„Két szempár összevillan”
2006. december 01. 00:00
A „Műanyag” tárlat bejáratánál balra kell fordulni, s egy oldalfolyosón szorong kissé eldugottan a „Kettő egy pár – Szerelem, udvarlás, esküvő” című kamarakiállítás.
Persze a legalább nagymamakorabeli rekvizitumok a legcsalogatóbbak. Mi kellett az illendő udvarláshoz a régi időkben? Először is tánciskola: „A harmadik négyes után”, mint egy dedikált fotó mutatja, habkönnyű tündérruhákba öltöztetett lányok pihegtek nyalka gavallérok karján, szende mosollyal orcájukon. Egy 1828-as tánciskolai „osztályképről” süt a lányok, hórihorgas fiúk kínos feszültsége, míg egy 1934-es fotón Farkasovszky Terike zalaegerszegi tánciskolájában két uracs már-már szabados eleganciával hever a hölgyek lábánál, szomszédságukban kutyus. ű
A tánciskolai ismeretséget azután ápolni illett. A hódolat jeleként először is dedikált fotót küldtek a felek egymásnak; így tett „Mariska Nagysádnak örök emlékként őszinte tisztelőtől” címzést mellékelve a kackiás bajuszú Dergáts Rezső is. Kötelező stílusjegy a felszegett áll, a nyársat nyelt tartás: így festett akkoriban egy valamire való szerelmes férfi. A leányzók leginkább tündérnek öltöztek a fotókon, fátyollal, slafrokkal, virágfüzérrel ékesen, álmatag-bágyadt tekintettel várnak megmentőjükre. „Két szempár összevillan, s már romba dőlhet a világ” – akinek nem futotta saját szellemességre, előre nyomtatott érzelmes üzenetek sokaságából válogathatott. Visszatérő motívum a félelem, az aggódás: széltől, napsugártól, valamint elsősorban az érzelem elhervadásától óvta a hű férfi a gyenge nőt. Ezek a motívumok kísértenek a szerelmes levelekben is: Teleki Béla a múlt század elején két darab ibolyát préselt saját kezűleg szíve hölgye számára; virágokról, csicsergő madarakról csacsog hosszasan, ugráló nyulakról, őzekről és szarvasokról, melyekkel a magányos erdei séta alkalmával találkozott – ez sokat elmond az erdők akkori állapotáról is. Aki nem volt elég találékony, szakirodalom gyanánt szorgosan forgathatta Bokor Béla Legújabb szerelmi levelezőjét, hogyan kell írásban bókolni, aggódni – szakítani.
Ki ne látott volna már emlékkönyvet, melyben serdülő hajadon lányok udvarlói, barátai és barátnői, családtagjai helyezték el intelmeiket és jó tanácsaikat. „Ne hagyd el soha azt, ki Téged szívből imád” áll teljes komolysággal az egyik kiállított példányban, valódi költők és fűzfapoéták megejtő sorai mellett. Voltak, akik egy álló éven keresztül részletes naplót vezettek az esküvői előkészületekről, a stafírung beszerzésének pénzügyi részleteit is beleértve – mivelhogy a 20. század közepéig egy nő számára az egyetlen megbecsült életpálya az volt, ha sikerül „jól férjhez mennie”. Ismerték a szerelmet – állítja a tárlat – meséből, népdalokból. Ám a házasság volt az asszonyok számára a „pályaválasztás”, ráadásul nehezen módosítható.
Következhet a várva várt ceremónia. Kiderül, hogy a fehér esküvői ruha, a szüzesség jelképe a 19. század végétől kezdett elterjedni. Addig az egyszerű parasztok körében a különleges fejdíszek, koszorúk, párták különböztették meg a menyasszonyt. A fátyol a polgári esküvőkön jelent meg először, bár a harmincas években már a földet söpörte. Papír, gyöngy, selyem, sőt: viaszdíszek tették és teszik mindmáig teljessé a gyakorlatilag kötelező, tündérlánykához, hercegkisaszszonyhoz hasonlatos megjelenést. Kocsi is dukált (később egy tető nélküli pink Trabant akár). 1934- ben egy történelem–magyar szakos tanár libériás kocsis hajtotta hintón vihette haza újdonsült aráját, ahogy Gefferth Pál is, aki „erős kéz és finom lélek” keveréke volt párja, Újlaky Melitta szerint.
