Élő Anita cikkei

Az elmúlt húsz év az egészségügy számára a beváltatlan ígéretek időszaka volt. Miért bizonyult hazugnak a politika a gyógyítókkal szemben? Hol van a gyökere a máig tartó kudarcoknak? Várható-e fordulat most, hogy kormányprogram híján már hazugságok sincsenek? S mi a felelőssége ebben az orvostársadalomnak, amelynek vezetői éppen a mai kusza viszonyok fenntartásában érdekeltek?

Kétezer orvos tagadja meg februártól az önkéntes túlmunkát. Ez akkor is komoly gondokat okozhat, ha a 2500 felmondónyilatkozat egyelőre még nem élesedik. Ám hogyan lehetséges, hogy ennyi orvos állást talál Nyugat-Európában? Hova tűntek az ottani doktorok? 

Az egészségügyet leginkább a pótlékok, a szabadság és a szakszervezetek jogvesztése érinti, tovább rontva amúgy is nehéz pozícióját.

Eldőlni látszik a munka törvénykönyve nagy vihart kiváltó tervezetének sorsa: a kormány jogalkotási programja szerint októberben a Ház elé kerül a javaslat, nem lesz tehát elég idő az egész újraírására. Pótlékok, szabadság és a szakszervezetek jogvesztése – ezek érintik leginkább a gyógyítók világát. Ha az országos egyeztetéseken nem sikerül eredményt elérni, az ágazatnak speciális szabályozásra lesz szüksége.

Eldőlni látszik a munka törvénykönyve nagy vihart kiváltó tervezetének sorsa: a kormány jogalkotási programja szerint októberben a Ház elé kerül a javaslat, nem lesz tehát elég idő az egész újraírására. Pótlékok, szabadság és a szakszervezetek jogvesztése – ezek érintik leginkább a gyógyítók világát. Ha az országos egyeztetéseken nem sikerül eredményt elérni, az ágazatnak speciális szabályozásra lesz szüksége.

Mennyiben változott meg az országos egyeztetéssorozat hatására a még az ősszel ismertetett első változat?

Megmutatjuk, hogy miként alakult át az egészségügy hatalmi szövete az elmúlt évben, kik azok a személyek és melyek azok a szervezetek, amelyek megerősödtek, és melyek veszítettek korábbi pozíciójukból.

Az indoklás szerint Gerébet akkor is elítélték volna, ha a szüléseket kórházban vezeti le. A Medical Tribune a szülés alatti szakmai hibákat elemzi, és a per következményeit az otthonszülési mozgalomra.

Szócska Miklós egészségügyért felelős államtitkár országjárása után semmivel sem lettek okosabbak a kórházak a kormány jövőbeni terveit illetően, és ez a helyzet még legalább két hónapig fennmaradhat. 

Az orvosi titoktartás az egyik legfontosabb szakmai kötelesség. De mi a teendő akkor, ha a beteg politikus, akinek betegsége közérdeklődésre tarthat számot és meghatározhatja akár a világtörténelem alakulását? A Medical Tribune elhallgatott diagnózisok, meghamisított jelentések mellett olyan esetekről is beszámol, amikor a politikusok betegségüket használják fel népszerűségük növelésére. A "Politikusok vállalt és eltitkolt betegségei" című cikk folytatása.

Az orvosi titoktartás az egyik legfontosabb szakmai kötelesség. De mi a teendő akkor, ha a beteg politikus, akinek betegsége közérdeklődésre tarthat számot és meghatározhatja akár a világtörténelem alakulását? A Medical Tribune elhallgatott diagnózisok, meghamisított jelentések mellett olyan esetekről is beszámol, amikor a politikusok betegségüket használják fel népszerűségük növelésére.

Ám nem ez az egyetlen olyan pont, amely az orvosokat is érinti, kikerülhet az Alkotmány szövegéből a legmagasabb szintű egészséghez való jog.

Még idén új elnöke lehet a Magyar Orvosi Kamarának, miután a kamarai törvény parlamentnek benyújtott javaslatából eltűnt az a mondat, amely lehetővé tenné a jelenlegi vezetés több tagjának – kivételes – harmadszori újraválasztását.

Előbb úgy tűnt, Budapest keresztbe fekszik az államtitkárság terveinek.

A Medical Tribune, a héten megjelenő számában interjút olvashatnak Szócska Miklóssal, az egészségügyért felelős államtitkárral, aki többek között beszélt a fővárosi "ramazuriról", a kiszervezett osztályokról és arról, miben más Budapest. Ebből közlünk ízelítőt most.

Mi okozta a késlekedést?

Az év utolsó hónapjában egyszer csak felpörgött a Nemzeti Erőforrás Minisztérium, egymást érik reformtervek, a fontos döntések. Mi okozta a késlekedést? Hogyan lehet úgy költségvetésről tárgyalni, ha az ágazati államtitkár nem egyeztethet a gazdasági miniszterrel? Miként születnek az egészségügyi jogszabályok, ha azokat nem az egészségügyi államtitkárságon fogalmazzák meg? A Medical Tribune Jávor Andrást, a humán csúcsminisztérium közigazgatási államtitkárát kérdezte.

Heves ütközeteket hozhat az önkormányzatokkal az egészségügy átépítési programja. Az erősen eladósodott helyhatóságok számára az elmúlt hónapok világossá tették, hogy a kormány nem engedi el az adósságaikat. Úgy tűnik, különösen nehéz feldolgozniuk, hogy az egészségügyben felhalmozódott hiányt is csak részben és csupán feltételekkel rendezi a kormány. Így készülhetett el az első olyan egészségügyi program, amelyet nem az ellenzék, hanem a kormánypártiak bírálnak a legerőteljesebben.

Heves ütközeteket hozhat az önkormányzatokkal az egészségügy átépítési programja. Az erősen eladósodott helyhatóságok számára az elmúlt hónapok világossá tették, hogy a kormány nem engedi el az adósságaikat. Úgy tűnik, különösen nehéz feldolgozniuk, hogy az egészségügyben felhalmozódott hiányt is csak részben és csupán feltételekkel rendezi a kormány. Így készülhetett el az első olyan egészségügyi program, amelyet nem az ellenzék, hanem a kormánypártiak bírálnak a legerőteljesebben.

