DR. NEMES JÁNOS cikkei

Jejunális táplálás, többkamrás parenterális oldatok és ehetetlen ételek. Az egyébként is elesett beteg a kórházi kalóriabevitel elégtelensége okán még gyengébbé válik. Ez nem egyszerűen financiális probléma – a modern táplálási szemlélet, de néha csak egyszerűen a szakmai tudás hiánya az, ami hátráltatja a betegek gyógyulását – állítja dr. Dárdai Ernő, a Mesterséges Táplálási Társaság elnöke.

Olvastam a Dietetikusok Országos Szövetségének 2003-ban készített felmérését. Megállapításai tragikusak: Magyarországon a kórházba kerülő betegek 30 százaléka alultáplált. Változott valami az elmúlt öt évben?
– Sajnos nem. Csekély vigasz, hogy nem specifikus magyar problémáról van szó, az összeurópai helyzet sem sokkal jobb. Az ESPEN, azaz az Európai Parenterális és Enterális Táplálási Társaság legutóbbi kongresszusán megfogalmazott, úgynevezett Prágai Deklaráció első mondata így hangzott: „Európában tíz kórházban fekvő beteg közül négy alultáplált.” Persze máshol legalább igyekeznek megoldani a kérdést. Nálunk sem reménytelen – de fontos lenne az összefogás, nemcsak az orvosok, hanem a kórházi menedzsment, a dietetikus, a civil szervezetek között.

Ami a menedzsmentet illeti, azért valami történt: tavaly decemberben a tárca központi forrásból napi 300-ról 550 forintra emelte a kórházi étkeztetésre fordítandó pénzt, és elrendelte legalább két „menü”, valamint gyümölcsök, uzsonna biztosítását is.
– A dietetikusoktól nyert adatok alapján a kórházi menü valóban bővült. A mesterséges táplálás szempontjából talán az lehet fontos, hogy az élelmezési keret bővítésével az eddig kizárólag a gyógyszerkeret terhére rendelt szondatápok – immáron kiegészítő diéta formájában – az élelmezési keretre is átháríthatók. Ez enyhíti a gyógyszerkeret szorítását, és a rászoruló betegek számára bátrabban rendelik a szondatápokat. Kérdés, hogy az ápolószemélyzet jelenlegi adottságai mellett mennyire sikerül érvényesíteni ezeket a lehetőségeket.

Szakmai oldalról megközelítve hogyan kell nekilátni a probléma megoldásának?
– Már a kórházi felvételnél kellene kezdeni. Tisztelet a kivételnek, a magyar kórházakban nem mérik fel precízen a tápláltsági állapotot. Pedig csak a szokványos dolgokat kell mérni: testsúlyt, magasságot, testtömegindexet és azt, hogy a páciens az adott intervallumban mennyit fogyott. Ha sokat vesztett a súlyából – jelentősen romlanak a gyógykilátások. Ambulanciánkon a rutin laborvizsgálatok összprotein-, albuminmeghatározás mellett antropometriát is végzünk. Valamint egyszerű immunstátuszfelmérést: ha az abszolút limfocitaszám 1200 alá megy, az rossz prognózisra utalhat. Probléma az is, hogy a betegeket senki sem tájékoztatja szakszerűen, felméréseink szerint többségük a gyógyszer- és tápszergyártók, -forgalmazók által összeállított brosúrákból jut információhoz. Nagyon kevés az olyan hely, ahol a szakorvos és a dietetikus közösen gyógyít.

Nőtt a dietetikusok jelentősége?
– A jelentőségük nőne, csak éppen e szakemberek száma csökken az egészségügyi intézményekben. Nekem könnyű dolgom van, én 30 éve dolgozom együtt a dietetikusunkkal. Ám sokan elvándorolnak más, élelmezéssel foglalkozó intézménybe, ahol jobb a fizetés. Például McDonald’sokbaimages/ Az sem javítja a megmaradt dietetikusok hangulatát, szakmai presztízsét, hogy nem az orvos, hanem a gazdasági részleg alá rendelik.
  Négy-öt éve a sajtó ráharapott a táplálási teamek megalakulására, amelyekbe az orvoson kívül dietetikust, gyógyszerészt, klinikust, gazdasági szakembert is bevontak. Megkérdeztem Hiesmayr profeszszort, a neves osztrák gasztroenterológust, hogy Ausztriában hány ilyen csapat van: több mint száz, volt a válasz. Nálunk meg – kettő maradt... Jött az egészségügyi reform, kórházak becsukása, szétszedése, összerakása, privatizálás, megszorítások. A működő teamek jelentős része ezért esett szét. De bizakodó vagyok, idő kérdése, hogy elterjedjenek.

Mekkora ebben az orvosok felelőssége?
– Nemzetközileg elfogadott protokollok szerint a táplálás a terápia része, ezért elsősorban az orvos felelőssége, hiszen neki kell beépítenie a gyógyítás és gondozás rendszerébe. Ennek ellenére kollégáink még az alapproblémákkal sincsenek tisztában. Az egyetemi és posztgraduális képzés gyakorlatilag negligálja a dietetikát. Az aneszteziológiai intenzív szakvizsgába beletartozik, de mondjon még egy másik szakmát, akár a belgyógyászatot is, ahol a témából vizsgakérdések vannak. Nagy előrelépés volt, hogy az új farmakológiai tankönyv második kiadásában a mesterséges táplálást mint kiegészítő gyógyszeres terápiát említik, és külön fejezetet szenteltek neki.

Konkrétan mit nem tudnak a kollégák? Mi az, amit mindenkinek meg kellene tanulnia?
– Induljunk ki abból, hogy az elégtelenül táplált betegek gyógyhajlamai rosszabbak. Kritikus állapotúaknak a mesterséges táplálás segít túlélni a krízist, a krónikus betegségeknél, colitisben, COPD-ben pedig az a minimális igény, hogy a táplálkozás ne rontsa a beteg állapotát, és a kiegészítő mesterséges táplálással javuljanak a betegek életkilátásai. Ennek – nem mellesleg – komoly költségkihatása van. Ha romlik az ellátás, több a szövődmény, tovább marad bent a beteg, és emelkednek a kórházi költségek. Ez az, amit nem vesznek elég komolyan a kollégák.

Szakmailag mi változott?
– Manuális szakmáknál – a modern iskolák szerint – a betegeket a beavatkozások előtt nem koplaltatják. Sőt a vastagbélműtét előtt két-három órával kevés (500 ml) szénhidráttartalmú híg italt ihatnak. Svéd, holland, brit felmérések szerint, ha az operáció előtt feltöltik a szénhidrátraktárakat, a műtét alatt kevesebb folyadékra van szükség. Ezáltal kisebb a megterhelés, a posztoperatív időszakban pedig kevesebb a szövődmény, és hamarabb indul meg a passzázs. A műtétek időzítésével, a beavatkozás rövidítésével is javítani lehet a betegek helyzetén. A diabéteszeseket, gyermekeket igyekeznek előrevenni. Az idősek is esendőbbek, kisebbek a tartalékaik, gyorsabban kiszáradnak. A hirtelen, nagy parenterális folyadékbevitel pedig veszélyes.

Mi a helyzet a nem manuális szakmákban?
– Nehéz leküzdeni a lélektelen kórházi rutint. Ma már a kivizsgálás alatt nem kellene minden esetben koplaltatni a beteget. Persze vannak kivételek, például a tápcsatorna szekréciós vizsgálatai és egyes röntgenvizsgálatok. Az is nagyon fontos, hogy tisztázzák: elfogyasztják- e az ételt a betegek. Ismert, hogy a kórházi koszt 30 százalékát egyszerűen kidobják. A táplálkozás nagyon individuális, egyes ételeket sokan egyszerűen nem esznek meg. Meg hát itt a tömegkonyha problémája – például a folyékony, pépes diétában sok helyen minden betegnek szűrt levest és darált húst adnak. A tálalás problematikája, hogy előkészítve, melegítve tálalják, vagy kimérik a kondérból, és félig hidegen kapja meg a beteg. Rosszul állunk ebben a kérdésben is. Ehhez jön az ápolószemélyzet létszámgondja, hogy van-e olyan személy, aki rendesen megeteti a segítségre szoruló beteget.

Aránylag új forma a jejunális táplálás.
– Igen, szájon vagy orron keresztül endoszkóposan levezethető a jejunális tápszonda, vagy műtéti nyíláson át jejunostoma készíthető. A tápcsatorna felső szakaszán, a nyelőcsőn végzett műtéteknél az új anasztomózist kímélni kell, tehát az attól távolabb eső bélszakaszban – jejunumban – már a korai műtét utáni szakban megkezdhető a jejunális mesterséges táplálás. Pancreatitisben korábban csak parenterális táplálást alkalmaztak. Néhány éve tudjuk, hogy lehet naso-jejunalis szondát használni. Ugyanis a jejunumba adott tápszer gátolja a hasnyálmirigy szekrécióját, azaz kedvez a gyulladt pancreas „nyugalomba helyezésének”. Jobb minőségűek a szondák. Speciális szövetbarát műanyagból készülnek, így hoszszabb ideig bent maradhatnak. Sőt a cserélési technikák is korszerűbbek. Az is újdonság, hogy a szondatáplálást el lehet kezdeni a műtéti előkészítésben, és a posztoperativ időszakban folytatni lehet.

