Megváltásra váró olajfák
2006. december 01. 00:00
Ünnepel a Szépművészeti Múzeum, és megadja a módját. Már eddig is lenyűgöző egész éves centenáriumi eseménysorozatára most feltette a koronát, Van Gogh-kiállítást rendezett – az elsőt Magyarországon.
Ahogyan kell: a nyitás napján az utcán kígyózó lelkes sorban állókkal (erre még a Monet-tárlat rászoktatott minket, úgy látszik) – ám ezúttal már áramvonalas jegyelővételi rendszerrel, hangtalan és elegáns, nézőket zsilipelő biztonsági ajtókkal, s fél szemmel a karácsonyi ajándékvásárlókra kacsintva, kifogástalan ajándékrészleggel, katalógussal és monográfiával, Van Gogh-levelezéskötettel és -bögrével.
Van Gogh. Az egzaltált idegzetű németalföldi lelkészfiú, aki gyakorlatilag önerőből képezte művésszé magát, vasakarattal és töméntelen gyakorlással. Aki az esős, párás, folyton nyirkos, szürkésbarna holland tájból egyszer csak leköltözött a dél-franciaországi verőfénybe, s mint akibe villám csapott, ragyogó színekben vibrálón hullámzó talajt, a zölden lecsorgó lombokat, világító napraforgókat, ibolyakék árnyakat, eksztatikusan reszkető vegetációt kezdett el festeni, megfeszített erővel, betegségével hadakozva. Aki mindvégig kegyelemkenyéren élt, és saját életében egyetlenegy képet adott el. Mára ő lett a tárlatipar talán legbiztosabban piacra dobható csodafegyvere osztatlan, tömeges, még az impresszionistákét is felülmúló népszerűsége okán. Lehet vitatkozni, mi hat a Van Gogh festette íriszekben, virágzó mandulafaágakban, végtelenbe futó búzamezőkben és kínban vergődő olajfákban ilyen elementáris erővel. Egy, a mindenség formáin átszűrődő egzaltált, érzékeny idegrendszer erőteljes impulzusai fűtik-forrósítják át a már az expresszionizmus felé nyújtózkodó vásznakat? Vagy éppen fordítva: ez a holland lelkészfiú született arra, hogy a mindennapos, egyszerű, kopott paraszti lét felszíne alatt – egy pár viseltes cipőben, az arles-i postamesterben vagy pufók csecsemőjében, egy viskóban, egy magányos fában – megpillantsa és dús színekben-formákban képpé varázsolja a bennük rejlő életörömöt, a létezés drámai intenzitású szakadatlan ünnepét. Olyan erőkkel birkózott fanatikus hittel ez a végtelenül finomra hangolt idegrendszerű mester, ez a „zseniális paraszt”, ahogyan egyik méltatója nevezte, amit talán valóban nehéz ép ésszel kibírni. Egyszerű vonalakká, tiszta színekké, elemi alkotórészeivé bontotta az ismert látványt, a világot, hogy még egyszer, utoljára egységes, izzó harmóniává összeálló mindenséget teremtsen a széttartó energiákból, önmagukban értelmetlen vonásokból és színekből.
A Szépművészeti Múzeum kiállításán látható, több mint negyven gyűjteményből érkezett közel nyolcvan alkotásból nyomon kísérhető az izzadságos munka, a kínlódás, a sok kísérletezés is. Vannak gyönyörű napraforgók, ciprusok és íriszek, eljött jó pár az ünnepelt, híres, nagy festmények közül. A kiállítás értő szemmel és empátiával összeválogatott anyaga azonban ezúttal megmutatja azt a vergődéssel teli életutat is, melynek általában csak a csúcsteljesítményeit szoktuk könnyedén csodálni a világ nagy múzeumainak elegáns exkluzív tárlatain. Érdemes végigböngészni a festő által öccsének, Theónak írott naplószerű leveleiből vett és a falra vastag szalagként felírt idézeteket: kiolvasható belőlük a lényeg, kirajzolódnak a „zarándokút” stációi. Vegyük csak észre „Van Gogh képzeletbeli múzeumát”, az első, félhomályban úszó, erre az alkalomra puha, meleg hatású hajópadlóval burkolt termet keretbe foglaló alkotásokat, melyekről a mester újságkivágatot, nyomatot őrizgetett otthon – s ezekből tanult. Jól látható, kitől mit: Frans Halstól a kacskaringósan kígyózóvonagló vonalakat, Rembrandttól a témákat, Daubignytől a plein air technikát, Millet-től a tájlátást, a japán metszetekből a stilizált, vonallá redukált ábrázolásmódot, és még folytathatjuk.
