lüszterfény – vázák, kancsók és piperetárgyak, a különleges Tiffany-költészet megannyi hibátlan foglalata. Egységes, kiérlelt formavilág: legyen szó kísérleti Láva-üvegekről, a híres Páva-üvegekről, erőteljesebb aranymázban csillogó talpas tálkákról és palackokról, a kitárulkozóbb színvilágú, nyitott virágszálat formázó díszkelyhekről, esetleg a kalapált és vésett, sárgaréz berakású ezüst piperekészletről. Valamennyi készítését személyesen felügyelte a mester, a híres New York-i ékszerész világot járt fia, aki bútorokkal kezdte, később jutott el az üvegtárgyakig és jellegzetes üvegmozaikból készült asztali lámpákig.
    Széttartóbb formai kísérletekről mesélnek a Gallé-üvegek: előfordulnak monumentális, már-már barokkosan túldíszített vázák, öblös krizantémos alkotás, látható Victor Hugo ihlette, égbe törő, üvegbe fogalmazott drámai költemény. Van itt kissé dagályos kobaktök váza kidudorodó fényes rózsabogarakkal, és díszes perzsa motívumokkal telepingált füstszínű üveg. Az alabástrom hatású, matt üvegbe komponált stilizált növényekben talált magára a mester, egy-egy markánsan fáradt, rozsdabarna őszi fából kibontott sejtelmes-borongós dísztárgyban, japánbirsből megálmodott vázában, púderrózsaszín alapra lehelt hamvas ibolyakék virágokkal átsimított fedeles dobozban, szinte anyagtalanná átlényegülő könynyed remekekben. Szemlátomást azonnal továbbgyűrűztek Gallé formai leleményei a kortársak munkáiban, a Daum-gyár visszafogott szépségű, opálfényű darabjaiban éppúgy, mint néhány nagyon lila, nagyon szőlős tárgyban, kiálló csigában. A magyar Sovánka István is komponált tompa fényű anyagból elősejlő, Magyarországon honos vadvirágokkal díszített üde, tavaszi üvegeket, és kissé vad őszi lombos réteges üveget, Gallé nyomán. Ki sejtette, hogy Rippl- Rónai fantasztikus mély tüzű, drámai lilásfekete, tulipán alakú vázát is tervezett Andrássy Tivadar gróf ebédlőjébe?
    Aki nem tudná, mi az a réteges üveg, tekintsen a falra: mit tesz a tárggyal a beledolgozott felcsavarodott üvegszál (séta vissza a vonatkozó Tiffany-remekhez), mi az a sugarasan repedezett lüszterperem (pár lépés rézsút oldalirányban), mi a króm-aventurin üvegfonal, megint csak a híres pávás vázán, s hogyan készül a kékesarany, zöldarany lüszter a türkizpávakék palackvázán (megint vissza az első tárlóhoz).
    A szemközti falon elolvasható, hogyan gyártott Pantocsek Valentin Leó „íriszes üveget” még a Tiffany-tárgyak diadala előtt: a gyöngyházfényű üveggel világkiállítási érmet is nyert – előtte a tárlóban ott lapulnak a hazai előfutárok. A terem végében viszont Róth Miksa kecses és hajlékony vadrózsával, nőszirommal díszített üvegablakai viszik tovább a Tiffany-lámpán megcsodálható technikát, akárcsak Gothrie és Wells műhelyének jóval fegyelmezettebb, szigorúbb, skót bogáncscsal ékes glasgow-i ablaktáblái. Mint az utolsó tárló mai kísérletei mutatják, az üvegművészetben vissza-visszaköszönnek Tiffany és Gallé opálosan derengő bodzái és orchideái – a jelek szerint mindmáig.

Történelemkönyvekből rémlő nevek, dátumok, kastélyok és várak – az ember azt hiszi, tudja, kik azok az Esterházyak. Az Iparművészeti Múzeum most a kismartoni Esterházy Magánalapítvánnyal közösen pompás tárlatot rendezett a nagynevű történelmi család évszázados műgyűjteményéből.

Az aranycsipkékből „szőtt” serlegek és díszpajzsok, ezüstfonállal kivarrott páncél alá való ingek és dolmányok, hajó alakú esküvői násfák formájában most érzéki benyomást szerezhetünk arról, hogyan festett, mit jelentett a tárgyak kézzelfogható nyelvén a sokat emlegetett történelmi nagyság. A sok bíbor, bársony, ékszer és bútor részben a család Fraknó várában őrzött magánkincstárából, valamint az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből érkezett. A nálunk őrzött kincsek valamivel hányatottabb sorsúak: a háború alatt az Esterházyak Titok utcai palotájának pincéjében lapultak, ahol viszont bombatalálat érte őket. Négy év múltán ásták elő őket a romhalmaz alól.
  Csak úgy zúdul a sok tudnivaló. Kiderül, hogy 1612-ben kérte Esterházy Miklós II. Mátyástól Munkács várát, s 1669-ben alapított akkorra már országrésznyi birtokaiból oszthatatlan, egyenes ágon öröklődő családi hitbizományt Esterházy Pál – Galánta, Kisvárda, Pápa, Csobánc, Kismarton, Léka már mind ott van a listán. A két dátum között eltelt pár évtized a család viharos felemelkedésének időszaka. S mint minden dúsgazdag arisztokrata család a barokk korban, hatalmukat hangsúlyozandó, műgyűjteményt alapítottak ők is: a török elleni háborúra épült, később harcászati jelentőségét vesztő Fraknó vára lett a családi ősgaléria, az európai manierista, barokk iparművészet legkitűnőbb műhelyeiből származó szépséges alkotások „házimúzeuma”. Egyben az egyetlen a barokk kor hazai gyűjteményei közül, amely épen átvészelte az évszázadokat. Közülük látható most 131 műtárgy.
  A smaragddal, rubinnal, türkizzel kirakott 1600-as évekbeli díszkardok, dísztőrök, Boroszlóról, Augsburgból, Prágából,
  Bécsből származó, gyöngyházkagylóba épített vagy násfákkal díszített serlegek, díszkulacsok szépek, sőt: nagyon szépek. Ennél is érdekesebb, ahogy tárlóról tárlóra nyomon követhető a családtörténet. Rögtön kiderül, mi kellett az olajkép alapján büszke tekintetű gróf Esterházy Miklós gyors érvényesüléséhez. Megkerülhetetlen volt a hadisiker: a boszniai pasa ellen 1623-ban aratott vitathatatlan győzelem Érsekújvárnál, a megszerzett tekintély, amelyet még ellenfelei, az erdélyi Bethlen Gábor vagy I. Rákóczi György is elismertek, s amely alapján 1625-ben a soproni országgyűlés nádorrá választotta a grófot. S kellettek az egymást követő jövedelmező, sokszor tárgyalásokkal, diplomáciai megbeszélésekkel egybekötött házasságkötések – mellesleg mind remek alkalom kuriózumszámba menő arany-ezüst ajándékok „begyűjtésére”. Az első, félhomályban úszó terem közepén kiterített hatalmas, I. Tahmasp perzsa sah udvarát ábrázoló, ma is világritkaságként számon tartott 16. századi iráni selyematlasz falikárpit jól érzékelteti a család gyarapodó tekintélyét és vagyonát. Maguk is készíttettek tárgyakat, a család címerállatával, a kardos griffel díszített, ékkövekkel kirakott díszpajzsokat, például.
  Különlegesen szépek a kiállított öltözékek, a méregzöld olasz bársonyból, aranyos isztambuli selyemszövetből készített menték és dolmányok, tele aranyozott ezüstfonalból készült gombszárakkal, magyar paszománnyal – szemlátomást erős izomzatú, szálfa termetű férfiakra illő harci ingek, esküvői d o l m á n y o k . Noblesse oblige: a vezekényi csatában a család négy tagja halt hősi halált, köztük a 26 éves László gróf, kinek alakja, felmagasztosuló bukása köré jó magyar szokás szerint terjedelmes kultusz kerekedett – mint a szomorú eseményt megörökítő hatalmas augsburgi dísztál mutatja. Dísznyergek, lehelet finomságú aranytegezek, sötétlila selyembársony alapra dolgozott ezüstrátéttel ellátott gyönyörű díszlótakaró, fantasztikus ékkövekkel, ötvösmunkával díszített, hímzett bársony „lópokrócok” – jól érzékeltetik az életmódot.
  A szintén nádori címet viselő Esterházy Pál például inkább költeményeket írt, zenét szerzett, – s a rebellis magyar főurak elkobzott vagyonából szorgosan gyarapította a fraknói gyűjteményt, immár hercegként. Esterházy III. Pál Antal a napóleoni háborúk idején, a bécsi kongresszuson diplomataként szerzett megbecsülést magának és a családnak, a Monarchia angol nagyköveteként képviselte a régió érdekeit – mint a IV. György képmásával ékesített szelence is bizonyítja. A kor ízlésvilágát a Bacchus diadalát hirdető bizarr arany asztali batárok, vagy az akkoriban nagy ritkaságszámba menő valódi strucctojásból készült csillogóragyogó asztali strucc jól tükrözi. A Fertődön épült kastély eredeti belsőit mutató képek alatt kiállított, a fényképek alapján pontosan beazonosítható bútorok kiváltképp érdekesek, a harangokkalgólyákkal ékesített támlájú székek elképesztőek – a rokokó pompát pedig lassan felváltja a neoklasszicizmus iránti hódolat, a bútorok egyszerűbb, szigorúbb formavilága – amely azonban már egybeesik a család befolyásának lassú letűntével.

