Elsüllyedt pipaszárak nyomában
2007. szeptember 01. 00:00
Aki nem borzongta ki magát a Dzsingisz kán kiállításon, továbbra is vonzzák a régmúlt tragédiák, a nagyszabású romlás, a tömeges halál, máris vegye az irányt a Millenáris Fogadó felé. Ünnepnapokon kígyózó sort kell ugyan végigállni, hétköznapokon csak a bejáratot védő műanyag sátor cseles hasítékaival kell megküzdeni, s ott vár a Titanic pusztulásának megidézésére szakosodott utazó sztárkiállítás. Borsos áron – akinek show kell, fizessen. Van matrózblúzos személyzet, beszállókártya, a rajta álló nevet ellenőrizni lehet majd a tárlat legvégén kirakott listán: lehet izgulni, vajon megúszta-e élve a nekünk sorsolt utas – megúsztuk-e volna mi magunk? – 1912. április 14-ét.
Lépjünk a fedélzetre: zegzugos, félhomályban úszó szűk folyosókon jutunk előre, és lefelé, a hajó gyomrára emlékeztető térben és a történetben egyaránt, a Titanic híres süllyedéséhez vezető úton. S ahogy a szenzációhajhász híradásokat olvassa az ember előbb a gigantikus, elsüllyeszthetetlen, sosemvolt hajó építéséről, ezt követően a „történelmi katasztrófáról”, „az ember technikába vetett hitének súlyos megrendüléséről”, elmereng, mi ámításra, hatáskeltésre, felhajtásra képes az ügyes üzletember, hogy ügyesen elmaszkírozza a szikár tényeket. A White Star hajótársaság a nettó profit, az atlanti- óceáni utasforgalom megszerzése reményében világra szóló hírverés közepette megépíttetett és piacra dobott egy szenzációhajót. Ám egyes helyeken lágyabb szegecseket használt, ezek ütközéskor elengedtek, a Titanic meg – zárható szuper légkamrák így, meg úgy – elsüllyedt. Most a kiállításszervezők, szintén a nettó nyereség reményében, kiállítják az elhalt utasok cipőit, tányérjait, pénztárcáit, a lényeg pedig akkor és most ugyanaz: harsona, fanfár, tóduljon a nép.
Aki tehát érzelmeit felkorbácsoló utazásra vágyik, lépkedjen bátran, baja ezúttal nem esik. Megcsodálhatja a Titanic méretes, csillogó- villogó, elegáns makettjét. Végigkísérheti a hajó építésének lépéseit a vízre bocsátásig. Jéghideg kék fényben, a kulisszák mögül áradó feszült akkordok kíséretében látni fogja „a” harangot, melyet megkongatott Frederick Fleet őrszem, amikor megpillantotta az ominózus jéghegyet. Megtapinthat egy korrektül bekészített jéghegyet. Szemügyre vehet deformálódott, méretes szűrőkeretet, kabinablakot, valóban megdöbbentő méretű hajócsavart. Utasok néma arcképeit a falon. Szétázott pénztári nyugtát, poggyászjegyet, fületlen utazótáskát.
Közben azért – s ez a tárlat valódi értéke – ezer érdekes részletet megtud a korabeli viszonyokról is. Epret szolgáltak fel áprilisban az óceán közepén, lelkendezett egy utas, az első osztályról. Nemhiába fordultak elő Astorok, Guggenheimek, Straussok az utaslistán, az előkelők fedélzetén volt úszómedence, squash-terem és törökfürdő, most megtekinthető egy komplett, berendezett egykori kabin. A másodosztályon, jellemző módon, a könyvtár volt a luxuscikk. A kivándorlóknak szánt harmadosztályon a 700 utasra jutó 2 darab kád. A rakomány részét képezte egy vadonatúj Renault gépkocsi, nagy mennyiségű strucctoll és rengeteg birkabőr.
Aztán megint: foltos villák, kanalak. Kozmetikumok, fogpasztatégelyek, kézitükrök, eloxidálódott merőkanál. Pezsgősüveg, még az eredeti tartalom maradványaival. Sejtelmes, vészjósló morgás közepette feldereng egy csónakdaru csigája – a mentőcsónakokból volt nagyon kevés, s még azt a keveset sem sikerült szervezetten megtölteni. Cilinder, csokornyakkendő, immáron nagyon romos állapotban. Homokba ágyazott katonás rendben sorakozó tányérkészlet – ahogy a tengerfenéken találták. Franz Pulbaum nyakkendője, például. A mentésre érkező Carpathia gőzös magyar orvosának, Lengyel doktornak a visszaemlékezései, íróasztala. Tény, hogy az utasok közül 1523-an meghaltak, 750-en megmenekültek. A nekem sorsolt Leonard Mark Hickman a másodosztályról, nem élte túl az utazást.