A konferencián viszont az erős önkormányzatok, így Kósa Lajos és Pesti Imre fővárosi főpolgármesterhelyettes is úgy fogalmazott, nem kívánják egyetlen intézményüket sem átadni az államnak.

Az erősen eladósodott helyhatóságok számára az elmúlt hónapok világossá tették, hogy a kormány nem fizeti ki az adósságaikat. 

Az egészségügyi államtitkárság tervei szerint az új, kötelező tagságú Magyar Orvosi Kamara nem kapna egyetértési jogot az egészségbiztosítóval kötött szerződési feltételek kialakítására. A cikk első részét itt olvashatja!

Az egészségügyi államtitkárság tervei szerint az új, kötelező tagságú Magyar Orvosi Kamara nem kapna egyetértési jogot az egészségbiztosítóval kötött szerződési feltételek kialakítására. 

A kamara vezetősége további egyeztetésekre készül, a tagság egy része pedig már a kormány által gesztusértékűnek szánt indítvány megismerése előtt is lázadozott, mert nem akarnak „látszatkamarát”.

Ez vízválasztó – mondta lapunknak Torda Júlia, a Magyar Tudományos Akadémia kommunikációs főosztályának vezetője.

Az egészségügyért felelős államtitkár ezt Paller Judit országos tisztifőorvossal közösen tartott sajtótájékoztatóján közölte, ahol úgy fogalmazott, több ok miatt is bizonytalan volt a tavalyi influenzaszezon oltási programja.

Az egészségügyi szakközgazdász szerint mindez arra utal, hogy a tárca kénytelen lesz folytatni a „kis pénzek” politikáját.

Milliárdokhoz lehetett hozzájutni évente változó szempontok szerint meghozott egyedi döntések alapján.

Szócska az egészségügy átalakításának szakértője, doktori értekezését is ebből írta. Saját elméletét kell most átültetnie a gyakorlatba.

Egyházi kórház főigazgatója még sosem állt a legbefolyásosabb egészségügyi érdekvédelmi szervezet élén, és sosem fordult elő, hogy egy 150 ágynál is kisebb intézet irányítója kapjon ilyen lehetőséget. Velkey György részt vett az új egészségügyi kormányzat programalkotó munkájában – a kormányprogram megjelenése után erről is kérdeztük.

A pártok vezérszónokai azonban kételkednek a sok általánosságot, de kevés konkrétumot tartalmazó program sikerében.

A három évvel ezelőtti kórházi leépítés három nagy tekintélyű egészségügyi szakértő javaslatain alapult – állította Molnár Lajos volt egészségügyi miniszter minap megjelent könyvében. 

Az egészségügy konszolidálása és a családi adókedvezmények demográfiai elemének kidolgozása – ezzel telnek majd az új humán csúcsminisztérium első hetei, hónapjai. A Heti Válasz cikksorozatban térképezi fel a második Orbán-kormány programját. Elsőként az egészségüggyel és a családtámogatással kapcsolatos terveket adták közre.

A kórházak elhasználták a szavaikat – ez a benyomása támadhat annak, aki átnézi a 2008. április havi teljesítmény alapján járó tb-finanszírozás adatait és meghallgatja az intézményvezetők nyilatkozatait. Ezerszer hallott mondatok, és sosem látott visszaesés. Annyiszor kiáltottak farkast, hogy most a társadalom nem érzékeli, milyen nagy a baj. A Medical Tribune az egy hónappal és az egy évvel korábbi adatok alapján mutatja be, mi is történt az elmúlt hetekben, milyen stratégiát választottak az intézmények és ezek közül melyek bizonyultak gazdasági szempontból a legeredményesebbnek.

Írásunk a 4. oldalon

Egy lépést előre, egyet hátra – a román egészségügyi reform nem sokban különbözik a magyartól, még abban sem tudnak megegyezni, melyik irány az előre, és melyik a hátra. Mindenesetre tanulságos, hogy a nemzetközi pénzintézetek ugyanazt a reformcsomagot kínálják az országnak nyújtott készenléti hitelért cserébe, amelyet egyszer már nálunk a konvergenciaprogram részeként áterőltettek. Romániában szeptember elsejétől jön a részleges térítési díj, amely körül nagy a bizonytalanság, ám jelen pillanatban inkább vizitdíjnak és kórházi ágydíjnak látszik, mint valódi co-paymentnek. Az indoklás egészen más, mint nálunk: Magyarországon a túlköltekezés miatt javasolták a térítési díj bevezetését, de Romániában ilyenről szó sem lehet, mivel ott az egészségügyi kiadások a GDP-nek mindössze a 3,3 százalékát teszik ki. Esetükben éppen a források szűkössége miatt kéri a Világbank, hogy vezessék be a fizetős egészségügyet. A közvélemény nem lelkesedik az ötletért, mivel keleti szomszédunknál az egészségügy mindig fizetős volt, csak éppen nem hivatalosan, hanem zsebbe vándorolnak a pénzek. Az egészségügyi közkiadások harmada eddig is a lakosság közvetlen befizetéseiből származott.