Legutóbb a Nemzeti Múzeummal karöltve rendezett pompás kiállítást a KoGart Ház, most a fennállásának ötvenedik évfordulóját ünneplő Nemzeti Galériát invitálta falai közé, A művészet arca, a művészek arca című tárlatra – eredeti elgondolással. Két évszázad művészportréiból, önábrázolásaiból válogattak: elmélyült vagy vidám, erős, olykor erőszakos, szorongó vagy épp lelkesen kitárulkozó arcok társulnak a művészet-, zene-, irodalomtörténetből jól ismert nevekhez, megannyi jellem, karakter, személyiség – korszakról korszakra másképp.
    Az első szinten látható 19. századi realista képek még pontosan rögzítik az arcvonásokat, tekinteteket, a miliőt, könnyű lélekbúvárkodni. Donát János jó kiállású, kackiás bajszú, nyalka testőrnek ábrázolta Berzsenyit, talán csak a szempárból sugárzó koncentrált figyelem sejteti az uniformisban megbújó művészt – a nyelvújító Kazinczyban viszont az intellektus, az érzékenység mellett szigort, árnyalatnyi könyörtelenséget is láttat. Barabás Miklós prémes kabáttal, tollal, rajzfüzettel, a státus és külső magabiztosság megannyi rekvizitumával ruházza fel saját alakját, miközben méretes szakáll, bajusz, távolságtartón felvont szemöldök mögé rejtőzködik – tart a külvilágtól. Nyilván divatot követ Liszt Ferenc kissé hivalkodón csípőre tett keze az elmaradhatatlan zongora mellett Barabás híres portréján, de az erőszakos áll, a mélyen ülő égő szemek, a céltudatos homlok is jelzik az erőt, a zseniális egyéniséget. Lélektanulmánnyal felér Kovács Mihály önarcképe: kalapban, ráadásul Kossuth-kalapban ábrázolja magát, keskeny, bizonytalan arca viszont mélyen elbújik a karima méretes árnyékában, fájdalmas tekintet rémlik elő a sötétből, sajnálatért esengenek a mélybarna szemek. Madarász Viktor önarcképén lelkes- riadt, becsapott gyermek, peszszimistán lefelé görbülő szájával, az előkelő hacuka dacára, Mészöly Géza egyenesen kifordul Lotz Károly képéből, csak a fáradt tartás, egy idősödő, kopaszodó koponya, az önmagába mélyedő tekintet látható belőle. Benczúr Gyula viszont díszmagyarba öltöztette önmagát, érdemrendekkel dúsan kidekorálva, nehéz megítélni, lát-e még valamit a lényegből az a tompuló acélkék szempár a látványos klisék közepette?
    Székely Bertalan forradalmi hajviseletével látszólag könnyed, örök bohém – a távolságtartó, kimért szemöldök, a hideg, kutató tekintet, a szűkszavú száj, erőteljes áll érdekes karaktert sejtet. Munkácsy szemlátomást a szigorú, önmagának megfelelni akaró művész archetípusa, Vaszary arcán kalandvágy és érzelemgazdagság „beszélget” a rendszerető szigorral és erőteljes bizonyítási vággyal, megindító Szinyei riadt-ábrándos tekintete.
    Telnek-múlnak az évek, változik a stílus. A második szinten egyre nagyobb szerepet kapnak a jellemzésben a színek, a dinamika, a kontrasztok. Czigány Dezső kalapos önarcképén megcsillan a fény egy fehér sálon, s hófehéren villannak a fogak – máris megragadják egy világjáró bohém életerős energiáit. Koszta a maga modorában: földközeli, mély tónusokkal ábrázolja szigorú, befelé figyelő önmagát. A jól ismert Csontváry-önarcképen izzik az egzaltált, lázas tekintet, sugárzik a belső erő és – megint – a könyörtelen szigor, csak egy világos ablak enged be egy kis levegőt, fényt, könnyedséget a baljós, fojtott szobába. Gulácsy – nem meglepő – elmosódó, bizarr, másvilági képet mutat magáról, Márffy Ödön önarcképén a bizonytalanul elkeskenyedő arc, a távolságtartó szemöldök talán magyarázza a vásznat megülő szomorúságot – az ajkak pirosa, a háttér erőteljes kékje azért némi életet csempész a képbe. Egyedül Egry József és Dési Huber tűnik természet adta módon magabiztosnak és kiegyensúlyozottnak az egész emeleten. Czóbel Béla szinte ijesztő sötét árnyakat festett magára, Berény Róbert kétszer, két életkorban is megfestette magát szalmakalapos, esdeklő tekintetű, idősödő, értetlen- csalódott „kisgyermeknek”, Nagy István harcosan-dacosan, erőteljesen néz szembe velünk merőn, az akaratos állával. Érdekesen állítja be az egyensúlyt Aba-Novák: ő maga megütközött tekintettel, beharapott szájjal üldögél, mellette a lefelé görbülő ajkú felesége – a harmonikus, derűs színek közepette. Mellbe vág Perlrott Csaba Ziffer Sándorról készült vászna, ahol feketén, behúzott nyakkal ül a pályatárs állig begombolt nagykabátban, pergamensárga arccal – a mindkettejük által kedvelt életteli színekkel megfestett háttér komor kontrasztjaként. Rippl-Rónai is nagyon komolyan kémlel az amúgy kedves, erőteljes piros sapka alól maga készítette képmásán, Babitsról készült ismert festménye drámai: az erős áll, a mélyen ülő, befelé néző, feketén lángoló szemek, a fegyelem és a hosszú, érzékeny ujjak feszült dinamikája a téma. Nemes- Lampértnak a saját arcára feltett életigenlő sárgái, rózsaszínjei örök vándorpiktort mutatnak, a mesteri árnyékok a koncentrált figyelmet is hangsúlyozzák.
   A harmadik szinten aztán már nehéz a pszichologizálás: Schaár Erzsébet még viszonylag hagyományosan érzékelhető és értelmezhető módon öntötte bronzba Bartók szelíd eltökéltségét, F. Zámbó István már ikonográfiai játékelemekké komponálta saját magát „hátulról, mellbe”, Várkonyi Zoltán vonásai némán zokognak, úgy csorognak le Kondor Béla képén, a hivalkodón teátrális piros pulóver fölött. Egyszer csak Fehér László ül egy tükör előtt egy képen, háttal nekünk, a környezet élénk narancssárgájának, feketéjének kontrasztja vonja el a figyelmet lámpáról, fényről, képmásról: a művész, ha egyáltalán, bonyolult tükröződések rendszerén át érzékelhető egy vásznon – dörgöli az orrunk alá a mester. Mehetünk haza.
   (2007. március 14.–június 25.)

Nem vállalkozik a magyar piktúra történetének koncepciózus, átfogó értékelésére a kiállítás, viszont ritkán vagy soha nem látott kuriózumokkal szolgál: vidéki múzeumokban, magángyűjteményekben lappangó művek színpompás seregszemléje. A gyönyörű József nádor teremben, a főfalon hosszas hányattatás után megint egymás mellett feszít Mányoki Ádám II. Rákóczi Ferencről, illetve feleségéről, Sarolta Amáliáról készült két vászna – rózsás arcú klasszicista portrék, a Borsos Miklós Nemzetőrjét, Orlai Petrich Soma ládán kuporgó Petőfijét, mohácsi vészt és Attila lakomáját felvonultató nemzeti romantikus sarokkal átellenben. Id. Markó Károlytól a közismert aranyló naplementék, itáliai fényben derengő szelíd tájak mellett ezúttal háborgó tengerábrázolások is szerepelnek. A második terem sarkában rögtön ott perlekedik egymással Székely Bertalan két vászna, egy decens, megszokott akadémikus tájkép, korrekt csónakázó szerelmesekkel, és egy szadai táj, melyet már megsuhintott a formabontó francia hatás szele. Izgalmas terem: hazai hagyományok birkóznak a képeken a friss, külhoni technikákkal. Sok a meglepetés, látható Munkácsy pár éve rekordáron gazdát cserélt Poros út I című remeke, egy másik sarokban tombol Csók István pazar A tavasz ébredése című képe, csak úgy ragyog a virágba borult cseresznye-, barack- és mandulafa-ágak garmadája. Kiderül, hogy köztiszteletnek örvendő nagy festőnk, Benczúr Gyula festett pikáns-erotikus, élvetegen elomló női bájakat is, valamint, amint a Koszorút a mamának című, Angliából megtért kivételesen szép munkája mutatja, könnyed, levegős, kitűnő plein airt. Egymás mellett lóg a falon Paál Lászlótól az Erdő alkonyatkor, két komor Mednyánszky, valamint, kontrasztként, Mészöly Géza aprólékosan részletező akadémikus képe, a Vadkacsavadászat (a Széchényi Könyvtárból): állig begombolt magyar urakkal, kutyákkal, szárnyasokkal. Látható két pompás Szinyei – magányosan áraszt túlvilági sejtelmeket Liezen-Mayer Sándor különleges, kifinomult szimbolista vászna, mely leginkább az angol preraffaeliták világához fogható.
És így tovább: ha eddig még csak készülődött a robbanás, a harmadik teremben ott láthatók a nagybányai korszak képei, amikor a magyar festészet talán leginkább együtt lélegzett Európával. Szemet szúr Ferenczy Károlytól egy koncentrált színvilágú ritkaság: Vörös fal. Itt ragyog Fényes Adolf képe, aki meg akarja látni a franciáktól ellesett vakító fehéret a magyar parasztviskó falán, az égszínkéket a falusi udvar árnyékaiban, az izzó vöröset egy kéményen – és Vaszary János munkája, aki a káposztafejek bonyolult, hideglelős kékeszöldjével egészen másfajta életminőséget sugall – a technika, a színhasználat ugyanúgy felszabadult, lendületes, eredeti. Innen lép tovább mindenki, a nagybányai „neósok”, a Nemzeti Galéria nem oly régen látott kiállításán külön irányzatként elismert „vadak”, egyre széttartóbb törekvések. Itt kapott helyet Nemes Lampérth József, aki lila-napsárga- smaragdzöldben látja a Városligetet, Iványi-Grünwald Bélának a Schiffer-villához készült pazar pannója, Rippl-Rónaitól egy Piacsek bácsit ábrázoló kép mellett a ragyogó, érett, meleg színeket szóró virágjai fehér-sárga vázában – mind egyetlen színpompás falon. Magányosan ural egy másikat Csontváry, és külön falrészleten kaptak helyet a hasonlóan elszigetelt világú Gulácsy-képek, köztük egy bonyolult, álomszerű főmű, az Ópiumszívó álma. Modernista csendéletek, Szobotka Tibor kedves színvilágú kubista kisremekei egy sarokban, Tihanyi Lajos és Berény Róbert – a tízes évek virágzó kora-avantgárdja.
A húszas-harmincas-negyvenes évek vásznai tessékelnek kifelé a visszafelé vezető folyosón, a bőség zavarában kissé egymás hegyén-hátán. Itt egy öntörvényű Aba-Novák, ott Derkovits Gyulától a narancsszínben úszó Hajókovács, vagy Batthyány Gyula portréja, a betegeseksztatikus világú szürreális Savonarola, és Dési Huber szétcsúszott perspektívájú gyönyörű vörös kéménye. Szőnyi István egészen kései zebegényi, Egry József balatoni fényei-kékjeizöldjei. Ha a kijáratnál jobbra fordul az ember, kezdheti újra a sétát. (Megtekinthető március 18-ig)

Az egykori malom három szintjére hatvan 20. századi klasszikus több száz alkotásából válogatott a feladatra felkért helyi művész, Deim Pál. A Nemzeti Galériából, a Ferenczy Múzeumból jól ismert vásznak mellett a képek egyharmada ezúttal is raktárak mélyéről, magángyűjtők faláról került ide, örömteli meglepetésként. Mivel gyakorlatilag nincs olyan modern művész, aki ne dolgozott volna Szentendre környékén, a névsor hosszú.
Folytatás a 22. oldalon

