Összeérett színek

Folytatás az 1. oldalról

A lépcsőház falán egymás mellett lógó művészönarcképek, -portrék – Bánovszky, Ónodi, Jeges Ernő, Barcsay, itt vannak mind – mintegy a szentendrei festészet ősi arcképcsarnokaként fogadnak, játékosan kacsintanak egymásra, de azért büszkén hangsúlyozzák a kereken nyolcvan éve alapított művésztelep hagyományőrző ambícióit. S valóban, az alsó szintre belépve a korai, húszas-harmincas évekbeli vásznak megmutatják, pontosan milyen hatásokat vettek át és tartottak meg mindvégig a szentendreiek Nagybánya közvetítésével Európától, melyek azok a festészeti hatások, technikák, amelyeket begyakoroltak, meghonosítottak, saját ízlésvilágukba beépítettek. Ennek megfelelően színpompás, derűs és energikus az emelet: a nyilvánvalóan impreszszionista Bánovszky-önarcképet rézsút szemben egy szintén tiszta, napsütötte színekben ragyogó fürdés utáni női akt üdvözli Bánáti Sveráktól, könnyed és érzéki, akárcsak Iványi-Grünwald plain air képe. Mellettük a helye Ónodi leheletnyi, finom fényekben tündöklő üvegkancsójának, csészék alá gyűrt vakító fehér kelméjének. Kevés az olyan csendélet, melyben legalább ne motoszkálna Cézanne higgadt elemzőkészsége, érett színvilága. Bánovszky Besztercebányai cigánylánya leplezetlenül Gauguin hazai adaptációja – az egyik oszlop oldaláról már Czimra Gyula méregzöld háttérbe festett „vad” önarcképe felel vissza neki.
Megannyi variáció Európa kiállítótermeiből jól ismert témákra. Czimra Gyula szemlátomást igyekezett műteremben is plain air képet festeni: a kávédarálók mögé ablakot, az ablaknyílásba felfénylő eget komponál, a jól fűtött szobát kitágítja az ablakon keresztül fehérlő havas táj felé. Ónodi a napraforgókat kedvelte, Pirk János a pipacsot szerette, például szintén az ablakban, kint és bent izgalmas határán. Bonyolult, mély tüzű virág a Nyár barnás-zöldes vörösében, vérvörös kontraszt az 1943 májusát képviselő, földre szegezett tekintetű nőalak kezében. Álomszerű, szecessziósan dekoratív vászonként „lebeg” a teremben Paizs Goebel Jenő Madárdala, külön világ Rozgonyi László Árpád-házi Szent Erzsébete: életigenlő vörösbe öltözött nő int búcsút valakinek, akinek csak az árnyéka látszik a hófehér falon, a háttérben átláthatatlan, megfejthetetlen, szimbolikus járásokkal és tekervényekkel.
A második szint könnyed megálló, elsősorban grafikákkal, köztük Jeges Ernő kortársairól készült remek karikatúráival (Perlrott maga rajzolt egyet saját magáról). Itt lapul Miháltz Pál Csellózó nője is: valóban felcsendül rajta a muzsika. A harmadik szinten aztán jól látható: a későbbi években, évtizedekben már összeértek a színek, a vadul széttartó, egymással perlekedő technikák helyét átvette a kiforrott technikai biztonság, a plain air gyökerekből táplálkozó, életteli és életigenlő szentendrei tradíció. Tompábbak a sárgák, jellemző a barnás-zöldes alaptónus, a komor, súlyos, kissé kedvetlen magyar életérzés. Nincsenek feszítő energiák, kirobbanó újító kedv, kiugró, markáns új gondolatok – van imponáló, földközeli életismeret, részvét, emberség. Természetközeliség: szelíd szín, levegő, táj. Mindenki megtalálja a maga hangsúlyait, kicsit erre nyúl, kicsit arra csúszik. A Czóbel-festmények királykékje-narancsa viszonylag optimista, életteli színfolt a teremben, Mondok Mária virágzó cseresznyevirágága paradox módon meghökkentő fojtottságával, a már-már kihunyó életerővel követel figyelmet magának. Van, aki messzebbre szalad, kubista analízisig jut, absztraktba hajlik, Gadányi fekete kontúrjai viszonylagos vadságukkal, Deim Pál elemzett tere józanságával, Mattioni Eszter Miska kancsós virágcsokra helyes couleur locale-jával tűnik szembe – mesterségbeli tudás, stabil hagyomány, a hely szellemének foglalata, mind. (2007. február 12-ig.)