Nem úri huncutság

Gyilkos irónia, keserű, de igaz szavak. Dr. Iványi Tibornak a nyomorúságosan szegény afrikai államban már megvolt a helye egy missziós kórházban. Aztán maradt: megszervezte és immáron több mint tíz éve igazgatja a Józsefváros mélyén lévő Oltalom Karitatív Egyesület Oltalom Kórház és Háziorvosi Rendelőt. Vagyis, a hajléktalankórházat. Mintha Burundiban dolgozna.

 Hogyan kezdődött „hajléktalankarrierje?”
– 1991-ben talált meg a Szegényeket Támogató Alap, amikor még a Péterfy kórház intenzív osztályán dolgoztam. Az ő kérésükre kezdtem el önkéntesként rendelni a csepeli hajléktalanszállón, heti két-három alkalommal. Gyorsan kiderült, hogy ennél többre van szükség. Rengeteg volt a súlyos beteg, akiket papírok, lakcím hiányában, sehol sem fogadtak. Az Oltalomnál megszerveztük az állandó egészségügyi ambuláns ellátást, és ’92-től – kezdetben heti két alkalommal – fogadtuk a főváros nincstelenjeit. A rendelő mindig zsúfolásig telt. A legtöbben igen súlyos állapotban kerültek hozzánk. Néha egy-egy ulcus crurisos, vagy egész testet elborító pyoderma kezelése egy órát is igényelt.
 Tanulságos lehetett...
– Hajmeresztő esetekkel találkoztunk. És nagyfokú lelketlenséggel is. Rengeteg kórházi ambuláns papírt őrzök. Íme egy – nem árulom el, melyik egészségügyi intézményből: „Vérző nodusos beteg. Otthonában napi kétszeri ülőfürdő és fuszerszegény diéta.” A hajléktalannál speciel a diéta megvalósult... Aztán egy másik traumatológiai ambuláns lap, korrekt módon kivizsgált, jól dokumentált betegről: „Diagnózis: fractura mallei l.s. Terápia: gipsz felhelyezése lehetetlen, mert a beteg hajléktalan.” Egyszer kaptunk két nappal az amputálás után olyan 45 éves férfit – ez hajléktalanoknál az amputált átlagos életkora –, akit a mentők az Oltalom kapujának támasztották, majd távoztak.