Ősforrás és erővonalai
2007. május 01. 00:00
Ritkán láthatók absztrakt kínai festmények székesfővárosunkban. Most igen: T’ang Haywen a főleg Párizsban alkotó, három kis teremben. A zen buddhizmus szikár-bölcs életszemléletét idézik a szürke kőkupacok a sarokban, a mester gyökereit pedig a Fujian tartománybeli Amoy hatalmas látképe a falon. Itt született 1927-ben T’ang Haywen, itt tanította őt az első vonásokra a nagyapja, aki még a császári közigazgatás hivatalnokaként tökéletesen forgatta az ecsetet. Majd párizsi tanulmányait követően élete során egy remete rendületlen aszkézisével alkotott a művész. Minden áldott nap hat órán át készítette meditatív tus- és olajfestményeit – a nyugati világban, nyugati nézőknek.
Elvben az összes, Cím nélkül elnevezést viselő, két összeillesztett sárgásfehér papírra zömmel fekete tussal készült monokróm „diptichon” – tájkép. A zen buddhista festészet hagyományai szerint azonban a tájkép nem a fizikai valóságot ábrázolja. Még ha jól kivehetően hegy magasodik, víztükör csillog is a képen, az a természet misztikus forrásából, a taóból kiáradó, a világot átható, egymást kiegészítő erőket ábrázolja. A kifejezhetetlen, örök, teremtő valóságot, annak felszínen és felszín alatt munkáló erőit.
Első pillantásra sárgás alapon fekete krikszkrakszoknak tűnnek T’ang mester merész, lendületes ecsetkezeléssel papírra vetett spontán tusfoltjai; visszahőköl az ember a küszöbön. Ezekről a kalligrafikus, kínai írásjegyeket is beépítő fekete-fehér ábrákról először egyszerűen lepattan az absztrakt művészetben is színekhez, dinamikus formákhoz szokott nyugati tekintet. Pár mély lélegzetvétel, újabb nekirugaszkodás – aztán egyszer csak rátelepszik az emberre valami furcsa csend. Megáll az első kép előtt. Kapaszkodót keres az értelem, s lassanhalkan, mélyről feltörnek a képek nyomán az érzések, gondolatok. Elmosódó szürkés foltok, vízszerű tükröződés – mintha mocsár, lápvidék ingoványos világát ábrázolnák a festékfoltok, fölötte azonos, bizonytalan minőségű ég, csak csenevész zsombékszerű formák törik meg az egybefüggő, egységes szubsztanciát. Ősi mintázatok, összefüggések kezdenek kirajzolódni a másikon: kaotikus indulatok vezethették az ecsetet, erőteljes, dühödt vonalak szabdalják a felületet, a rendezetlenség, az ősrobbanás előtti megsűrűsödött anyag tükröződésének tetszik a kép. Lassan lehetséges értelmezést nyer a fekete-fehér először sivárnak tűnő, fegyelmezett kontrasztja: az üresség és a fizikai világ, a mindent átható csend és a benne megjelenő hang, a könnyed, éteri szellemi és a vigasztalanul anyagi kettőséget érzékeltetik egyszerre az egymásba játszó, kavargó formák.
Gömbölyödő, magukba fogadó alakzatok gomolyagából kiszakadó sok kicsi, saját útjára kelő részecske – a női princípium lényege. Sok vízzel feltett, szétfolyó szélű megannyi „paca”: sok-sok elemi rész, mozgásban. Találkoznak, párba állnak, némelyikük csoportot alkot, vagy épp kiválik a többi közül, lebeg egymagában, indul a másik felé – úton van. Levéllé- szárrá-virággá vagy talán ízületeken át testrészekké kapcsolódó formák – voltaképp egylényegűek. Hebehurgyán csapongó vonalak és pöttyök, valamint hajlékonyan egymásba fonódó organikus rendezettséget nyerő fekete hullámok együttállása egyetlen síkban, mintegy kétfajta létállapot. A mindenség harmonikus körében helyet foglaló – és azon kívül rekedő formák. Felhőszerű halványszürkévé sűrűsödő éteri tér, feketévé nehezülő, lefelé terjeszkedő felhő, az összefüggő fekete masszából a semmibe aláhulló sűrű, koromfekete anyagi részek – metamorfózisok. A semmiből érkező, rövid függőleges állóvonalakba ütköző, azokat széttördelő egyetlen elsöprő energiájú vonás. A teremtés lényege, a természet működési elve, racionális elmével felfoghatatlan misztikája lüktet, lélegzik a papíron, valami kérlelhetetlen, emberen túli rendet alkotva. Közös ősminták, melyeket valahonnan a kollektív emberi tudattalanból hívnak elő a képek, a mester szándéka szerint: a nyugati szem, szív megnyitására.
