Álmos Péter hitvány kommunikációról, hazugságokról és újratervezésről

Dühös vagy elkeseredett?

Elkeseredett semmiképpen, inkább megkönnyebbültem. Dühös pedig a módszer miatt vagyok, ahogyan végigvitték az orvostársadalommal szemben azt a folyamatot, amelynek eredményeként 24 óra alatt megszüntették a kötelező kamarai tagságot, és elvették a hivatásrendtől az etikai rendszer működtetését. Mindazonáltal rendkívül érdekes volt belülről látni azt a műveletet, amelyet nagy empátiával ugyan, de kívülről szemléltünk például a Magyar Tudományos Akadémia esetében, hogy micsoda hatékonysággal megy át a sajtón egy valótlan tényállítás, és hogyan sokszorozódik. Az bosszantott, hogy hiába a gyors cáfolat, ezt a folyamatot nem lehetett utolérni. Ugyanakkor afelett azért ne lépjünk át nagyvonalúan, hogy a kormányzat nem egy öncélú klubot akar ellehetetleníteni, hanem egy állami alapfeladatához, az állampolgárok egészségének biztosításához hozzájáruló fontos köztestület – nem véletlenül – kemény fellépését, visszajelzését akarja félresöpörni azt üzenve, hogy a gyógyítást illetően a gyógyítók ne fogalmazzanak meg saját, ellentétes véleményt. Ezzel  az állampolgárokat károsítják meg.

És mi okozta a megkönnyebbülést?

Mi, akik ma a kamara elnökségét adjuk, egykor aktivistaként kezdtük el építeni az 1001 orvos hálapénz nélkül Facebook-csoportot, az abból kinövő Újratervezést. Felléptünk a paraszolvencia ellen, sikerre vittünk kampányokat a kórházi fertőzések megelőzése és más apróbb ügyek mellett. Civilként szabadabban tudtunk megnyilvánulni, nem kellett ügyelnünk a politikai korrektségre, viszont a kamara vezetőiként ez sokszor meghatározó szempont volt számunkra a megszólalásokban, befolyásolta a tevékenységünket és döntéseinket. A hazai politikai berendezkedés viszonylag szűk mozgásteret adott a kamarának, ami most sokkal tágabbá vált. A hatalom számára a hivatalokat sokkal könnyebb bezárni, mint egy független ellenállást megtörni. Ettől a megkönnyebbülés.

Azt azért nem mondhatjuk, hogy hivatásrendként a korábbi évek testületeitől megszokott kommunikációs eszközökkel éltek volna, sokan számítottak is arra, hogy ez lesz a vége…

Lehet, hogy radikálisabbnak tűnünk, de az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény elfogadása óta ezt a „radikális” elnökséget is azzal a váddal illette a tagság, hogy erőtlenek vagyunk. Mindez a február 4-ei országos küldöttgyűlésen csúcsosodott ki, ahol az orvostársadalmat képviselő küldöttek elsöprő többsége szólított fel a rendkívüli nyomásgyakorlásra. Egyébként a kötelező kamarai tagság megszüntetése, mint lehetséges válaszreakció nem ért váratlanul bennünket, ennek eshetőségét már az OKGY-n is megfogalmaztuk.

Nem is olyan régen, december 22-én egy asztalnál ültek Takács Péter egészségügyért felelős államtitkárral, és úgy tűnt, tisztáztak korábbi félreértéseket, visszatérnek a konstruktív egyeztetésekhez. Hogyan fajult el azt követően a helyzet?