Mennyire ismerik a kollégák a modern táplálási lehetőségeket?
– Nagyon változó mértékben. Az intenzív ellátás orvosainak nagyobb a tapasztalata, de ismerek olyan gasztroenterológiai és pulmonális osztályokat is, ahol kihasználják a lehetőségeket. Legkevésbé a családorvosok mozdulnak. Félnek az aspirációtól. Pedig az otthoni enterális mesterséges táplálást finanszírozza a biztosító, ellentétben az otthoni parenterális táplálással, amely nálunk nincs törvényben szabályozva. Számos beteg ellátható lenne otthoni körülmények között is, és ez megrövidíthetné a kórházi ápolási időt. Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban kifogástalanul megszervezték az otthoni mesterséges táplálást. Tíz éve küzdünk a parenterális táplálás házi ápolásba történő bevezetéséért, egyelőre sikertelenül. A problémát az illetékesek a szőnyeg alá söprik.

Azért, mert drága?
– Kétségtelen, hogy a természetes tápláléknál drágább, de az otthoni mesterséges táplálásra szoruló betegeknek a túléléshez és a gyógyuláshoz életfontosságú. Az otthoni komplementer táplálás mérhetően segíti a betegek gyógyulását. Például rövidbél-szindrómában az otthoni parenterális táplálás folytatása lenne kívánatos, és amennyiben ez fél-egyliteres mennyiségben szondatáplálással is kiegészül, javulnak a beteg esélyei. Egy idegrendszeri krónikus betegségben szenvedő betegemet – lélegeztetőgépen van, tracheosztómával, gasztrosztómával, cisztosztomával – a felesége otthon ápolja, immáron három éve. Nálunk ez ritka megoldás – Nyugaton gyakorlat.

   Dr. Vajda János idegsebész az egyik legdinamikusabban fejlődő szakma nemzetközi hírű mestere. Az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet tudományos vezetőjeként számos szakmai és logisztikai reformértékű lépést javasolt, amelyek nem egészen az elképzelései szerint látszanak megvalósulni.

   Az elmúlt évtizedekben forradalmi változások zajlottak az idegsebészetben. Melyek voltak a legfontosabb lépései?
– Gyakorlati ember vagyok, most csak két, szakmánkat forradalmasító eszközt emelek ki: az MR-t és az idegsebészeti mikroszkópot. Három évtizeddel ezelőtt nem láttuk a tumort, csak a másodlagos strukturális elváltozásokat, az eltolt ereket, a kamra beszűkülését. Közvetve diagnosztizáltunk. Sokszor nem is lehetett a daganatot eltávolítani, palliatív megoldással csupán a liquorkeringést állítottuk helyre. Ma pedig a beavatkozás előtt már pontosan tudjuk, mi vár ránk, mire kell vigyázni: hol vannak a fontos agytörzsi képletek, a hypothalamus, a hippocampus, az erek. Operációs mikroszkópot az 1970-es évek óta alkalmazunk. Jól látunk minden apró képletet, ideget, amelyeket még időben megkereshetünk. Némi túlzással: olyan képet látunk, akár a hasban. Csak itt éppen minden parányibb, finomabb, sérülékenyebb és igen kevés a mozgásterünk. Az acusticus neurinomát 30 évvel ezelőtt is megoperáltuk, de a mortalitás 40 százalék, az agyidegek morbiditása pedig 100 százalékos volt. Az agyidegek parézise miatt mindig sérültek fontos képességek, a beszéd, a nyelés stb. Ma gyakorlatilag nulla százalékos a mortalitás. Most is következmény a 10-15 százalékos morbiditás, az olykor elkerülhetetlen faciális parézis, de a szociabilitás sokkal kedvezőbb.

    Tárgyakon, technikán múlt a forradalom?
 – Elsősorban szemléletváltozáson, ami nem választható el a technikától sem. Hiszen, mint említettem, a műtét előtt sokkal többet tudunk a betegről, a betegségről és arról is, hogy mit kell tennünk. Régen azt mondtuk, ha van daganat, megoperáljuk. Ez nem volt koncepció. Ma pontosabban tudjuk, mit vállalhatunk. A tumor egyedi tulajdonságai, a beteg kora, állapota alapján döntünk, hol, mikor, mit és milyen sürgősséggel teszünk, és hogy van-e a beavatkozásnak alternatívája. Döntési algoritmusokat használunk. A mi szakmánkban nem beszélhetünk hosszabb életű protokollokról. Ha megjelenik egy új eljárás, az alapjaiban változtathatja meg döntéseinket. Mondok egy példát: bejött egy új módszer, a neuronavigáció. A fejre viszonyulási pontokat helyezünk, így végezzük a CT-t és MR-t. Operáció közben kettős kamerarendszer észleli a felrakott pontokat, és követni tudja a hasonlóan megjelölt sebészi eszközt, amikor behatolunk a fejbe, egy számítógépes szimuláció pedig rávetíti azt az agy műtét előtti rekonstruált háromdimenziós képére, amit a kamera lát. Így rá tudunk mutatni a célterületre, előre látható, mennyire vagyunk az operálandó képlettől, és kontrollálható a kivétel mértéke. Máris átíródik egy korábbi protokoll, hiszen máshonnan, szabályozottabban, a funkcionális szempontokat jobban figyelembe véve, kisebb feltárásból operálunk. Drasztikusan csökken a rizikó – mások az ajánlásaink. De az új gyógyszerek is megváltoztathatják a gyógyítás szabályait – egy új szer segítségével esetleg egy-két évig is várni lehet a radikális beavatkozásokkal.

   Ahány ház, annyi szokás?
– Szó sincs róla. Nagyon is nemzetközivé vált az idegsebészet, elsősorban a kommunikáció forradalma miatt. Mutatok a monitoron egy bázis-meningeomát. Izraelből küldték e-mailen a képeket. Szabálytalan kinövései miatt kérdezték tőlem, szerintem melyik az ideális behatolás, és hány ülésben végezzék azt el. Legalább háromfajta feltárás jött szóba. A leletek és a részletekben gazdag kép alapján nyugodt lelkiismerettel javasolhattam az egyik megoldást.

   Ismerve az utánpótlásképzés hazai hiányosságait, hogyan áll vagy hogyan kellene állnia az idegsebészképzésnek ebben a kényes, nagy szakmai tapasztalatot igénylő szakmában?
– Harminc év alatt nem láttam olyat, hogy az idegsebész-palánta ne szakmai érdeklődésből horgonyzott volna le valahol. A szakmai drive, az indíték a legfontosabb. Iskolák vannak, jók, ha nem is homogének, de erre nincs is szükség. Aki egy iskolához csatlakozik, elsajátítja azokat az alapokat, amire bizton építhet. Ugyanakkor egy iskola elfogadottsága kell ahhoz is, hogy időben kimondja: jobb lenne, ha nem maradnál a pályán, vagy legalábbis nem a nehéz műtétek területén! Amiben én kissé másként látom az utánpótlást: a hatéves alapra letett idegsebész-szakvizsga csak egy merev lépcső. Nagyon kevés friss szakorvos képes a szakmát vagy egyes részeit önállóan is művelni. Ugyanakkor az iskolán belül maradva, kiváló képességek fejlődnek ki. Tehát: drive, teammunka, türelem és szakmai alázat. Mindez persze csak a nagy forgalmú centrumokra igaz.

   Beszéljünk szakmapolitikai kérdésekről is; a reformok ezt a szakterületet is érintik.
– Határozott elképzeléseink voltak és vannak arról, mit kellene megreformálni. Elsősorban centralizálni kell: a szétszórt kisebb intézményeket – amelyek létjogosultságát mindig a neurotraumatológiával próbálták igazolni – nagyobb központokba kell integrálni. Egyszerűbb, hatékonyabb, olcsóbb a beteget egy központban korrekt módon ellátni, mint kis létszámú, csak balesetes idegsebészeteket foglalkoztatni. Megjegyzem, nincs is tiszta neurotraumatológia, hisz amikor éppen nincs baleseti felvétel, elektív beavatkozásokkal töltik meg a műtőket. Nincs is szükség ennyi idegsebészetre, legalábbis Pesten, ahol ott az Árpád, a Merényi, a Honvéd, a Péterfy, a Baleseti Intézet – ez utóbbi kettőt végül is összeolvasztották. Az idegsebészet centralizációja helyett most azonban összeházasítanak bennünket a megszűnt Lipót, az OPNI neurológusaival. Mellesleg ez a fővárosi neurológiának sem jó, már csak területi alapon sem. Az egyik legnagyobb tehervivő ellátóhelyet hozzák át Pestre – a Bajcsy, az Uzsoki, a Péterfy, az Idegklinika és a Honvéd Kórház neurológiái mellé. Budán eközben hiány keletkezik, csak a Szent Imre és a Szent János Kórház idegosztályai maradnak. Ha a Lipót organikus neurológiáját, de legalább a stroke-részleget – a centralizáció jegyében – bevihették volna a János Kórházba, ott elfért volna. A János egyes fővárosi tervek szerint amúgy is fuzionál a Kútvölgyivel, így az organikus neurológiai osztályok is odakerülhettek volna. Annak az elvnek alapján kiabálok, amelyre a reform épül. Én is azt szajkózom, hogy centralizálni kell, csak nem így. Így konzerválták a budapesti idegsebészet szétforgácsoltságát. Márpedig házasságunk a neurológiával csak akkor működik, ha már centralizált az idegsebészet.