Az utolsó teremben, még mindig Cím nélkül, az ősi ritmusú, hullámzó vonalak mellett visszafogottan megjelennek már a színek is, érett talajbarna, sugárzó napsárga, harcos-vörös, vízkék és fűzöld, egymásnak feszülve, vagy egylényegűen, önmagában. A durva anyag gomolygó, robbanás előtti, közbeni, utáni fekete erővonalai, egy vulkán vörösével, vagy az éteri tér kékjével. Az ajtó mellett pedig higgadtan spirituális, erős belső vonzású türkizkék szövevény, mélységes nyugalom és harmónia foglalata.
Elvben az összes, Cím nélkül elnevezést viselő, két összeillesztett sárgásfehér papírra zömmel fekete tussal készült monokróm „diptichon” – tájkép. A zen buddhista festészet hagyományai szerint azonban a tájkép nem a fizikai valóságot ábrázolja. Még ha jól kivehetően hegy magasodik, víztükör csillog is a képen, az a természet misztikus forrásából, a taóból kiáradó, a világot átható, egymást kiegészítő erőket ábrázolja. A kifejezhetetlen, örök, teremtő valóságot, annak felszínen és felszín alatt munkáló erőit.
Első pillantásra sárgás alapon fekete krikszkrakszoknak tűnnek T’ang mester merész, lendületes ecsetkezeléssel papírra vetett spontán tusfoltjai; visszahőköl az ember a küszöbön. Ezekről a kalligrafikus, kínai írásjegyeket is beépítő fekete-fehér ábrákról először egyszerűen lepattan az absztrakt művészetben is színekhez, dinamikus formákhoz szokott nyugati tekintet. Pár mély lélegzetvétel, újabb nekirugaszkodás – aztán egyszer csak rátelepszik az emberre valami furcsa csend. Megáll az első kép előtt. Kapaszkodót keres az értelem, s lassanhalkan, mélyről feltörnek a képek nyomán az érzések, gondolatok. Elmosódó szürkés foltok, vízszerű tükröződés – mintha mocsár, lápvidék ingoványos világát ábrázolnák a festékfoltok, fölötte azonos, bizonytalan minőségű ég, csak csenevész zsombékszerű formák törik meg az egybefüggő, egységes szubsztanciát. Ősi mintázatok, összefüggések kezdenek kirajzolódni a másikon: kaotikus indulatok vezethették az ecsetet, erőteljes, dühödt vonalak szabdalják a felületet, a rendezetlenség, az ősrobbanás előtti megsűrűsödött anyag tükröződésének tetszik a kép. Lassan lehetséges értelmezést nyer a fekete-fehér először sivárnak tűnő, fegyelmezett kontrasztja: az üresség és a fizikai világ, a mindent átható csend és a benne megjelenő hang, a könnyed, éteri szellemi és a vigasztalanul anyagi kettőséget érzékeltetik egyszerre az egymásba játszó, kavargó formák.
Gömbölyödő, magukba fogadó alakzatok gomolyagából kiszakadó sok kicsi, saját útjára kelő részecske – a női princípium lényege. Sok vízzel feltett, szétfolyó szélű megannyi „paca”: sok-sok elemi rész, mozgásban. Találkoznak, párba állnak, némelyikük csoportot alkot, vagy épp kiválik a többi közül, lebeg egymagában, indul a másik felé – úton van. Levéllé- szárrá-virággá vagy talán ízületeken át testrészekké kapcsolódó formák – voltaképp egylényegűek. Hebehurgyán csapongó vonalak és pöttyök, valamint hajlékonyan egymásba fonódó organikus rendezettséget nyerő fekete hullámok együttállása egyetlen síkban, mintegy kétfajta létállapot. A mindenség harmonikus körében helyet foglaló – és azon kívül rekedő formák. Felhőszerű halványszürkévé sűrűsödő éteri tér, feketévé nehezülő, lefelé terjeszkedő felhő, az összefüggő fekete masszából a semmibe aláhulló sűrű, koromfekete anyagi részek – metamorfózisok. A semmiből érkező, rövid függőleges állóvonalakba ütköző, azokat széttördelő egyetlen elsöprő energiájú vonás. A teremtés lényege, a természet működési elve, racionális elmével felfoghatatlan misztikája lüktet, lélegzik a papíron, valami kérlelhetetlen, emberen túli rendet alkotva. Közös ősminták, melyeket valahonnan a kollektív emberi tudattalanból hívnak elő a képek, a mester szándéka szerint: a nyugati szem, szív megnyitására.
Az utolsó teremben, még mindig Cím nélkül, az ősi ritmusú, hullámzó vonalak mellett visszafogottan megjelennek már a színek is, érett talajbarna, sugárzó napsárga, harcos-vörös, vízkék és fűzöld, egymásnak feszülve, vagy egylényegűen, önmagában. A durva anyag gomolygó, robbanás előtti, közbeni, utáni fekete erővonalai, egy vulkán vörösével, vagy az éteri tér kékjével. Az ajtó mellett pedig higgadtan spirituális, erős belső vonzású türkizkék szövevény, mélységes nyugalom és harmónia foglalata.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