Azok, akik akkor a MOK vezetőségét személyesen képviselték, egyáltalán nem érezték jól magukat azon a megbeszélésen, a jelen nem lévő elnökségi tagok is elégedetlenek voltak, és nem úgy láttuk, hogy békében álltak volna fel az asztal mellől a felek. Mi akkor is elmondtuk, milyen kifogásaink vannak, milyen módosításokat várunk a jogszabálytervezetben, majd az államtitkár búcsúzóul közölte, hogy a közlöny már a nyomdába tart. Egyébként a korábbi egyeztetéseknek is ez volt a jellemzője. Hiába mondtuk el a problémákat és tettünk javaslatokat azok megoldására, joviálisan meghallgattak bennünket, majd kijelentették, hogy az lesz, amit ők mondanak. Véleményem szerint az egyezség, a kompromisszum nem ilyen. Látszategyeztetések folytak, amelyeknek célja leginkább az volt, hogy ezekre hivatkozva a MOK nevével hitelesítsenek olyan döntéseket, amelyekhez mi egyáltalán nem adtuk a hozzájárulásunkat.

Nem lehet, hogy túl sokat akartak markolni a követeléseikkel?

Pénzt nem kértünk, csak a szakdolgozóknak, de lehet, hogy ennél sokkal drágább dolgot akartunk: megőrizni orvosként a függetlenségünket, az autonómiánkat. Kikerülni a központosított hatalom alól, ami megöli az önálló gondolkodást, az innovációt, végső soron pedig a gyógyítás szabadságát. A világban sehol nincs ilyen rendőri szemlélettel irányított orvostársadalom.

A koronavírus-járvány alatt is bebizonyosodott, hogy mennyire káros a gyógyításban a központosítás. A szakmát kihagyták a folyamatokból, és bár elfogadtuk, hogy járványhelyzetben követni kell az utasításokat, bizonyára nem zártuk volna olyan gyászos halálozási adatokkal a pandémiát, ha például az intenzív osztályok megoszthatták volna egymás között az adataikat, a jó gyakorlatokat. Mindezt nemhogy nem engedték, de még a kollégák ilyen irányú kezdeményezéseit is megtiltották, pedig a betegek érdeke éppen az ellenkezőjét kívánta volna.

Újratervezés csoportként a MOK elnökségére pályázva sokkal könnyebb helyzetben voltak, hiszen akkor egy olyan akut, kézzel fogható, minden orvost érintő követeléshez kértek és kaptak támogatást, mint a béremelés. Az orvosok már a KSH adatai szerint is dobogós helyen állnak a legjobban kereső szakmák rangsorában. Ennek tükrében sem volt tévedés az OKGY-n megfogalmazott követeléscsomag?

Az alacsony fizetéseket tucatnyi különféle formában igyekeztek kipótolni a kollégák, ki paraszolvenciából, ki másodállásból, ki a magánszektorban vállalt rendelésből. Ott számos ellenérdek feszült egymásnak, míg a szolgálati jogviszonytörvény sokkal inkább egy platformra hozta az orvosokat, hiszen most szinte mindenkit fenyeget a 20 százalékos alapbércsökkentés vagy a vezényelhetőség, ami a jelzések szerint már a gyakorlatban is kezd megvalósulni. Ha eddig nem is érezték tömegesen a bőrükön az orvosok, hogy mi minden történhet velük, a kormány kamarával szembeni fellépése biztosan sokak szemét nyitotta fel.

Az orvosi fizetés ma már stabil megélhetést biztosít, de valószínűleg ez a béremelés már kicsit elkésve érkezett. Mire sikerült megtartó erőként bevezetni, túl sok munka szakadt azoknak a közellátásban dolgozóknak a nyakába, akik nem mentek külföldre, vagy a magánellátásba. Nem adottak a gyógyításhoz szükséges munkafeltételek és körülmények, látjuk, miként tévelyegnek a betegeink az ellátás során, sokszor már mi magunk sem tudunk segíteni nekik eligazodni a rendszerben.

