Csáki Judit cikkei

Nagy durranásra sikerült szert tennie a bécsi Albertinának; nemcsak saját hírnevét öregbíti a nemrég csodálatosan felújított múzeum, hanem – ahogy a szakértők mondják – átrajzolja az osztrák múzeumi térképet is. A Batliner-gyűjtemény állandó kölcsönbe érkezett ide – egyelőre áprilisig látható, de föltehetően azon túl is –, és ezért igazán érdemes kiruccanni, immár határ nélkül, az osztrák fővárosba.

  Herbert Batliner nyolcvanesztendős liechtensteini ügyvéd, és felesége, Rita mintegy ötszáz képből álló gyűjteményt szállíttatott otthonából az Albertinába. A házaspár több évtizeden keresztül koncepciózusan vásárolta a piacon felbukkanó klasszikus modern képeket – ebben szakértő galeristák is a segítségükre voltak, mindaddig, míg maguk is szakértővé váltak –, ezért aztán ma mintegy negyven Picassót, számos híres francia impresszionistát, Monet-t, Renoirt, Cézanne-t, Signacot és hasonló hírességeket mondhatnak magukénak.   Gyűjtőszenvedélyük az ezt követő periódusra is kiterjedt: a német avantgárd, a Blaue Reiter, a Brücke-csoport és az orosz avantgárd leghíresebb festőitől is szereztek egy vagy több képet.
  Az Albertina gondosan tálalta az anyagot a híresen kényes osztrák közönségnek. Saját idevágó – főként grafikai – anyagával kiegészítette, és szellősen helyezte el két szint sok termében. Minden teremben kétnyelvű ismertető van – és főként hely és fény, hogy jól szemügyre lehessen venni a valóban csodás műveket.
  A Batliner-gyűjtemény monumentális méretének és stílusokon és országokon átívelő karakterének köszönhetően igazi művészettörténeti túrán vehetünk részt. A francia impresszionisták – tán a laikusok számára is érdekes, hogy nem a legnagyobb és leghíresebb, de az azokra igen-igen emlékeztető hasonlók láthatók itt, Monettől például vízililiom, Degas-tól balerinák – után egészen más világot tár elénk a német Blaue Reitercsoport terme, majd az oroszoké, Maleviccsel, és persze csodás Chagallokkalimages/
  Ami pedig az átrajzolást illeti: az eddig kivált osztrák anyagban erős bécsi múzeumok egyik legfontosabbika most szert tett egy igazi, európai anyagra. Abból a korszakból méghozzá, amelyet az európai festészet egyik aranykorának tartanak; és azoktól az alkotóktól, akik ezt az aranykort az első sorban fémjelzik.
  Ami pedig a négygyermekes Batliner házaspár kiüresedett nappaliját illeti: a könyvméretű szerződés egyik pontja lehetőséget biztosít nekik arra, hogy olykor- olykor kölcsönvegyenek egyegy képet, magánhasználatra. Hogy mégse legyenek teljesen üresek azok a falakimages/

Bécs, Albertina, Batliner-gyűjtemény, április 10-ig

Paul Klee öröksége

 Paul Klee – Pablo Picasso és Henri Matisse társaságában – a 20. századi képzőművészet egyik meghatározó alakja. Hatalmas életműve – ragyogó színvilága, szikrázó leleményessége és páratlan termékenysége – erősen hatott a későbbi alkotókra. Ötvenhat éves korában megbetegedett: szkleroderma nevű betegsége fokozatosan megnyomorította, végül meg is ölte. Noha a betegség lesújtó hatással volt rá, utolsó öt évében a kórral szembeni küzdelem óriási energiákat szabadított fel benne.

Budapesti Tavaszi Fesztivál

 Most még lehet, most még nincs késő: a Budapesti Tavaszi Fesztivál közel van ugyan (noha a tavasz még jó messze), de nem annyira, hogy már semmire ne lehessen jegyet kapni.