Szó esik még gyertyagyújtásról és koccintásról, emléklapról és gyűrűpárnáról – apropó, gyűrűt a 16. századtól cseréltek a főúri családok tagjai, de csak 1900 után honosodott meg a szokás az egyszerűbb emberek körében, hogy mára az ékszeripar külön ágazata települhessen rá. Akad lagzin alkalmazott kásapénzszedő kanál és meghívó, tortadísz, nászajándékkísérő lap garmadával. Lehet merengni, tervezgetni, furcsálkodni – kinél mi aktuális. (2007. január 28-ig)
Persze a legalább nagymamakorabeli rekvizitumok a legcsalogatóbbak. Mi kellett az illendő udvarláshoz a régi időkben? Először is tánciskola: „A harmadik négyes után”, mint egy dedikált fotó mutatja, habkönnyű tündérruhákba öltöztetett lányok pihegtek nyalka gavallérok karján, szende mosollyal orcájukon. Egy 1828-as tánciskolai „osztályképről” süt a lányok, hórihorgas fiúk kínos feszültsége, míg egy 1934-es fotón Farkasovszky Terike zalaegerszegi tánciskolájában két uracs már-már szabados eleganciával hever a hölgyek lábánál, szomszédságukban kutyus. ű
A tánciskolai ismeretséget azután ápolni illett. A hódolat jeleként először is dedikált fotót küldtek a felek egymásnak; így tett „Mariska Nagysádnak örök emlékként őszinte tisztelőtől” címzést mellékelve a kackiás bajuszú Dergáts Rezső is. Kötelező stílusjegy a felszegett áll, a nyársat nyelt tartás: így festett akkoriban egy valamire való szerelmes férfi. A leányzók leginkább tündérnek öltöztek a fotókon, fátyollal, slafrokkal, virágfüzérrel ékesen, álmatag-bágyadt tekintettel várnak megmentőjükre. „Két szempár összevillan, s már romba dőlhet a világ” – akinek nem futotta saját szellemességre, előre nyomtatott érzelmes üzenetek sokaságából válogathatott. Visszatérő motívum a félelem, az aggódás: széltől, napsugártól, valamint elsősorban az érzelem elhervadásától óvta a hű férfi a gyenge nőt. Ezek a motívumok kísértenek a szerelmes levelekben is: Teleki Béla a múlt század elején két darab ibolyát préselt saját kezűleg szíve hölgye számára; virágokról, csicsergő madarakról csacsog hosszasan, ugráló nyulakról, őzekről és szarvasokról, melyekkel a magányos erdei séta alkalmával találkozott – ez sokat elmond az erdők akkori állapotáról is. Aki nem volt elég találékony, szakirodalom gyanánt szorgosan forgathatta Bokor Béla Legújabb szerelmi levelezőjét, hogyan kell írásban bókolni, aggódni – szakítani.
Ki ne látott volna már emlékkönyvet, melyben serdülő hajadon lányok udvarlói, barátai és barátnői, családtagjai helyezték el intelmeiket és jó tanácsaikat. „Ne hagyd el soha azt, ki Téged szívből imád” áll teljes komolysággal az egyik kiállított példányban, valódi költők és fűzfapoéták megejtő sorai mellett. Voltak, akik egy álló éven keresztül részletes naplót vezettek az esküvői előkészületekről, a stafírung beszerzésének pénzügyi részleteit is beleértve – mivelhogy a 20. század közepéig egy nő számára az egyetlen megbecsült életpálya az volt, ha sikerül „jól férjhez mennie”. Ismerték a szerelmet – állítja a tárlat – meséből, népdalokból. Ám a házasság volt az asszonyok számára a „pályaválasztás”, ráadásul nehezen módosítható.
Következhet a várva várt ceremónia. Kiderül, hogy a fehér esküvői ruha, a szüzesség jelképe a 19. század végétől kezdett elterjedni. Addig az egyszerű parasztok körében a különleges fejdíszek, koszorúk, párták különböztették meg a menyasszonyt. A fátyol a polgári esküvőkön jelent meg először, bár a harmincas években már a földet söpörte. Papír, gyöngy, selyem, sőt: viaszdíszek tették és teszik mindmáig teljessé a gyakorlatilag kötelező, tündérlánykához, hercegkisaszszonyhoz hasonlatos megjelenést. Kocsi is dukált (később egy tető nélküli pink Trabant akár). 1934- ben egy történelem–magyar szakos tanár libériás kocsis hajtotta hintón vihette haza újdonsült aráját, ahogy Gefferth Pál is, aki „erős kéz és finom lélek” keveréke volt párja, Újlaky Melitta szerint.
Szó esik még gyertyagyújtásról és koccintásról, emléklapról és gyűrűpárnáról – apropó, gyűrűt a 16. századtól cseréltek a főúri családok tagjai, de csak 1900 után honosodott meg a szokás az egyszerűbb emberek körében, hogy mára az ékszeripar külön ágazata települhessen rá. Akad lagzin alkalmazott kásapénzszedő kanál és meghívó, tortadísz, nászajándékkísérő lap garmadával. Lehet merengni, tervezgetni, furcsálkodni – kinél mi aktuális. (2007. január 28-ig)
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