Folytatás az 1. oldalról

A lépcsőház falán egymás mellett lógó művészönarcképek, -portrék – Bánovszky, Ónodi, Jeges Ernő, Barcsay, itt vannak mind – mintegy a szentendrei festészet ősi arcképcsarnokaként fogadnak, játékosan kacsintanak egymásra, de azért büszkén hangsúlyozzák a kereken nyolcvan éve alapított művésztelep hagyományőrző ambícióit. S valóban, az alsó szintre belépve a korai, húszas-harmincas évekbeli vásznak megmutatják, pontosan milyen hatásokat vettek át és tartottak meg mindvégig a szentendreiek Nagybánya közvetítésével Európától, melyek azok a festészeti hatások, technikák, amelyeket begyakoroltak, meghonosítottak, saját ízlésvilágukba beépítettek. Ennek megfelelően színpompás, derűs és energikus az emelet: a nyilvánvalóan impreszszionista Bánovszky-önarcképet rézsút szemben egy szintén tiszta, napsütötte színekben ragyogó fürdés utáni női akt üdvözli Bánáti Sveráktól, könnyed és érzéki, akárcsak Iványi-Grünwald plain air képe. Mellettük a helye Ónodi leheletnyi, finom fényekben tündöklő üvegkancsójának, csészék alá gyűrt vakító fehér kelméjének. Kevés az olyan csendélet, melyben legalább ne motoszkálna Cézanne higgadt elemzőkészsége, érett színvilága. Bánovszky Besztercebányai cigánylánya leplezetlenül Gauguin hazai adaptációja – az egyik oszlop oldaláról már Czimra Gyula méregzöld háttérbe festett „vad” önarcképe felel vissza neki.
Megannyi variáció Európa kiállítótermeiből jól ismert témákra. Czimra Gyula szemlátomást igyekezett műteremben is plain air képet festeni: a kávédarálók mögé ablakot, az ablaknyílásba felfénylő eget komponál, a jól fűtött szobát kitágítja az ablakon keresztül fehérlő havas táj felé. Ónodi a napraforgókat kedvelte, Pirk János a pipacsot szerette, például szintén az ablakban, kint és bent izgalmas határán. Bonyolult, mély tüzű virág a Nyár barnás-zöldes vörösében, vérvörös kontraszt az 1943 májusát képviselő, földre szegezett tekintetű nőalak kezében. Álomszerű, szecessziósan dekoratív vászonként „lebeg” a teremben Paizs Goebel Jenő Madárdala, külön világ Rozgonyi László Árpád-házi Szent Erzsébete: életigenlő vörösbe öltözött nő int búcsút valakinek, akinek csak az árnyéka látszik a hófehér falon, a háttérben átláthatatlan, megfejthetetlen, szimbolikus járásokkal és tekervényekkel.
A második szint könnyed megálló, elsősorban grafikákkal, köztük Jeges Ernő kortársairól készült remek karikatúráival (Perlrott maga rajzolt egyet saját magáról). Itt lapul Miháltz Pál Csellózó nője is: valóban felcsendül rajta a muzsika. A harmadik szinten aztán jól látható: a későbbi években, évtizedekben már összeértek a színek, a vadul széttartó, egymással perlekedő technikák helyét átvette a kiforrott technikai biztonság, a plain air gyökerekből táplálkozó, életteli és életigenlő szentendrei tradíció. Tompábbak a sárgák, jellemző a barnás-zöldes alaptónus, a komor, súlyos, kissé kedvetlen magyar életérzés. Nincsenek feszítő energiák, kirobbanó újító kedv, kiugró, markáns új gondolatok – van imponáló, földközeli életismeret, részvét, emberség. Természetközeliség: szelíd szín, levegő, táj. Mindenki megtalálja a maga hangsúlyait, kicsit erre nyúl, kicsit arra csúszik. A Czóbel-festmények királykékje-narancsa viszonylag optimista, életteli színfolt a teremben, Mondok Mária virágzó cseresznyevirágága paradox módon meghökkentő fojtottságával, a már-már kihunyó életerővel követel figyelmet magának. Van, aki messzebbre szalad, kubista analízisig jut, absztraktba hajlik, Gadányi fekete kontúrjai viszonylagos vadságukkal, Deim Pál elemzett tere józanságával, Mattioni Eszter Miska kancsós virágcsokra helyes couleur locale-jával tűnik szembe – mesterségbeli tudás, stabil hagyomány, a hely szellemének foglalata, mind. (2007. február 12-ig.)

A „Műanyag” tárlat bejáratánál balra kell fordulni, s egy oldalfolyosón szorong kissé eldugottan a „Kettő egy pár – Szerelem, udvarlás, esküvő” című kamarakiállítás.
Persze a legalább nagymamakorabeli rekvizitumok a legcsalogatóbbak. Mi kellett az illendő udvarláshoz a régi időkben? Először is tánciskola: „A harmadik négyes után”, mint egy dedikált fotó mutatja, habkönnyű tündérruhákba öltöztetett lányok pihegtek nyalka gavallérok karján, szende mosollyal orcájukon. Egy 1828-as tánciskolai „osztályképről” süt a lányok, hórihorgas fiúk kínos feszültsége, míg egy 1934-es fotón Farkasovszky Terike zalaegerszegi tánciskolájában két uracs már-már szabados eleganciával hever a hölgyek lábánál, szomszédságukban kutyus. ű
A tánciskolai ismeretséget azután ápolni illett. A hódolat jeleként először is dedikált fotót küldtek a felek egymásnak; így tett „Mariska Nagysádnak örök emlékként őszinte tisztelőtől” címzést mellékelve a kackiás bajuszú Dergáts Rezső is. Kötelező stílusjegy a felszegett áll, a nyársat nyelt tartás: így festett akkoriban egy valamire való szerelmes férfi. A leányzók leginkább tündérnek öltöztek a fotókon, fátyollal, slafrokkal, virágfüzérrel ékesen, álmatag-bágyadt tekintettel várnak megmentőjükre. „Két szempár összevillan, s már romba dőlhet a világ” – akinek nem futotta saját szellemességre, előre nyomtatott érzelmes üzenetek sokaságából válogathatott. Visszatérő motívum a félelem, az aggódás: széltől, napsugártól, valamint elsősorban az érzelem elhervadásától óvta a hű férfi a gyenge nőt. Ezek a motívumok kísértenek a szerelmes levelekben is: Teleki Béla a múlt század elején két darab ibolyát préselt saját kezűleg szíve hölgye számára; virágokról, csicsergő madarakról csacsog hosszasan, ugráló nyulakról, őzekről és szarvasokról, melyekkel a magányos erdei séta alkalmával találkozott – ez sokat elmond az erdők akkori állapotáról is. Aki nem volt elég találékony, szakirodalom gyanánt szorgosan forgathatta Bokor Béla Legújabb szerelmi levelezőjét, hogyan kell írásban bókolni, aggódni – szakítani.
Ki ne látott volna már emlékkönyvet, melyben serdülő hajadon lányok udvarlói, barátai és barátnői, családtagjai helyezték el intelmeiket és jó tanácsaikat. „Ne hagyd el soha azt, ki Téged szívből imád” áll teljes komolysággal az egyik kiállított példányban, valódi költők és fűzfapoéták megejtő sorai mellett. Voltak, akik egy álló éven keresztül részletes naplót vezettek az esküvői előkészületekről, a stafírung beszerzésének pénzügyi részleteit is beleértve – mivelhogy a 20. század közepéig egy nő számára az egyetlen megbecsült életpálya az volt, ha sikerül „jól férjhez mennie”. Ismerték a szerelmet – állítja a tárlat – meséből, népdalokból. Ám a házasság volt az asszonyok számára a „pályaválasztás”, ráadásul nehezen módosítható.
Következhet a várva várt ceremónia. Kiderül, hogy a fehér esküvői ruha, a szüzesség jelképe a 19. század végétől kezdett elterjedni. Addig az egyszerű parasztok körében a különleges fejdíszek, koszorúk, párták különböztették meg a menyasszonyt. A fátyol a polgári esküvőkön jelent meg először, bár a harmincas években már a földet söpörte. Papír, gyöngy, selyem, sőt: viaszdíszek tették és teszik mindmáig teljessé a gyakorlatilag kötelező, tündérlánykához, hercegkisaszszonyhoz hasonlatos megjelenést. Kocsi is dukált (később egy tető nélküli pink Trabant akár). 1934- ben egy történelem–magyar szakos tanár libériás kocsis hajtotta hintón vihette haza újdonsült aráját, ahogy Gefferth Pál is, aki „erős kéz és finom lélek” keveréke volt párja, Újlaky Melitta szerint.
Szó esik még gyertyagyújtásról és koccintásról, emléklapról és gyűrűpárnáról – apropó, gyűrűt a 16. századtól cseréltek a főúri családok tagjai, de csak 1900 után honosodott meg a szokás az egyszerűbb emberek körében, hogy mára az ékszeripar külön ágazata települhessen rá. Akad lagzin alkalmazott kásapénzszedő kanál és meghívó, tortadísz, nászajándékkísérő lap garmadával. Lehet merengni, tervezgetni, furcsálkodni – kinél mi aktuális. (2007. január 28-ig)