   Az egyik fő vádpont önök ellen, hogy túl drágák és nem elég hatékonyak...
– Hogy túl sokat költünk, és takarékoskodnunk kell, megértem. De ezt csak a szakma tudja végrehajtani. Ha a kormányzat partnerként kezelne minket, és azt mondaná: ennyi a pénz, próbáljatok magatok is takarékoskodni, akkor szakmai szempontokat figyelembe véve, hatékonyabbak is lehetnénk. Többet spórolnánk, mint mondjuk a teljesítmény-volumen korláttalimages/ Az sem igaz, hogy a szakma nem tesz le szakmai tervezeteket az átalakításra. Már a mostani kormány felállása előtt beadtuk javaslatunkat az idegsebészet átszervezésére. Csak a nagyon nagy rohanásban senki nem vette figyelembe. n Ön is a változások híve. A reformer politikusok és a nem reformer orvosok közötti ellentét „isten tervez, ember nem végez” eredetű? „Fent” elhatároznak valamit, de a végrehajtásába, a gyakorlati megvalósításába már nem vonják be az orvosokat? – Úgy tudom, még a legképtelenebb reformötlet is a tágabb értelemben vett neuroszakmából származott, és „fent” valószínűleg úgy gondolták, a mi „tengerimalacreakciónkban” megcsillan a pozitívum vagy az elvetendő gondolat. Ezekből az ötletrohamokból túlélőnek az OPNI–Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet fúzió látszik. Végrehajtásában folyamatosan részt vesz a szakma, olykor tiltakozva, módosítást kérve, olykor beadva a derekát. Az ideális megoldást akadályozza a résztvevők függősége: még napjainkban sem harapunk kenyéradónk kezébeimages/

   Nem elég a „fent és lent” problematikája, az orvosok is megosztottak.
– Az orvostársadalomban számos törésvonalat látok; ezek közé kell sorolnunk a pártpreferenciát is. Nyilvánvaló a szakmai alapú megosztottság is. Az egyes szakmákat élesen ellenérdekeltekké teszi a kassza zártsága. Minden szakma csak a többi rovására terjeszkedhet, és állandóan félnie kell mások expanziójától. De az orvosokat az is ellenérdekeltté teszi, hogy mennyire élnek a hálapénzből, és hogy mely kollégáik rovására tehetik ezt, vagy kik teszik ezt az ő rovásukra. Van-e a feketejövedelemnek tapasztalatban, tudásban kifejeződő alapja, vagy csak pozíció, netán PR-függő. A dzsungelviszonyok között nehéz szoros baráti-kollegiális kapcsolatokat fenntartani, de nem lehetetlen, mert a szakma szeretete hidat tud építeni.

Nemcsak kemény orvosi munkából, sok élvezetből, utazásból is állt Fülöp-szigeti önkéntes létem. A harmadik világban úton lenni sajátos, embert próbáló élmény. Embert, világot megismerő, szürreális mozgás – maga a lüktető életimages/

  A húsvét ebben a mélyen katolikus országban hosszú. A „Holy Week” már a csütörtök–pénteki szünnappal elkezdődik. És mivel long weekendem helyszínéül Apót, egy távoli apró korallszigetecskét néztem ki magamnak, egy fárasztó egész napos rolling clinic után (dzsipes „Mozgó Egészségügyi Szolgálat” a hegyi falvakban), este útra kelek. Huszonkét órát utaztam kompon és hajón, nagyobb és kisebb buszon (itt jeepney-nek nevezik), motorellán, azaz háromkerekű motorautón (Thaiföldön tuk-tuk a neve).
   Megérte. Este hétkor taxival vitetem magam a tengerjáróhoz, a hatalmas dobozszerű komphoz. Hosszasan kígyózik a sor, vagy fél óra, míg feljutok a hajóra. Átvilágítás, motozás. Ez itt természetes, Mindanao szigete a muszlim terrorizmus őshazája. A rendőrkutya a táskáinkban kábítószer (robbanóanyag?) után szimatol. Többszintes, többkategóriájú hajó. A „turistaosztály” jó választás volt (otthon azért nem így hívnákimages/), kellemesebb az úribb emeletek fagyasztó légkondicionált zárt termeinél. A nyitott fedélzetet kellemes langyos, sós tengeri levegő mossa át. Kissé rozsdás itt minden. Szemben a falon tábla: Safety first – Jesus on board. Ez megnyugtatimages/
  Vagy ötszázan pihenünk az emeletes, műbőrrel bevont ágyakon. Néhányan lepedőt, párnát is bérlünk, körülbelül 150 forintért. Takarónak megfelel az esőkabátom. A tévéből üvölt a sajátos Fülöp- esztrád, és üvöltve társalognak szomszédaim is. A magánélet tisztelete, a privacy nem éppen Fülöp- szigeti találmány. Azért jól alszom, hullafáradt vagyok. Hajnalban ágyból nézem a napfelkeltét, a tenger színeváltozását – inkább festőember ecsetjére való.
   Két óra késéssel, nyolckor kötünk ki Cebu szigetén. Apró ladikokban koldusok eveznek szaporán a hajótest mellé. Néhány hónapos- éves gyerekek ringanak, alszanak benne. A frász tör rám, amikor a billegő lélekvesztőkből (igaz, egy-két méterre kifeszített párhuzamos bambuszmerevítőik védik a felborulástól), apák, anyák, testvérek, sőt egy-egy nagyi is a bedobált aprók után veti magát, de a picik fel sem ébrednek. A pénzhalászok hosszú másodpercek múlva bukkannak fel a nem túl tiszta vízből, és diadalmasan felmutatják a kihalászott érméket. A kamaszok a szájukban gyűjtik a pénzt.
   Taxival átvágok Cebu modern milliós nagyvárosán. Európaiasabb, pontosabban amerikaibb, persze ez is csak olyan harmadnegyedosztályú Coca-Cola-life. Az én Mindanao-szigetem félmilliós Cagayan de Oro városa szegényebb – igaz, egzotikusabb is. Buszra szállás előtt a taxis még időben megtalál a tömegben, és kezembe nyomja a kocsijában felejtett kézitáskámatimages/
   Megszólít egy apró, 30 körüli férfi: – You are from Hungary?
   Kidülledt szemmel bámulom, ez olyan, mintha Pesten megkérdeznénk egy ázsiaitól, hogy ugye Szumátráról való – és tényleg.
   – Megismertem az angol kiejtéséről. Alabamai kiképzésemkor volt egy vidám barátom, T. őrnagy Budapestről. Imádta a vodkát és a sört.
   Kiderül, hogy a fiatalember vadászpilóta, „Don kapitány”. A buszon mellém ül, és megnyugtat, hogy nem fogok unatkozni, mert megosztja velem élete fontosabb állomásait. Megosztotta. Családja bemutatása, anyagi helyzete és ötéves tervei részletezését követően elmondta például, mennyire rühelli a korrupt politikusdinasztiákat, és hogy szociáldemokráciára vágyik. Olyanra, mint amilyen Szingapúrban és Malajziában van. Meglepett, mert ritka ronda diktatúrák. Hát igen, magyarázta, mert a liberalizmus rossz, de a szocializmusból hozott rend, egy központosított hatalommal – az lenne az igazi.
   Don megállás nélkül fecseg, hol érdekeset, hol nem. Amikor jó három óra múlva nem bírom tovább, és bevallom, hogy aludnék egy picit, kissé sértődötten, de udvariasan elhallgat és elhúzódik. Nem alszom, az elsuhanó tájat, a tengert bámulom.
   Háromórai tengerparti buszozást követően – trópusi táj, buli, Fanta – megérkezem a következő szigetre, Negrosra átvivő komphoz. Az átkelés csak fél óra lenne, ha lenne hajó. Van, de csak két óra múlva indul. Ez itt természetes, philippine time. Van olcsó resti, eszem valamit rizzsel, nem igazán világos, mit. Csirkedarabkák vannak benne, sajnos a fejéből is. De a mangó friss. A déli hőség elviselhetetlen, ám csodák csodája, a váró légkondicionált, így elviselhető. Mégis elviselhetetlen, mert a tévéből szörnyű szappanopera harsog, majd vicces dokumentumfilm következik arról, hogyan törik össze magukat emberek, száguldó autóból, óriáskerékből kiesve. A való világ ideért, a világ pereméreimages/
  Átkelés Negrosra, Dumagetie nagyváros kikötőjébe. Ott majd vár az apói üdülő sofőrje, bizonyos Glenn, és elszállít az utolsó, korallszigetemre vivő hajóig.
  Glenn azonban nem vár. Ott állok báván valahol a parton. Nyugi, majd csak lesz valahogy. Az egyik bódénál kólát iszom. Faggatom a tulajt, hogyan utazzak tovább Apo szigetére.
  – Majd ők elkísérik, ott laknak – mutat rá két fiatalemberre. Valóban apóiak. Matematikai esélyem, hogy egy nagyváros peremén, az ide vagy 30 kilométerre lévő apró, 700 lakosú szigetről találok valakit, igen csekély lehetett, de mindig mázlim volt.
   A fiatalemberek kedves helyi földművesek. Indulás előtt betérünk a szomszédos templomba. Gyertyát gyújtanak valakikért, és ha már ott vagyok, az én kezembe is nyomnak egyet. Udvariasságból meggyújtom és odaolvasztom a többi mellé. Önkéntelenül anyámra gondolok. Elbambulok, gombócot érzek a torkomban.
   Na ki innen, felszállunk egy motorellára (5 peso, azaz 25 forint a menetdíj). Majd egy másikra, aztán egy zsúfolt jeepney-re. A röpke út vagy kétórásra sikeredik. Nem bánom: a nagyváros forgataga, a trópusi hegyek és a dél-kínai tenger látványa, barátságos farmerek és kotkodácsoló harci kakasok közé szorulva is kárpótol a kényelmetlenségért.
  Utolsó előtti megálló: az Apóval szembeni falusi kikötő, közvetlenül a bűzös halpiac mellett. A kikötő virtuális, apró billegő csónakkal visznek a szabad vízen lebegő motoros hajóhoz. Amíg a rozoga bambuszlétrán felhúzódzkodom, nyakig vizes leszek. A zsúfolt hajón nagy az élet. Két transzvesztita (sok van errefelé, és sosem titkolják nemi identitásukat – furcsa ellentmondása e szemérmes országnak) egy nagydarab, részeg amerikaival barátkozik hangosan, rossz angolsággal. A többiek élvezik az ingyencirkuszt. Elindulunk. A motor asztmásan zihál, a hajó erősen imbolyog, a hullámok folyamatosan átcsapnak rajtunk – nem érdekel, kétszer nem léphetsz ugyanabba a nedves gatyába. Leköt a tenger színeváltozása, a késő délután meleg színei. A hiányzó festőecsetimages/
   Ötkor a szigeten befejeződik hosszú utazásom. Van még egy órám, amíg lezuhan a trópusi este, gyorsan a vízbe vetem magam. Sznorkolok, azaz búvárszemüveggel, légzőpipával a víz alatti életet, színes korallokat és fantasztikus halakat bámulok. Nem várt ajándék: „belebotlok” egy több száz, félméteres halból álló rajba (tonhalak?). Beúszom a közepébe. Nem zavarja őket, lassan, méltóságteljesen körberajzanak – életemben nem láttam ilyen gyönyörűt és ennél irreálisabbat.
   És még van 48 órám e földi paradicsomban, meg egy egész napos hazaút Mindanaóra, ahol vár a szegényrendelés Bukidnon hegyeiben. Szép az élet.