Panoráma a 8. oldalon

Úgy tűnik, az ez évre vonatkozó megszorító intézkedések után újabb „meglepetést” tartogat az a kormány elé került előterjesztés, amely jelentősen módosítja a 2010-re vonatkozó adózási szabályokat. A gazdasági stabilizáció megőrzése érdekében a pénzügyi tárca alapvetően a jövedéki adó és az eva mértékének emelése révén enyhítené a munkára rakódó terheket. Így jövő januártól várhatóan emelkedik a jövedéki adó: gázolaj esetében ez 7,6 százalék, a benzinnél pedig 10 százalék lesz. A cigaretta minimumadója 8,3 százalékkal, az alkoholtartalmú italoké 10 százalékkal nőhet az ideihez képest. Mint ismeretes, az eva 25-ről 30 százalékra nő.
  A jövedelmek után fizetendő adóterhek csökkennek: az szja felső sávhatára az idei 1,7 millió forintról 5 millió forintra emelkedne, az alsó adókulcs 18-ról 17 százalékra, míg a felső kulcs 36-ról 32 százalékra mérséklődne. Az adózók 91 százaléka az alsó adókulcs szerint adózna jövőre, ami az átlagos keresetnél 10 százalékos bérnövekedést jelentene. Az előterjesztés alapján 2010-ben 5 százalékponttal, azaz 27 százalékra csökken a munkáltatói járulék minden jövedelemre és megszűnik a tételes eho.

Az ez évi megszorítások hatásairól a 4. oldalon olvashatnak.

Egy orvos csak a pénzedet veszi el, tíz az életedet is – sokak szerint ez a régi latin mondás ma is éppúgy alkalmazható, mint a történelem során bármikor. A gyógyítás történetére visszatekintve tudniillik bátran kijelenthetjük: az orvostudomány a tévedések története. Mai – tudományos és kísérleti – szemléletünkkel lényegében csak az utolsó kétszáz év eredményeit értékelve állíthatjuk, hogy az orvostudományt olyan egyenes ívű fejlődés jellemzi, amelyben csak kisebb zsákutcák találhatóak.
  Kezdetekben a legjobb esetben csupán hatástalan, de gyakran kifejezetten káros és fájdalmas beavatkozásokat is gyógyításnak nevezték, s ennél csak az eljárásokat megalapozó babonás (tév)eszmerendszerek tűnnek mai szemmel riasztóbbnak. Amikor például Nemes Csabát, az idén megjelent pazar kiállítású Orvostörténelem című könyv szerzőjét arra kértük, határozza meg, véleménye szerint melyik volt az orvostudomány öt legnagyobb tévedése, több mint húsz tételből álló listát küldött, és hozzátette: a jelentős hibák kavalkádja ezzel még korántsem teljes.

Folytatás a 16. oldalon

„Kíváncsi lennék arra az ellenzékre, amelyik a béremelés fedezetére nemet mond majd egy név szerinti szavazáson” – érvelt programja mellett Székely Tamás azon a sajtóbeszélgetésen, amelyen ismertette elképzeléseit. A jelek szerint a tárca továbbra is kevés pénzből gazdálkodhat, ám némi mozgástere azért lesz a legnagyobb feszültségek enyhítésére – a munkaerő elvándorlásának mérséklésére, illetve a súlyponti intézményekben kialakult várólisták lerövidítésére. Székely Tamás az első egészségügyi miniszter, akinek nemcsak költségvetési korlátokkal kell szembenéznie, hanem azzal is, hogy biztosra csak a rendeleti úton szabályozható kérdésekkel mehet, kormánya mögött ugyanis nem áll parlamenti többség.

Folytatás a 6. oldalon

Magyarország egyes térségeiben az észak-afrikaihoz hasonlóak a csecsemőhalálozási adatok. Amíg hazánk egészében 5,9 ezrelék a születésüktől számított egy éven belül elhalálozott gyermekek aránya, addig az észak-magyarországi régióban ennek csaknem a duplája, az ózdi kistérségben pedig a háromszorosa, és Borsodban tavaly még tovább romlottak a már eddig is aggasztó mutatók. De máshol sem lehetnek nyugodtak a szakemberek: 2007-ben országosan is megtört a csecsemőhalálozás évek óta tartó csökkenése. A legmeglepőbb, hogy az országos érték a gazdaságilag fejlettebb Dunántúl és Pest megye miatt lett kedvezőtlenebb a korábbiaknál. A Medical Tribune annak járt utána, miért.

Magyarország egyes térségeiben az észak-afrikaihoz hasonlóak a csecsemőhalálozási adatok. Amíg hazánk egészében 5,9 ezrelék a születésüktől számított egy éven belül elhalálozott gyermekek aránya, addig az észak-magyarországi régióban ennek csaknem a duplája, az ózdi kistérségben pedig a háromszorosa, és Borsodban tavaly még tovább romlottak a már eddig is aggasztó mutatók. De máshol sem lehetnek nyugodtak a szakemberek: 2007-ben országosan is megtört a csecsemőhalálozás évek óta tartó csökkenése. A legmeglepőbb, hogy az országos érték a gazdaságilag fejlettebb Dunántúl és Pest megye miatt lett kedvezőtlenebb a korábbiaknál. A Medical Tribune az okokat kereste.

Folytatás a 10. oldalon

Harminc százalékkal csökkent tavaly az akut pszichiátriai ágyak száma, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet (OPNI) pedig felszámolták. Ma is folyik a vita arról, milyen számban maradtak ellátatlanul a betegek. Arról azonban kevesebb szó esik, mi lett az OPNI orvosainak sorsa. A Medical Tribune ennek járt utána.

Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet tavalyi megszüntetésekor már évek óta akut pszichiáterhiány volt Magyarországon. Az országban mára 700 praktizáló pszichiáter sem maradt, miközben a szakmai kollégium becslése szerint ennek a duplájára, mintegy 1400-ra lenne szükség. A Lipótmezőről elbocsátott szakorvosokat elvileg nem fenyegette az a veszély, hogy nem találnak majd állást. A fő kérdés inkább az volt, hogy pályájukat képzettségüknek, szakmai előmenetelüknek megfelelő munkahelyen folytathatják-e, illetve hogy enyhül-e valamit a megmaradó intézményi körben az orvoshiány az OPNI felszámolásával.