Ünnepel a Szépművészeti Múzeum, és megadja a módját. Már eddig is lenyűgöző egész éves centenáriumi eseménysorozatára most feltette a koronát, Van Gogh-kiállítást rendezett – az elsőt Magyarországon.
Ahogyan kell: a nyitás napján az utcán kígyózó lelkes sorban állókkal (erre még a Monet-tárlat rászoktatott minket, úgy látszik) – ám ezúttal már áramvonalas jegyelővételi rendszerrel, hangtalan és elegáns, nézőket zsilipelő biztonsági ajtókkal, s fél szemmel a karácsonyi ajándékvásárlókra kacsintva, kifogástalan ajándékrészleggel, katalógussal és monográfiával, Van Gogh-levelezéskötettel és -bögrével.
Van Gogh. Az egzaltált idegzetű németalföldi lelkészfiú, aki gyakorlatilag önerőből képezte művésszé magát, vasakarattal és töméntelen gyakorlással. Aki az esős, párás, folyton nyirkos, szürkésbarna holland tájból egyszer csak leköltözött a dél-franciaországi verőfénybe, s mint akibe villám csapott, ragyogó színekben vibrálón hullámzó talajt, a zölden lecsorgó lombokat, világító napraforgókat, ibolyakék árnyakat, eksztatikusan reszkető vegetációt kezdett el festeni, megfeszített erővel, betegségével hadakozva. Aki mindvégig kegyelemkenyéren élt, és saját életében egyetlenegy képet adott el. Mára ő lett a tárlatipar talán legbiztosabban piacra dobható csodafegyvere osztatlan, tömeges, még az impresszionistákét is felülmúló népszerűsége okán. Lehet vitatkozni, mi hat a Van Gogh festette íriszekben, virágzó mandulafaágakban, végtelenbe futó búzamezőkben és kínban vergődő olajfákban ilyen elementáris erővel. Egy, a mindenség formáin átszűrődő egzaltált, érzékeny idegrendszer erőteljes impulzusai fűtik-forrósítják át a már az expresszionizmus felé nyújtózkodó vásznakat? Vagy éppen fordítva: ez a holland lelkészfiú született arra, hogy a mindennapos, egyszerű, kopott paraszti lét felszíne alatt – egy pár viseltes cipőben, az arles-i postamesterben vagy pufók csecsemőjében, egy viskóban, egy magányos fában – megpillantsa és dús színekben-formákban képpé varázsolja a bennük rejlő életörömöt, a létezés drámai intenzitású szakadatlan ünnepét. Olyan erőkkel birkózott fanatikus hittel ez a végtelenül finomra hangolt idegrendszerű mester, ez a „zseniális paraszt”, ahogyan egyik méltatója nevezte, amit talán valóban nehéz ép ésszel kibírni. Egyszerű vonalakká, tiszta színekké, elemi alkotórészeivé bontotta az ismert látványt, a világot, hogy még egyszer, utoljára egységes, izzó harmóniává összeálló mindenséget teremtsen a széttartó energiákból, önmagukban értelmetlen vonásokból és színekből.
A Szépművészeti Múzeum kiállításán látható, több mint negyven gyűjteményből érkezett közel nyolcvan alkotásból nyomon kísérhető az izzadságos munka, a kínlódás, a sok kísérletezés is. Vannak gyönyörű napraforgók, ciprusok és íriszek, eljött jó pár az ünnepelt, híres, nagy festmények közül. A kiállítás értő szemmel és empátiával összeválogatott anyaga azonban ezúttal megmutatja azt a vergődéssel teli életutat is, melynek általában csak a csúcsteljesítményeit szoktuk könnyedén csodálni a világ nagy múzeumainak elegáns exkluzív tárlatain. Érdemes végigböngészni a festő által öccsének, Theónak írott naplószerű leveleiből vett és a falra vastag szalagként felírt idézeteket: kiolvasható belőlük a lényeg, kirajzolódnak a „zarándokút” stációi. Vegyük csak észre „Van Gogh képzeletbeli múzeumát”, az első, félhomályban úszó, erre az alkalomra puha, meleg hatású hajópadlóval burkolt termet keretbe foglaló alkotásokat, melyekről a mester újságkivágatot, nyomatot őrizgetett otthon – s ezekből tanult. Jól látható, kitől mit: Frans Halstól a kacskaringósan kígyózóvonagló vonalakat, Rembrandttól a témákat, Daubignytől a plein air technikát, Millet-től a tájlátást, a japán metszetekből a stilizált, vonallá redukált ábrázolásmódot, és még folytathatjuk.
A képek pedig egy-egy matt világosbarna szárnyas oltár közepén foglalnak helyet, jó magyarázatokkal. Rögtön kezdésnek az Önarckép pipával: a jellegzetes, mélyen ülő, űzött, feszült szemek, az elgyötört arc. Majd jó teremnyi az első, hollandiai korszakban született kezdeti munkákból, melyek általában hiányoznak a tárlatokról: szürke tájak, ásó, dolgozó parasztok, krumplit gyűjtő, céklát ültető asszonyok. Barna barnával, esetleg szürkével. Feketével. Valami végtelen bánat, tompaság és szenvedés a vásznakon. Puha ceruzarajzok, rajta malom, kunyhó, víztükör – csupán előtanulmány, ujjgyakorlat, még semmi különös – a ceruza itt-ott átszakítja a papírt a feszült akarás, összpontosítás közepette. Visszanyesett fűzfák: ők már a későbbi karakteres, egzaltált fák rokonai, felhasított kérgük megannyi sebhely, szenvedésről árulkodik. Olvashatjuk a falon: Van Gogh azokat szerette, akiken „átgázolt az élet”. Élettársáról, Sien Hoorwikről készült ceruzarajz, viselős prostituáltként fogadta magához: lógó mellek, felpuffadt has – merő, időtlen kilátástalanság, a kép címe Bánat. S Nuenen öreg templomtornya, itt lelkész Theodorus Van Gogh, a festő apja: spiritualitás helyett elgondolkodtató módon a vigasztalanság tömör, súlyos építménye, a maszszív szürke égbolt alatt. Van Gogh prédikátornak, hittérítőnek készült, csak alkalmatlannak minősítették – a maga módján azzá lett. A második nagy teremben felragyognak a franciaországi „színrobbanás” után született képek, túláradó, lelkesült tónusokkal, az élet előtti alázattal egyszerre. Egy pár bőrcipő: a szenvedés, fáradtság nyomait világosan őrző félretaposott lábbeliben mutatja fel a finom színharmóniává komponált tökélyt. Napraforgók: asztalra fektetett, nagy fejű, levágott virágok. Még utolsót lobban a háttérben a vörös, nyugtalanítóan ott vibrál még a szirmokon az élet, mielőtt elhervadnak, elmúlnak végleg. Füstölt hering sárga papíron: valami nem evilági fény és energia árad a krómsárga háttérből, amint átlelkesíti a jól ismert, prózai németalföldi témát. Parasztház Provence-ban: lüktető tanyák, napsárgában, óaranyban, bronzban ragyogó növényzet az erőteljes, ragyogó azúrkék ég alatt – pazar, tomboló életenergia. Az arles-i nők, egyik a másik után: köznapi, valamelyest fáradt, magába roskadó nőalakok voltaképp. A szemkápráztató színek, egy sárga háttér, az esernyő vöröse, egy méregzöld ruha a létezés új, titkolt lehetőségeit tárja fel a képen. Aztán – nem titkolt szándékkal – láthatók most kiállításra általában nem kerülő, gyenge képek is.
A Váza pünkösdi rózsákkal a maga szokványos, prózai rózsáival mázolmánynak hat a mesterművek között, a pipacsos-búzavirágos kompozíció sem sokkal jobb, a Cserepes cikerária a dőlőfélben levő edénnyel, a mélyzöld és a tompa sárga kontrasztjával már kezdi mutatni a Van Gogh-karaktert.
Ekkor pedig kanyarodjunk vissza a bejárati „zsilippel” szemközti ajtóhoz, ahol – elegáns ráadásként – a Mester magyarországi követőiből is nyílt egy kamarakiállítás: nagybányaiak láthatók a ragyogó színeikkel, Czóbel Béla a jellegzetes alakjaival, Rippl- Rónai, Mednyánszky – na, és az alkatában, sorsában Van Goghra nagyon hasonlító Csontváry. Az archetipikus, pompás Cédrus, mely méltó társa a nagy előd szorongástól reszkető, ég felé törő, megváltásra váró olajfáinak. (2006. december 1.–2007. március 20.)

Japán színházi metszetek az Iparművészeti Múzeumban

Leginkább a Shakespeare-korabeli Anglia virágzó népszínházának sűrű, életes hangulatát idézik fel azok a 19. századi metszetek, melyek a tokiói Nemzeti Színház gyűjteményéből érkeztek az Iparművészeti Múzeumba, és a kabuki világát ábrázolják.

Nyüzsgő, bekiabáló nézők az állóhelyeken és a páholyokban, fantasztikus jelmezekbe öltözött, akrobatikus pózokban megörökített színészek a deszkákon. Tükrökkel és teáskannákkal zsúfolt öltözők, segédszemélyzet hadára támaszkodó, tollászkodó művészek serege. Hatalmas, megvilágított színházi hirdetőtáblák, utcán hömpölygő nézők: a nicsói városrész szórakoztató negyede, a japán Broadway – mindez pasztellrózsaszínben úszó vagy sokszínű, két évszázados fametszeteken. Ha valaki azt hitte, hogy a japán színház afféle arisztokratikus rituálé, rideg-klasszikus jelbeszéd, az most maga is láthatja, hogy van egy közel négyszáz éve fennálló népszínházi forma, melyben éles színekben pompázó ruhákban, markánsan kifestett arccal, széles mozdulatokkal, villogó karddal vagy épp nőiesen rezegtetett legyezővel játszanak a (férfi)színészek ma is – például, a Tokiói Nemzeti Színházban. Ez a kabuki.
Kiderül továbbá, hogy ez az Edo-korból származó színházi forma épp azért, mert tömegeket vonzott, a japán fametszetművészet fejlődésének talán legfőbb motorja volt a 17. század óta: amint felállt egy új előadás, pár napon belül megszületett a főszereplő sztárokat a történet lényegét megragadó jelenetben ábrázoló – természetesen sokszorosítható – fametszet, afféle színházi plakát, a közönség informálására. A színházi metszetek népszerűsége csak a színházéval együtt kezdett hanyatlani a 19. században, amikor is a kabuki-képek átadták helyüket az Hokuszai és Hirosige művészetében mesterfokra emelt lenyűgöző tájképeknek – melyekből épp a tavasszal láthattunk jó párat a Nemzeti Galériában

Herendi és meisseni porcelánok a Nemzeti Galériában
Patkó alakú teremben művészi porcelánok: az egyik szárban a herendi, a másikban a meisseni porcelánmanufaktúra régi és új, szemet gyönyörködtető termékei sorakoznak. Mindazok örömére, akik esetleg otthon is a jól ismert lepkés-virágos – mint most megtudható: anno Viktória által megrendelt – mintás herendi tányérokat teszik az asztalra, valamint azokéra, akik egyszerű füles bögréből isszák reggel a teát. Hamarosan kiderül, bögre és bögre között is óriási a különbség.

A „fehér aranyat” Európában a német Böttger fedezte fel puszta véletlenségből, alkimista kísérletei melléktermékeként, 1709-ben – olvasható ki a falon elhelyezett lexikonból; olyan ismeretekkel egyetemben, hogy mi az a stuffálás, zsegélés, vagy unterlág. ErősÁgost szász fejedelem már a rákövetkező évben, példás gyorsasággal megalapította a meisseni céget Európa első porcelánmanufaktúrájaként, és az egymást keresztező kis kék kardokat ábrázoló márkajel immáron 300 éve a porcelánművészet világhírű szimbóluma. A hazai cég története a jól ismert fáziskéséssel, „mindössze” 180 éve kezdődött Stingl Vince keramikuskis herendi műhelyében. Tőkehiánnyal, hitelezőkkel, szállítmányozási tarifákkal hadakozott örökösen, míg az egyik ihletett pénzkölcsönző, Fischer Mór be nem szállt az üzletbe. Ő futtatta fel a céget a régi távol-keleti, klasszikus európai szervizkészletek hiányzó darabjait pótló ötletes műhelyből a Habsburg-dinasztia császári és királyi beszállítójává, világkiállítások aranyérmesévé. Megrendelői közt arisztokrata családok, európai uralkodók éppúgy megtalálhatók, mint a mexikói király.

Német kultúrkincsek Luthertől a Bauhausig

Megnyílt ismét Nemzeti Galériánk „A” épülete. Erre az ünnepi alkalomra érkezett a Luthertől a Bauhausig című vendégtárlat, mely német nemzeti kincseket hivatott bemutatni a Magyar Nemzeti Galériában. Erős-Ágost ezüstkupájára, Nagy Frigyes teáscsészéire számítottam, amikor odamentem, német drágaságokra, német festményekre, csillogó-villogó, híres német tárgyakra.