Olyan szakmát művel, amely sokszor az élet emberi tragédiákkal végigkísért végállomása; mondja lapunknak adott interjújában prof. dr. Sótonyi Péter, a Semmelweis Egyetem emeritus rektora. Az Országos Igazságügyi Orvostani Intézet igazgatója szerint reformra szorul az orvosszakértés; örülnünk kell annak, hogy szervezetlenség és pénz hiányában még nem történt jóvátehetetlen kár.

A reformtörvények sorában az Országgyulés döntött az Egészségbiztosítási Felügyelet felállításáról. Bár a törvény végrehajtási utasítása még nem született meg, hírek szerint az Országos Igazságügyi Orvostani Intézetet a Felügyelet alá rendelik..
A miniszter ur az orszagos intezetekkel kapcsolatos megbeszelesek soran felvetette, hogy az Orszagos Igazsagugyi Orvostani Intezetet mas formaban kivanja mukodtetni, de errol meg nem kaptunk reszletes tajekoztatast. Teny, hogy az intezet mukodesi koret az idő tulhaladta.

Az igazságügyi orvostan is reformra szorul?
 – Egyértelműen igen. A rendőrorvosi hálózat kritikus helyzetbe került. Eddig a magyar igazságügyi orvostan működését három szakértői hálózat biztosította: az egyetemeken működő igazságügyi orvostani intézetek, az igazságügyi tárca, valamint a belügyi tárcának a rendőrség keretében működő szakértői gárdája. A Belügyminisztérium (BM) azonban gyakorlatilag megszűnt, illetve rendészeti konstrukcióként az igazságügyi tárcához került. Az orvosszakértés más minisztérium alá helyezése komoly szakmai és minőségi problémákat vethet fel. Véleményem szerint át kellene gondolni, nem lenne-e célszerű az eredeti struktúra visszaállítása vagy törvényi megjelenítése önálló formában.

A kívülálló laikus azt is mondhatja, hogy az összevonással egyszerusödött az eddig párhuzamosan muködő három igazságügyi hálózat rendszere.
– Nyilván ez volt az eredeti elképzelés. Bizonyos szakmai összevonásokkal kétségtelenül egyszerűsíthető, talán hatékonyabbá is tehető az orvosszakértői munka. De a jelenlegi szerkezetben és felügyeleti struktúrában a rendőrség állományából nagy számban távoznak olyan szakértők, akikre egyébként nagy szükségünk lenne. Az úgynevezett rendőrorvosok nemcsak igazságügyi szakemberek, hanem egyéb bűnügyi orvosi szakértői feladatokat, például helyszíni szemléket is végeznek, és a fogdaorvoslást is ellátják. Ezt a rendőrségi állományon kívül gyakorlatilag nem lehet művelni. Az a véleményem, hogy átgondolatlan volt a Belügy- és az Igazságügyi Minisztérium (IM) egyesítése. Új törvényi szabályozás híján most még a régi struktúra működik – munkánkat jelenleg a 2005. évi XLVII. törvény szabályozza –, tudomásunk szerint azonban az új jogszabálytervezet túl van a tárcaegyeztetésen. Tartalmát nem ismerem. Abban reménykedem, hogy újból létrejön a BM, vagy egy annak megfelelő önálló szervezeti egység, és ott marad a speciális orvosi munka is. Ha maliciózus akarnék lenni, egyelőre annak kell örülni, hogy szervezetlenség és pénz hiányában még nem történt olyan kár, ami jóvátehetetlen lenne.

Amit elmondott, nem éppen a reform szükségességéről szól?
– Természetesen a régi struktúra átalakításra szorul. Nem csak azért, mert meg kell felelni az uniós elvárásoknak. Bizonyos esetekben jogi problémákat vethet fel, ha például a nyomozást a rendőrhatóság végzi, igazságügyi orvosszakértői pedig a saját állományában működő rendőrorvosok. Így minősített, például életellenes bűncselekmények esetén a rendőrség saját szakértőjét rendelheti ki, aki adott esetben, a nyomozati munkában részt vevő kollégáival akár alá-fölérendeltségi viszonyban lehetimages/

Akkor mégiscsak úgy tunik, akár a függetlenség egyik formája lehet a Felügyelet alá rendelés.
– Vagy a régi rend visszaállítása: olyan szakértői feladatoknál, ahol biztosítani kell a szakértői pártatlanságot és függetlenséget, az igazságügyi orvosszakértői tevékenységek jelentős részét azok az intézmények végezzék el, amelyek teljesíteni tudják a jogi és szakmai elvárásokat – az önálló IM és az egyetemi intézetek. Ha tehát két orvosszakértői struktúrát tartunk fent, az egyetemit és az IM-et, akkor továbbra is lehetőség van arra, hogy a bíróság, rendőrhatóság szabadon döntsön arról, melyik intézményt kívánja kirendelni. Természetesen meg kell találni az átalakuló rendőrorvosi hálózat helyét is.

Beszéljünk az igazságügy másik, új keletu problémájáról, a szakértői magánszektor terjeszkedéséről!
– Tény, hogy a szakértői tevékenység a piac részévé vált. Elsősorban a polgári peres ügyekben vesz részt egyre több magánszakértői iroda. Ez megfelel az európai normáknak és működik is. Amit azonban ehhez a jövőben hozzá kell tennünk: ezeknek az irodáknak legyen azonos működési rendjük és ugyanolyan szakmai követelményeik, mint az intézményes szakértői hálózatban működőknek. Biztosítani kell a folyamatos minőségi kontrollt. Az állami szféra lépéshátrányba került, mert finanszírozása törvényileg szabályozott – a magánszféráé nem. Magyarán, az utóbbiban közös megegyezés alapján nagyobb összeg mellett vállalják a szakértést. Ez rendben van. Csakhogy így a magánszféra – jogszabályban nem rögzített tarifái miatt – elszívó hatással bír a szakértő gárdánkra. Mára ez vált szakmánk legneuralgikusabb problémájává. Intézményeink egyre nehezebben biztosítják az utánpótlást. Ezzel egyidejűleg, a megvonások miatt, folyamatosan csökken a státusaink száma. Feladataink viszont nőnek. A szabad bizonyítás elve alapján mind alperesi, mind felperesi oldalról egyre gyakrabban keresik meg az orvosszakértőt. Jelentősen több az egészségügyi intézmények elleni kártérítési eljárás szakértése. Valamivel kisebb mértékben, de szintén munkánkat szaporítja az orvosi foglalkozás szabályai megszegésének sokirányú problémaköre. Megjelent az igazságügyi orvostan palettáján egy új terület, a biztosítási orvostan mint az igazságügyi orvosszakértői tevékenység része. Összegezve: kevesebben vagyunk, miközben az igazságügyi orvostani szakvizsgával rendelkezők számát meg kellene duplázni. Erre nem látok esélyt. Különösen, mert sújt minket az utánképzés anyagi terhe is, miközben azt nem vitathatjuk, hogy a képzés, továbbképzés és szakorvosképzés az egyetemek feladata.

– Azt hittem, a képzés bevételt jelent.
– Dehogy! Az egyetemek három évig saját költségvetésükből gazdálkodták ki a rezidens bérét. Aztán átmentek a BM, illetve az IM állományába; ott érdemben nem finanszírozták a képzést. Hogy még cifrább legyen a kép: az általunk kiképzett orvosoknak az egyetemi fizetésnél jóval magasabb jövedelmet tudnak biztosítani. Szinte természetes, hogy szakvizsga után a kedvezőbb anyagi feltételeket választják. Ez tarthatatlan. Az igazságügyi szakértői intézeteknek – ha utánpótlást akarnak – részt kell venniük a képzés finanszírozásában. A bért ők, a kiképzést mi biztosítsuk. Voltak erről tárgyalások, de ezek a tárcák magasabb fórumain elhaltak.

A MOTESZ-nek, amelynek eddig ön volt az elnöke, a kötelező kamarai tagság eltörlésével jócskán megnövekedett az érdekvédelmi szerepe.
– A MOTESZ sokféle nézetű orvosok szerveződése. Alapvetően nem veszünk részt az aktuálpolitikában, csak szakmai kérdésekben foglalunk állást. Elnökként alkalmatlan is lettem volna ilyen szerep betöltésére. A MOTESZ és a kamara feladata teljesen más. Kamarára nagy szükség van, ez számomra egyértelmű. Annak azonban értelmezésemben nincs igazán jelentősége, hogy a tagság kötelező-e vagy sem. Az általam nagyon tisztelt német orvosi kamara és annak elnöke patológus, jó barátom, Hoppe profeszszor. Mellesleg gyermeke a Semmelweis Egyetemen szerzett diplomát. Kiválóan működő kamarát vezet. Nem kötelező a tagság, de az orvosoknak a 98 százaléka kamarai tag. Önként. Ugyanis a kamara keményen képviseli az orvostársadalom érdekeit. Az alapkérdésekben az orvostársadalom felsorakozik a kamara mögött, jó példák erre napjaink németországi eseményei. A kamara az egészségügyi politika aktív formálója, de az aktuálpolitikában nem vesz részt.