Szétesett tudományos műhely

Az elmúlt időszakban történtek alapján mindkét kérdésre határozott nemmel felelhetünk. Az OPNI tudományos műhelye szétesett – a kialakult helyzetet jól érzékelteti, hogy a korábban a Lipótmezőn székelő Magyar Neuropathológiai Társaságot – mivel máshol nem találtak számára megfelelő székhelyet – egy Buda környéki idősotthon címén regisztrálták. A pszichiáterhiány átmenetileg sem enyhült, az orvosi portálok továbbra is zsúfoltak az ilyen szakembert kereső hirdetésekkel. Több mint egy évvel az intézet megszüntetésének hivatalos bejelentése után azt láthatjuk, hogy még az a minimalista kormányzati ígéret sem teljesült, mely szerint az OPNI, ha hét részre feldarabolva is – kapacitását csökkentve és hét kórház között szétosztva –, de azért tovább működhet. Az intézet 849 ágyából elvileg 622 maradt meg, ami 87 orvos automatikus továbbfoglalkoztatását is jelenthette volna. Csakhogy nem így történt: a valóságban mindössze 36 orvosi diplomával rendelkezőt vettek át más intézmények.
  Az utolsó teljes körű felmérést 2005-ben végezte a Magyar Kórházszövetség – akkor minden ötödik pszichiátriai állás betöltetlen volt. Az utánpótlást biztosító rezidensek száma évről évre lényegében változatlan, miközben egyre gyorsuló ütemben távoznak nyugatra (pontosabban északra) a pszichiáterek. De ha hiány van belőlük az egész országban és az OPNI megszüntetése után az intézmények új pszichiátriai ágyakat kaptak, akkor miért nem fogadják az ágyakkal együtt érkező orvosokat is?

Leépítve fejleszteni

Ennek két oka van. A leépítés nem csak az OPNI-t érintette; tavaly április elsejével az ország összes pszichiátriai ágyának 25- 30 százalékát vonták el. Ez a tény akkor is alapvetően meghatározta a „befogadó” intézmények magatartását, ha maximális jóindulattal igyekeztek megoldást találni a „lipótmezei csata” veszteseinek helyzetére. A Semmelweis Egyetem például maga is nehéz helyzetbe került, miután a lex Molnár következtében aktív ágyainak 19 százalékát elveszítette. Nem kímélték pszichiátriai kapacitását sem: minden ötödik ágyát elvették, ugyanakkor az OPNI-ból 91 ágyat kellett átvenniük. Mi történt a gyakorlatban? Saját ágyaikat nem megszüntették, hanem átminősítették „opnisnak”. Így másodszor is bekövetkezett az OPNI leépítése, a „régi-új” ágyak mellett pedig már ott álltak a fogadó intézet orvosai, vagyis az opnisokra nem, vagy csak kisebb arányban volt szükség.
  Ezúttal azonban már nemcsak virtuális, hanem valódi ágyak is érkeztek a megszűnt országos intézetből. A Semmelweis Egyetem példájánál maradva: a Kútvölgyiben működő osztályt összevonták az OPNI-ból érkező pszichiátriai ágyakkal. Így a Kútvölgyi 91 ágyából 61 lett „opnis” 5 átvett pszichiáter szakorvossal, egy rezidenssel, két szakpszichológussal és egy pszichológusjelölttel. Az országos intézetből érkezőknek a Semmelweis Egyetemen szerencsére nem kellett átélniük azt a sokkot, hogy az újak (az opnisok) jobban képzett, magasabb tudományos fokozattal rendelkező orvosok, mint a „régiek”. Ám azzal ők is kénytelenek voltak szembesülni, hogy egy kisebb hadseregben kevesebb tábornokra van szükség, ennélfogva éppen a legmagasabban képzett orvosok egy része maradt korábbi posztjának megfelelő állás nélkül.
  Ám az OPNI orvosai nem csak ezért „kallódtak el”. A 2006 nyarán kitört kórházbezárási pánik, a Lipótmezőért több mint fél éven keresztül folyó harc megviselte az ott dolgozókat. Elveszítették bizalmukat az egészségügy vezetőiben.