A betegnek az időpontkéréshez is időpontot kell kérni, hónapokig várnak egy egyszerű vizsgálatra, éveket csípőprotézisre, sokan a háziorvosukkal sem találkozhatnak már, legfeljebb e-mailben vagy telefonon érik el. A páciensek sokasága éli meg úgy, hogy a hálapénz kivezetése nyomán „az orvosok eldobták a fonendoszkópot”, aki korábban több műtétet is elvégzett naponta, ma már csak egyet. Nem lehet, hogy ezen kellene változtatniuk a kollégáinak?

Ez a leghitványabb kommunikáció, amikor az állam trehányságát igyekeznek rákenni az orvostársadalomra. Azon az emlékezetes december 22-i beszélgetésen Kőrösi László, a NEAK finanszírozási főosztályvezetője is megengedte magának azt a gunyoros mondatot, hogy „havi kétmillió fixszel egy orvos könnyen viccel”. Hiába akar egy orvos operálni, ha nincs műtősnő, vagy hiányzik az ágy a posztoperatív őrzőben, vagy nincs biztosítva a beteg számára az utókezelés, netán az átlagfinanszírozás miatt a kórházi menedzsmentnek nem éri meg pörgetni az ellátásokat. Persze az is lehet, hogy az ellátási zavarok pontos okaival nincsenek tisztában a döntéshozók, ám ha valóban ekkora a dilettantizmus, az nagyon elkeserítő.

Egy korábbi egyeztetésen megkérdeztem a tárgyalópartnertől, hogy milyen mérések támasztják alá a 20 százalékos alapbércsökkentést. A válasz az volt, hogy ezzel az eszközzel tud hatni az orvosok 3-4 százalékára, akiknek esett a teljesítménye a műtétes szakmákban. Az alapbércsökkentés mégis minden orvosra vonatkozna.

Ha már említi a teljesítményértékelést. Korábban a kamara is pártolta az indikátorok bevezetését, az orvosi munka minőségének mérését. Takács Péter is ezt szeretné. Miért utasították el?

Az államtitkárság által kidolgozott indikátorrendszer annyira alacsony színvonalú volt, hogy a területi szervezetekkel együtt arra sem találtuk alkalmasnak, hogy részletesen észrevételezzük. Nagyon fontosnak tartjuk mind az alapellátás, mind a szakellátás teljesítményének mérését, de ennek objektív szempontokon kell alapulnia, folyamatokat, eljárásokat kell mérnie, hogy annak mentén korrigálni lehessen a hibás gyakorlatot. Vannak olyan szakterületek, például a sebészet, ahol indikátorok mentén jól lehet mérni az egyéni teljesítményt, ám számos területen, így a belgyógyászatban, neurológiában, pszichiátriában a teameket, osztályokat lehet viszonyítani egymáshoz. A teljesítménymérés címszó alatt a mennyiségi kérdéseket –  például a csökkenő műtéti számot – az államtitkárság folyamatosan keverte a minőségi tényezőkkel, és mielőtt tisztázta volna, hogy pontosan mit is akar, hozott egy törvényt arról, hogy bármi is legyen a mutató, az alapbért 20 százalékkal csökkenteni lehet annak nyomán. Már tavaly júliusban leszögeztük, hogy ebbe soha nem megyünk bele. Az életpálya fontos része, hogy a stabil alapbértáblát pótlékokkal, motiváló faktorokkal egészítsék ki. A mostani bértáblát Takács Péter állandóan szocialista bértáblának nevezi, miközben ilyen van a Skandináv államokban, Németországban vagy Ausztriában, ahol lényeges része a kiszámítható életpályának, amire itthon is nagy szükség lenne az orvoselvándorlás mérséklése miatt.

Ebben a kérdésben is megmutatkozik, hogy nem az a baj, hogy Takács Péternek nincs szakvizsgája, hanem az, hogy elvágja magától a kamarát, ezáltal a szakma valóságát. Pedig ahhoz, hogy megfelelő indikátorrendszert dolgozzanak ki, kell olyan is, aki a terepen dolgozik a betegágy mellett. Az a minősítési rendszer, amelyet ránk akarnak erőltetni, nem a minőségi gyógyításról szól, hanem olyan szubjektív paramétereket tartalmaz, mint például az öltözködés, vagy a kollégákkal való kommunikáció. Ezek csak egymásnak feszülést okoznak, az oszd meg és uralkodj gyakorlatát erősítve.