A képek pedig egy-egy matt világosbarna szárnyas oltár közepén foglalnak helyet, jó magyarázatokkal. Rögtön kezdésnek az Önarckép pipával: a jellegzetes, mélyen ülő, űzött, feszült szemek, az elgyötört arc. Majd jó teremnyi az első, hollandiai korszakban született kezdeti munkákból, melyek általában hiányoznak a tárlatokról: szürke tájak, ásó, dolgozó parasztok, krumplit gyűjtő, céklát ültető asszonyok. Barna barnával, esetleg szürkével. Feketével. Valami végtelen bánat, tompaság és szenvedés a vásznakon. Puha ceruzarajzok, rajta malom, kunyhó, víztükör – csupán előtanulmány, ujjgyakorlat, még semmi különös – a ceruza itt-ott átszakítja a papírt a feszült akarás, összpontosítás közepette. Visszanyesett fűzfák: ők már a későbbi karakteres, egzaltált fák rokonai, felhasított kérgük megannyi sebhely, szenvedésről árulkodik. Olvashatjuk a falon: Van Gogh azokat szerette, akiken „átgázolt az élet”. Élettársáról, Sien Hoorwikről készült ceruzarajz, viselős prostituáltként fogadta magához: lógó mellek, felpuffadt has – merő, időtlen kilátástalanság, a kép címe Bánat. S Nuenen öreg templomtornya, itt lelkész Theodorus Van Gogh, a festő apja: spiritualitás helyett elgondolkodtató módon a vigasztalanság tömör, súlyos építménye, a maszszív szürke égbolt alatt. Van Gogh prédikátornak, hittérítőnek készült, csak alkalmatlannak minősítették – a maga módján azzá lett. A második nagy teremben felragyognak a franciaországi „színrobbanás” után született képek, túláradó, lelkesült tónusokkal, az élet előtti alázattal egyszerre. Egy pár bőrcipő: a szenvedés, fáradtság nyomait világosan őrző félretaposott lábbeliben mutatja fel a finom színharmóniává komponált tökélyt. Napraforgók: asztalra fektetett, nagy fejű, levágott virágok. Még utolsót lobban a háttérben a vörös, nyugtalanítóan ott vibrál még a szirmokon az élet, mielőtt elhervadnak, elmúlnak végleg. Füstölt hering sárga papíron: valami nem evilági fény és energia árad a krómsárga háttérből, amint átlelkesíti a jól ismert, prózai németalföldi témát. Parasztház Provence-ban: lüktető tanyák, napsárgában, óaranyban, bronzban ragyogó növényzet az erőteljes, ragyogó azúrkék ég alatt – pazar, tomboló életenergia. Az arles-i nők, egyik a másik után: köznapi, valamelyest fáradt, magába roskadó nőalakok voltaképp. A szemkápráztató színek, egy sárga háttér, az esernyő vöröse, egy méregzöld ruha a létezés új, titkolt lehetőségeit tárja fel a képen. Aztán – nem titkolt szándékkal – láthatók most kiállításra általában nem kerülő, gyenge képek is.
A Váza pünkösdi rózsákkal a maga szokványos, prózai rózsáival mázolmánynak hat a mesterművek között, a pipacsos-búzavirágos kompozíció sem sokkal jobb, a Cserepes cikerária a dőlőfélben levő edénnyel, a mélyzöld és a tompa sárga kontrasztjával már kezdi mutatni a Van Gogh-karaktert.
Ekkor pedig kanyarodjunk vissza a bejárati „zsilippel” szemközti ajtóhoz, ahol – elegáns ráadásként – a Mester magyarországi követőiből is nyílt egy kamarakiállítás: nagybányaiak láthatók a ragyogó színeikkel, Czóbel Béla a jellegzetes alakjaival, Rippl- Rónai, Mednyánszky – na, és az alkatában, sorsában Van Goghra nagyon hasonlító Csontváry. Az archetipikus, pompás Cédrus, mely méltó társa a nagy előd szorongástól reszkető, ég felé törő, megváltásra váró olajfáinak. (2006. december 1.–2007. március 20.)
