„De rondán élnek, uraim!”

Csehov orvosai

Ami engem illet, az egész világ színháztörténetét le tudnám írni Anton Pavlovics Csehov drámáinak előadásaival. Nemcsak azért, mert Sztanyiszlavszkij óta – aki a legtöbb darab ősbemutatóját rendezte – Ottomar Krejcától Giorgio Strehleren és Peter Brookon át Peter Steinig, illetve itthon Horvai Istvántól Székely Gáboron, Zsámbéki Gáboron, Valló Péteren át Ascher Tamásig minden valamirevaló rendező megkerülhetetlennek érzi az ő drámai életművét, hanem azért is, mert – hadd legyek szubjektív és elfogult – nincsen manapság olyan élethelyzet, konfliktus vagy viszony, amely ne lenne föllelhető valamelyik drámájában.

Csehov talán a legmodernebb klasszikus, és – Shakespeare és Moliére mellett – világszerte a leggyakrabban játszott szerző.

Magyarországon általában minden évtizedben van egy-két Csehov-évad; a kilencvenes évek például Ács János kaposvári Sirály-rendezésével kezdődtek, átvonult még rajtuk az Ascher rendezte Három nővér a Katonában, bemutatták Valló Péter Ványa bácsiját a Radnóti Színházban, az évtized legvégén pedig Bagossy László rendezésében egy remek Cseresznyéskertet a Bárka Színházban. És volt még egy emlékezetes Platonov a Katonában (szintén Ascher rendezte, és Balkay Géza játszotta Platonovot), egy felejthetetlen Ivanov a Székely Gábor által igazgatott Új Színházban (az előadást is Székely rendezte, és Cserhalmi György volt a címszereplő); Csehov-szériába kezdett egy fiatal rendező, Telihay Péter, jobbára vidéken. Alföldi Róbert rendezett egy zajos sikerű, vízben és kékben tocsogó Sirályt...