Hullámvonal, biovécé
2007. november 01. 00:00
Enyhén foltos, rusztikus felületű hullámzó fémparavánokon helyezte el a házigazda Szépművészeti Múzeum az osztrák festő, grafikus, építész Friedensreich Hundertwasser műveit, úgy, hogy véletlenül se feküdjenek fel a falra: lebegjenek, mint a falevelek.
Tiszteletadás ez a 2000-ben hetvenkét éves korában elhunyt zseniális különc végső kívánsága előtt: alkotójuk irtózott az egyenes vonalaktól. Mivel a természetben nincs egyenes, az élet megerőszakolására, leigázására tett kísérlet minden szabályos alakzat és egyenes vonal, s mint ilyen, betiltandó – tartotta. Így aztán zegzugos, kacskaringós folyosókon sétálva, olykor zsákutcába szorulva tekinthetjük át változatos technikával előállított műveit, kamaszrajzait és halála előtt készített grafikáit, japán fametszeteit, rézkarcait, aranyban-ezüstben csillogó szitanyomatait, rovar alakú papírsárkányait, nagyméretű fali szőtteseit. Egyik utolsó művével a nagy előd és szellemi rokon Van Gogh előtt tiszteleg – az időszaki tárlaton most először szereplő rózsaszín napraforgókkal.
Hazafelé tartó ablakokat, a király titkos virágait, a pók rokonait festette a címek tanúsága szerint – címtől függetlenül a képek nagyjából ugyanazt, nagyjából ugyanúgy ábrázolják. Élénk színekkel kitöltött cellák hullámzanak, hold és falombok csúsznak egymásba, kis házak tűnnek át álmatag hajókká, ablakok sora áll össze töredezett naplementévé. Az emberek, állatok, növények lakta természet szintjei – az ember „öt bőre” – láthatók mindegyiken egymást áthatva, kavarogva, kissé patchworkszerű, gazdag felületté dolgozva, a művész által saját kezűleg készített festékekből újjáteremtve. Hundertwasser munkái ellenállnak minden komolykodó kategorizálásnak, osztályozási szenvedélynek. Megbonthatatlan egységet alkotnak. Vannak benne kicsit naivabb, gyermekrajzra jobban emlékeztető darabok, vannak kissé absztraktabbak, de majd mindegyiken ott az örvénylő spirál, mint az örök megújulás jele, ott vannak a jellegzetes gömbfák, a színes négyzetek – megannyi, világra néző ablakszem. Festészetében Hundertwasser ugyanazt képviselte, mint sokakat irritáló közéleti fellépéseiben – például híres meztelen beszédeiben –, építészeti elképzeléseiben és 37 megvalósult épületében: az embert a természet szerves részeként látta. Már az ötvenes években merőben meglepő, szokatlan ökológiai tudatosságról, környezetvédő elkötelezettségről lett híres: olyan nézeteiről, miszerint egy valamirevaló háznak vannak ember lakói és – tetőn, balkonon, zegzugokban tanyázó, burjánzó – fa lakói. Hogy mindenkinek joga van legalább egy fára és egy egyedien, saját kezűleg kidekorált ablakra – a kreatív önmegvalósítás szabadságára. Önellátó rendszerként működő humuszvécék kellenek a lakóházakba – a kiállításon is látható egy –, melyek környezetszennyezés nélkül megtisztítják a felfogott emberi salakanyagot. Nem kell újra és újra kifesteni a házakat, mivel a kosz organikus jelenség, a penész meg végképp a természetes vegetáció része. A civilizációs beidegződések, merev normák és a természet törvényei közül határozottan ez utóbbira voksolt.
