Reformra vár az orvosszakértés

Olyan szakmát művel, amely sokszor az élet emberi tragédiákkal végigkísért végállomása; mondja lapunknak adott interjújában prof. dr. Sótonyi Péter, a Semmelweis Egyetem emeritus rektora. Az Országos Igazságügyi Orvostani Intézet igazgatója szerint reformra szorul az orvosszakértés; örülnünk kell annak, hogy szervezetlenség és pénz hiányában még nem történt jóvátehetetlen kár.

A reformtörvények sorában az Országgyulés döntött az Egészségbiztosítási Felügyelet felállításáról. Bár a törvény végrehajtási utasítása még nem született meg, hírek szerint az Országos Igazságügyi Orvostani Intézetet a Felügyelet alá rendelik..
A miniszter ur az orszagos intezetekkel kapcsolatos megbeszelesek soran felvetette, hogy az Orszagos Igazsagugyi Orvostani Intezetet mas formaban kivanja mukodtetni, de errol meg nem kaptunk reszletes tajekoztatast. Teny, hogy az intezet mukodesi koret az idő tulhaladta.

Az igazságügyi orvostan is reformra szorul?
 – Egyértelműen igen. A rendőrorvosi hálózat kritikus helyzetbe került. Eddig a magyar igazságügyi orvostan működését három szakértői hálózat biztosította: az egyetemeken működő igazságügyi orvostani intézetek, az igazságügyi tárca, valamint a belügyi tárcának a rendőrség keretében működő szakértői gárdája. A Belügyminisztérium (BM) azonban gyakorlatilag megszűnt, illetve rendészeti konstrukcióként az igazságügyi tárcához került. Az orvosszakértés más minisztérium alá helyezése komoly szakmai és minőségi problémákat vethet fel. Véleményem szerint át kellene gondolni, nem lenne-e célszerű az eredeti struktúra visszaállítása vagy törvényi megjelenítése önálló formában.

A kívülálló laikus azt is mondhatja, hogy az összevonással egyszerusödött az eddig párhuzamosan muködő három igazságügyi hálózat rendszere.
– Nyilván ez volt az eredeti elképzelés. Bizonyos szakmai összevonásokkal kétségtelenül egyszerűsíthető, talán hatékonyabbá is tehető az orvosszakértői munka. De a jelenlegi szerkezetben és felügyeleti struktúrában a rendőrség állományából nagy számban távoznak olyan szakértők, akikre egyébként nagy szükségünk lenne. Az úgynevezett rendőrorvosok nemcsak igazságügyi szakemberek, hanem egyéb bűnügyi orvosi szakértői feladatokat, például helyszíni szemléket is végeznek, és a fogdaorvoslást is ellátják. Ezt a rendőrségi állományon kívül gyakorlatilag nem lehet művelni. Az a véleményem, hogy átgondolatlan volt a Belügy- és az Igazságügyi Minisztérium (IM) egyesítése. Új törvényi szabályozás híján most még a régi struktúra működik – munkánkat jelenleg a 2005. évi XLVII. törvény szabályozza –, tudomásunk szerint azonban az új jogszabálytervezet túl van a tárcaegyeztetésen. Tartalmát nem ismerem. Abban reménykedem, hogy újból létrejön a BM, vagy egy annak megfelelő önálló szervezeti egység, és ott marad a speciális orvosi munka is. Ha maliciózus akarnék lenni, egyelőre annak kell örülni, hogy szervezetlenség és pénz hiányában még nem történt olyan kár, ami jóvátehetetlen lenne.

Amit elmondott, nem éppen a reform szükségességéről szól?
– Természetesen a régi struktúra átalakításra szorul. Nem csak azért, mert meg kell felelni az uniós elvárásoknak. Bizonyos esetekben jogi problémákat vethet fel, ha például a nyomozást a rendőrhatóság végzi, igazságügyi orvosszakértői pedig a saját állományában működő rendőrorvosok. Így minősített, például életellenes bűncselekmények esetén a rendőrség saját szakértőjét rendelheti ki, aki adott esetben, a nyomozati munkában részt vevő kollégáival akár alá-fölérendeltségi viszonyban lehetimages/

Akkor mégiscsak úgy tunik, akár a függetlenség egyik formája lehet a Felügyelet alá rendelés.
– Vagy a régi rend visszaállítása: olyan szakértői feladatoknál, ahol biztosítani kell a szakértői pártatlanságot és függetlenséget, az igazságügyi orvosszakértői tevékenységek jelentős részét azok az intézmények végezzék el, amelyek teljesíteni tudják a jogi és szakmai elvárásokat – az önálló IM és az egyetemi intézetek. Ha tehát két orvosszakértői struktúrát tartunk fent, az egyetemit és az IM-et, akkor továbbra is lehetőség van arra, hogy a bíróság, rendőrhatóság szabadon döntsön arról, melyik intézményt kívánja kirendelni. Természetesen meg kell találni az átalakuló rendőrorvosi hálózat helyét is.