A baleset után viszont bevezették a szervezett jéghegyfigyelést, kötelezővé tették a megfelelő számú mentőcsónakot, valamint használatának begyakorlását, délebbre terelték a hajóútvonalakat – nem volt azóta halált okozó ütközés.
Lépjünk a fedélzetre: zegzugos, félhomályban úszó szűk folyosókon jutunk előre, és lefelé, a hajó gyomrára emlékeztető térben és a történetben egyaránt, a Titanic híres süllyedéséhez vezető úton. S ahogy a szenzációhajhász híradásokat olvassa az ember előbb a gigantikus, elsüllyeszthetetlen, sosemvolt hajó építéséről, ezt követően a „történelmi katasztrófáról”, „az ember technikába vetett hitének súlyos megrendüléséről”, elmereng, mi ámításra, hatáskeltésre, felhajtásra képes az ügyes üzletember, hogy ügyesen elmaszkírozza a szikár tényeket. A White Star hajótársaság a nettó profit, az atlanti- óceáni utasforgalom megszerzése reményében világra szóló hírverés közepette megépíttetett és piacra dobott egy szenzációhajót. Ám egyes helyeken lágyabb szegecseket használt, ezek ütközéskor elengedtek, a Titanic meg – zárható szuper légkamrák így, meg úgy – elsüllyedt. Most a kiállításszervezők, szintén a nettó nyereség reményében, kiállítják az elhalt utasok cipőit, tányérjait, pénztárcáit, a lényeg pedig akkor és most ugyanaz: harsona, fanfár, tóduljon a nép.
Aki tehát érzelmeit felkorbácsoló utazásra vágyik, lépkedjen bátran, baja ezúttal nem esik. Megcsodálhatja a Titanic méretes, csillogó- villogó, elegáns makettjét. Végigkísérheti a hajó építésének lépéseit a vízre bocsátásig. Jéghideg kék fényben, a kulisszák mögül áradó feszült akkordok kíséretében látni fogja „a” harangot, melyet megkongatott Frederick Fleet őrszem, amikor megpillantotta az ominózus jéghegyet. Megtapinthat egy korrektül bekészített jéghegyet. Szemügyre vehet deformálódott, méretes szűrőkeretet, kabinablakot, valóban megdöbbentő méretű hajócsavart. Utasok néma arcképeit a falon. Szétázott pénztári nyugtát, poggyászjegyet, fületlen utazótáskát.
Közben azért – s ez a tárlat valódi értéke – ezer érdekes részletet megtud a korabeli viszonyokról is. Epret szolgáltak fel áprilisban az óceán közepén, lelkendezett egy utas, az első osztályról. Nemhiába fordultak elő Astorok, Guggenheimek, Straussok az utaslistán, az előkelők fedélzetén volt úszómedence, squash-terem és törökfürdő, most megtekinthető egy komplett, berendezett egykori kabin. A másodosztályon, jellemző módon, a könyvtár volt a luxuscikk. A kivándorlóknak szánt harmadosztályon a 700 utasra jutó 2 darab kád. A rakomány részét képezte egy vadonatúj Renault gépkocsi, nagy mennyiségű strucctoll és rengeteg birkabőr.
Aztán megint: foltos villák, kanalak. Kozmetikumok, fogpasztatégelyek, kézitükrök, eloxidálódott merőkanál. Pezsgősüveg, még az eredeti tartalom maradványaival. Sejtelmes, vészjósló morgás közepette feldereng egy csónakdaru csigája – a mentőcsónakokból volt nagyon kevés, s még azt a keveset sem sikerült szervezetten megtölteni. Cilinder, csokornyakkendő, immáron nagyon romos állapotban. Homokba ágyazott katonás rendben sorakozó tányérkészlet – ahogy a tengerfenéken találták. Franz Pulbaum nyakkendője, például. A mentésre érkező Carpathia gőzös magyar orvosának, Lengyel doktornak a visszaemlékezései, íróasztala. Tény, hogy az utasok közül 1523-an meghaltak, 750-en megmenekültek. A nekem sorsolt Leonard Mark Hickman a másodosztályról, nem élte túl az utazást.
A baleset után viszont bevezették a szervezett jéghegyfigyelést, kötelezővé tették a megfelelő számú mentőcsónakot, valamint használatának begyakorlását, délebbre terelték a hajóútvonalakat – nem volt azóta halált okozó ütközés.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