 A zenei rendezvények körül máris nagy a tülekedés; hiába, megint jönnek a nagyok, nagyszerű muzsikusok. Zubin Mehta „saját” zenekarával, a Firenzei Maggio Musicaléval érkezik, s a Nemzeti Hangversenyteremben lépnek föl március 29-én és 30-án. Március 31-én ugyanott Pierre Boulez dirigálja a Chicagói Szimfonikus Zenekart egy remeknek ígérkező Bartók-koncerten, melyen Daniel Barenboim közreműködik zongorán; másnap viszont ő áll a karmesteri pulpituson Zenei csemegének ígérkezik a Singapore Chineese Orchestra Kodály- és Bartók-műveket is szerepeltető koncertje március 28-án a Művészetek Palotájában, akárcsak a Moszkvai Virtuózok Kamarazenekar föllépése Vlagyimir Szpivakov hegedűművész közreműködésével.

 S ami engem illet: a világért ki nem hagynám a legendás I Musici di Roma Kamarazenekar föllépését március 23-án az Olasz Kultúrintézetben: a 12 tagú együttes minden muzsikusa virtuóza saját hangszerének, és szólistája saját zenekarának.

Madách Kamarából Örkény Színház

Volt néhány nagy siker – például A testőr, A makrancos hölgy, a Mi újság, múlt század, a Piszkavas –, néhány komoly szakmai elismerés – például a Borisz Godunov, A mi erdőnk alján, a két Ionesco-egyfelvonásos, a Jelenetek egy kivégzésből –, és szerencsére akadt kudarc is, például a Komédiaszínház. A Madách Kamara új vágányra állt, és most új neve is lesz – az új archoz pedig már rajzolódnak a vonások. Erről beszélgettünk Mácsai Pállal, a színház igazgatójával.

Amikor átvette a Madách Kamarát, rendkívül végiggondolt elképzelésekkel látott neki annak, hogy új profilt szabjon a színháznak. Semmi „durvaság”, semmi „keménykedés”, viszont nagy elszántság és eltökéltség jellemezte. Most, e pillanatban hol tart – és hol tart a színház – ahhoz képest, amit eltervezett?

– Felálltunk a startvonalra, azon a pályán, ahová készültünk. Valójában nem versenypálya ez, hanem belső pálya. Az a sáv, ahol ízlésünk szerinti színházat csinálhatunk. Kicseréltük a repertoárt, létrehoztuk a saját társulatot, saját közönségszervezést, lesz próbatermünk. Megtartottuk a közönségünket. Persze nem menetrend szerint haladtunk, az élet átírja a forgatókönyveket, változtat a tervezett ritmuson, de nem nehéz lépést váltani, ha tudjuk, hová megyünk. Ott tartunk tehát, ahol terveztem. Ez nem a cél – nincs is „cél”, a színházban nincs befejezett állapot. Most úgy gondolom, újabb három év, mire az a folyamatos minőség elérhető, amit keresünk. Türelmetlen alkat vagyok, de nem lehet sürgetni.

Kellett-e módosítani menet közben az elképzelésein? Ha igen, mit?

– Lényegében nem kellett.

Miközben azon a nagyon keskeny sávon egyensúlyoz, amelyet a „közönségbarát művészszínház” koncepciója megenged, hogy áll ezzel a két alkotóelemmel: a közönséggel és a művészszínházzal?

– Hálás vagyok a közönségnek, mert velünk maradt. Sokan mondták – többen a hátunk mögött, kevesen a szemünkbe –, hogy a Madách Kamara nézőit nem lehet új koncepcióval megtartani. Vagyis: meg fogunk bukni. Ma a három év előtti megérzéseket számokra lehet fordítani, a látogatottságunk kilencvenszázalékos. Hogy miért? Szerintem éppen azért, mert tiszteltük a közönséget, feltételeztük, hogy van kedve bonyolultabban gondolkodni, titokzatosabb világokba merülni, mint a szórakoztatóiparé. A „művészszínház” ugyanis roppant szórakoztató és közönségbarát. Műsorunkban az arány kicsit elbillen a komédiák irányába, a kérdés persze az, mit nevezünk annak. Első idei bemutatónk, Csehov Sirálya például a szerző szerint komédia. És ha jól játsszuk, nevetni kell rajta. Meg sírni is. Ha rosszul, akkor aludni.

POSZT 2004

Negyedszerre rendezik meg idén a POSZT-ot, a Pécsi Országos Színházi Találkozót, melyen az elmúlt évadban készült legjobb előadások seregszemléjét és versenyét láthatja a közönség. Június 3-tól 12-ig leginkább öröm és ünneplés van a színház körül; egyrészt a szakma ünnepli önmagát, másrészt a közönség a szakmát. Kérdés persze, hogy a kiválasztott legjobb előadások milyen mezőnyből emelkednek ki, s még az is kérdés, hogy mivel és hogyan – de ezeket a kérdéseket ilyenkor, a szakma ünnepén nem illendő föltenni. Igaz, máskor se nagyon szokás.

