Sztárok, cseresznyevirág-esőben

Japán színházi metszetek az Iparművészeti Múzeumban

Leginkább a Shakespeare-korabeli Anglia virágzó népszínházának sűrű, életes hangulatát idézik fel azok a 19. századi metszetek, melyek a tokiói Nemzeti Színház gyűjteményéből érkeztek az Iparművészeti Múzeumba, és a kabuki világát ábrázolják.

Nyüzsgő, bekiabáló nézők az állóhelyeken és a páholyokban, fantasztikus jelmezekbe öltözött, akrobatikus pózokban megörökített színészek a deszkákon. Tükrökkel és teáskannákkal zsúfolt öltözők, segédszemélyzet hadára támaszkodó, tollászkodó művészek serege. Hatalmas, megvilágított színházi hirdetőtáblák, utcán hömpölygő nézők: a nicsói városrész szórakoztató negyede, a japán Broadway – mindez pasztellrózsaszínben úszó vagy sokszínű, két évszázados fametszeteken. Ha valaki azt hitte, hogy a japán színház afféle arisztokratikus rituálé, rideg-klasszikus jelbeszéd, az most maga is láthatja, hogy van egy közel négyszáz éve fennálló népszínházi forma, melyben éles színekben pompázó ruhákban, markánsan kifestett arccal, széles mozdulatokkal, villogó karddal vagy épp nőiesen rezegtetett legyezővel játszanak a (férfi)színészek ma is – például, a Tokiói Nemzeti Színházban. Ez a kabuki.
Kiderül továbbá, hogy ez az Edo-korból származó színházi forma épp azért, mert tömegeket vonzott, a japán fametszetművészet fejlődésének talán legfőbb motorja volt a 17. század óta: amint felállt egy új előadás, pár napon belül megszületett a főszereplő sztárokat a történet lényegét megragadó jelenetben ábrázoló – természetesen sokszorosítható – fametszet, afféle színházi plakát, a közönség informálására. A színházi metszetek népszerűsége csak a színházéval együtt kezdett hanyatlani a 19. században, amikor is a kabuki-képek átadták helyüket az Hokuszai és Hirosige művészetében mesterfokra emelt lenyűgöző tájképeknek – melyekből épp a tavasszal láthattunk jó párat a Nemzeti Galériában