Ön volt dékán és rektor is.
– Tanszéki elődeim közül négy is betöltött rektori funkciót. Ennek valószínűleg az is lehet az oka, hogy az igazságügyi orvostan nem tartozott szorosan semelyik, úgymond, jó értelemben vett preklinikai, klinikai vagy elméleti professzori körhöz. Objektív alapokon nyugvó, konszenzusteremtő szakma a mienk.

Ugyanakkor válságos években vezette az egyetemet. Ha csak a hányatott sorsú Szabolcs utcai intézetre gondolunkimages/
– Mire rektor lettem, már a Semmelweis Egyetemhez integrálták nemcsak a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemet, de a Testnevelési és az Egészségügyi Főiskolát is. Pillanatig sem vitatható, hogy a HIETE a magyar felsőoktatásnak nagy értéke volt. De eredetileg posztgraduális képzésre szakosodott. Márpedig mint graduális képzést végző intézmény kapcsolódott hozzánk, amelyhez nem volt meg a feltételrendszere, így graduális képzésre nem volt akkreditálható. Az egyetem bérállományának óriási plusz anyagi megterhelést jelentett. Az akkreditáció hiánya miatt a külföldi hallgatók követségi képviselete felvetette, hogy nem jogosult graduális képzésre az integrált kar. A vége az lett, hogy le kellett választani az egyetemről, és új működési formája az Országos Gyógyintézeti Központ lett. Adósságállományukat – 1,3 milliárd forintot – nálunk hagyták, sosem egyenlítették ki. Ezt az egyetem a többi közt elvonásokkal próbálta kompenzálni. Részben sikerült, de az egyetemi polgárok ennek nem örültek. Joggal. Akkor is azt gondoltam, ma is az a véleményem, hogy az integráció kényszerű politikai döntés következménye volt. A helyzet megoldása rengeteg munkát emésztett fel.

Közismert, hogy nagy erőfeszítéseket tett az oktatás minőségének javítása érdekében. Nagy volt a nyomás: ezt erőltették a hallgatói képviseletek is.
– Persze, hiszen akkor tértünk át a kreditrendszerre, ami bizonyos hallgatói „tanszabadságot” is biztosít a tanrend és a vizsgák összeállításában. Ez pedig szükségszerűen maga után vonja az egészséges oktatói szelekciót is. A hallgatói visszajelzések hasznosak voltak, értelmesen véleményezték az oktatókat. Ma már működik az egyetemen egy olyan kérdőíves rendszer is, amelyből az oktatás minőségéről, az oktatók személyiségéről is megfelelő információt kapunk.

A gyengébbek kihullottak?
– Részben igen. Az elméleti intézetekben és a klinikai területen egyre nehezebb oktatókat találni. Ugyanakkor nem tagadható, hogy ha nem lenne idegen nyelvű oktatás, ami nem jelentéktelen bevételt hoz az egyetemnek, rég összeomlott volna az elméleti oktatás is. Hisz a többletbevételt az egyetem nemcsak az infrastruktúra fejlesztésére, de az oktatók javadalmazására is fordítja. Meg merem kockáztatni, az orvosképzés színvonalának biztosításában az idegen nyelvi képzés meghatározó tényező. Elég jól ismerem az európai egyetemeken dolgozó kollégák javadalmazását: durván nyolc-tízszerese a magyarénak. Közben a magyar orvosképzés még mindig az egyik legjobban eladható szellemi termék. Az egyetemen eddig 12 ezer külföldi kapott képzést, 4000-en diplomát is szereztek, a többiek sikeresen folytatják tanulmányaikat anyaországaikban. Ennél jobb szolgálatot, propagandát semmivel sem lehet Magyarországnak nyújtani.

Az adófizető kérdése: mi képezzük ki a gazdag Nyugatnak az ott profitáló és profittermelő orvosokat?
– Ez az uniós tagsággal jár. A régebbi tagországok az újonnan csatlakozókból toboroznak orvosokat. Az is tény, hogy a kijövő magyar orvosok nem küzdenek nyelvi problémákkal, és szakmailag jól képzettek, kiválóan megállják a helyüket. Ám az eurószkeptikusoknak azért csendesen megjegyzem: ha kevesebb orvost képeznénk, akkor sem változna az elmenők száma – amíg a saját körülményeink nem javulnak. A magyar orvosok nem akarnak mást, mint minden téren elérni az EU-s kollégáik megbecsültségét, és nyugodtan dolgozni. A többség nem véglegesen megy külföldre. Néhány éves kint tartózkodás alatt tud magának olyan hátteret teremteni, ami stabilizálja itthoni egzisztenciáját. Ezt nagyon is kedvező jelenségnek tartom.

Nézegettem az életrajzát. Nekem úgy tunik, az utolsó polihisztorok egyike. Dolgozott boncmesterként. Jelentős kutatói sikerek, akadémikus, dékán, rektor, intézetvezető. Sok kitüntetés, még a japán császártól is. Ugyanakkor közismert zenei és irodalmi érdeklődése is.
– Ahhoz a szerencsés generációhoz tartozom, amelyet már a középiskolában kitűnő tanári testület oktatott. Nemes Nagy Ágnes volt az osztályfőnököm, akinek meghatározó szerepe volt abban is, hogy az életem további folyását a sokszínűség jellemezze. Nem váltam szakbarbárrá. Pontosan azért, mert olyan szakmát művelek, amely sokszor az élet emberi tragédiákkal végigkísért végállomása. A kikapcsolódáshoz valami olyan kell, amely ezzel ellentétes. Ezt én az irodalomban, a zenében, a színházban találtam meg. Szeretek karikatúrát rajzolni, kedves időtöltésem. Ezres nagyságrendű CD-gyűjteményem van. De csak élő előadásokat gyűjtök. A családom mellett ez nyújt teljes kikapcsolódást, ami az én negatív élményekkel is teli szakmámban rendkívül fontos.

 