Nem pótolható

A leépítések kapcsán állás nélkül maradók esetében keveset beszélünk az országos intézetek kétségtelen „varázsáról”. Az orvosok ugyanis szeretnek ezekben a tudományos műhelyekben dolgozni. Igaz ez az OPNI-ra is, ami leszűrhető abból a tényből, hogy noha az intézetnek mindkét fő szakmai területe, a neurológia és a pszichiátria is hiányszakmának számított, évtizedeken keresztül meg tudta őrizni orvosait annak ellenére, hogy Európában tárt karokkal és többszörös bérekkel várták őket. Kiváló nemzetközi kapcsolatrendszerének köszönhetően azt is el tudta érni, hogy külföldi képzésre kiküldött rezidensei hazatérjenek. A másfél évtizedet Amerikában töltő Frecska Ede főorvos példája pedig azt bizonyította, hogy „hazavezető” programjuk sem volt sikertelen. (Más kérdés, hogy az OPNI megszüntetése után a főorvos visszatért Amerikába, mert itthon nem kapott megfelelő állásajánlatot.) Mindez az OPNI felszámolásával semmivé vált.   Számos orvos azért nem fogadta el a számára felajánlott álláshelyet, mert nem hitte el, hogy később is megkaphatja a neki járó végkielégítést. Nehézséget okozott az is, hogy a fogadó intézetek egy része nem tudta garantálni a Prémium életévek programban előírt feltételeket. (A Prémium életévek programról lásd keretes írásunkat.) Az összevont fővárosi Szent István– Szent László Kórházba kerülő addiktológiai részlegnél szintén ez volt az egyik fő oka annak, hogy Takách Gáspár addiktológus főorvos húszfős csapatából tíz ember lemorzsolódott. Sokan inkább felvették a végkielégítésüket, és átmenetileg más megoldást kerestek (jellemzően magánpraxisban helyezkedtek el). Vagyis a tudományos műhelyek egyben maradásának ígérete csak ígéret maradt; ezt jelzi, hogy a 119 orvos közül az a mintegy 90, akinek az OPNI volt HR vezetőjének jóvoltából ismerjük a sorsát, ma 19 intézményben, egymástól távol, szétszóródva dolgozik.
  Az egyik legnagyobb „befogadóhelyre”, az Amerikai úti Országos Idegsebészeti Tudományos Központba információink szerint végül 11 orvos ment át. Itt működik az epilepsziaközpont és a stroke-centrum is. A kórházleépítések során azonban a sokáig a saját létéért is küzdő idegsebészet ugyancsak megszenvedte az átalakítást. A kritikai megjegyezéseket azzal fojtották el, hogy mindkét intézményt lefejezték – a lipótmezei és az Amerikai úti intézet vezetőit, Nagy Zoltán és Nyáry István professzorokat nemzetközi hírnevük ellenére azonnali hatállyal nyugdíjazták.
  A 45 ágyas lipótmezei stroke-központ 20 ágyasra zsugorodott, az epilepsziás betegek rehabilitációs lehetősége pedig lényegében megszűnt. Az új intézményről sokat elárul, hogy a Fővárosi Ügyészség oldalakon keresztül sorolta az átalakítás során feltárt törvénytelenségeket, köztük 15 dolgozó szabálytalanul megállapított végkielégítésének körülményeit. Az agysebészettel foglalkozó hazai csúcsintézményben – amely az országos ellátás megszervezéséért is felelős (lenne) – az orvosigazgatói feladatokat a megszűnt, illetve a Szent János Kórházba olvadt Szent Margit Kórház volt urológus végzettségű orvos-igazgatója, dr. Bocskai Tamás látja el.
  Néhányan egyedül próbáltak boldogulni, kedvezőbb azonban azoknak a helyzete, akik csoportba szerveződtek. A legtöbben a Mensana Alapítványhoz távoztak, amelynek tudományos igazgatója Füredi János professzor, az OPNI volt pszichiátriai igazgatója, a Magyar Pszichiátriai Társaság korábbi elnöke. A Mensana ma valóságos gyűjtőhelye a felszámolt pszichiátriai részlegek orvosainak. Az OPNI 4 főorvosa mellett a Budai MÁV Kórházból és a BM Központi Kórházból távozni kényszerült pszichiáterek közül is csatlakoztak hozzájuk. A magánpraxist folytatók igyekeznek régi betegkörükből megélni; képzettségüktől, pácienseik jövedelmi helyzetétől függően 5–15 ezer forint közötti vizitdíjjal dolgoznak. Jó néhányan mégis viszszakívánkoznak a közkórházakba, mert tudományos tevékenységüket csak ott tudnák folytatni. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ma egy közkórház orvosának lenni elismertségben többet jelent, mint magánorvosként tevékenykedni. Emellett az elmúlt hónapok során nyilvánvalóvá vált számukra, hogy fizetős betegeik anyagi lehetőségei korlátozottak, egy hónapokon át tartó terápia költségeit csak nagyon kevesen képesek megfizetni.

Eltűntek

Az OPNI 23 egykori orvosának sorsa még kollégáik előtt is ismeretlen, de úgy gondolják, többségük külföldre szegődött. Ezt a feltételezést valószínűsíti az a tény, hogy az Egészségügyi Minisztérium illetékes hivatalától 2006- ban több mint kétszer annyi pszichiáter kért külföldi – elsősorban angliai és svédországi – munkavállaláshoz szükséges igazolást, mint egy évvel korában, s 2007- ben ez a szám már 60 százalékkal haladta meg a 2005. évit (lásd táblázatunkat). A közhiedelemmel ellentétben a külföldön munkát vállaló pszichiátereket elsősorban nem a rezidensek között kell keresni: a legtöbben a 40-50 éves korosztály tagjai. Ennél idősebbek is mennének, értük azonban már nem kapkodnak. A miértre egyszerű a magyarázat: ki szeretne magának olyan beosztottat, aki magasabb tudományos fokozattal rendelkezik, mint ő?
  Ami biztosan tudható, az az, hogy az OPNI-ból öt orvos szerződött külföldre, illetve az országos intézet felszámolása miatt nem tért vissza ösztöndíja lejárta után. Közülük csak egy pszichiáter, a többiek belgyógyászok, illetve ideggyógyászok, akik külföldön tudományos pályájukat is folytatni tudják. A szakmai műhelyek szétesésén túl egyébként az is a veszteség számlájára írható, hogy a Lipótmező bezárásával megszakadtak a szakma korábbi gyümölcsöző tudományos kapcsolatai. Szomorú példa erre az egyesült államokbeli Bethesda Kórházzal való együttműködés, amelyet a magyar intézmény megszűnte miatt még a megállapodás lejárta előtt fel kellett mondani.

Szebb jövő?

A miniszterváltással mindenesetre ismét feltámadt a remény, hogy talán változások várhatóak a szocialisták által visszavett egészségügyben. Sajnos a volt opnisoknak egyelőre nem sikerült kapcsolatba lépniük Székely Tamással; nem reagált a megkeresésekre. (Az új miniszter ugyan több helyütt tett utalást arra, hogy át akarja tekinteni az egészségügy átalakításának eddigi lépéseit, a hiú remények eloszlatása végett azonban nem árt emlékezni arra, hogy a parlament Egészségügyi Bizottságában történő meghallgatása során Székely Tamás világossá tette: nem tartja olyan nagy gondnak a pszichiátriai és az addiktológiai intézettel történteket, mint az ellenzék – a szerk.)   Ha csak az ideggyógyászati ellátást nézzük, a szerkezetátalakítás során 120 ágy szűnt meg az OPNI-ban és további 40 a Szent Margit Kórházban. Nagy Zoltán professzor, az OPNI nyugalmazott főigazgatója arra hívja fel a figyelmet, hogy Budán tízezer lakosra mindössze 1,1 neurológiai ágy maradt, miközben Pesten 4,5 ez az arány. Ráadásul nincs megfelelő számú szakember és ágy. Márpedig az agyi katasztrófák ellátásában a zavarok emberi életekben mérhetők.
  Az országos intézet bezárásával megszűnt az egyetlen olyan központ, amely a pszichiátriai betegek kezelésének teljes spektrumát tudta nyújtani. Emellett a volt főigazgató arra is figyelmeztet, hogy ezzel a neurológiai, illetve a pszichiátriai ellátás országos megszervezése szintén gazda nélkül maradt. A tisztiorvosi szolgálat erre nyilvánvalóan képtelen, hiszen nincsenek pszichiáterei, vagyis hiányzik a kellő szakértelem. Centrum nélkül maradtak az Alzheimer-kórosok, ezenkívül máris komoly gondokat okoz a pszichiátriai betegek nem pszichiátriai megbetegedéseinek kezelése. A szükséges ismeretek és tapasztalatok hiányában egy átlagos belgyógyász nem tudhatja, hogyan kell például egy fertőző betegségben szenvedő szkizofrént ellátni. A közkórházak pszichiátriai osztályain pedig nem biztosítottak a feltételek a súlyos esetek ellátásához (ennek tudható be, hogy a közelmúltban több személyi sérülés történt).
  Az OPNI felszámolásával nem csak az orvosok sorsában tapasztalható törés. Az országos intézet magasan képzett szakdolgozói, diplomás ápolói nehezen tudnak itthon elhelyezkedni, ezért az orvosoknál is nagyobb számban mennek külföldre – Ausztriától Írországon át Svédországig.