Eksztatikus sárgában, zöldben, vörösben pompázó, dülöngélő, táncoló, hullámzó házakká, arcokká, ablakokká, állatokká dolgozta a természet kavargó formáit. Organikus természeti formákból, a szecesszió míves, bonyolult, gazdag cizelláltságából, gyermekrajzok egyszerű bájából táplálkozó festményeivel a természet repetitív, részleteiben mégis mindig eltérő szerkezetét tükrözi. Talán csak a benne élő, épen megőrzött gyermek romlatlan életörömét, lényegi tudását teremtette újjá a falon lebegő művekben. Ilyen egyszerű. (2008. január 15.-ig)
Tiszteletadás ez a 2000-ben hetvenkét éves korában elhunyt zseniális különc végső kívánsága előtt: alkotójuk irtózott az egyenes vonalaktól. Mivel a természetben nincs egyenes, az élet megerőszakolására, leigázására tett kísérlet minden szabályos alakzat és egyenes vonal, s mint ilyen, betiltandó – tartotta. Így aztán zegzugos, kacskaringós folyosókon sétálva, olykor zsákutcába szorulva tekinthetjük át változatos technikával előállított műveit, kamaszrajzait és halála előtt készített grafikáit, japán fametszeteit, rézkarcait, aranyban-ezüstben csillogó szitanyomatait, rovar alakú papírsárkányait, nagyméretű fali szőtteseit. Egyik utolsó művével a nagy előd és szellemi rokon Van Gogh előtt tiszteleg – az időszaki tárlaton most először szereplő rózsaszín napraforgókkal.
Hazafelé tartó ablakokat, a király titkos virágait, a pók rokonait festette a címek tanúsága szerint – címtől függetlenül a képek nagyjából ugyanazt, nagyjából ugyanúgy ábrázolják. Élénk színekkel kitöltött cellák hullámzanak, hold és falombok csúsznak egymásba, kis házak tűnnek át álmatag hajókká, ablakok sora áll össze töredezett naplementévé. Az emberek, állatok, növények lakta természet szintjei – az ember „öt bőre” – láthatók mindegyiken egymást áthatva, kavarogva, kissé patchworkszerű, gazdag felületté dolgozva, a művész által saját kezűleg készített festékekből újjáteremtve. Hundertwasser munkái ellenállnak minden komolykodó kategorizálásnak, osztályozási szenvedélynek. Megbonthatatlan egységet alkotnak. Vannak benne kicsit naivabb, gyermekrajzra jobban emlékeztető darabok, vannak kissé absztraktabbak, de majd mindegyiken ott az örvénylő spirál, mint az örök megújulás jele, ott vannak a jellegzetes gömbfák, a színes négyzetek – megannyi, világra néző ablakszem. Festészetében Hundertwasser ugyanazt képviselte, mint sokakat irritáló közéleti fellépéseiben – például híres meztelen beszédeiben –, építészeti elképzeléseiben és 37 megvalósult épületében: az embert a természet szerves részeként látta. Már az ötvenes években merőben meglepő, szokatlan ökológiai tudatosságról, környezetvédő elkötelezettségről lett híres: olyan nézeteiről, miszerint egy valamirevaló háznak vannak ember lakói és – tetőn, balkonon, zegzugokban tanyázó, burjánzó – fa lakói. Hogy mindenkinek joga van legalább egy fára és egy egyedien, saját kezűleg kidekorált ablakra – a kreatív önmegvalósítás szabadságára. Önellátó rendszerként működő humuszvécék kellenek a lakóházakba – a kiállításon is látható egy –, melyek környezetszennyezés nélkül megtisztítják a felfogott emberi salakanyagot. Nem kell újra és újra kifesteni a házakat, mivel a kosz organikus jelenség, a penész meg végképp a természetes vegetáció része. A civilizációs beidegződések, merev normák és a természet törvényei közül határozottan ez utóbbira voksolt.
Eksztatikus sárgában, zöldben, vörösben pompázó, dülöngélő, táncoló, hullámzó házakká, arcokká, ablakokká, állatokká dolgozta a természet kavargó formáit. Organikus természeti formákból, a szecesszió míves, bonyolult, gazdag cizelláltságából, gyermekrajzok egyszerű bájából táplálkozó festményeivel a természet repetitív, részleteiben mégis mindig eltérő szerkezetét tükrözi. Talán csak a benne élő, épen megőrzött gyermek romlatlan életörömét, lényegi tudását teremtette újjá a falon lebegő művekben. Ilyen egyszerű. (2008. január 15.-ig)
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