Valóban akad ezüstkupa és mokkáskészlet, drágakővel kirakott elefánt levélnehezék is, de villámgyorsan kiderül: a huszonöt német múzeum anyagából összeválogatott, a lehető legjobb értelemben véve országimázs-építő kiállítás okosan, célzottan, lendületesen azt vázolja föl, mit tett hozzá ez a viszályok, háborúk és történelmi széttagoltság után öszszeforró nemzet az összeurópai kultúrához. Másfelől: az áramvonalas kultúrtörténetben ügyesen bújtatja el a német múzeumkultúra kialakulásának, más szóval a ma német nemzeti kincsnek tekintett emlékek megszerzésének históriáját.

Műanyagkultúra a Néprajzi Múzeumban

Megszoktuk, hogy a múzeumban régi, szép, míves és különleges tárgyakat látunk, letűnt korok foglalataként, melyek alapján aztán egy-egy kultúra szellemi portréját is restaurálni igyekszünk. A Műanyag című kiállításon fröccsöntött babák, bilik, joghurtos pitlik és bakelitlemezek sorakoznak a tárlókban: a mai kor néprajzát kutatják, a jelenkor tárgyi kultúráját igyekeznek megragadni, rendszerezni, értelmezni a kiállítás szervezői – vagy legalább odáig eljutni, hogy szempontokat kínáljanak a minket körülvevő, rutinból elfogadott anyagi környezet kulturális összefüggéseinek tudatosításához.

Felszabaduló vonalak

Ünnepel a világ, Rembrandt van Rijn születésének 400. évfordulója előtt tiszteleg majd’ minden képzőművészeti múzeum. Kiderült, hogy a mi Szépművészetinkben lapul Európa egyik leggazdagabb Rembrandt-rézkarcokból álló gyűjteménye, s a kis műremekek most kora őszig Rembrandt 400 címmel, gondos tematikus elrendezésben meg is tekinthetők.
Éri meglepetés az embert ezen a grafikai jellegű tárlaton, akkor is, ha a Mester érett, mély tónusú vásznait már számtalan galériában végigcsodálta. Kiderül, milyen színész volt a leideni molnár fia: nyolcvanöt önarcképe közül a koraiak úgy születtek, hogy különféle szerepeket öltött magára, a megformált egyéniséget vagy lelkiállapotot pedig tükörből örökítette meg. Látható nagy szemeket meresztő, döbbent arcú, vagy összeráncolt homlokú, haragos önábrázolás, megszemlélhető a művész hetyke pörgekalapban, barettben és indiai sálban, sőt, forgós kalpagban, bizarr keleti nyakékben – megannyi előtanulmány a későbbi munkákhoz.

Kondor Béla életmű-kiállítás

Belép az ember, mellbe vágja egy gótikus festmény arányait követő, perspektivikus ábrázolást nem ismerő vászon, azon fölénk magasodik egy szilaj és szikár konstruktivista angyal. Balra tőle újabb szárnyas lény: a Forradalom vérvörös, diadalmas, kezében újszülöttet tartó angyala. Mára egyetemes magyar mesterré veretesedett a köztudatban Kondor Béla, az ő születésének 75. évfordulójára emlékezik a Kogart Galéria életműtárlata. Élete mindössze 42 esztendeje alatt lázadó, szemtelen különcként robbant be az ötvenes évek magyar festészetébe.
Elképzelhető, hogy ezek az erőteljes és monumentális, mint írták róla: „vasbetonszerelő proletár stílben” megfestett misztikus figurák milyen radikálisan, ha úgy tetszik, avantgárd módon feszültek neki a magyar festészetben akkortájt elfogadottnak számító hagyományoknak: a nagybányai kifinomult, átszűrt posztimpresszionizmust követő iránynak csakúgy, mint a realizmusnak. A finom kezű mester, Szőnyi István egyszerűen kidobta Kondor Bélát a festőtanszakról, mert csúnyának tartotta, amiket alkotott: a markáns, zárt, szálkás rajzú kontúrokat, az őket kitöltő, belőlük elősugárzó komor szellemalakokat. Rézkarcaival, grafikáival megesett, hogy egy vidéki amatőr munkáinak tartva, kizsűrizték őket a mezőnyből: a rájuk jellemző aprólékos műgondot, részletező technikát viszont képtelenül régimódinak tartották.

 

 

 

A korabeli váciaknak rossz volt a fogazata, s körükben népbetegségnek számított a tüdővész. A többi közt erre a megállapításra jutottak azoknak a természetes úton mumifikálódott testeknek a vizsgálatakor, amelyek a váci Fehérek templomának felújításakor kerültek elő, és most a Rejtélyek, sorsok, múmiák című kiállításon láthatók a Magyar Természettudományi Múzeumban.
Írásunk a 18. oldalon

A váci leletegyüttes Budapesten

Gyilkos baktériumok, múmiák az altemplomban, genetikusok a rejtély nyomában – hirdetik az ismertetők, s valóban. Krimibe illő borzongató külsőségek között, félhomályos labirintusban botorkálva, Csokonai másvilágot idéző sorait betűzgetve, váratlan kiszögellések és sötét útvesztők homályában tapogatózva közelítjük meg a Magyar Természettudományi Múzeum hatásos, tudományos szenzációt kínáló Rejtélyek, sorsok, múmiák címet viselő kiállítását. Különleges „embertani leletegyüttest” tárnak a rendezők a nagyközönség elé, a kor ízléséhez igazodva profi látványosságként tálalva – de hát nincs ez másként, mondjuk, a kapucinus barátok palermói katakombáiban sem.

 

Síppal, dobbal, didzseriduvalimages/.

Nem árulnak zsákbamacskát a Néprajzi Múzeum új, Síppal, dobbal, didzseriduvalimages/ című, a világ ezer tájáról származó hangszereket bemutató kiállításának rendezői. Rögtön az első teremben leszögezik üres pléhhordók, azaz zengetésre alkalmas üres testek tetején ötletesen elhelyezett bevezetőjükben: minden hangszer, amit hangkeltésre használnak. Egy kéreggel befedett gödör is akár, melyet lábbal puffogtatnak. Érdeklődéssel oson be tehát az ember a termekbe, ahol szakszerűen, hangszercsoportokba rendezve – amúgy rácshordóba rejtve, óriásfa ágáról lelógatva – várják a sokszor mókás, meghökkentő formájú, sosem látott hangszerek.

Mély tüzű vörös, kék bársonyba csomagolt falak mentén csillog a rengeteg arany. Ez az első benyomása annak, aki belép a centenáriumát ünneplő Szépművészeti Múzeum kiállítására, mely Luxemburgi Zsigmond korának tárgyi kultúráját mutatja be, pazarul. Minden idők legnagyobb magyar múzeumi vállalkozása a kiállítás, a költségvetést, a bemutatott tárgyak mennyiségét, a kölcsönző múzeumok számát illetően: a világ 19 országának mintegy száz gyűjteményéből csaknem 400 tárgy látható.
A Magyarországon Nagy Lajos lányának férjeként trónra lépő, 1387 és 1437 között uralkodó Zsigmond hosszú élete alatt zsenge korú férjből lett erőskezű, birodalmi reformokat végrehajtó, az európai politikát meghatározó uralkodó. Az élete folyamán szép sorban magyar királlyá, német–római császárrá, cseh uralkodóvá koronázott Zsigmond alakját többször újra és újraformálta a történelmi emlékezet: a marxista történetírás, például, előszeretettel emlékezett meg „pazarló” voltáról; Husz János megégetéséért pedig „nemzeti és forradalmi mozgalmak eltiprójaként” értékelte. Ez a kiállítás kiegyensúlyozott képet nyújt a Dürer képe alapján metsző intellektusú és hatalomvágyó Sigismundosról: ötvenéves uralkodása a középkor viszonyai között, már a török fenyegetés árnyékában viszonylagos nyugalmat, stabilitást hozott a régióban, s vitathatatlan művészeti virágkor emlékeit hagyta hátra, melyet hol internacionális, hol késő gótikának neveznek. A kiállítás bemutatja Zsigmondot reformokra nyitott modern politikusként, aki számos birodalmi újítását a biztos hátországnak tekintett Magyarországról indította, így országunkat beemelte az európai politika fősodrába. Elénk állítja Magyarország történetének első mecénásaként is, Mátyás király előképeként, aki egyfelől francia mesterek egész hadát hozta Budára, másfelől rendszeres udvari megrendeléseinek nyomán a magyar céhek, iparosok a helyi szűk piac korlátait jóval meghaladó művészi szabadsággal dolgozhattak, s termeltek középeurópai, európai piacokra.

Magyar Vadak a Nemzeti Galériában

A modern magyar művészet első korszaka voltaképpen a francia Vadak magyarországi követőinek pár éves, de annál termékenyebb működése volt – állítja pompás új tárlatával a Magyar Nemzeti Galéria. A posztimpresszionisták, Cézanne és Van Gogh művészete után az 1905-ös párizsi Őszi Szalonon robbant az avantgárd felé utat törő új stílus, Matisse és követőinek tiszta, keveretlen színekben pompázó, lendületes ecsetkezelésű, hatásos vásznaival. Őket nevezték el a kritikusok fauves-nak, azaz vadaknak, bár nem tartották magukat külön irányzatnak. Fellépésükkel mégiscsak forradalmasították az európai festészetet, így a magyart is: művészeink közül sokan időztek Párizsban, a nagybányaiak például rendszerint ott töltötték a telet, legtöbbjük a Julian Akadémián képezte magát vagy Matisse szabadiskolájában tanult. Majd hazatértek Nagybányára, Nyergesújfalura, Kaposvárra, Budapestre, festettek tovább, s mint látható, európai színvonalon. Az itthoniak pedig már tőlük tanultak.

