Vonzó tárgyak igézetében

  Tegyük a szívünkre a kezünket: nem csak azért megyünk múzeumba, mert kíváncsiak vagyunk, hogyan nézett ki Dzsingisz kán korában egy övcsat, kitanuljuk a perui cserépedények gyártási technológiáját, végignyomozzuk Vaszary János művészetének ilyen-olyan stációit, megtudjuk, a váci altemplomban talált múmiák közül hányban találtak tébécé-kórokozót. Vannak más szempontjaink is.

   Elsősorban persze ezért: a népszerű tudományos ismeretterjesztés a múzeumok működésének sarokköve volt és marad, nem vitás. Ám amelyik múzeum itt megáll, kapuján túl poros, kietlen folyosókat találunk halott tárgyakkal, ahol néhány szakbarbáron kívül más nemigen kering a termekben – mindnyájan láttunk már ilyet, kisebb városok helytörténeti múzeumai sokszor ebbe a kategóriába tartoznak. Ha elég vastagok a falak, negyvenfokos délidőben hűsölni azért ez a hely is megfelel.
   Amikor azonban vasárnap, egy finom ebéd után veszi az ember a kabátját, felkerekedik a családjával, s nem moziba, nem cirkuszba, nem kirándulni indul, hanem múzeum vagy galéria felé veszi az útját: élményt keres, csemegét. Mese nincs, ehhez először is kellenek a jól kitalált, szépen tálalt kiállítások, melyeknek már a címére felkapja az ember a fejét. Ugyanazokra a kancsókra, oszlopfőkre, festményekre ugyanis nem megy be kétszer. E téren a magyar műintézmények is egyre ötletdúsabbak: az Iparművészeti például még mindig megdöbbentően szép új kiállításokra valót képes előásni a saját raktárából, legyen szó Tiffanyról és Galléról vagy perzsaszőnyegről. Akinek nincs már elég meglepetés a saját tarsolyában, kér kölcsön: Hundertwasser nálunk unikum, Bécsben kevésbé. Monet-ra a párizsiak nem rohannak észvesztve jegyet venni, nálunk tömegesen. Amikor hazai, itt-ott lappangó anyagból sikerül mellbevágóan új válogatást összehozni, az komoly szakmai siker és tömegeket vonz – milyen népszerűek voltak a Vadak tavaly a Nemzeti Galériában!
   Ám az az igazság, hogy a múzeumok ezerféle vonzó járulékos szolgáltatással szállhatnak be a versenybe – ezt azonban a hazai műintézmények még csak most kezdik kapiskálni. Olyannyira, hogy a megújult Iparművészeti Múzeum nemrég csukta be a shopot, melyet az új állandó kiállítás megnyitásakor állított fel, mondván: minek az. Pedig azt a múzeumot szeretjük igazán, ahol mindenféle finomság vár, jól belakható, vonzó, kellemes hely – túl azon, hogy szépek a faragott madonnák, ötvösremekek, kínai lakkdobozkák a tárlókban.
   Fontos például a helyszín. A világ sikeres, nagy múzeumai rendszerint jó helyen találhatók: az amszterdami Rijksmuseumot – a budapesti Szépművészetihez hasonlóan – társadalmi vita után megfontoltan erre a célra építették fel a városközpontban; az új kortárs Leopoldsmuseumot a bécsi Burg főépületével szemben kikerülni sem lehet, mert belebotlik az ember; a londoni National Gallery a Trafalgar téren, a New York-i Metropolitan Museum a Central Park oldalában mind-mind központi, jól megközelíthető, vonzó helyen van. A Nemzeti Galéria jó helyzetből indul, egy várbeli séta mellé előszeretettel társít az ember kiállítást egy szép tavaszi napon – a gyereknek meg ott vannak a Hadtörténeti ágyúi, a l ő p o r t o - rony.
   Tudatosan központi helyen épült a Szépművészeti és a Műcsarnok, és működik az árukapcsolás: az egész család betérhet Picassót, Kandinszkijt, Kleet nézni, miután a gyerek kirohangálta magát az Állatkertben, Vidámparkban, Városligetben. A Művészetek Palotájának, és benne a Ludwignak ott a Duna-part, még biciklizni is lehet tárlat előtt és után; az Iparművészeti, bizony, már kissé „mozgássérült” a forgalmas és kietlen Üllői úton – s láthatóan nem érti, hogy ezt valamivel ellensúlyoznia kellene.