A POSZT-ra ebben az évadban Csengery Adrienn válogatta az előadásokat – hosszas vita eredménye az is, hogy egyetlen, többnyire szakmabeli vagy a szakmához közeli személyiség állítja össze a versenyprogramot, bizonyos, objektívnek mondott paraméterek alapján (ezekről később). Volt már többtagú zsűri, volt erőteljes nyomás, hogy kritikus aztán semmiképp se legyen, hisz elég a szakmának, amit év közben kap tőlük – aztán kiderült, hogy a kritikusokon kívül alig néhányan vannak olyan helyzetben, hogy képesek lennének megnézni néhány hónap alatt százötven-százhetven produkciót, mert hogy ennyiből kell és lehet válogatni.

Az objektívnek mondott paraméterek közé tartozik az adott produkció mérete – nagyjából hat-hét nagyszínpadi és ugyanenynyi stúdió-előadás szerepel, ámbár tudja, aki színházat néz, hogy a legizgalmasabb előadások többnyire kis térben születnek manapság. Ugyanilyen ellentmondásos a határon túli színházak részvétele; mindenki tudja ugyanis, hogy a magyar színházművészetnek fontos és minőségileg nem is akármilyen részét adják a határon túliak, viszont az ő utaztatásuk oly költséges, hogy korlátozni kell szereplésüket. És bármily érthető is ez a szempont, mégiscsak ellentmond a minőségközpontú válogatásnak.

Bíró Kriszta: Jozefa

Most hirtelen nem is tudom, kire gondolhattam a címadáskor. Talán Jozefára, a vékonyka kötet három kisregénye (hosszabb novellája?) közül az egyik főszereplőjére, a legigazibb boszorkányra? Vagy Idára, az Egyszer van egyik markáns úriasszony alakjára, aki nem is igazi boszorkány? Vagy tán épp a szerzőre, Bíró Krisztára, aki talán boszorkány egy kicsit?

Bíró Kriszta színésznő. Méghozzá kiváló színésznő – aki nem hiszi, járjon utána, például a nemrégiben bemutatott Piszkavas című darabban, Béres Ilona partnereként (Madách Kamara). Bíró Kriszta lendületes, svungos színésznő, szüntelenül rohan, csinál, játszik, átél és él a színpadon, olyan erővel, hogy olykor nézni is fárasztó. Ezt persze csak most tudom ilyen pontosan, hogy elolvastam ezt a három kisregényt, ebben a vékony, Jozefa című kötetben, és én is svungosan, egy trappban, merthogy nem bírtam letenni.

Igaz, előtte meg fölvennem, azaz kézbe vennem nem akarózott; tört a frászos félelem: mi van, ha egy unatkozó színésznő üres napjaiban a klaviatúrához szédül, és aztán még kiadó is akad, aki a névhez csatolt zsengéket kiadja...?

Most van a „vigyázz-kész-rajt!”; jegyet már jóformán semmire nem kapni, de föladni tilos: nincs (vagy majdnem nincs) olyan rendezvény, hangverseny vagy színházi előadás, amelyre ne lehetne bejutni végül. Hát igen: kell nyomakodni kicsit a pénztár környékén, esdekelni a külön kisasztalhoz telepített sajtósnak, esetleg fölvetett fejjel a tömeg közepén besodródni a terembe (ez a legtutibb, leülni nem kell, majd ha elcsitult a moraj, kiderül, kit marasztalt otthon a nátha). Nem beszélve arról, hogy számos bemutató itt marad, mert hogy magyar és a miénk; például az Operaházban bemutatott Janác×ek-mű, a Jenufa, amelyet a fiatal és tehetséges színházi rendező, Vidnyánszky Attila állít színpadra (karmester: Kovács János), vagy a bábszínházi Ács János-rendezés, az Egy kiállítás képei. A múzeumokba ráadásul jegyet sem kell venni előre, és ismét sok olyan tárlat nyílik – például a Sajtófotó –, amelyik túléli a fesztivált.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál az évek folyamán jócskán kiterebélyesedett; a rendezvények immáron megszámlálhatatlanok, csak a nyitó- és a zárónap a biztos: március 19. és április 4. Két hét, amikor hangverseny- és kongresszusi termekben, színházakban, mozikban és kiállítótermekben temérdek ritka és különleges pillanatnak lehetünk a tanúi. Élvezhetjük Claudio Abbado és Ligeti András, a bukaresti Bulandra Színház és a Holland Táncszínház játékát, de műalkotásai révén jelen lesz Giacometti, valamint a tavaly Bécsben nagy sikert aratott kiállítás, „Az áttörés kora”, vagyis a „boldog békeidők” művészete, festmények, építészet, bútorok...