A 90-es évek közepének első hulláma után újabb befektetési bumm tapasztalható az egészségügyben. A tőkebefektetés a járóbeteg- szakellátásra és a kórházakra is kiterjed. Ezzel párhuzamosan a már privatizált egységeket új tulajdonosaik hálózatokba szervezik, hogy azok a Kelet- Európában megjelent befektetési alapok számára is „fogyaszthatóak” legyenek. A spontán, szabályozatlan módon zajló folyamatok során egyre csökken az esélye annak, hogy a szakorvosok megvásárolhassák saját praxisukat és az egészségügyi ellátás nemzeti kézben maradjon.

Folytatás a 6. oldalon

Ötvenéves, krónikus betegségben szenvedő nő – ráfizetést vagy nyereséget hoz majd biztosítójának? Jó ügyfélnek számít majd vagy rossznak? A válasz a fejkvóta megállapításától függ. Mint ahogy az is, milyen viselkedést vár majd el a beteggel szemben a szolgáltatóktól a piacra lépő biztosító.
  A fejkvóta lehet egészségügyi körökben a következő időszak leggyakrabban használt kifejezése. Amíg ugyanis az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) jelenleg a háziorvosokat leszámítva csak a betegeknek nyújtott szolgáltatásokért fizet, 2009 után az OEP jogutódját nem érdekli majd, hogy a példánkban szereplő asszony makkegészséges- e vagy súlyos cukorbetegségben szenved, annak minden költséges szövődményével együtt – mindkét esetben ugyanazt az összeget utalja. A fejpénzt minden ügyfél után fizetik majd, függetlenül egészségi állapotától, a társaságok pedig ebből a pénzből fedezik majd az éppen megbetegedők utáni kiadásokat a szolgáltatóknak és a patikáknak.

  Folytatás a 8. oldalon

Folytatás az 1. oldalról

A legfontosabb kérdések közé tartozik, hogy a leendő biztosítók ugyanazt az árat fizetik-e a szolgáltatásokért a kórházaknak és a rendelőknek, vagy lehetőségük lesz-e áralkura. A tervek szerint az állam – az Országos Egészségbiztosítási Pénztár utódszervezetén keresztül – továbbra is meghatározná a szolgáltatások árát, ám – némiképpen a forint árfolyamához hasonlóan – ezzel együtt „sávszélességet” is szabna, vagyis e két értéktől a biztosítók pozitív és negatív irányban is eltérhetnének. Kökény Mihály, az Országgyűlés Egészségügyi Bizottságának szocialista elnöke szerint a megoldás nagyban hasonlítana a minisztersége ideje alatt előkészített, de meg nem valósult ellátásszervezői reformelképzeléshez. A mostani terv szerint a biztosítók felfelé 20, lefelé pedig 10 százalékkal módosíthatják az állam által javasolt értékeket. Magyarán lesz olyan intézmény, amely 90, és lesz, amelyik 120 egységnyi pénzt kap egy olyan vizsgálatért, amely az állam szerint százat ér. (Ebből a szempontból visszatérünk a teljesítményfinanszírozás előtti korszakhoz, amikor 30 százalékos különbség volt az egyes kórházak finanszírozása között. A rendszerváltás utáni első egészségügyi reformlépések célja éppen az egységesítés volt.)

 Az áralku „vérre” megy
   A biztosítókkal folytatott alkuk értelemszerűen meghatározzák majd a szolgáltatók bevételeit is. Ha a koalíció elképzelései valóra válnak, minden magánbiztosítónak lesz egy „kötelező ellátási területe”, valamint egy „vadászterülete”, az ország fennmaradó része, ahonnan biztosítottakat gyűjt majd. Elképzelhető, hogy mégsem lesznek osztrák értelemben vett regionális biztosítótársaságok, az SZDSZ ugyanis élesen elhatárolódik ettől. Mindennek következtében az egészségügyi szolgáltatóknak a béralkut nem egy, a területükön meghatározó biztosítótársasággal kell majd lefolytatniuk, hanem vélhetően mindegyikkel. A területi határok annál elmosódottabbak lesznek, minél több ügyfelet tudnak első körben gyűjteni a magánbiztosítók.   Ebből a szempontból tanulságos, hogy 1998-ban a nyugdíjreform idején a magánpénztárak milliószámra csábítottak klienseket magukhoz az állami társadalombiztosítási rendszerből. A marketingakció kilenc éve annyira sikeres volt, hogy 150 ezer olyan ember is szerződést kötött velük, akinek ez anyagilag hátrányosnak bizonyult.
   A nyugdíjpénztári tagtoborzáskor azonban az ügyfélgyűjtés az egész országban aktívan folyt. Az egészségügyi reformnál ez várhatóan másként lesz. A korrigált fejkvóta alapú finanszírozás ellenére is vélhetően elsősorban a fizetőképes és alacsony kockázatú ügyfeleket keresik majd először a biztosítók. A fővárosban és Nyugat-Magyarországon – ahol nagy számban találnak „ideális ügyfeleket” – szinte biztosra vehető, hogy minden magántársaság kihasználja az ügyfélmazsolázásra biztosított 2008-as esztendőt, míg a válságrégiókban, ahol a lakosság az átlagosnál nagyobb mértékben veszi igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat – ilyen például Észak- és Északkelet-Magyarország –, várhatóan nem lesz akkora a tülekedés. Látszólag ennek semmi hatása sincs az orvosbérekre, hiszen a biztosítók számára valójában nem a társadalombiztosítás feladatainak átvétele a nagy üzlet, hanem a kiegészítő csomagok kínálása. Vagyis minél több pénzes ügyfele van egy biztosítónak – és rajta keresztül a kórháznak, szakrendelőnek –, annál nagyobb bevételre tehet szert egy társaság.