 

Nagyon jól sikerült az Iparművészeti Múzeum felső kerengőjét „belakó”, Gyűjtők és kincsek című vadonatúj állandó kiállítás, melyet hosszú évek óta hiányoltunk. Megérte várni: elképesztő értékek kerültek elő a raktárból, s okosan, jól kitalált koncepció mentén tálalták az olykor egyszerűen szemkápráztató kincseket. Rögtön az előtérben egy, a cári manufaktúrában készült csodaszép készlet köszönt: szentpétervári palotákkal, pravoszláv kupolákkal ékes serlegek, tálak, tartók, miniatűr porcelán teaszűrő. Alexandra Pavlovna kelengyéje, aki 1796-ban ment nőül Habsburg József főherceghez, Magyarország nádorához, fiuk pedig a magyar államnak adományozta a mama stafírungját – ez a minta vándorolt át a shopban kapható új bögrékre is.
Folytatás a 18. oldalon

Új állandó kiállítás

Kis megtorpanás, aztán kiderül, hogy a bejárat mellett látható, Moholy-Nagy szellemében készült pompás modernista étkészlet a vörös- fekete-arany agresszív szögleteivel, tengelyeivel és csőreivel nem folytatja, hanem zárja a tárlatot – csak előbb körbe kell menni az emeleten. Szerezni kell egyet a tárgyak sorszámozott listáját és adatait tartalmazó fóliázott ismertetőből, melyet átbogarászva aztán már sikerül azonosítani a kiállított műtárgyakat. 
Amikor 1872-ben a Nemzeti Múzeumból kivált, s Európa harmadik ilyen intézményeként megalakult, és a ma már 135 éves szecessziós épületbe költözött a magyar Iparművészeti Múzeum, már ott voltak a nyitókollekció tárgyai között azok az 1500-as évekbeli söröskupák, ott volt a hasonló évjáratú, májusi allegóriával díszített, kissé nyomasztó németalföldi dísztál, vagy az a gyönyörű 16. századi zöld-rózsaszín mintájú kézzel festett porcelán sakk-készlet, melyek most is megcsodálhatók az „őstárgyak” között. Aztán 1873-ban 138 kilogramm aranynak megfelelő pénzösszeget szavazott meg a magyar parlament arra, hogy a bécsi világkiállításon műtárgyakat vásároljon a múzeum – így kerültek Budapestre a historizmus tárgyai, a kor élvonalába tartozó porcelánok, francia fajanszok. Látható a francia kormány ajándéka, vagy a Minton műhelytől ajándékba kapott öles zöld mázas pálmatartó kaspó, jó méteres átmérőjű dísztál a londoni világkiállításról – mind-mind mutatja, hogy a múzeum lépést tartott és szoros kapcsolatokat épített ki a kor európai élvonalával, társintézményeivel. A hazánkba érkező műtárgyak aztán megihlették a hazai gyártókat, köztük a Zsolnaygyárat – a következő lépésben már ők ajándékozhattak, tőlük lehetett vásárolni a hagyományos hazai karácsonyi vásárokon. A Schreiber üveggyár másfél méter magas vörös, áttetsző üvegből készült mármár lebegő csodája, keresztelőmedencéje mutatja: volt mit.

Csernus Tibor életmű-kiállítása a KOGART Házban 

Az egyik legjelentősebb kortárs magyar művész, külföldön talán a legismertebb, Bernáth Aurél lobogó tehetségű felfedezettje, a dél-alföldi kis faluból, Kondorosról indult vasmunkás családból – 1964 óta Párizsban él. Abban a műteremházban dolgozik, melyben egykor Picasso, Braque festett, abban a negyedben, ahol Degas, Manet, Toulouse-Lautrec, Van Gogh alkotott – látszik is a képein. Csernus Tibor életrajzi adatait még csak-csak ismerjük, a képeket viszont nemigen láthattuk: első magyarországi kiállítása 1989-ben volt a Műcsarnokban, azóta nagy csend. Most a KOGART-csapat vett egy mély levegőt és a Ház három emeletén összesen 87 vásznon mutatja be az immáron több mint fél évszázados életutat, az évtizedenkénti radikális stílusváltásokat, egy kitartó, komoly gondolkodási folyamat rétegeit.  Az első emeleten erős indítás: az ötvenes években, még itthon alkotott munkák közül néhány, tájképek, lefojtott, mély tüzű színek, sűrű levegő. Az Újpesti rakpart szeméttelepének képéből kibontott vaskos proliköltészet vagy kávéházi asztal, kókadt tulipán mellett kornyadozó három lektor szomorú szatírája. S a legszebb: az élesen kirajzolódó villanyrendőr, égbolt tárgyilagos képe alatt álomszerűen, szürrealisztikusan vízzé váló, elúszó Angyalföld, egy álmos hajnali biciklistával. Valószerűtlen kor markáns, földszagú rajzai. Aztán: éles váltás. Jönnek a hatvanas évek, a „természetmisztikus” képek. Feszült, furcsa, asszociatív vegetáció, bogáncsok, szúrós növények dzsungele: Virágok. Mintha nem a szabad szemmel látható felszínre állítaná be Csernus az érzékelés fókuszát, hanem alápillantana. Még épp kivehető egy-két motívum, de a szétbontott, elemzett, már-már alaktalan masszává öszszeolvadó anyag szerkezete válik láthatóvá, a köznapi valóság bőre alatti felhám, hipernaturalista részletekből monokrómban és neonszínekben komponált szürrealista tabló formájában. A Színésznőkön felbukkan egy melankolikusan maga elé meredő arc, egy vetkőző, görnyedt mezítelen hát, ruhátlan, lábak, karmok, a Modellezőkön azonosíthatatlan kapcsok, repülőgép-alkatrészek, Angyalföld ebben e metszetben csövekből, félig lebontott épületszerkezetekből konstruált boschi végítélet-vízió, a Lehel téri piac bontott csirke és sonkadarabok, kalapos fejek kavalkádja – valami összanyagi, formák alatti létezés szintjén.

Öt évszázad spanyol festészete

A kissé csendesre sikerült ősz után végre mozgolódás támadt a tárlatvilágban: fennállásának kereken századik évfordulóját ünnepli az idén a Szépművészeti Múzeum, és megnyílt az ünnepi programsorozat első nagyszabású, Spanyolország festészetét a gótikus fatábláktól Goyáig bemutató kiállítása. A látogatók induljanak rutinosan az egykori Monet-tárlat termeibe, s ha előre váltottak jegyet akár interneten, akár az e célra szervezett vagy 150 értékesítési hely egyikén, kis várakozás után már be is léphetnek a képekkel és látogatókkal megpakolt termekbe.
Ahol, valóban: sok szép, nagy mű várja őket. A koncepció nem más, és nem több: kapjunk általános keresztmetszetet a 14–19. századi spanyol festészet nagy alakjairól és alkotásairól, egy-egy jelentősebb mester esetében alapvető ismereteket tartalmazó széljegyzetekkel. Megérdemelt fényében csillog a Szépművészeti saját anyaga: a gyűjtemény egykori, még Esterházy Miklós herceg által adományozott, Nemes Marcell Grecóival kiegészült magját alkotó, eddig az állandó kiállításon már sokat látott darabjairól most látványosan kiderül: így, egybegyűjtve valóban Európa egyik jelentős spanyol kollekciója.

Idén nyílt a Művészetek Palotája
Sokan szidták, már jó előre. Mondták róla, hogy csúnya betonmonstrum, úgy néz ki, mint egy gabonaraktár és egyáltalán: a hányatott múltú Nemzeti Színház tőszomszédságában épül – rossz ómen.
Aztán tavasszal elkészült. Először a diákokat, nyugdíjasokat, szemfüles zenerajongókat nyerte meg magának: amíg a templomhajónyi koncertterem oldalfalait, zengőkamráit nem sikerült számítógépes eljárással minden létező hangzásra optimálisan beállítani, csökkentett áron látogathatták a jól informált élelmesek a hangversenyeket – nagy részük megmaradt állandó publikumnak. Ezután a remek akusztika, no meg a program hírére még csak szállingózó első fecskéket nyűgözte le a jegyvásárlás kultúrája: a számítógépes nézőtér- demonstráció, az öltönyöskosztümös jegyárusok, kulturált segítőkészségük. Nem volt sor. Mindjárt a nyitáskor lehetett azonban jegyet kapni olyan, műfajukat tekintve rokonszenvesen változatos, azzal együtt lélegzetelállító koncertekre, mint a londoni filharmonikusoké vagy a Chopint játszó Bogányi Gergelyre, meg a Buena Vista Social Klub égisze alatt futó „mezítlábas dívára”, sőt a nagy öreg, Ibrahim Ferrer estjére – latin szenvedéllyel dobogott az egész karzat. Na, nem pár fillérért: a jegyárak – a jobb helyekre – bizony magasak voltak és maradtak. Világszínvonalúak. Viszont a program is az – némi berzenkedés után bólintottunk.

 Bécs, ősz, impresszionisták

  Nincs kultúrszezon Bécsben impresszionisták nélkül, úgy látszik. Volt az elmúlt években nagy ívű, átfogó kiállítás, volt nagy Monet-tárlat – pár teremnyi csodaszép képet most szeptember végén is összeválogatott az amúgy az osztrák modernistákra szakosodó Leopold Múzeum: az 1848 és 1914 között született, francia állami tulajdonban levő alkotásokat összegyűjtő Musée d’Orsay. A párizsi galéria voltaképp Courbet álmát valósítja meg, szerinte vasúti pályaudvarokból kell kialakítani a modern festészet új szentélyeit, s a d’Orsay valóban eredetileg az 1900-as párizsi világkiállításra igyekvő utasokat fogadta várócsarnokában. Ott, ahol ma akadémikus és avantgárd festészet él immáron békésen egy fedél alatt, s szépen, lépésről lépésre nyomon követhető az európai modernizmus születése

Földszag és ragyogás

Szentendréről nem kell lemondani a fázós, otthon kucorgós időkben sem: amíg – ottjártamkor – a Márton- napi libafosztás, bordalfesztivál, krumplipuskázás folyt a skanzenben, az elcsípett szavak alapján jól kivehetően nemzetközi – angol, német, orosz, nagy kendőkbe burkolózó indiai – látogatók hada sétált egyenletes menetoszlopban a MűvészMalom felé. A szentendreiek új vállalkozása: Európa legjelentősebb művésztelepeit, festőiskoláit fogják megismertetni az idelátogatókkal. A sorozat nyitó kiállítása a századfordulós magyar képzőművészet legjelentősebb műhelyének, a nagybányai festőtelepnek az alkotásait mutatja be – az egykori fűrészmalom három szintjén, összesen 700 négyzetméteren. Politikai szempontból mindenképp áttörés a válogatás. Mert ami a festőtelep alapításának centenáriumán, 1996-ban még lehetetlennek bizonyult, most megvalósult: Magyarországon még nem látott, bujkáló, rejtett szépségek is lógnak a falon, melyek romániai közgyűjteményekből, a nagybányai múzeum képtárából kerültek ide, némelyikük a raktár legmélyéről.
Ismertek vagy ismeretlenek – a képek gyönyörűek. Jelen vannak a nagy alapító mesterek – Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Réti István, Thorma János –, a később kiváló új utakat keresők, „neósok” éppúgy, mint néhány, magát nagybányai mesternek valló alkotó, akár fél évszázaddal későbbi munkákkal. Láthatók a kezdeti, nagy tradíció vásznai: a Szinyei- Merse nyomdokain induló hazai impresszionizmus, plein air tájfestészet alkotásai. Néhány festmény, Thorma Jánostól a pointillista Szénagyűjtők például, valóban úgy tündököl, olyan önfeledt, könnyed életörömmel telten, mint a francia minták. Azonban napernyős, repkedő ruhás nagyvárosi hölgyek, táncosnők és mulatók, elegáns piknikezők helyett havasi pásztorlány, borsót fejtő szegény ember, pléhlavórban ruhát sulykoló parasztlány, ütött-kopott magyar falu látható a vásznakon. Ragyog a fény a falakon, a mezítelen bőrön (látható Szőnyi-, Koszta József akt), mégis: földszagú, súlyos élet-érzésű magyar impresszionizmus a nagybányai. Nem katedrális, tengerparti szálló, hanem szerény falusi templomtornyok, parasztviskók falai világítanak sárgán a komorabb, kontúros, sárba tapadó környezetben. Mások a fények. Boromissza Tibor képein például nyomon követhető, hogyan fordulnak át a később szentendrei mesterré váló művész fenyők között átszűrődő éles hegyi fényei, hideg havasi fenyőzöldjei szimbolikusabb, stilizált képi nyelvvé. Börtsök Samu téli szénakazlainak egészen közeli francia rokonai nemrég a Szépművészeti Monet-kiállításán voltak láthatók, de elég még egy oldalpillantás Mikola András, Krizsán János havas festményeire: a hó errefelé mindig matt, tompa sötétrózsaszínbe hajlik, mintha eleve sáros, eleve lucskos, eleve olvadt lenne.