Beszéljünk az igazságügy másik, új keletu problémájáról, a szakértői magánszektor terjeszkedéséről!
– Tény, hogy a szakértői tevékenység a piac részévé vált. Elsősorban a polgári peres ügyekben vesz részt egyre több magánszakértői iroda. Ez megfelel az európai normáknak és működik is. Amit azonban ehhez a jövőben hozzá kell tennünk: ezeknek az irodáknak legyen azonos működési rendjük és ugyanolyan szakmai követelményeik, mint az intézményes szakértői hálózatban működőknek. Biztosítani kell a folyamatos minőségi kontrollt. Az állami szféra lépéshátrányba került, mert finanszírozása törvényileg szabályozott – a magánszféráé nem. Magyarán, az utóbbiban közös megegyezés alapján nagyobb összeg mellett vállalják a szakértést. Ez rendben van. Csakhogy így a magánszféra – jogszabályban nem rögzített tarifái miatt – elszívó hatással bír a szakértő gárdánkra. Mára ez vált szakmánk legneuralgikusabb problémájává. Intézményeink egyre nehezebben biztosítják az utánpótlást. Ezzel egyidejűleg, a megvonások miatt, folyamatosan csökken a státusaink száma. Feladataink viszont nőnek. A szabad bizonyítás elve alapján mind alperesi, mind felperesi oldalról egyre gyakrabban keresik meg az orvosszakértőt. Jelentősen több az egészségügyi intézmények elleni kártérítési eljárás szakértése. Valamivel kisebb mértékben, de szintén munkánkat szaporítja az orvosi foglalkozás szabályai megszegésének sokirányú problémaköre. Megjelent az igazságügyi orvostan palettáján egy új terület, a biztosítási orvostan mint az igazságügyi orvosszakértői tevékenység része. Összegezve: kevesebben vagyunk, miközben az igazságügyi orvostani szakvizsgával rendelkezők számát meg kellene duplázni. Erre nem látok esélyt. Különösen, mert sújt minket az utánképzés anyagi terhe is, miközben azt nem vitathatjuk, hogy a képzés, továbbképzés és szakorvosképzés az egyetemek feladata.

– Azt hittem, a képzés bevételt jelent.
– Dehogy! Az egyetemek három évig saját költségvetésükből gazdálkodták ki a rezidens bérét. Aztán átmentek a BM, illetve az IM állományába; ott érdemben nem finanszírozták a képzést. Hogy még cifrább legyen a kép: az általunk kiképzett orvosoknak az egyetemi fizetésnél jóval magasabb jövedelmet tudnak biztosítani. Szinte természetes, hogy szakvizsga után a kedvezőbb anyagi feltételeket választják. Ez tarthatatlan. Az igazságügyi szakértői intézeteknek – ha utánpótlást akarnak – részt kell venniük a képzés finanszírozásában. A bért ők, a kiképzést mi biztosítsuk. Voltak erről tárgyalások, de ezek a tárcák magasabb fórumain elhaltak.

A MOTESZ-nek, amelynek eddig ön volt az elnöke, a kötelező kamarai tagság eltörlésével jócskán megnövekedett az érdekvédelmi szerepe.
– A MOTESZ sokféle nézetű orvosok szerveződése. Alapvetően nem veszünk részt az aktuálpolitikában, csak szakmai kérdésekben foglalunk állást. Elnökként alkalmatlan is lettem volna ilyen szerep betöltésére. A MOTESZ és a kamara feladata teljesen más. Kamarára nagy szükség van, ez számomra egyértelmű. Annak azonban értelmezésemben nincs igazán jelentősége, hogy a tagság kötelező-e vagy sem. Az általam nagyon tisztelt német orvosi kamara és annak elnöke patológus, jó barátom, Hoppe profeszszor. Mellesleg gyermeke a Semmelweis Egyetemen szerzett diplomát. Kiválóan működő kamarát vezet. Nem kötelező a tagság, de az orvosoknak a 98 százaléka kamarai tag. Önként. Ugyanis a kamara keményen képviseli az orvostársadalom érdekeit. Az alapkérdésekben az orvostársadalom felsorakozik a kamara mögött, jó példák erre napjaink németországi eseményei. A kamara az egészségügyi politika aktív formálója, de az aktuálpolitikában nem vesz részt.

Ön volt dékán és rektor is.
– Tanszéki elődeim közül négy is betöltött rektori funkciót. Ennek valószínűleg az is lehet az oka, hogy az igazságügyi orvostan nem tartozott szorosan semelyik, úgymond, jó értelemben vett preklinikai, klinikai vagy elméleti professzori körhöz. Objektív alapokon nyugvó, konszenzusteremtő szakma a mienk.