 Eltérő és mégis azonos érdekek
 A szolgáltatók számára merőben új helyzet, hogy valódi áralkut kell majd folytatniuk, ráadásul nem is csak egy, hanem több társasággal. Az egészségügyi dolgozóknak viszont az az érdekük, hogy ők ne szálljanak be ebbe a vitába, pontosabban ne ezen a szinten alkudozzanak a bérekről. Ha ugyanis a munkáltatóikkal helyben vitatkoznának, azzal rontanák az intézmények alkupozícióit a biztosítótársaságokkal szemben, mert a kórházak két tűz közé kerülnének. A munkavállalóknak nem a kórházak gyengítése az érdekük, hanem az, hogy a háttérből támogassák őket a biztosítókkal folytatott alkukban. Vagyis a tőkeerős, banki és biztosítói háttérrel is rendelkező társaságokkal szemben az egészségügyiek akkor tudják érvényesíteni érdekeiket, ha egymással összefogva, szervezetten lépnek fel. Ezen a ponton érdemes egy kis kitérőt tenni. Előfordulhat ugyanis, hogy egy adott intézmény minden biztosítóval más tarifában egyezik meg. Ötszörös vagy hétszeres könyvelésre ilyenkor sem lesz szükség, ugyanis az elszámolást a szaktárca tervei szerint nem a kórházak, hanem az egészségbiztosító utódszerve „elszámolóházként” végezné.
   Kulcsfontosságú továbbá, hogy a magánbiztosítóknak minden szolgáltatóval szerződést kell-e majd kötniük, vagy – mint korábban jelezték – szabadon választhatnak az intézmények és a háziorvosok, a köz- és a privát szolgáltatók között. A minisztérium egyelőre korainak tartotta erre irányuló kérdésünket. Az sem tudható, hogy a szlovák garanciális szabályokat alkalmazzáke, vagyis egy adott biztosítónak a hozzá szegődő minden egyes biztosított lakóhelyétől számított 20 kilométerenként kell-e például háziorvossal szerződnie. Kundra Anna sajtófőnök szerint még dolgoznak a garanciális szabályokon.
   Ugyancsak kérdéses, hogy a szolgáltatóknak lesz-e szerződési kényszerük, vagyis elutasíthatják- e a biztosítók ajánlatát, ha azok árát túl nyomottnak találják. Jelentősen rontaná a szolgáltatók alkupozícióit a biztosítótársaságokkal szemben, ha erre nem lenne módjuk. Szlovákiában a versengő több-biztosítós modellre való áttérés egyik legviharosabb kísérőjelensége az évenkénti alkudozás. Tavaly odáig fajultak az események, hogy a kamara felszólította a tagságát, ne szerződjenek az ottani legnagyobb állami biztosítótársasággal.    Szerződés hiányában az orvosok kifizettették a betegekkel a beavatkozások árát, amire az akkori egészségügyi miniszter, Rudolf Zajac büntetőeljárással fenyegette meg az orvosokat. Az áralku hetekre a legfontosabb belpolitikai eseménnyé vált, amelyben mindkét fél (az állam és az orvosok is) a betegek érdekeire hivatkoztak. A lapok egész oldalas összeállításokban számoltak be a páciensek kínjairól. A járulékfizetők csak a rendelőkben szembesültek azzal, hogy orvosuk, szakorvosuk kötött-e szerződést saját biztosítójukkal, vagy sem, a kamara ajánlását követő orvosok ugyanis csak külön juttatásért látták el azokat az ügyfeleiket, akik után nem igényelhettek pénzt az adott társaságtól.