Ahogyan kell: a nyitás napján az utcán kígyózó lelkes sorban állókkal (erre még a Monet-tárlat rászoktatott minket, úgy látszik) – ám ezúttal már áramvonalas jegyelővételi rendszerrel, hangtalan és elegáns, nézőket zsilipelő biztonsági ajtókkal, s fél szemmel a karácsonyi ajándékvásárlókra kacsintva, kifogástalan ajándékrészleggel, katalógussal és monográfiával, Van Gogh-levelezéskötettel és -bögrével.
Van Gogh. Az egzaltált idegzetű németalföldi lelkészfiú, aki gyakorlatilag önerőből képezte művésszé magát, vasakarattal és töméntelen gyakorlással. Aki az esős, párás, folyton nyirkos, szürkésbarna holland tájból egyszer csak leköltözött a dél-franciaországi verőfénybe, s mint akibe villám csapott, ragyogó színekben vibrálón hullámzó talajt, a zölden lecsorgó lombokat, világító napraforgókat, ibolyakék árnyakat, eksztatikusan reszkető vegetációt kezdett el festeni, megfeszített erővel, betegségével hadakozva. Aki mindvégig kegyelemkenyéren élt, és saját életében egyetlenegy képet adott el. Mára ő lett a tárlatipar talán legbiztosabban piacra dobható csodafegyvere osztatlan, tömeges, még az impresszionistákét is felülmúló népszerűsége okán. Lehet vitatkozni, mi hat a Van Gogh festette íriszekben, virágzó mandulafaágakban, végtelenbe futó búzamezőkben és kínban vergődő olajfákban ilyen elementáris erővel. Egy, a mindenség formáin átszűrődő egzaltált, érzékeny idegrendszer erőteljes impulzusai fűtik-forrósítják át a már az expresszionizmus felé nyújtózkodó vásznakat? Vagy éppen fordítva: ez a holland lelkészfiú született arra, hogy a mindennapos, egyszerű, kopott paraszti lét felszíne alatt – egy pár viseltes cipőben, az arles-i postamesterben vagy pufók csecsemőjében, egy viskóban, egy magányos fában – megpillantsa és dús színekben-formákban képpé varázsolja a bennük rejlő életörömöt, a létezés drámai intenzitású szakadatlan ünnepét. Olyan erőkkel birkózott fanatikus hittel ez a végtelenül finomra hangolt idegrendszerű mester, ez a „zseniális paraszt”, ahogyan egyik méltatója nevezte, amit talán valóban nehéz ép ésszel kibírni. Egyszerű vonalakká, tiszta színekké, elemi alkotórészeivé bontotta az ismert látványt, a világot, hogy még egyszer, utoljára egységes, izzó harmóniává összeálló mindenséget teremtsen a széttartó energiákból, önmagukban értelmetlen vonásokból és színekből.
A Szépművészeti Múzeum kiállításán látható, több mint negyven gyűjteményből érkezett közel nyolcvan alkotásból nyomon kísérhető az izzadságos munka, a kínlódás, a sok kísérletezés is. Vannak gyönyörű napraforgók, ciprusok és íriszek, eljött jó pár az ünnepelt, híres, nagy festmények közül. A kiállítás értő szemmel és empátiával összeválogatott anyaga azonban ezúttal megmutatja azt a vergődéssel teli életutat is, melynek általában csak a csúcsteljesítményeit szoktuk könnyedén csodálni a világ nagy múzeumainak elegáns exkluzív tárlatain. Érdemes végigböngészni a festő által öccsének, Theónak írott naplószerű leveleiből vett és a falra vastag szalagként felírt idézeteket: kiolvasható belőlük a lényeg, kirajzolódnak a „zarándokút” stációi. Vegyük csak észre „Van Gogh képzeletbeli múzeumát”, az első, félhomályban úszó, erre az alkalomra puha, meleg hatású hajópadlóval burkolt termet keretbe foglaló alkotásokat, melyekről a mester újságkivágatot, nyomatot őrizgetett otthon – s ezekből tanult. Jól látható, kitől mit: Frans Halstól a kacskaringósan kígyózóvonagló vonalakat, Rembrandttól a témákat, Daubignytől a plein air technikát, Millet-től a tájlátást, a japán metszetekből a stilizált, vonallá redukált ábrázolásmódot, és még folytathatjuk.
