Székek, székesegyházak

 Csővázas székekkel rakták tele a Ludwig Múzeum egyik szintjét: tervezőjük az a nagy szemű, langaléta fiatalember, aki nyeglén egymáson átvetett lábakkal ül egy maga álmodta ülőalkalmatosságban a bejárattal szemben felfüggesztett fotón. Marcel Breuer, azaz – mert magyar volt – Breuer Marcell születésének századik évfordulójára készítette világot bejárt tárlatát a németországi Vitra Design Museum, amely most érkezett el hozzánk.
  Breuer Pécsett született 1902- ben, otthagyta a bécsi Képzőművészeti Akadémiát, s beiratkozott a weimari Bauhaus-iskola asztalosműhelyébe. Először bútortervezést tanult, majd meghívták tanárnak. Kisvártatva jött a nagy áttörés: az első vásárlóról, Vaszilij Kandinszkijről elnevezett Vaszilij-szék, a B3-as típusjelű bútor, melyet mindmáig gyárt a Thonet-cég. S melyet egyébként Adler biciklije nyomán alkotott a mester: ha a hajlított csőváz ilyen jól bírja a terhelést, ülőbútornak is megfelel, olcsó és praktikus, gondolta Breuer. Az eleinte acélból, majd alumíniumból, rétegelt fából készült Breuer-bútor lényege mindvégig a konzolos erőmegosztás: a terhelés folyamatosan áramlik szét az alátámasztás minden pontján. Gondosan végigmustrálhatók a tervező bútorkísérletei, a vérvörös textillel fekete fából készült afrikai hatású kezdeti felnőtt- és gyerekszékek, a szemlátomást kényelmes, ergonomikusan hajlékony alumíniumcső bútorok, karfával és anélkül, vidám, bohókás, kissé strandszékre emlékeztető variációk is. Láthatók Breuer rövid angliai tartózkodásának termékei, a rétegelt fabútorok, némileg fakutyaszerű íróasztal és szék, egymásba csúsztatott modernista fasámlik – teherbírásuk jóval meghaladta a tömörfa erejét, szilárdságát. Szemügyre vehetők az egyszerre nagystílű, fantáziadús és funkcionális Bauhaus-enteriőrök, a falakon elhelyezett fotókon.
  Breuer igyekezett hazatelepülni a harmincas évek elején, ámde a magyar hatóságok Bauhaus-bizonyítványát nem ismerték el diplomaként. Elfogadta hát Walter Gropius invitálását a Harvard Egyetem katedrájára: kisvártatva keresett villaépítész lett az Egyesült Államokban, virtuóz monumentális középületei alapján pedig 1968-ban a Time magazin beválasztotta a modern építészetet meghatározó 13 legfontosabb alkotó közé. Megint hazatért, 1970-ben még díszdoktorrá avatják a Műszaki Egyetemen, s sokan igyekeznek, hogy végre megrendelést kapjon Magyarországon is – a forráshiány, a szabott feltételek mindet meghiúsították. New Yorkban halt meg, 1981-ben.
  Így aztán a sok termet kitöltő, időnként lélegzetelállító fotók, szakszerű elemzések, hófehér makettek csupa külföldi munkát mutatnak be. Legkevésbé a kényelmesen elnyúló, fekvő téglatest alakú családi házak látványosak, a hatalmas, szögletes üvegablakaikkal – jól mutatják viszont a Bauhaus-ökonómia ismérveit: a puritán vonalvezetés, az egyszerű praktikum, a formai fegyelem igényét. A háborút frissen megnyert Egyesült Államok nagyságát, tér, levegő, anyag és pénz korlátlan bőségét hirdetik már a monumentális középületek, melyeken Breuer ismét csak alkalmazhatta kedvenc konzolelvét, az Amerikai Művészet Whitney Múzeumának hatalmas betonkolosszusát, méhkaptárt formázó bevásárlóközpontot – kristályformákkal megtört hófehér betonfelületeket. Pályája csúcsai azonban a szupermodern, költői és virtuóz formákból megkomponált katedrálisok: a lendületesen redőzött nyers betonfalak, a derékszögű vasbetongerenda-rácsok, könnyed héjszerkezetek, festett üveggel kitöltött hatszögekből álló vasbeton méhkaptár. Mezőre néző szellősen áttört monstre betoncsipkét, égbetörő, soktonnás, mégis légies formákat mutatnak a fotók azoknak, akik kíváncsiak, mi mindent tud kifejezni a beton – fenséget, szellemet, könnyed játékosságot – ha valóban zseniális alkotó bánik vele.