Nehéz elhinni, hogy Hutás Imre professzor betöltötte a nyolcvanat. Ötvennyolc éve gyógyít. Volt kórházigazgató, államtitkár, klinikai professzor. Túl sok ez egy „tematikus,” koherens interjúhoz. A beszélgetés „laza”, szerteágazó időutazás – maga az ember koherens.
Szívesebben kezdené ma az orvosi pályáját, mint 1951-ben?
– Nem, bár fiatalnak lenni vitathatatlanul jobb. A mai orvosoknak ismeretlen naiv idealizmus fűtött a háború utáni években. 1948 óta dolgozom. Medikusként az Uzsoki Kórház Tüdőosztályán kórlapoztam, injekcióztam. Még lakást is kaptam, a kórházi mosókonyhán egy priccset. A háborúban árván maradtam, örültem hát, hogy tető került a fejem fölé.
Miben nyilvánult meg az idealizmusuk?
– A gyógyítás elengedhetetlen részének tartottuk a beteg megismerését. Érdekelt az élete, a családi körülményei. Fogalmunk sem volt arról, hogy kicsit szociálpszichológiával is foglalkoztunk. Egyszerűbben: beszélgettünk a betegekkel. Próbáltunk segíteni, akár anyagilag is. Egy rossz állapotban lévő tébécés lányról kiderült, hogy négy hónapos terhes. A „tettes” egy másik 18 éves súlyos beteg volt. És egy lépcsőházi találkozásimages/ A nőgyógyászat nem vette át. Öt hónappal később a tüdőosztályon egy másik medikussal levezettük életünk első szülését. A tébécés ifjú anya árva volt, ő és a fiatal papa is rövidesen meghaltak. A gyereket a nagynénje vette magához, aki tőlünk tudta meg, hogy unokahúga született.
Kissé nagyobb volt akkoriban a medikusok önállóságaimages/
– Szigorló koromban légmellet kezeltem, és számos olyan beavatkozást végeztem, amelyhez nem volt jogosítványom. Igaz, a 120 ágyas tüdőosztályon ketten voltunk. Valahogy mégis maradt időnk beszélgetni a betegekkel. És ha kellett, belefolyni az életükbe.
Kérdés, ez a korszellem, ez a hozzáállás mennyire volt magyar specifikum.
– Jóval később, 1960-ban másfél évet töltöttem az akkori NDK legmodernebb, Weimar melletti tüdőklinikáján. Az volt a feladatom, hogy indítsak be a budapesti tüdőklinikán egy korszerűen felszerelt légzésfunkciós labort. Ehhez nem volt sem szakember, sem felszerelés. Olyan technikai feltételekkel ismerkedtem, amelyről csak álmodoztunk. Számos részéről tovább álmodozunk. Rendkívül precíz, poroszos „Ordnung” volt. Több mint rend. A professzori vizitet guruló „zsúrkocsi” kísérte, tele kórlapokkal és egy szalagos magnetofonnal. 1960-ban! Mikor kijött a prof, lediktálta, mit talált, milyen terápiát javasol. Mire leértem a szobámba, a kikészített kórlapokba szorgos kezek kis sleifnik, papírszalagok formájában már beragasztották a leírt magnószöveget. Megvolt a dekurzus. A német betegek teljesen elképedtek attól, hogy egy doktor, ráadásul külföldi, szóba állt velük. Orvostechnikában viszont a keletnémetek sokkal előrébb jártak. És nem volt paraszolvencia, ami szintén a gyógyítás objektivitását, minőségét emelte. Egyszer kaptam az egyik páciensemtől narancsot, azt is szétosztogattam az osztályon. Így volt természetes.
Nálunk kevesebb volt a technika, de több az emberség?
– A tüdőosztályokon igazi bensőséges kapcsolat alakult ki a páciensekkel. A Tüdőklinika első igazgatóját, Kovács professzort nemcsak főnökömnek, atyai jó barátomnak is tekintettem, 95 éves korában halt meg nálam, a Korányi Szanatóriumban. A vizitjéhez az is hozzátartozott, hogy megkérdezze, milyen könyvet olvas a beteg. Vagy hogy kit ábrázol a fotó az éjjeliszekrényén – akkoriban még kitették a fényképeket.
Ma mi a helyzet?
– Nem szeretem a „bezzeg az én koromban” mentalitást. A mai fiatal orvosok szorgalmasak, produktívak, törekvőek. Igyekeznek minél többet megtanulni, minél gyorsabban megszerezni a tudományos fokozatot. De talán a kelleténél kicsit többet foglalkoznak elméleti, résztémákkal, a klinikum egésze helyett. A beteg megvizsgálása háttérbe szorul a laboratóriumi és műszeres vizsgálatok mögött. Én még reflexkalapácsot is használtam. Tisztelet a kivételnek, a mai fiatal kollégák már nem. És persze fonendoszkóp nélkül sem megyek sehová. A problémát nem akarom leszűkíteni a fizikális vizsgálat misztifikálására. De az ars medici régi fogalom. Valamit hagyni kell az intuíciónak is, amely mögött sok tapasztalat, együttgondolkodás áll.
Beszéljünk egy kicsit szukebb szakmájáról. A tüdőgyógyászat átalakulásában, megújulásában önnek döntő szerepe volt.
– Egészen a 70-es évek elejéig phtisiologia volt a tüdőgyógyászat hivatalos neve; nem csak Magyarországon. A tébécén kívül egyszerűen tilos volt más betegséggel, tüdőrákkal, fibrózissal, asztmával stb. foglalkozni. Mikor 70-ben kineveztek a Korányi Szanatórium igazgatójává, az intézet szinte kizárólag tuberkulózist gyógyított. A Dévai utcai beutaló központon keresztül lehetett felvenni a beteget. Először 1969-ben sikerült olyan minisztériumi rendeletet kiadatni, amely lehetővé tette, hogy a tüdőgyógyászat a röntgenárnyékot adó nem tébécés tüdőbetegségekkel is foglalkozhasson. Ekkor terjesztettük ki a területi ellátást az intézetre, de azt is, hogy mentővel is behozhassanak akut beteget. Kezdetben nagy volt az ellenállás. Az egyik kolléga a szememre hányta: egy közkórház színvonalára akarom süllyeszteni a szanatóriumot? Én azt válaszoltam: a közkórház színvonalára akarom felemelni. Előfordult, hogy az (addig) krónikus osztály vezetője kétségbeesetten telefonált nekem: képzeld, súlyos esetet hozott a mentő. Mit csináljak? Mondtam, gyógyítsd megimages/
Közbevetőleg, a Hutás–Keszlerféle „Légzésfunkció a klinikai gyakorlatban” címu monográfia teremtette meg a modern légzésfunkciós diagnosztika elméleti alapjait.
– A gyakorlatban is beindult a gépezet. Automatizáltuk a laboratóriumot, kialakítottunk egy légzési intenzív osztályt, korszerűsítettük a légzésfunkciós labort. Bronchoszkópia országosan is csak egy-két gégészeten létezett – új bázisát a tüdőgyógyászat adta. A legfontosabb képzési hellyé pedig a Korányi Intézet vált.
Honnan volt erre pénz?
– Keresztülvertük a minisztériumon a koncepciót. Mint országos intézet, a területi elvek figyelembe vételével igyekeztünk racionalizálni. Volt vidéken olyan tébécésfektető, ahol nem volt röntgen. Boldogkőváraljáról például egy egyszerű felvétel elkészítéséhez Tokajra vitték a pácienst. Szűkítettük a tébécés kórházi kapacitást, hisz drasztikusan csökkent a betegek száma is. Profilt váltottunk, ehhez viszont a tüdőgyógyászoknak partnerre volt szükségük, és találtak is – a belgyógyászok között. Ugyanis addig például az asztmásokat nem látták el megfelelően, de a tüdőrákosoknak sem volt megfelelő diagnosztikus bázisuk. A gyakorlatban pedig ez nagyon egyszerűen zajlott. Petrányi professzor, az országos Belgyógyászati Intézet Igazgatója többször felhívott, hogy az asztmás betegek ellátását mi vegyük át.
Az egészségügyi reform fogalmával mikor találkozott először?
– A 80-as évek közepén. Miniszterhelyettesként, konfliktusba kerültem saját munkatársaimmal. Óriási győzelemként könyvelték el, hogy a kórházi ágylétszám meghaladta a százezret. Akkor már, ismerve a külföldi tapasztalatokat, hosszú ideje hangoztattam, hogy egy tízmilliós országnak nincs szüksége ennyi ágyra. Amikor aztán egy rádióriporter rákérdezett, azt találtam mondani, hogy még ezer ágy, és összeomlik az egészségügy. Feletteseim, ha finoman is, felelősségre vontak emiatt. Önkritikusan megvallom, csak azért mertem kimondani, mert tudtam, nemsokára otthagyom a politikusi pályát.
Ha jól értem, a problémák ma is ugyanazok. Hisz egyharmadával szeretnék csökkenteni a hatvanezer ágyat.
– Száz- és hatvanezer között azért negyvenezer a differencia. Most elsősorban az aktív kórházi ágyak és a rehabilitációs ágyak arányán kellene változtatni.
Ezt mondja a mostani kormányzat is.
– Ezt mondtuk mi is – és egyre több rehabilitációs osztály és kórház épült, amelyek aztán fél év alatt aktív osztályokká váltakimages/ Hiúságból, érdekből. Mondjuk, beszereztek egy gasztroszkópot, és máris aktívnak jelentkeztek be. Ebben nagy volt az orvoskollégák felelőssége is. Úgy 25 éve, egy nagy megyei városban az elkövetkezendő tervperiódusról beszéltünk. A minisztérium javaslata az volt, hogy a régi kórházépületet alakítsák át utókezelővé. A megyei tanácselnök, aki egyébként az egyik legkiválóbb volt a szakmájában, közölte velem, hogy orvos szakértői tanácsára továbbra is aktív belgyógyászatot kívánnak üzemeltetni. Egy év múlva felkeresett: igazam volt, orvoskollégái becsapták – üresen állnak az ágyak. Azóta sem találkoztam ilyen önkritikával.
Meggyőződésem, hogy meszszebb tartana ma az egészségügy, ha már akkor a feltételeknek megfelelő józan politikát folytattak, folytattunk volna. De hát a magasabb szempontokimages/ Mikor megkérdeztem, minek megint az ágyszámot bővíteni, közölték, hogy az országgyűlési zárszámadáshoz kell. Győztek az ostoba politikai megfontolások. Sokszor ma sem a lényegre koncentrálunk. Miközben a sajtó meg a közvélemény ma főleg a 300 forintos vizitdíjjal foglalkozik, amelynek nincs lényeges költségkihatása, elsikkadnak a valódi strukturális reformlépések.

Nem rehabilitáció – inklúzió, azaz teljes körű integráció

Elsősorban nem pénz, inkább szemlélet kérdése, hogyan bánunk az arra rászorulókkal. Kogon Mihály, a Mozgássérültek Állami Intézetének igazgatója szerint nem a jogszabályokkal, hanem azok elfogadásával, érvényesítésével van a baj.

Akár bevalljuk, akár nem, tény: még az egészségügyiek sem tudnak eleget a mozgáskorlátozott emberekről.
– Így van. Amikor intézetünk lakói valamiért kórházba kerülnek, personal care-t, azaz személyes segítőt biztosítunk nekik. Az egészségügyi intézmények asszisztenciája azt sem tudja, hogyan kell megfogni a fogyatékos embert. Ráadásul kifejezetten félnek bármit kérni tőlük. Jobb esetben az első napon – az egyéb munkákkal agyonterhelt személyi segítő – megtanítja őket az alapfogásokra.
És ki segít akkor, ha a fogyatékos az utcáról kerül be?
– Nemrégiben meglátogattam az egyik lakónkat egy pszichiátriai osztályon. Döbbenten láttam, hogy bepelenkázták. Minek? – kérdeztem, hisz sosem volt inkontinens. Most sem, csak nem tudjuk kivinni – hangzott a válasz. Pedig a pelenkázás, gondolom, nem segítette pszichés betegségének javulásátimages/

Betegorientált klinikai kutatás

Dr. Maródi László az ország első és máig egyetlen Infektológiai és Gyermekimmunológiai Tanszékének alapítója és vezetője. A debreceni egyetem professzora, a gyermekkori immunhiányos állapotok nemzetközileg elismert kutatója. Egyike azon keveseknek, akik klinikusként alkalmazzák is a molekuláris genetika legújabb vívmányait.

Mennyire kézenfekvő az immunológia és az infektológia párosítása?
– A fertőzés és az immunitás nemcsak összefüggenek, de elválaszthatatlanok egymástól. Az infektológus számára az igazi kihívást az immunhiányos beteg jelenti, hiszen az ő fertőzései mindig potenciálisan életveszélyesek. Ezért az infektológusnak azt is tudnia és értenie kell, mi zajlik a fertőzésre adott immunválasz során, illetve hogyan kell módosítani a kezelést a sérült immunitás miatt. A gyermekimmunológia főként az immunrendszer érésével, az újszülött- és fiatal gyermekkor immunológiai sajátosságaival, a korspecifikus infekciófogékonysággal, az immunizációval, a védőoltások immunbiológiai hatásával foglalkozik. Legjelentősebb feladata az immunhiánnyal járó betegségekben szenvedők kivizsgálása, gondozása és kezelése.