A Nő, harmincnégyszer

Csupa nőalak: egész pontosan harmincnégy asszonyportré, -szobor, a harminc centiméterestől az embernagyságot jóval meghaladó monumentális méretűig terjedő bronzfigura látható a Szépművészeti Múzeum Dór termében. A francia származású Gaston Lachaise, a modern amerikai szobrászat egyik úttörőjének európai vándorkiállításra összeválogatott alkotásai ők, s az olykor meghökkentő alkotások a hírek szerint valamennyi bemutató során nagy közönségsikert arattak. A párizsi születésű, Amerikába áttelepülő művész sajátos, egységes életművet mondhat magáénak: egész pályáját arra áldozta, hogy megfogalmazza a nőiség tartalmát, jelentését, ezernyi megjelenési formáját – egyetlen nőben: halhatatlanná tegye élethosszig tartó múzsája, kedvese, felesége, Isabel Dutanol Nagle alakját. A művész ifjú szobrászjelöltként találkozott a még férjnél levő Isabellel Párizsban, aztán követte az óceánon túlra, ahol élete, művészete markáns alakítójává, formálójává vált az asszony.

Forradalmárok a japán művészetben

Maki-e, azaz aranyporos lakkdobozkák a Kelet-Ázsiai Múzeumban, ukiyo-e, azaz széles körben terjesztett fametszetek a Nemzeti Galériában – ősi japán technológiák és mestermunkák számos helyen fellelhetők ma Budapesten. 2005 a Japán és az Európai Unió közötti cserekapcsolatok éve, a Nemzeti Galéria ennek jegyében adott otthont az országról országra vándorló Fujiyama-kiállításnak, melyen a japán fametszetművészet Európában legismertebb képviselője, Katsushika Hokusai, valamint a műfaj utolsó nagy japán mestere, Utagawa Hiroshige 36-36 metszetén, illetőleg Tomitsuka Haruo kortárs japán fotóművész 36 fényképén, összesen tehát 108-szor tekinthető meg a japánok szent hegye – az ő szóhasználatukban: Fuji-san – a C épület kiállítótermében.
A japánok számára a 3776 méter magas, általában felhők közé rejtőző vulkán – utoljára 1707- ben szórta tele hamuval Tokió utcáit – jellegzetes alakjával maga a testet öltött szépség és tökély: költeményeket írtak és írnak hozzá, minden helyi lakos álma, hogy egyszer az életben megmássza. Isteni alakzat, az örökkévalóság szimbóluma a japán kultúrában.

A létezés ősformái

Egymáson lomhán heverő, mármár megmozduló, zsákvászonba burkolt ovális formák. Ismeretlen tartalmuknál fogva félelmet keltők, idegenek, s mélyen ismerősek egyszerre. A fejlődés egy fokán időző, megrekedt, soha meg nem született, talán soha meg nem születő hatalmas embriók. A létezés ősformái, az alakot öltő anyag kezdetleges megnyilvánulásai. Az emberi minőséggel valahol rokon, de minden lehetséges szellemitől: intellektustól, civilizációtól, emberitől, sőt, állatitól lecsupaszított élet, a meztelen, vegetatív létezés foglalata. Magdalena Abakanowicz Embrionáliák című installációja a Szépművészeti Múzeum Dór termében

Agyagsámánok, kőjaguárok? Kancsók!

Azt még csak tudjuk, hogy Ecuador Latin-Amerikában van, az már talán nem mindenkinek nyilvánvaló, hogy amikor az ősi Ecuador művészetét emlegetjük, az inkákról van szó. Az inkák kultúrájával tudniillik nagyobb gondban van a tudomány, mint a majákéval, mivel nem maradtak fenn utánuk hatalmas piramistemplomok, impozáns, dzsungel benőtte városok, bejárható szertartásközpontok, látványos ezüstkincsek – csak kerámiatárgyak. A legkorábbiak viszont úgy 4000–4500 évesek. Nem túlzás ezúttal a szokásos szófordulat, miszerint az elsüllyedt múlt mélységes mélyéről hoznak hírt a miniatűr szobrok, méretes tálak, szépséges kancsók: egy gazdag kereskedelmi, kulturális kapcsolatok hálózatát fenntartó kultúráról, mely nemes kelmékkel, kagylóval, fémekkel, drágakövekkel, valamint – elsőként a világon – fazekasmestersége termékeivel kereskedett, fürge és törékeny vitorlás tutajokon hordta az árut, és rézlemezt, jelképes kis baltafejeket használt pénz gyanánt.

Birodalmi propaganda mesterfokon

Okos ember volt a 15. század második felétől uralkodó I. Miksa német–római császár, majd német király. Alig pár évtizede terjedt csak el Európában a fametszet mint sokszorosítási technika, s ő azonnal felismerte a benne rejlő birodalmi propagandalehetőségeket. Úgy döntött, nem kőből kell építeni a diadalívet, amint azt a rómaiak vagy az itáliai reneszánsz mesterei tették, mert az csak áll, áll egy helyben. Ehelyett felkérte a kor legkiválóbb európai mesterét, a – családja révén egyébként a Békés megyei Ajtós községből származó – Dürert, valamint számos jó kezű, jó szemű pályatársát (Albrecht Altdorfert, Hans Burdmairt), hogy látványos, monumentális és sokszorosítható – tehát szerte a birodalomban terjeszthető – fametszetek formájában zengje az ő kiválóságát, hatalmi törekvései nagyszerűségét, dicső tetteit, egyszóval legitimitását. Mindezt persze az udvari történész, tehát a birodalmi főideológus gondos eszmei útmutatása, konkrét tervei alapján. Így születtek azok az óriásmetszetek, amelyek most megtekinthetők a Szépművészeti Múzeum új tárlatán.

Aranyfelhő, csillámpor

„Maki-e”, azaz nemesfémpor-felszórásos díszítő eljárással készült (fekete lakk alapon arany mintás) japán tárgyaiból, a gyűjtemény legkiemelkedőbb minőségű darabjaiból rendezett kiállítást a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum – több mint kétszázötven, eddig sosem kiállított, frissen helyreállított kis szépséget rendezett el nagy műgonddal négy teremben.

Két évig folyt a tárgyak restaurációja, a felvezető tárlókban is bemutatott lapos, vékony, valamint szárazecsetekkel, felszórócsövekkel; szorgosan vásárolták az eredeti lakkot japán műhelyekből, a különböző szemcseméretű és összetételű aranyporral, a polírozáshoz használt szarvasagancsliszttel egyetemben. S az eredmény: soktárlónyi aranyporos, csillámló kis csoda. Csukják is szaporán a teremőrök az ajtókat, nagyokat fújtatva váltják egymást: a nemes lakktárgyak igen magas páratartalom mellett maradnak épen biztonsággal – a termekben a klíma nekik kedvez.
Ki ne szeretné a csinos dobozokat, szelencéket, tégelyeket – és most aztán talán az elképzelhető legszebbeket tekintheti meg az ember. A tárgyak egy része, az aranyporral díszített gazdag háztartási készletek, kozmetikai eszközök még a feudális japán életmódot idézik. A szépítkezőszettek, például: a pillangós, virágos, madárkás, tájképes, bambuszfüves kis dobozok, az obligát fésűtokokon, míves tükörtartó állványokon túl látható különleges szemöldökfestő ecsetkék, emeletes hajolajtartó dobozok, valamint – fogfeketítő kellékek. Következnek a gyönyörű írószeres skatulyák, sok-sok gusztusos kis rekesszel, gyöngyház kirakású, füles, illetve fül nélküli szekrénykék izgalmas titkos fiókok garmadájával. Inrók – leginkább kis kulacsra emlékeztető kis tégelyek, melyekről kiderül: többrekeszes, szétnyitogatható orvosságos szelencék, a kimonó övére kellett akasztani őket.

Bronzba zárt imák

Sajátosan orosz – kultúrtörténeti, művészeti – tárgyakból rendezett kiállítást az Iparművészeti Múzeum: 500 bronzból öntött orosz fémikont állított ki az emeletén – pillanatnyilag a világ legnagyobb ilyen témájú tárlatát mutatja be Budapesten.

Orosz fémikon – mondja az ember, s lelki szemei előtt megjelennek Andrej Rubljov gyönyörűséges, meleg színekkel festett, vagy a „görög” Feofan Grek keleties ecsetkezelésű, felfénylő fatáblái, hagymakupolás templomokat díszítő, mára kissé megsötétedett freskói, itt-ott fémbetétes glóriával a szentek feje körül – nos, a fémikon más. A fémikont, mint a tárlaton kiderül, leginkább a nyakába akasztva hordta a becsületes orosz ember, még a gőzfürdőben sem vette le, sokszor csókolgatta, simogatta, tisztítgatta – a gyakorlatlanabbja kőporral, jó erősen, így aztán az – mondjuk 11. vagy 12. századi – őseredeti darabokon a felismerhetetlenségig lekoptak a rézdombormű képmások. S mint kiderül, az orosz egyházszakadást követően az óhitű táborhoz tartozók kedvelték inkább e kis házi kegytárgyakat, valójában főleg di-, trip-, tetraptichon szerkezetű, összecsukható amuletteket, mivelhogy az öntött ikonok pontosabban – mint látható, hajszálpontosan – követik a mintát, az előképet. Jobban, mint a fára festett, óhatatlanul individuális jegyeket mutató alkotások. Megbízhatóan sorozatgyárthatók, tökéletesen reprodukálják a hagyományt – minden elhajlástól mentesek.