Az oszd meg és uralkodj gyakorlatát, az orvostársadalom szalámizására való törekvést nem erősítette, hogy etikai panasszal éltek egy vármegyei kollegiális vezetővel szemben?

A kollegiális vezetői rendszert eredetileg egy demokratikus alapokon építkező struktúraként képzelte el a törvényalkotó, ahol a területi és megyei vezetők személyéről a kollégáik választások útján dönthettek volna. A kollegiális vezetők szerepe az lett volna, hogy a háziorvosok tapasztalatait, jelzéseit eljuttassa a döntéshozóhoz, aki ezek alapján orvosolhatta volna a problémákat. Mindez mára teljesen eldeformálódott, és nagyban hasonlít a tankerületi vezetői rendszerhez, amelyben a kormány kijelöl egy tőle anyagi függésben lévő embert, és rajta keresztül közvetíti az akaratát a végeken dolgozók felé. Ha egy kollegiális vezető nyomást gyakorol a kollégáira, fenyegeti őket, és politikai tevékenységgel vádolja a kamarát, az de facto az Etikai Kódexbe ütközik. Hogy lesz-e eljárás a panaszból, arról majd az illetékes etikai bizottság dönt, erre az elnökségnek nincs ráhatása.

Végeredményben a 24 óra alatt keresztültolt törvénymódosítást éppen ez a panasz indította el. Nem bánták meg?

A folyamatot Békássy kolléga (Békássy Szabolcs országos kollegiális vezető háziorvos. A Szerk.) indította el, aki az MTI-nek adott nyilatkozatában azt mondta  – majd később ezt meg is erősítette –, hogy az a vármegyei kollegiális vezető, aki ellen panasszal élt a MOK elnöksége, csupán tájékoztatta a háziorvosokat. Ami nem igaz. Másnap az M1 csatorna riportere felolvasta ezt a nyilatkozatot Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszternek, aki erre még tovább dagasztotta a hazugságot, és azt mondta, hogy a kamara megfenyegette azokat a háziorvosokat, akik aláírják az ügyeleti szerződést. Ez a valótlanság talán még súlyosabb, mint az országos kollegiális vezetőé. És nem. Nem bántuk meg. Ürügyet úgyis találtak volna arra, ami azután történt.

A kamara korábbi elnöke, Éger István ugyan példastatuálásnak nevezte a kormány eljárását, de azt is mondta, vállalhatatlan volt a kamara részéről az „ügyeleti cirkusz” kirobbantása, hiszen az állam úgyis kikényszerítheti az ügyeletet. Szerinte a tárgyalások folytatása jobb taktika lett volna. Ön szerint?

Éger István országos küldött, a februári OKGY-n is elmondhatta volna ezt a véleményét, de nem tette meg. Elnöksége idején pedig bizonyította, hogy a tárgyalás, mint eszköz, mennyire hatékony, hiszen 16 éves vezetése alatt a kamara nem ért el érdemi eredményeket. Mi azon dolgozunk, hogy legyen funkciója a szervezetnek, hogy ne díszpozíciókat osztogassunk, hanem legyen például alapellátási felelős, finanszírozási, jogi, szakmai tagozatok. A szerkezetátalakítási folyamatot egy új költségvetés nagy valószínűséggel segíteni fogja, mert a mostani struktúrában nagyon sok pénz megy el a megörökölt, korszerűtlen struktúra fenntartására.

A tagjaik között vannak, akik örülnek annak, hogy visszakapják a jelentősen megemelt, és már befizetett éves tagdíj időarányos részét. Nekik mit üzen?