Az egyik idei sláger persze Eötvös Péter; amióta benyomult a honi zenekedvelők tudatába – talán a néhány évvel ezelőtti Három nővérrel? –, tömegek rajonganak érte. A hatvanadik születésnapját ünneplő mester – a zene világában ez pedig kölyökkor! – ezúttal két előadásban is részt vesz.

Bárka Színház

A Bárka Színházat 1996-ban alapította a Józsefvárosi Önkormányzat – ekkoriban éppen nem (illetve ekkoriban sem) volt szezonja vadonatúj színházak alapításának. A Klinikák szomszédságában található egykori Ludovika-épület – amely több nézőpontból is igazi hajóra, illetve inkább bárkára emlékeztet, hiszen előbb volt a név, mint a színház – 1997 őszén kezdte első évadját, amikor is Csányi János legendás Szentivánéji álom-rendezését játszotta el a társulat, többek között Udvaros Dorottyával, Kulka Jánossal, Mucsi Zoltánnal, Scherer Péterrel.

Ez az 1995 decemberében bemutatott előadás a Bárka-gondolat bölcsője, ennek minősége és híre teremtette meg a színházalapítás lehetőségét. Az első bemutató óta (amely Kárpáti Péter Díszelőadás című gyönyörű szövegfolyamából készült, középpontjában Hőgyes Endrével, a zseniális orvossal, aki intézetének megnyitásakor tartott díszelőadásával tragikusan példázza kelet-európaiságunk minden nyomorúságát) sok víz „befolyt” a Bárkába, de közben mégiscsak működik egy intézmény, született egy hely, ahol színházi előadásokon, koncerteken, kiállításokon, filmvetítéseken, vagy csak úgy, egy kávéra találkozhatnak az emberek. És a hét évad során született néhány jelentős előadás: a Díszelőadás, a Titanic vízirevü, a Cseresznyéskert, a Mulatság, a Tótferi, a Hazatérés, az Ilja próféta, a Theomachia...

A színház eddigi hét évének talán legnagyobb vállalkozására készül: a száz éve született Witold Gombrowicz Operett című drámáját mutatja be Czajlik József rendezésében 2004. március 27-én, a Színházi Világnapon. Az előadás zeneszerzője Faragó Béla, a dalszövegeket Parti Nagy Lajos írta. A Professzor szerepét a színház egyik alapító tagja, Szikszai Rémusz játssza.

Két kiállítás Bécsben

Mármint a huszadikéban, természetesen. Aki ugyanis két kitérőt tesz a bécsi múzeum szokványos útvonalához képest, látni fogja: itt aztán otthon van az a bizonyos „boldog békeidő”, a hozzá tartozó szecesszióval és művészeti forradalommal együtt. A MAK-ban – ez az osztrák iparművészeti múzeum – a legendás Wiener Werkstätte megalapításának századik évfordulójára rendeztek kiállítást.

A hajdani iparművészeti műhelyt egy kávéházi asztalnál (hol máshol?!) alapította Josef Hoffmann építész, Koloman Moser festő és egy „pénzember”, Fritz Waerndorfer, azzal a nem titkolt elhatározással, hogy megújítsák a „design” megmerevedett, archaikus, divatjamúlt tendenciáit. Jöjjön a letisztult szépség, a nemes egyszerűség, a funkcionális elegancia, az egyszerű anyagok!

És jöttek a megrendelők is: tehetős polgárok, bankárok, arisztokraták karolták föl az avantgárd ipart és tették igazi iparrá: a házak, lakások legapróbb zugaiba is a bécsi műhely által készített tárgyak kerültek: szőnyegek, bútorok, edények, kiegészítők, de még ruhák és faliképek is.