A képek pedig egy-egy matt világosbarna szárnyas oltár közepén foglalnak helyet, jó magyarázatokkal. Rögtön kezdésnek az Önarckép pipával: a jellegzetes, mélyen ülő, űzött, feszült szemek, az elgyötört arc. Majd jó teremnyi az első, hollandiai korszakban született kezdeti munkákból, melyek általában hiányoznak a tárlatokról: szürke tájak, ásó, dolgozó parasztok, krumplit gyűjtő, céklát ültető asszonyok. Barna barnával, esetleg szürkével. Feketével. Valami végtelen bánat, tompaság és szenvedés a vásznakon. Puha ceruzarajzok, rajta malom, kunyhó, víztükör – csupán előtanulmány, ujjgyakorlat, még semmi különös – a ceruza itt-ott átszakítja a papírt a feszült akarás, összpontosítás közepette. Visszanyesett fűzfák: ők már a későbbi karakteres, egzaltált fák rokonai, felhasított kérgük megannyi sebhely, szenvedésről árulkodik. Olvashatjuk a falon: Van Gogh azokat szerette, akiken „átgázolt az élet”. Élettársáról, Sien Hoorwikről készült ceruzarajz, viselős prostituáltként fogadta magához: lógó mellek, felpuffadt has – merő, időtlen kilátástalanság, a kép címe Bánat. S Nuenen öreg templomtornya, itt lelkész Theodorus Van Gogh, a festő apja: spiritualitás helyett elgondolkodtató módon a vigasztalanság tömör, súlyos építménye, a maszszív szürke égbolt alatt. Van Gogh prédikátornak, hittérítőnek készült, csak alkalmatlannak minősítették – a maga módján azzá lett. A második nagy teremben felragyognak a franciaországi „színrobbanás” után született képek, túláradó, lelkesült tónusokkal, az élet előtti alázattal egyszerre. Egy pár bőrcipő: a szenvedés, fáradtság nyomait világosan őrző félretaposott lábbeliben mutatja fel a finom színharmóniává komponált tökélyt. Napraforgók: asztalra fektetett, nagy fejű, levágott virágok. Még utolsót lobban a háttérben a vörös, nyugtalanítóan ott vibrál még a szirmokon az élet, mielőtt elhervadnak, elmúlnak végleg. Füstölt hering sárga papíron: valami nem evilági fény és energia árad a krómsárga háttérből, amint átlelkesíti a jól ismert, prózai németalföldi témát. Parasztház Provence-ban: lüktető tanyák, napsárgában, óaranyban, bronzban ragyogó növényzet az erőteljes, ragyogó azúrkék ég alatt – pazar, tomboló életenergia. Az arles-i nők, egyik a másik után: köznapi, valamelyest fáradt, magába roskadó nőalakok voltaképp. A szemkápráztató színek, egy sárga háttér, az esernyő vöröse, egy méregzöld ruha a létezés új, titkolt lehetőségeit tárja fel a képen. Aztán – nem titkolt szándékkal – láthatók most kiállításra általában nem kerülő, gyenge képek is.
A Váza pünkösdi rózsákkal a maga szokványos, prózai rózsáival mázolmánynak hat a mesterművek között, a pipacsos-búzavirágos kompozíció sem sokkal jobb, a Cserepes cikerária a dőlőfélben levő edénnyel, a mélyzöld és a tompa sárga kontrasztjával már kezdi mutatni a Van Gogh-karaktert.
Ekkor pedig kanyarodjunk vissza a bejárati „zsilippel” szemközti ajtóhoz, ahol – elegáns ráadásként – a Mester magyarországi követőiből is nyílt egy kamarakiállítás: nagybányaiak láthatók a ragyogó színeikkel, Czóbel Béla a jellegzetes alakjaival, Rippl- Rónai, Mednyánszky – na, és az alkatában, sorsában Van Goghra nagyon hasonlító Csontváry. Az archetipikus, pompás Cédrus, mely méltó társa a nagy előd szorongástól reszkető, ég felé törő, megváltásra váró olajfáinak. (2006. december 1.–2007. március 20.)
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