Ugyanakkor válságos években vezette az egyetemet. Ha csak a hányatott sorsú Szabolcs utcai intézetre gondolunkimages/
– Mire rektor lettem, már a Semmelweis Egyetemhez integrálták nemcsak a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemet, de a Testnevelési és az Egészségügyi Főiskolát is. Pillanatig sem vitatható, hogy a HIETE a magyar felsőoktatásnak nagy értéke volt. De eredetileg posztgraduális képzésre szakosodott. Márpedig mint graduális képzést végző intézmény kapcsolódott hozzánk, amelyhez nem volt meg a feltételrendszere, így graduális képzésre nem volt akkreditálható. Az egyetem bérállományának óriási plusz anyagi megterhelést jelentett. Az akkreditáció hiánya miatt a külföldi hallgatók követségi képviselete felvetette, hogy nem jogosult graduális képzésre az integrált kar. A vége az lett, hogy le kellett választani az egyetemről, és új működési formája az Országos Gyógyintézeti Központ lett. Adósságállományukat – 1,3 milliárd forintot – nálunk hagyták, sosem egyenlítették ki. Ezt az egyetem a többi közt elvonásokkal próbálta kompenzálni. Részben sikerült, de az egyetemi polgárok ennek nem örültek. Joggal. Akkor is azt gondoltam, ma is az a véleményem, hogy az integráció kényszerű politikai döntés következménye volt. A helyzet megoldása rengeteg munkát emésztett fel.

Közismert, hogy nagy erőfeszítéseket tett az oktatás minőségének javítása érdekében. Nagy volt a nyomás: ezt erőltették a hallgatói képviseletek is.
– Persze, hiszen akkor tértünk át a kreditrendszerre, ami bizonyos hallgatói „tanszabadságot” is biztosít a tanrend és a vizsgák összeállításában. Ez pedig szükségszerűen maga után vonja az egészséges oktatói szelekciót is. A hallgatói visszajelzések hasznosak voltak, értelmesen véleményezték az oktatókat. Ma már működik az egyetemen egy olyan kérdőíves rendszer is, amelyből az oktatás minőségéről, az oktatók személyiségéről is megfelelő információt kapunk.

A gyengébbek kihullottak?
– Részben igen. Az elméleti intézetekben és a klinikai területen egyre nehezebb oktatókat találni. Ugyanakkor nem tagadható, hogy ha nem lenne idegen nyelvű oktatás, ami nem jelentéktelen bevételt hoz az egyetemnek, rég összeomlott volna az elméleti oktatás is. Hisz a többletbevételt az egyetem nemcsak az infrastruktúra fejlesztésére, de az oktatók javadalmazására is fordítja. Meg merem kockáztatni, az orvosképzés színvonalának biztosításában az idegen nyelvi képzés meghatározó tényező. Elég jól ismerem az európai egyetemeken dolgozó kollégák javadalmazását: durván nyolc-tízszerese a magyarénak. Közben a magyar orvosképzés még mindig az egyik legjobban eladható szellemi termék. Az egyetemen eddig 12 ezer külföldi kapott képzést, 4000-en diplomát is szereztek, a többiek sikeresen folytatják tanulmányaikat anyaországaikban. Ennél jobb szolgálatot, propagandát semmivel sem lehet Magyarországnak nyújtani.

Az adófizető kérdése: mi képezzük ki a gazdag Nyugatnak az ott profitáló és profittermelő orvosokat?
– Ez az uniós tagsággal jár. A régebbi tagországok az újonnan csatlakozókból toboroznak orvosokat. Az is tény, hogy a kijövő magyar orvosok nem küzdenek nyelvi problémákkal, és szakmailag jól képzettek, kiválóan megállják a helyüket. Ám az eurószkeptikusoknak azért csendesen megjegyzem: ha kevesebb orvost képeznénk, akkor sem változna az elmenők száma – amíg a saját körülményeink nem javulnak. A magyar orvosok nem akarnak mást, mint minden téren elérni az EU-s kollégáik megbecsültségét, és nyugodtan dolgozni. A többség nem véglegesen megy külföldre. Néhány éves kint tartózkodás alatt tud magának olyan hátteret teremteni, ami stabilizálja itthoni egzisztenciáját. Ezt nagyon is kedvező jelenségnek tartom.

Nézegettem az életrajzát. Nekem úgy tunik, az utolsó polihisztorok egyike. Dolgozott boncmesterként. Jelentős kutatói sikerek, akadémikus, dékán, rektor, intézetvezető. Sok kitüntetés, még a japán császártól is. Ugyanakkor közismert zenei és irodalmi érdeklődése is.
– Ahhoz a szerencsés generációhoz tartozom, amelyet már a középiskolában kitűnő tanári testület oktatott. Nemes Nagy Ágnes volt az osztályfőnököm, akinek meghatározó szerepe volt abban is, hogy az életem további folyását a sokszínűség jellemezze. Nem váltam szakbarbárrá. Pontosan azért, mert olyan szakmát művelek, amely sokszor az élet emberi tragédiákkal végigkísért végállomása. A kikapcsolódáshoz valami olyan kell, amely ezzel ellentétes. Ezt én az irodalomban, a zenében, a színházban találtam meg. Szeretek karikatúrát rajzolni, kedves időtöltésem. Ezres nagyságrendű CD-gyűjteményem van. De csak élő előadásokat gyűjtök. A családom mellett ez nyújt teljes kikapcsolódást, ami az én negatív élményekkel is teli szakmámban rendkívül fontos.