Az új egészségügyi miniszter bejelentette: várhatóan felülvizsgálják a rezidensképzést, és újragondolják az állami szerepvállalást. Lenne kitől tanácsot kérni: az urológus rezidensek felkészítése igazi sikertörténet. Egyszerű módszerekkel érték el: integrált képzéssel és külső források bevonásával, meg egy kis lelkesedéssel, okító emberséggel. Dr. Buzogány István, a Péterfy Sándor utcai Kórház urológus főorvosa mondja el, hogyan.

Ön is osztja azt az általános nézetet, hogy rossz az orvosképzés?
– Igen, és ez nem újkeletu probléma. Régi „katonai” mentalitás, hogy megkeserítem az újonc életét, hisz az enyémet is keserítették. Sok orvos hozzáállása hasonló: engem sem tanított senki, én miért tegyek másként. A mostani fiatalok azonban nem szeretik, ha „csicskásként” bánnak velük. Be kell fejezni ezt a csendőrpertus, antikollegiális rendszert, elsősorban példamutatással.
Nem lehetne az oktatásban is bevezetni a minőségbiztosítást, az oktatás ellenőrzési rendszerének javítását?
– A világ számos pontján kitalálták már, hogy az oktatók teljesítményét a hallgatói elégedettség alapján ítélik meg. Nálunk mindenki kaphat rezidenst, ha kér. Egyébként nem nagyon kér, nem eléggé motivált. Lássuk be, egy dologgal lehetne a tudorok oktatási kedvét fokozni: pénzzel. Azzal, ha nem 10–15 ezer forintot kapnának egy rezidens tanításáért. Ma leginkább ott igényelnek rezidenst, ahol nincs, aki felvegye a beteg anamnézisét, vagy a mutőben „a kampón lógjon”. Sértő ez, fiatalra, idősre nézve egyaránt.

Komputerkórház és komputerorvos

Folyamatosan szédültem a napfényes Kaliforniában. Szédültem San Diegóban, a hatalmas, hét focipálya nagyságú kiállító- és számtalan előadó-helyiségből álló kongreszszusi központ láttán, amely a HMSS’06 (The Healthcare Information and Management Systems Society) konferenciának adott helyet. De igazából akkor kapott el valamilyen eddig ismeretlen örvénylő érzés, amikor a HMSS, azaz az amerikai egészségügyi informatikusokat, rendszergazdákat, de menedzsereket is tömörítő társaság éves összejövetelén ráéreztem, milyen lehet futurisztikus körülmények között gyógyítani. Ha azzal vádolnak, hogy hasra estem az amerikai technológia előtt, vállalom. Maradjunk a számoknál. A HMSS’06 kongresszusán 23 500 résztvevő regisztráltatta magát (közülük alig 1500 külföldi), 200 előadás hangzott el, 455 túlnyomórészt informatikával foglalkozó cég állított ki. A mennyiség minőségbe csapott át. A számítógépes hálózatok, a drót nélküli (wireless) összeköttetés és az internet, az orvos és nővér, de a beteg számára is rendelkezésre álló elképesztő mennyiségű számítógép megteremtette a feltételeit a valódi integrált, digitalizált egészségügyi intézmények létrehozásának. Csupán EPR-re (Electronic Patient Records – betegkartonok elektronikus kezelése) 2004-ben 1,1 milliárd dollárt költöttek a világon, és ez a szám becslések szerint 2008-ban 2,1 milliárd dollárra nő. És ez csak az egyik, korántsem elhanyagolható része a kórházi informatikának. Közismert, hogy az egészségügy a hadiipar után a második legnagyobb üzlet, amelyre nagy IT-multik (információ technológia) is lecsaptak.

Bár az AIDS terápiája elsősorban a jó szervezésnek és a teljes körű gyógyszeres ellátásnak köszönhetően (egyelőre) sikertörténet, a betegség elleni küzdelem számos nehézséggel küzd Magyarországon. A problémákról dr. Bánhegyi Dénest, a Szent László Kórház AIDS-osztályának vezetőjét, dr. Mathiász Dórát, a GSK orvos-igazgatóját és a Pluss civil szervezet anonimitást kérő vezetőjét faggattuk.

A magyarországi statisztikák az AIDS terjedését igazolják.
– Bánhegyi Dénes – Nem egyértelműek az adatok. Utánanéztünk: tavaly valóban kicsit emelkedett a friss pozitívak száma – de ez csak annyit jelent, hogy 2005-ben 100 körül mozgott. Magyarországon a 90-es évek közepétől gyakorlatilag minden évben 60–80 új fertőzést találtunk. Az, hogy tavaly az első félévben majdnem a duplájára nőtt az új esetek száma, elsősorban a szűrőrendszer megváltozásával magyarázható. Felszámolásáig az Országos Bőr- és Nemikórtani Intézet végezte a nemibeteg-gondozó hálózatban megjelentek HIV-szerológiáját. Náluk igen nehézkes volt kórisméhez jutni. A pozitív leletet is többször ellenőrizték, sokszor egy hónapos volt az átfutás. Néha azt „hazudtuk” a betegnek, eltört a kémcső – csupán azért, hogy ellenőrizhessünk egy 99,5 százalékos érzékenységű vizsgálatot! Abszurdum. Jelenleg a nemibetegek mintáit az Országos Epidemiológiai Központ laboratóriumában vizsgálják. Az anonim szűrést pedig az Anonim AIDS Tanácsadó Szolgálat jóval mobilabb, gyorsabb laboratóriumai végzik, ahol kevesebb vizsgálatból több fertőzöttet szűrnek ki. Ráadásul náluk több homoszexuális jelentkezik önként.

A csupasz téglafalú Baraka – ez a rendelő neve, szuahéliül reményt jelent – konténerekkel bővült. De a lényeg, hogy végre van AIDS-terápia. Nairobiban, a Mathare Valley nyomortanyán ez ma még nagy dolog. Dr. Nemes János, lapunk külső munkatársa másodszor gyógyított önkéntesként az „Orvosok a Harmadik Világért” elnevezésű német karitatív szervezettel a kenyai fővárosban.

Amerikában egyre többen hordanak „No sex, please” feliratú trikót. Nem feltűnési viszketegségből, hanem mert aszexuálisak, s ezt nem is szégyellik, hanem szinte kihívóan a világ képébe vágják. Az álszenteket ezzel éppúgy megbotránkoztatják, mint a „túl sok” szexet űzőket.
Szexológusok szerint jogos az aszexuálisok igénye, hogy megismerjék és elfogadják őket. A hetero-, homo- és biszexuálisok mellett valóban léteznek olyanok, akik egészségesek, ugyanakkor egyszerűen hiányzik az életükből a szex és annak vágya. Ők kamaszkoruktól furcsán nézik társaik csetlését-botlását, ahogy mindent elsöprő elemi ösztönnel tanulják, hajszolják a nemi örömöket.
Az aszexualitás elterjedtségének mértékét senki sem ismeri pontosan, de néhány adat igen árulkodó. A NewScientist ismertette azt a 18 ezer főre kiterjedő, a brit szexuális szokásokat firtató felmérést, amelynek során a válaszolók egy százaléka kijelentette, még nem akadt senki, aki felkeltette volna szexuális érdeklődését. Egy másik, egyáltalán nem az aszexualitás kérdéskörére koncentráló amerikai kérdőívből kiderült, hogy 3500 választ adó asszony közül 13 százaléknak a megelőző 12 hónapban nem volt semmilyen szexuális élménye, és 2 százalékuk egyáltalán nem rendelkezett szexuális tapasztalatokkal.

Gyilkos irónia, keserű, de igaz szavak. Dr. Iványi Tibornak a nyomorúságosan szegény afrikai államban már megvolt a helye egy missziós kórházban. Aztán maradt: megszervezte és immáron több mint tíz éve igazgatja a Józsefváros mélyén lévő Oltalom Karitatív Egyesület Oltalom Kórház és Háziorvosi Rendelőt. Vagyis, a hajléktalankórházat. Mintha Burundiban dolgozna.

 Hogyan kezdődött „hajléktalankarrierje?”
– 1991-ben talált meg a Szegényeket Támogató Alap, amikor még a Péterfy kórház intenzív osztályán dolgoztam. Az ő kérésükre kezdtem el önkéntesként rendelni a csepeli hajléktalanszállón, heti két-három alkalommal. Gyorsan kiderült, hogy ennél többre van szükség. Rengeteg volt a súlyos beteg, akiket papírok, lakcím hiányában, sehol sem fogadtak. Az Oltalomnál megszerveztük az állandó egészségügyi ambuláns ellátást, és ’92-től – kezdetben heti két alkalommal – fogadtuk a főváros nincstelenjeit. A rendelő mindig zsúfolásig telt. A legtöbben igen súlyos állapotban kerültek hozzánk. Néha egy-egy ulcus crurisos, vagy egész testet elborító pyoderma kezelése egy órát is igényelt.
 Tanulságos lehetett...
– Hajmeresztő esetekkel találkoztunk. És nagyfokú lelketlenséggel is. Rengeteg kórházi ambuláns papírt őrzök. Íme egy – nem árulom el, melyik egészségügyi intézményből: „Vérző nodusos beteg. Otthonában napi kétszeri ülőfürdő és fuszerszegény diéta.” A hajléktalannál speciel a diéta megvalósult... Aztán egy másik traumatológiai ambuláns lap, korrekt módon kivizsgált, jól dokumentált betegről: „Diagnózis: fractura mallei l.s. Terápia: gipsz felhelyezése lehetetlen, mert a beteg hajléktalan.” Egyszer kaptunk két nappal az amputálás után olyan 45 éves férfit – ez hajléktalanoknál az amputált átlagos életkora –, akit a mentők az Oltalom kapujának támasztották, majd távoztak.