Aki április 1-jétől MOK tag lesz, egy olyan szakmai közösséghez tartozik majd, amely része az európai orvosi társadalomnak és a szakmai tisztaságot képviseli. Célunk, hogy a kamarához tartozás presztízs legyen és a kamarai tagokról el lehessen mondani, hogy egy hivatásrend elismert tagjai. A szakmai protokollokkal is vannak terveink. Az állam láthatóan képtelen gondozni azokat, így alternatívát kell ajánlanunk a szakmai társaságokkal, MOTESZ-szel közösen azoknak, akik szeretnék követni a tudományos fősodort. Az Etikai Kódexünket nem dobjuk el, fontos igazodási pont lesz. Amiben biztos, hogy nagyon erősödni kell, az a tagjaink közvetlen jogi segítése, mert láthatóan egy olyan rendszer felé megyünk, ahol az orvosokat erősen védeni kell. Hogy mást ne mondjak, az etikai ügyekben a továbbiakban majd a Belügyminisztérium dönt a felfüggesztésekről. Úgy érzem, nem árt majd egy erős közösséghez tartozni.

Bár számos szervezet megtette, a társkamarák nem fejezték ki szolidaritásukat a MOK-kal történtek miatt. Bár Balogh Zoltán, a MESZK elnöke írt egy levelet Kincses Gyulának, de a Magyar Gyógyszerészi Kamara mindezidáig nem szólalt meg. Hogyan értékeli ezt?

A társkamarák számára is üzenet a kormányzati lépés: jelzés, hogy jó, ha az elvárásoknak megfelelően viselkednek. Ahogy üzenetértékkel bírhat számukra az is, ha sok orvos akar kamarai tag maradni. Ez talán adna bátorságot a szakdolgozói kamarának is, aminek régóta meg lenne a lehetősége, hogy nagyarányú béremelést harcoljon ki a tagjainak, mert az ápolóknál egy önként vállalt többletmunka felmondási akcióval még minimális részvétel esetén is azzal nézne szembe a kormány, hogy bedől a teljes ellátórendszer. 

Sokan úgy fogalmaznak, hogy kivégezték az orvosi kamarát. Kivégezték?

Nem. Egy 5-10 ezer fős erős, összetartó kamara is lehet ütőképes, ráadásul az elmúlt két nap eseményei biztatóak. Csütörtök estig e-papíron és e-mailben már közel ötezren jelezték belépési szándékukat az „új” kamarába, és a számok folyamatosan emelkednek. Nyugdíjas, már nem aktív kollégák kérik a felvételüket, külföldön dolgozó magyar orvosok csatlakoznának támogatóként, és még volt/leendő betegeinktől is érkezett felajánlás önzetlen segítésre.

Az OKGY-n határozatba foglalt céljaink nem változnak, a nyomásgyakorlás tovább zajlik, folytatni fogjuk az önként vállalt túlmunkaszerződések letététbe helyezését. Ha ezt csak néhány ezren megteszik, az több mint elég.

Idén tisztújítás vár a hivatásrendi kamarákra, így a MOK-ra is. Újra ringbe száll a mostani elnökség?

Én nagyon remélem, hogy többen folytatják az elnökségből, ugyanakkor célunk volt az is, hogy olyan kamarát építsünk, ahol megjelenik a motivált utánpótlás, akár a miénktől eltérő megközelítéssel. Ezért bízom benne, hogy magas részvétel mellett zajlanak majd a választások, jó jelöltek és friss erőt, szemléletet is hozó új tisztségviselők is lesznek.

Éger István azt mondta, hogy amikor 2007-ben a Gyurcsány-kormány megszüntette a kötelező kamarai tagságot, 20 százaléknyi veszteséget könyveltek el, de a tagok 80 százaléka  maradt. Ezzel elégedettek lennének?

Ez nagyon szép szám. Elégedettek lennénk vele.