A makrancos hölgy a Madách Kamarában

Első blikkre az „Espresso” felirat tetszett a legjobban: igazi, hatvanas évekből való gyöngyszem; az enyhén dőlt vonalvezetés, a szókezdő E gömbölyded ívei, a klasszikus szocreál, ha lehet ilyet mondani. Az ajtó előtt részegen alvó hajléktalan persze már a „kapreál” terméke. Az egész pedig, hiszik vagy sem, Shakespeare A hárpia megzabolázása, avagy A makrancos hölgy című vígjátéka a Madách Kamarában.

Van ugyanis egy keretjátéka ennek a darabnak, amelyet viszonylag ritkán játszanak el. Eszerint az egész Petruchio-Kata történet egy léha fickó álma, aki jól felöntött a garatra egy ivóban, és akit még a kocsmárosné is kidobott. A végén persze a durva valóságra ébred.

Keszég László rendezésében meglehetős hangsúlyt kap a keretjáték; például felbukkan az előadás kellős közepén, igaz, jókor, jó helyen: Kata leckéztetésének részeként.

Nádasdy Ádám viszonylag új fordítása szinte felkínálja az előadás idejének rugalmas kezelését; önmagában ugyan nem aktualizál, de jól mondható, hétköznapi nyelven görögnek a dialógusok, az irónia metszőbb, a replikák ütősebbek.

Nincs más hátra: a darab eszmei mondandóját, ezt a macsó, durva férfimentalitást kell „lenyomni a torkunkon” most, amikor a csapból is feminista szövegek folynak, és mi tagadás, a Petruchio-féle asszonyszelídítéstől borsódzik a hátunk, és erősen tudni véljük, mit is mondanánk ennek a drága embernek, ha Kata helyében lennénk...

Csehov orvosai

Ami engem illet, az egész világ színháztörténetét le tudnám írni Anton Pavlovics Csehov drámáinak előadásaival. Nemcsak azért, mert Sztanyiszlavszkij óta – aki a legtöbb darab ősbemutatóját rendezte – Ottomar Krejcától Giorgio Strehleren és Peter Brookon át Peter Steinig, illetve itthon Horvai Istvántól Székely Gáboron, Zsámbéki Gáboron, Valló Péteren át Ascher Tamásig minden valamirevaló rendező megkerülhetetlennek érzi az ő drámai életművét, hanem azért is, mert – hadd legyek szubjektív és elfogult – nincsen manapság olyan élethelyzet, konfliktus vagy viszony, amely ne lenne föllelhető valamelyik drámájában.

Csehov talán a legmodernebb klasszikus, és – Shakespeare és Moliére mellett – világszerte a leggyakrabban játszott szerző.

Magyarországon általában minden évtizedben van egy-két Csehov-évad; a kilencvenes évek például Ács János kaposvári Sirály-rendezésével kezdődtek, átvonult még rajtuk az Ascher rendezte Három nővér a Katonában, bemutatták Valló Péter Ványa bácsiját a Radnóti Színházban, az évtized legvégén pedig Bagossy László rendezésében egy remek Cseresznyéskertet a Bárka Színházban. És volt még egy emlékezetes Platonov a Katonában (szintén Ascher rendezte, és Balkay Géza játszotta Platonovot), egy felejthetetlen Ivanov a Székely Gábor által igazgatott Új Színházban (az előadást is Székely rendezte, és Cserhalmi György volt a címszereplő); Csehov-szériába kezdett egy fiatal rendező, Telihay Péter, jobbára vidéken. Alföldi Róbert rendezett egy zajos sikerű, vízben és kékben tocsogó Sirályt...

Ezt meg kell nézni!

A tél – színházi csúcsforgalom. Semmi év végi számvetés hangulat, hiszen „dübörög” az évad. Korai elkiabálni, de számos jó előadás került színre már eddig is; érdemes elkezdeni pótolni a hiányokat.

Irány Kaposvár, akárcsak a régi szép időkben: Mohácsi János Csak egy szög című előadása a cigányok történelmi vesszőfutásából villant föl egy-egy epizódot, egészen a máig. A társulat fantasztikusan erőteljes produkciója rengeteg komikus és megindító pillanatot hoz; nem nehéz megjósolni, hogy a Csak egy szög a legjobb idei produkciók egyike.