   További lehetőség a múzeumi kávézó – nálunk sajnos egyes helyeken egyszerűen csak: büfé. Ahol a család fáradtan letelepedhet, szép helyen elfogyaszthat egy kávét, egy rétest, ad absurdum egy könnyű ebédet. A gyerek megkapja a kedvenc islerfánkját, amit a tárlat elején beígértünk neki, almalével, forró csokival – jutalmul, amiért nem akasztotta le Hundertwasser legszebb hajós metszetét a falról, nem kapta le a kiállított jogart a helyéről azzal, hogy most ő a király, s már a teremőr harmadik felszólítására előmászott a lóca alól. A Burghoz tartozó bécsi Lepkeházban elhelyezett múzeumi étterem például olyan kulináris és esztétikai élmény, hogy az ember az egész napot szívesen szervezi köré; a Hundertwasser-házban található Kunsthauswien üvegtetős belső udvarában élő fák, virágok dzsungelében szervírozott apfelstrudel ugyancsak vonzó középpont. A Kunsthistorisches Museumban a Munkácsy, Makart, Klimt festette freskók alatt elköltött Sacher-torta is képes még emelni egy Goya-kiállítás fényét. Tudja ezt a Kogart-ház: profin társítja a különlegességekre szakosodó, borkóstolókat, kulináris eseményeket kínáló éttermi részlegét jó érzékkel vezetett galériájához. Tanulja a Szépművészeti: az alagsorban eldugott sütik még nem az igaziak, de nyáron a Hősök terére néző oszlopcsarnok alá telepített kávézó már hozzátesz a benti élményhez, s a csütörtök esti zenés-táncos, vacsoraélménnyel is társuló eseményeken a nagyközönség is élvezheti az épület atmoszféri-kus adottságait, nemcsak a Márványtermet fogadásokra bérlő nagy cégek kiemelt ügyfelei. A Nemzeti Galériában a WC-be vezető út mellett elhelyezett asztalok, bágyadt szendvicsek, hervadt torták kínálta színvonalon lehet még emelni, a Ludwig kávézója a Dunára néz, van tere, levegője, bár nem elég finomak az ennivalók – viszont az Iparművészetiben semmi nincs.
   Apropó, kicsik: ha egy gyerekben az marad meg, hogy szülei rendre dögunalmas maratoni tárlatokon vonszolták végig, ahol neki se enni, se leülni, se semmihez hozzányúlni nem szabad, és még a teremőr is folyton ráüvöltött – elképzelhető, milyen lelkes múzeumlátogató lesz belőle, ha megnő. A Természettudományi Múzeum nem hiába kapta díjait: mind tárlatai kiállításával – az üvegpadló alá kreált korallszigetével, a plafonról lógó bálnacsontvázával –, mind a tárlatok mellé kitalált gyermekfoglalkoztatóival – a patagóniai dinók esetében óriás kirakós játékokkal, meglovagolható műanyag dinókkal, homokból kiásható csontokkal – példamutató műintézmény. A Szépművészeti sokat változott: rendre kiállít megtapogatható, levehető, bátran megmancsolható tárgyakat is, vakoknak és – gyerekeknek. Rengeteg az iskolásoknak szóló járulékos program, még szülinapi buli is rendezhető a patinás falak között – mennyivel jobb helyszín a McDonaldsnál. A MűPában rengeteg a hétvégi rendezvény kicsiknek, gyereknapjuknak tömegek hódolnak évről évre, s a Nemzeti Galéria GYÍK-műhelye, nyári táborai sem rosszak – már ha valaki tud róluk. A fő attrakció azonban a múzeumshop. Az ember gyarló: haza akarja vinni, amit látott – valamilyen formában. Kijön a tárlatról, beterelik a shopba, lelkesültségében máris vásárol. Lássuk be, Van Gogh íriszei az Arnhem üvegfalú csodagalériájában vett telefonregiszteren egy szempillantás alatt visszarepítenek Hollandiába, a Prágában beszerzett Muchanaptár merített papíron a Károly-híd míves eleganciáját árasztja, Hundertwasser- festménynél nincs szebb minta selyemsálon, kiváltképp, ha a Kunsthauswienben zsákmányoltuk. Budapesten az egyetlen igényes múzeumshop a Szépművészeti Múzeumé: a jelentős könyvválasztékon túl ott az összes sztár, Klimt, Hokusai, Van Gogh naptáron, pólón, noteszon és levélnehezéken, aztán ásványok és minikönyvek, világzene-CD-k imponáló választékban – okosan, magyar várakat, templomokat ábrázoló kiadványok is. Ma is megvehetők az elmúlt évek kiállításairól megmaradt „ereklyék”: a Zsigmond-tárlat emlékét őrző színes lúd- és strucctollak, az inka mintás fotóalbum, az ókor rajongóinak Anubisz-dobozka, római érmés ceruza – színes, vonzó, megszerezhető tárgyak kavalkádja. Láthatóan nagy a forgalom. A Nemzeti Galériában jó a könyves részleg – hervadt és koncepciótlan a felhozatal selyemsálakból, art deco-utánzat kitűzőkből. Műanyag Operaház, Halászbástya, Mátyás-templom helyett a magyar kézművesség, iparművészet teljes skálájára lenne itt igény, s akkor nem a könyvtár udvarán álló nénitől vennék a turisták a matyó terítőt. A Természettudományi szenzációs kínálatot tart gyerekek számára igéző ásványokból, kagylókból, hasznosságokból. Az Iparművészetiben a tárlatokhoz készült saját kiadványok porosodnak a pénztár mögött a polcon – a boltot, mint láttuk, becsukták.
  Nyitni kell. Érdemes.