Káprázatos királyi kövek

Csuda egy intézmény a Programa Royal Collections: a drágakőtan, földtan, művészettörténet és kulturális kereskedelem spanyol szakértői összedugták fejüket, s a kultúrturizmus fellendítésére gyűjteményeket hoznak létre, kulturális tőkeként, hosszú távú befektetésként. A tőke máris kamatozik: a „királyi kollekció” több algyűjteményéből összeválogatott, e pillanatban a világon a leggazdagabb drágakőkiállítás látható még pár hétig Budapesten; Spanyolországból elsőként érkezett hazánkba, majd öt éven át járja a kontinenseket.
Sorolhatom a lélegzetelállító számokat: 150 ezer karátnyi csiszolt és jó néhány megmunkálatlan drágakő – 44 100 karát topáz, 29 000 karát citrin, 11 471 karát gránát stb. – csillog a tárlókban az őrök árgus tekintetének tüzében (biztonsági kapura készüljenek, a fényképezőgépet hagyják otthon), de álljunk meg egy percre a háttérinformációkat tartalmazó „felvezető tárlóknál” – érdemes. Tudja az ember, hogy van gyémánt, smaragd, rubin meg topáz, na de hogy létezik akroit, dioptáz, sziberit és wavellit is? Az sem újdonság, hogy a drágakő mértékegysége a karát – na de hogy egy karát (mellesleg, mint kiderül, 0,2 gramm) valójában egy szentjánoskenyérfamag súlyának felel meg, s eleve innen ered? Látható is egy csinos mérleg egyik serpenyőjében az az 560 karátos ajándék citrin, amit a múzeum a spanyol társintézménytől kapott a szerződéskötés örömére, ezek szerint kereken 560 szentjánoskenyérfa-maggal a másik serpenyőben.

Rontó erők kiűzésének művészete

Ráolvasó és varázskellékek, fétisek és amulettek – különleges kis kiállítást komponált stílusos gyékényfalak közé a budapesti múzeum, brüsszeli, lisszaboni és szenegáli társintézményei segítségével. Az afrikai gyógyászat hagyományos módozatait, egészség- és betegségfelfogását, a mögötte munkáló mágikus gondolkodást igyekszik megvilágítani a szépségük révén mindenképp varázslatos kultikus tárgyak, okos magyarázatok, tárgyilagos fotók bemutatásával.
Minden szentnek maga felé hajlik a keze, az első teremben ízelítőül a nyugati orvoslás afrikai jelenlétét és jelentőségét hangsúlyozza a tárlat: a magyar Fuszek Frigyesét, például, aki olyan tekintélyre tett szert Libériában a vérhas sikeres – tömeges – kezelésével, hogy az ország hálás vezetése csak Németországnak üzent hadat az első világháborúban, az Osztrák–Magyar Monarchiának nem. Fényképeken látható, hogyan folytak (folynak) komoly műtétek kutyaközönséges sátorponyva alatt, hogyan festenek a néha igen drasztikus, súlyos elváltozásokkal küzdő páciensek a beavatkozás előtt és után – gyermekkori olvasmányélmények után is megrázóak a képek. Újabb kép: egy másik neves Afrika-járó magyar orvos, Thanhoffer Lajos épp gerinccsapolást végez a bozótban. Borzadállyal vegyes tisztelettel megtekinthető az igen szerény eszköztár: sebvarró készlet, tűk, kapcsok, kések civil szemnek riasztó gyűjteménye.

Magyar táj, párizsi ecsettel

Urasan feszít a bejárat mellett elhelyezett hatalmas fotón Munkácsy Mihály: hófehér öltöny, sétapálca, lakkcipő, pöttyös selyemsál. A búskomor magyar valóság tragikumra fogékony, nehéz fajsúlyú festője helyett ezúttal a világszerte legismertebb magyar festő új oldalára, az européer világfi, ünnepelt művész és életművész Munkácsyra hívja fel a figyelmet a Magyar Nemzeti Galéria tárlata. A történelmünkben olyannyira megszokott „szegény sorsú magyar művész” sorsával homlokegyenest ellentétes pályájú alkotóként, a kor divatos műfajainak virtuóz alkalmazójaként állítja elénk a kiállítás; anyagának mintegy kétharmadát külföldi közgyűjteményekből és magángyűjtőktől (köztük az amerikai magángyűjtő Pákh Imrétől, a Debrecenben látható Golgota tulajdonosától) kölcsönözték. New York-i és moszkvai, düsseldorfi és hamburgi, párizsi és wuppertali gyűjteményekből egyaránt kerültek elő vásznak.

 Nílusi táj, angyalokkal

 Rá kell jönnünk: művészettörténeti tudásunk jobbára steril fejezetekre tagolódik. Ókori Egyiptom, Görögország, Róma – e címszavakra tiszta stílusjegyek, a korszakra jellemző főművek, albumokban, eredeti helyszíneken csodált műalkotások ugranak be. A Szépművészeti Múzeumban látható kopt – egyiptomi keresztény – műtárgyak ezerféle meglepetéssel szolgálnak. Az igazi élmény forrása, hogy szinte kézzelfoghatóvá válik, miképp „működik” valójában a kultúrtörténet: hogyan rétegződnek egymásra, tűnnek át egymásba korok és kultúrák – ebben az esetben az egyiptomi, a görög, a római, a bizánci –, eltéveszthetetlen stílusú, naiv mesterkéletlenségükben megejtő bájú tárgyakon. A múzeum invenciózus kiállítása nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy az egyetemes későókori-korabizánci művészet szerves, egyben sajátos elemeként – gyakorlatilag a kultúrák olvasztótégelyeként, a folytonosság éltetőjeként értelmezze az önálló Egyiptom bukása utáni időszak művészetét.

Hatvanévnyi barázda

Megfakult, sárguló fotók esztétikus elrendezésben, az adatok pontos feltüntetésével – a Petőfi Irodalmi Múzeum összegyűjtötte az összes fényképet, ami fellelhető József Attiláról, s „Idesereglik, ami tovatűnt” címmel mutatja be egy kis teremben. Sétál az ember, nézeget. Méregeti, mi az, ami leszűrhető a kicsike, alig kivehető fotók alapján a nagy költőről, aki régóta kötelező irodalom és érettségi tétel, akit a felnőtt generációk nagy része főként osztályharcos proletárköltőként ismer (félre), s akiről a legismertebb biográfiai adat, hogy 32 éves korában végezte be fájdalmasan rövid életét a balatonszárszói vasúti síneken.Keresi hát az ember a versekből ismert, valaha olvasott ismeretek képi illusztrációit. Lát egy pufi arcú kisfiút, egy elálló fülű, értelmes kamaszt. Afféle proligyereket: elnyűtt, kinyúlt pulóverben, máskor tetszetős, illedelmes fényképpózba rendezve, nővéreivel együtt – semmi különös. Talán csak az óriási szemek különlegesebbek az átlagosnál.

Szatyorlámpa, ostyaékszer

 Aki volt már az IKEA-ban, vett sajtszeletelőt, mécsestartót, széket vagy palacsintasütőt, pontosan tudja, mi a skandináv ipari formatervezési stílus lényege: egyszerű, áramvonalas formák, praktikum, funkcionalizmus. Természetes anyagok – sok fa, len, kő, üveg. A minden tárgyat belengő felszabadult, önfeledt játékosság. Az Iparművészeti Múzeumban most látható kiállításon kiderül, hogy a skandináv designt az ötvenes években vette szárnyra a világhír, s tette évtizedekre a modern életforma tömegek számára elérhető, elfogadott stílusává. Hogy aztán a 80-as, 90-es évek posztmodern fogantatású stílusfordulatát követően ma ismét föllendüljön népszerűsége.
 Jól felfedezhetők az ismerős, máig meghatározó stílusjegyek már a korai tárgyakon is. Az áramvonalas, szinte a lélegzetvételtől is ruganyosan moccanó félszáz éves fafotel (a lumbális gerincszakaszon jótékony támasztékkal) szép, eredeti és – innen látom – kényelmes. A csupafül, csupakar, mindenbe beleakaszkodó játékmajmocskák derűje – mint a gyermekrajzoké. A rücskös, praktikus finn vizespoharak láttán kiderül, hogy honosított másolatai ott feszítettek szocreál konyháinkban, akárcsak a lehető legegyszerűbb, csak formájuk kecsességével tüntető egyszerű – ezek szerint skandináv utánzat – kompótos tálkák.

 „Művészet a habok fölött

 Még csak pár napja nyílt meg új otthonában, a Művészetek Palotájában a Ludwig Múzeum – még csak keresgéli az ember a Soroksári útról lekanyarodó sávot, a megfelelő behajtókat, minden vadonatúj, festékszagú. Amint sikerült elhelyezni végre az autót a parkoló oszlopdzsumbujában és kikerülni a kivezető utat gondterhelten fürkésző, nyilván a koncertteremből távozó Kocsis Zoltánt, otthonos, jó érzés lesz úrrá a látogatón. A Lágymányosi híd felől még otromba raktáráruháznak kinéző épület ugyanis belül lelkesítően szép és otthonos: jól belakható a csupaüveg, nyitott, hajófedélzetre emlékeztető osztású, világosan tagolt, jó levegőjű belső tér, ötletes a kissé eltolt, kedvesen dülöngélő vonalvezetés, fiatalosan könnyed lépteket diktálnak a lejtős lépcsőfokok, eleganciájával is marasztal a fafelületek és a zöld márvány megnyugtató, stílusos kombinációja. Minden megnyílt, üzemel: lehet lapozgatni a könyvesboltban, a CD-shopban, egy-két falatot bekapni a büfékben. A kávézó kulturált süteményáraival és vidám dizájnjával máris vonzza a megbeszélésre beülő üzletembereket is; a Duna felőli oldalon csobognak a szökőkutak, zöldell a fű. Meglepően európai, nagyvilági kulturális központ hangulatát kelti az összességében jól sikerült épület: hátha lesz végre Budapesten egy hely, ahol céltalan, értelmetlen és lelketlen plázabolyongás helyett kulturált közegben értelmesen lehet időzni: jó szemmel kiválasztott eseményekre betérni, nézelődni, vásárolgatni, beszélgetni, enni-inni.

Szélcsengők, felhőfrizurák

Valószínűtlen, hogy tömegestül utaznánk, művészetkedvelők, Koreába. Aki azért felkapja a fejét a gondolatra, mindenesetre térjen be mostanában a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumba: a Kogurja tartománybeli úgynevezett Ánáki 3. sírból származó 4. századi falfestmények láthatók most Budapesten.

A Kogurjai sírfestészet, olvasható a magyarázó táblákon, híres-nevezetes. A Han-kori kínai sírfestészet hagyományait követi. Nevezetes személyiségek (esetünkben a Kínából Koreába menekülő, i. sz. 336-ban elhunyt Tongszu kínai generális) életének mozzanatait és színtereit – tehát családtagjait, háza népét, mindennapi életét – örökíti meg, amúgy perspektivikus ábrázolásban. S a kínai sírfestmények harmonikus, hajlékony stílusát viszi tovább. A merevebb, szertartásosabb kínai képekkel szemben azonban kifejező, eredeti, mozgalmasabb, spontánabb tablók születtek Kogurjában. Az új stílus épp az 5–6. században éli majd virágkorát, amikor a Handinasztia Kínában hanyatlásnak indul.