Bár számtalan dolgot csinál egyszerre, nem álláshalmozó. Dr. Józan-Jilling Mihály Szekszárdon osztályvezető főorvosa egy ötvenágyas kardiológiai-nefrológiai osztálynak, egy tizenkét ágyas koronáriaőrzőnek és irányítja a kórház sürgősségi osztályát. A nukleáris kardiológia egyik elismert művelője, a szekszárdi és a megyei ambuláns kardiológiai rehabilitáció megszervezője. A helyi Német Önkormányzat vezetője, többek között nyugdíjasházak alapítója.

  Hogyan néz ki egy átlagos munkanapja?
– Hatkor kelek, hétkor vizitelek a sürgősségi osztályon. Megbeszéljük az éjszakát, az ügyeletet. Tudta, hogy az SBO-t Amerikában találták ki? Ott a sürgősségi osztályok szociális értelemben is hézagpótlóak. A rossz körülmények között élőket, a nem biztosítottakat, a hajléktalanokat is ellátják. A magyarországi gyakorlatban sok az analógia. Mivel a vidéki alapellátás összeomlófélben van, sok faluban már orvos sincs, gyakran az ő munkájukat látjuk el. Máskor az árokpartról hozzák be a pácienst – megmentjük a fagyhaláltól. Egy társadalom szervezettségét az határozza meg, mekkora a véletlen szerepe. A jól szervezettebben kicsi, a rosszul szervezettben nagy. Nem a polgár dönt – vele történik valami. De nem ezt kérdezte.
 Azért örülök, hogy elmondta. A sürgősségi vizit után mi jön?
 – Nyolckor megbeszélés, utána vizit a koronáriaőrzőben. Majd fogadok néhány előjegyzett ambuláns beteget, és vizitelek az osztályon. Délután lemegyek az izotópdiagnosztikára átnézni a leleteket, konzultálni. A kezdetek óta foglalkozom nukleáris kardiológiával, a szívizom életképességi vizsgálatával. 2002-ben, német segítséggel sikerült egy kétfejes SPECT-kamerát (Single Photon Emission Computertomograph) szerezni. Csúcstechnika, büszke vagyok rá. Már nem én használom, de ahogy öregszem, egyre többet konzultálnak velem, a fiatalok kikérik a véleményem. Általában hat-hét körül végzek. Szerdánként egész nap ambulálok, a rendelőben átlagosan 60-70 beteget látok el. Minden kedden ötre regionális konzíliumba megyek Pécsre, a Szívklinikára, ahol megbeszéljük közös ügyeinket: betegeinket, a regionális programokat. Két-háromhetente esténként pontszerző továbbképző előadásokat tartok fiatal belgyógyászoknak, kardiológusoknak. Havonta kétszer ügyelek is, hogy ne szakadjak el az osztályos munkától, ehhez ragaszkodom.

 Beleszólt történelmünkbe

 A kontinensünkön dúló pestisjárványok mindegyike eljutott Magyarországra, sőt történelmünket is befolyásolta. Nagy Lajos királyunk felesége 1349-ben pestisben halt meg (a király is megbetegedett, ám ő a csodával határos módon meggyógyult). Hunyadi Jánost a nándorfehérvári csata után (1456-ban) ragadta el a pestis. Ugyancsak a nagy pestisjárvány volt az oka 1710-ben a Rákóczi-szabadságharc szomorú végének. A járvány kimondását – mint dr. Magyary-Kossa Gyula 1929-ben Magyar orvosi emlékek címmel megjelent könyvében olvashatjuk – „mindig nagy drágaság, ínség, a kereskedés és az ipar tökéletes pangása követte.
 Budapest patkánymentesítésének története igen érdekes olvasmány. Az Epinfo közegészségügyi kiadványban olvashatunk erről; ez természetesen nem bulvárlap, mégis igen érzékletesen vázolja a rágcsálómentesítés, szakkifejezéssel: a deratizáció fortélyait. A budapestiek többsége még jól emlékszik arra, hogyan szabadította meg 1971–72-ben a Bábolnai Állami Gazdaság katonai precizitással megtervezett hadművelettel a várost mintegy kétmillió patkánytól. A gazdaság Fertőtlenítő Állomásának 112 munkatársa, 523 négyzetkilométeres területen, három szakaszban, pontosan 330 468 darab úgynevezett önetető ládát helyezett el, amelyben Racumin koncentrátumból előállított, véralvadásgátló szerrel mérgezett csalétek volt.

Szívek kényszerzubbonyban

A szokásos, lelkiismeretes, ám sok szakmai újdonsággal nem szolgáló nagy előadásokon kívül számos eredeti referátum is elhangzott az amerikai szívgyógyászok éves összejövetelén, az American Heart Association (AHA) 77. konferenciáján. Eredeti, a szó mindkét értelmében: új és szellemes beszámolók, különleges diagnosztikai és terápiás eljárásokról. Ezek közül emelünk ki néhányat.

 Közismert, hogy a dilatatív kardiomiopátiában (DCM) a transzplantáción kívül csak tüneti kezelés jöhet szóba – farmakonokkal próbálják növelni a tágult, petyhüdt bal kamra teljesítményét. Ugyanakkor a hatalmasra nőtt bal kamra méreteinek csökkentésére – ez idáig – nem volt lehetőség. Pedig az óriási dilatáció önmagában is a kontrakciók mechanikus akadályául szolgál.

 A szív- és érrendszeri betegségek kialakulásában fő bűnösként számon tartott koleszterin nélkülözhetetlen építőeleme a sejteket körülvevő kettős lipidmembránnak. Dr. Anderson kutatócsoportja a folyékony sejthártya koleszterinben gazdag – és ezért a többi résznél rugalmatlanabb – helyeit, az úgynevezett lipid doméneket vizsgálta, amelyek fontos szerepet játszanak a sejtfelszín jelátadó folyamatainak irányításában. A jelátadó egységek megfelelő elrendeződése a doméneken belül elengedhetetlen a zavartalan jelközvetítéshez, ehhez azonban megfelelő mennyiségű koleszterinre van szükség – olvasható a Science-beli közleményében.

 Első számú vesztesek

 A harmadik világ lakosai lesznek a cukorbetegség terjedésének első számú érintettjei – nyilatkoztak a szakemberek a Nemzetközi Diabétesz Szövetség (IDF) atlaszának megújításával kapcsolatban. Az először 2000-ben kiadott, majd többször frissített térképen nemcsak Afrikát és Ázsiát, hanem Európát is sötétebb színek jellemzik.
 A diabéteszes betegek száma 2025-ig meredeken, a becslések szerint átlagosan 72 százalékkal nő a világon. Az IDF adatai szerint az első számú vesztes, 98 százalékos növekedési arányával Afrika lesz, ahol a következő 20 évben gyakorlatilag megduplázódik a cukorbetegek száma. Alig marad el tőle 97 százalékos növekedési arányával Délkelet-Ázsia, 91 százalékával pedig Kína. Az átlagnál ugyan kisebb, de jelentős növekedés jellemzi majd Dél-Amerikát is (60 százalék). A rekorder egy kis csendes-óceáni szigetállam, Nauru: ott a diabétesz prevalenciája jelenleg 45 százalékos, ám hozzá kell tenni, hogy a felnőtt lakosság 75 százaléka túlsúlyos vagy kövér.

Évente másfél Magyarországnyi ember egészségéért felelnek a repülőtér ügyeletes orvosai. E tömeg harmada tízezer méter magasban utazik. Speciális munkájának sajátosságairól, a különleges helyzetben alkalmazott sürgősségi megoldásokról beszélgettünk a Budapest Airport Rt. Egészségügyi Központjának vezetőjével, dr. Kende Mihály főorvossal.

 Egyre többen utaznak repülőgéppel, nyilván nem kevés emberről kell gondoskodniuk.
 – 2004-ben majdnem hatmillióan szálltak fel Ferihegyről – 25-30 százalékkal többen, mint egy évvel korábban. Általában egy-két rokon, barát is kikíséri vagy fogadja az utast. Így az elmúlt esztendőben a repülőtéren körülbelül 15 millióan fordultak meg, és ebbe még nem számoltam bele azt a 10- 12 ezer embert, aki a repülőtéren dolgozik.

 Mennyien látják el ezt a hatalmas tömeget?
 – Az Egészségügyi Központ két részből áll, az Egészségügyi és a kisebb Pszichológiai Szolgálatból. Az előbbihez tartozik a Repülésegészségügyi és Elsősegélynyújtó Szolgálat, a Foglalkozás-egészségügyi Csoport és a Szakorvosi Csoport. A Repülés-egészségügyi és Elsősegélynyújtó Szolgálatnál összesen 50 orvos dolgozik, egy időben a két terminálon egy-egy kolléga ad 24 órás ügyeletet. Feladatuk elsősorban a sürgősségi ellátás. Mindkét terminálon egyegy asszisztens dolgozik 12 órás váltásban, a repülőtér területén egy mentőautó áll rendelkezésre gépkocsivezetővel 24 órában. Az OMSZ légimentő-állomása is itt található. A rokkant, segítségre szoruló utasok mozgatását a Segítőkéz mentőszolgálat ápolói végzik. Tavaly több mint 3500 alkalommal nyújtottak orvosi elsősegélyt a terminálokon. A repülőtéren munkaidőben, hétfőtől péntekig Szakorvosi Csoportunk specialistái (fül-orr-gégész, szemész, neurológus, kardiológus, reumatológus, urológus, nőgyógyász, bőrgyógyász,) hetente két alkalommal rendelnek. A foglalkozásegészségügyi csoportnak három orvosa és hat egészségügyi asszisztense 31 cég 7-8000 munkavállalóját látja el itt. Vészhelyzet esetén tehát sokan mozgósíthatók.