Légy formájában távozik a lélek

„images/és akkor megérkeztek az inkák” – hirdeti kellő drámaisággal a Szépművészeti Múzeum homlokzatán a felirat, mely ügyesen megkerüli azt a feladatot, hogy pontos címmel jelölje az új kiállítást.

  Zömmel nem inka tárgyak láthatók ugyanis a tárlókban: a 15. században kialakuló inka birodalom csak a végső felvonása az egymást követő, egymásra épülő andesi kultúrák háromezer éves történetének, mely most a tudomány jelen állása szerint átfogó igénnyel követhető nyomon. Chavin, huari, moche, inka „főnökségek”, államok, stílusok egymásra rétegződéséről, folyamatos integrálódásáról beszélnek a tárgyak, melyekről összefoglaló jelleggel csak annyi állítható: az ősi Peru területén találták őket.
   Őszintén szólva igényel némi erőfeszítést az „inka” kiállítás. Aki csak bekukkant, s végigsuhan a két óriási termen, aranyat és ezüstöt keres, mint annak idején a konkvisztádorok, csalódottan szembesül a sok vörhenyes agyagkorsóval. A színesre festett piramisbelső- rekonstrukción esetleg megakad a tekintete, leül egy kicsit a tévé elé, ahol Machu Pichu felhőbe vesző romvárosát, vagy a nap „csapdába ejtésének” inka módszertanát mutatják be (kellemes hűvösben), megáll egy percre a hangzó pavilonnál, melyből inka monda szól – és végzett, mehet. Kilószám mérhető aranykincsekre senki ne számítson: az inkák aranyának nagy részét már a spanyolok által földre sújtott Atahulpa inka uralkodó váltságdíjaként, úgy 11 tonna beolvasztott tömbarany formájában elvitték a hódítók, s egy csapással – úgymond – megteremtették a spanyol világbirodalom gazdasági alapját. Miniatűr arany- és ezüsttárgyak szórványosan felbukkannak a kiállításon, jellegzetes négyszögletesre stilizált fejű, nagy fülű, gyermekarcú figurák, egy-két arany-türkiz melldísz, orrdísz, fülkorong – ennyi maradt.
  Akik azonban veszik a fáradságot, és végigolvassák a nem kevés ismertetőt, feliratot, kultúrtörténeti magyarázatot, elidőznek egyegy ősi kerámia, szőttes, szobor előtt, lassan ráhangolódnak egy, az európai életfelfogástól nagyon különböző létformára, életr i t m u s r a . Megáll az ember rögtön az egyik legelső, amúgy i. e. 1200 körül készült, finom csigavonallal, kígyófejjel díszített, cinóbervörös belsejű chavin kőedény előtt. Elképzeli, mégis mennyi ideig ütögethették kemény kövekkel, koptathatták homokkal és vízzel – mint írják – gyakorlatilag eszközök nélkül, míg a tárlóban látható harmonikus, szép, míves tárgy előállt, s fejet hajt a teljesítmény, a türelem, az anyag iránt tanúsított alázat előtt. Végignézi, hányféle pompás, egyedi, sugárzóan ötletes alakot ölthet a térség jellegzetes használati tárgya, az egyszerű háztartási kiöntőedény háromezer éven át anélkül, hogy lényegét tekintve változna, a tárgyi kultúra meglepő stabilitásának, megtartó erejének bizonyságául. Bájos, meghökkentő, gyönyörűséges minden, jobbára vastartalmú terrakotta agyagból készült darab, van zenélő „fütyölős”, vad sámánarccal díszített, vagy éppenséggel az Andok csúcsait formázó ágas-bogas edény (egyik ormáról áldozatul épp levetnek valakit, a szent feladatra megfelelő királyi származású, garantáltan tiszta sarjatimages/). Található a tárlókban erőteljes jellemrajzot mutató kifinomult portréedény, a nyakán halottakból kikelő rovarok jelzik minden földi halandó sorsát és végső állapotát – a térség hitvilága szerint a testből légy formájában távozik a lélek. Élet és halál, rítus és zene hatja át egymást minden pohár vízben, melyet ilyen edényből öntenek, használói irigylésre méltóan éltek pillanatról pillanatra egyszerre a földön és az égben, táplálták testüket és lelküket. Láthatók végtelenül egyszerű földművelő eszközeik – igavonó állataik nem voltak. Puritán faásóval, valamint hatalmas közös munkabefektetéssel, és hihetetlen – számunka nyilván ismeretlen – szervezettséggel olyan fejlett öntözéses teraszos művelést valósítottak meg, mely ellátta élelemmel az inka korban legalábbis több ezer kilométer hosszan elnyúló birodalmat. A mindenkire kirótt nehéz napi robotot viszont evéssel, ivással és zenével társították – örömben töltötték. Halálhoz való viszonyukról regél egy hatalmas, ágaskodó, életteli pénisszel felruházott csontvázszerű, csupasz koponyájú aszott testet ábrázoló kis szobor: lét és nemlét váltakozását, ősi ritmusát ábrázolja, kissé meghökkentő tárgyiassággal – voltaképp végtelen bölcsességgel.
   Nem csoda, hogy életteli, meleg földszínekben parázslik szőttes és edény, gyermeki derűvel vigyorog a mintákon a halhatatlan macskaisten, a négyzetekből nagy gonddal összevarrt, egy életen keresztül viselt tunika – végezetül szemfedő –, az uncu egész kompozíciója az ellentétek egységéről, egymást harmonikusan kiegyensúlyozó mintákról és színekről szól. Ami ránk maradt, nem arany, de attól még kincs. (2007. május 18.–szeptember 9.)