A „másika” a Krétakör „Siráj” című előadása, melyben a „rossz” helyesírás arra utal, hogy a rendező értelmezési variációnak tartja az előadást. Amely legfőképpen a szövegről szól – erősen, szinte pucéron mutatja magát Csehov drámája. És a Fészek Klub dísztelen és díszlettelen kupolatermében a civil ruhában játszó színészek mindegyike remekel szerepében: Láng Annamária Nyináját, Csákányi Eszter Arkagyináját, Tilo Werner Trigorinját sokáig nem felejtjük el.

Az Anconai szerelmesek Egerben

Mint egy megduzzadt folyó, áradt a könny a Radnóti Színház honlapjának nézői fórumáról, amikor az Anconai szerelmesek című előadást temették. A színház előcsarnokában kivetítőn nézték a kívülrekedtek, amint utoljára találnak egymásra forró olasz slágerek dallamára a szerető szívek. Tényleg remek kis előadás volt; s ahogy kell, söpör végig az országon.

Az „igazi olasz zenés komédiát” Valló Péter ötletéből (meg sok máséból, Goldoniéból például) írta annak idején Vajda Katalin, aki alighanem maga sem gondolta, hogy ekkorát „durran” majd az előadás. Amely pedig csupa egyszerű alkotóelemből áll – akár a paprikás krumpli. Néhány jól kitalált figura, tévesztéses dramaturgiára épülő szerelmi bonyodalom, közismert dalok frappáns magyar szöveggel, pergő ritmusú rendezés, elsőrangú színészek jókedvű komédiázása – és kész is.

Egerben Szegvári Menyhért rendezésében mutatták be a művet, amely szerencsére csöppet sem hasonlít „radnótis” elődjéhez, ily módon mind az összehasonlítás kényszerét, mind azt a bizonyos árnyékot ledobja magáról. A díszlet leginkább egy nagy és vidám játszótérre emlékeztet – színes emeletes házikók, középen homokozó, elöl libikóka, hátul hinta, oldalt egy kút –, a jelmezek is szivárványos színekben pompáznak, ráadásul a színpad hátsó falán szintén a szivárvány színeiben hatalmas vég selymek lógnak alá: Csík György díszletben-jelmezben pazar atmoszférát, játékos hangulatot teremtett, s mintha még a ritmust is felpörgetné kicsit...

Carlo Goldoni: Virgonc hölgyek

Ugye, nem csak én nem hallottam még soha Goldoninak erről a darabjáról? Pedig a szerzőt bírom; nemcsak nevetni, hanem megrendülni is tudok, ha nézem. Legutóbb például éppen egy másik Novák Eszter-rendezés alkalmával fordult ez elő, a főiskolán.

Most azonban a nyilvánosság előtt szigorú fogadalmat teszek: ismeretlen Goldonival soha többet nem próbálkozom. A szorgalmas drámagyártó nagyiparos ugyanis hatalmas életművet hagyott hátra, melynek legjavát régen kicsemegézték már a színháziak, s meggyőződésem, a többit méltán borítja feledés, vagy ha mégsem, hát gyatra lehet a találati arány. Ez a nagy horderejű fogadalom nem most jutott először eszembe, hanem, mint a jó bor, érlelődik már egy ideje, éppen az említett gyenge találati arány miatt.

A Tatabányai Jászai Mari Színház és a Honvéd Kamaraszínház közös produkciója, a Virgonc hölgyek egyetlen, jókorára fújt helyzetgyakorlat, némi komikummal fűszerezve. Két ifjú hölgy rá akarja szedni az ismeretlen grófot: szerelmes levelet írnak neki, amelyben azt ígérik, titkos rajongója rózsaszín szalaggal a gallérján jelenik majd meg előtte. Nem nehéz kitalálni: alig egy óra múlva minden hölgy rózsaszín szalagot visel a hajtókáján, a szegény gróf szinte belebolondul a kavarodásba. Ja, merthogy a háttérben ráadásul a velencei karnevál is kavarog, nemcsak a hölgyek. A jellegzetes figuraépítő tulajdonságok mind felvonulnak itt, persze jobbára egy kávéházban – hol máshol Goldoninál, aki a jelek szerint itt élte az életét és írta a műveit –: szeszély, csalfaság, csalás, sóvárgás, balekság, pletyka és társaik.