  Helyben vagy országosan?
  Az orvosok a több-biztosítós modell bevezetésével új dilemma elé kerülnek: helyi szinten egyeztessenek a bérekről, vagy országos szinten, közösen lépjenek fel? A speciális tudással rendelkező, erős érdekérvényesítési képességű intézetek számára a különutas megoldás is célravezető lehet, ám a legtöbb intézet, és főleg a kis létszámú ellátó helyek, mint a szakorvosi és a háziorvosi praxisok akkor járnak a legjobban, ha szervezetten, országos szinten próbálják kialkudni a béreiket. Több nemzetközi példa akad arra, hogy ezt nem is az intézmények tulajdonosaival, hanem egyenesen a biztosítótársaságokkal teszik meg, vagy kórházszövetségi szinten egyeznek meg. Hollandiában például a legerősebb biztosító a járóbetegeket ellátó orvosok képviselőivel tárgyal.
   A piaci alku az egyik leghomályosabb pontja az egészségügyi reformnak. Teljes képtelenség azt gondolni, hogy a társadalombiztosítás privatizációjánál mindezt a szabad piacra lehet bízni. Minden több-biztosítós modellben rendkívül kemény kontrollt gyakorol az állam. Az intézményesített béralku leendő törvényi hátterét firtató kérdésünkre az Egészségügyi Minisztérium azt felelte, a szabályozás nem az ő kompetenciájuk, de ugyanígy kitért a munkaügyi tárca is, visszautalva a kérdést az Egészségügyi Minisztériumhoz, mondván, a tűzoltók speciális munkaviszonyainak kialakítása sem rájuk, hanem a Belügyminisztériumra tartozik. Ebből arra következtethetünk, hogy a kormány egyelőre nem tervez ilyen szabályozást.
  A Magyar Orvosi Kamara viszont úgy látja, az egészségügyi bérmegállapodás szabályait központilag kell rendezni, erről szóló előterjesztést azonban még a köztestület eddig nem látott. Gyenes Géza, a kamara titkára szerint most nem azzal kell az orvosoknak foglalkozniuk, miként alakul majd a bérezésük a több-biztosítós modellben. Fontosabb, hogyan akadályozhatják meg az egységes társadalombiztosítás lerombolását. A hazánkhoz hasonló fejlettségű Szlovákia példája jelzi, hogy egy erős és egységes kamara sem képes csodára; csökkenő egészségügyi büdzsé mellett az orvosbérek sem emelkedhetnek. Ha pedig nincs bérrendezés, akkor marad az egyre növekvő gond, az orvosok nyugatra vándorlása. (Szlovákia pechje, hogy orvosainak még nyelvtudásra sincs szükségük, Csehország tárt karokkal várja a gyógyítókat saját, Németországba és Angliába vándorolt orvosai helyett. Egyes cseh kórházakban minden harmadik orvos szlovák.)
   A kamara titkára attól tart, hogy ami máshol előny, nálunk hátránnyá válhat. Hiába lett az orvosi kamara a legnagyobb és legerősebb orvosi szervezet, éppen kamarai jellege miatt nem folytathat hagyományos érdekvédelmi tevékenységet. Márpedig milyen béralku az, ahol az egyik partnernek meg van kötve a keze, nem szervezhet például sztrájkot. A köztestület ezért aktívan támogatja az általa létrehozott Magyar Orvosok Szövetségének tevékenységét, amely funkcióját tekintve szakszervezet, így ha a kamarát ki is zárnák a bértárgyalásokból, tagságuk a szövetségen keresztül mégis érdekképviselethez jutna. (Az Egészségügyben Dolgozók Demokratkius Szakszervezezete főként a szakdolgozók körében „erős”, az elnöki posztot betöltő Cser Ágnes személyisége, megnyilvánulásai megosztják az orvostársadalmat.)
   Gyenes Géza biztosra veszi, hogy az orvosokat radikalizálni fogja a hálapénz fokozatos kivonása a rendszerből. Véleménye szerint összességében csökken majd a gyógyítók jövedelme, emiatt az egyetlen út a bérharc lesz, márpedig a szó legszorosabb értelmében.    A képet színesíti, hogy a többbiztosítós modellt választó országokban az orvosoknak hol a kórházakkal kell összefogniuk a társaságokkal szemben, hol a biztosítókkal az állammal szemben. Noha Szlovákia legfontosabb célja a biztosítói reformmal az volt, hogy csökkentsék az állam egészségügyi kiadásait, továbbra is óriási nyomás nehezedik a költségvetésre. A szlovák orvosi kamara szerint a bajok egyik forrása az, hogy a magyar szemmel nagyvonalú szlovák állam csak az átlagbér négy százalékát fizeti ki az önhibájukon kívül nem biztosítottak ellátására. A kamara viszont öt százalékra szeretné emelni ezt az összeget. Noha a magyar reform egyik alapeleme lenne egy fejkvóta alapú szabályozás – éppen az évenkénti vita kivédésére – a magyar jogszabályok nem tartalmaznak ilyet. Az állam annyit fizet, amennyit jónak lát, vagy amennyi jut erre a célra. Az idei keretet például jelentősen csökkentették a költségvetés súlyos helyzete miatt. Ha a szlovák mintát követnénk, akkor 2006-ban ötszázmilliárd forintot kellett volna az államnak befizetnie az egészségbiztosítás kasszájába, a magyar támogatás viszont alig haladja meg a háromszázmilliárd forintot.
    A nem biztosítottak ellátása minden több-biztosítós modell érzékeny pontja, még ott is, ahol a társaságok nem bonyolódnak költséges versenybe egymással. (A vetélkedés ugyanis tetemes reklámkiadásokkal jár.) Franciaországban például az okoz gondot, hogy a betegek egy része nem tudja kifizetni az ellátások mintegy 24 százalékát kitevő önrészt, és erre önkéntes kiegészítő biztosítást sem képes kötni. Pásztélyi Zsolt, a Vasútegészségügyi Kht. francia egészségügyi menedzserdiplomával rendelkező ügyvezető igazgatója azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy 2000 óta az állam kiegészítő biztosítást köt ezekre a polgáraira is. A társadalmi feszültség enyhítésének azonban ára van – növeli a központi költségvetés egészségügyi kiadásait.
   Az állam a magyar kormány által mintának tekintett Hollandiában sem volt képes kivonulni az egészségügy finanszírozásával kapcsolatos vitákból. A fejlett szociális rendszerükre büszke hollandok most szembesültek azzal, hogy a versengő több-biztosítós modell bevezetésének következtében jelentős rétegek esnek ki az ellátórendszerből. Noha a gyermekek számára ingyenes az ellátás, a holland statisztikai hivatal adatai szerint negyvenezer kiskorú reked kívül a biztosítási rendszerből – elemzők szerint azért, mert szüleiknek sincs biztosításuk. Emiatt jelentős a nyomás a holland kormányon, hogy ezen a ponton is avatkozzon be a rendszerbe, vagyis tovább növelje az egészségügyi kiadásokat.
    Még nagyobb az igény az úgynevezett kockázatkiegyenlítő alap újbóli feltöltésére. Ezt azok a biztosítótársaságok követelik, amelyek úgy vélik, a kormány nem jól határozta meg a kockázatos ügyfelek után képzett díjat, ezért társaságukat veszteség érte. (A társadalombiztosítási járulék mértéke Hollandiában sem függhet a biztosított egészségi állapotától, ezért az állam a befolyt járulékokból képez egy a kockázatokat figyelembe vevő díjat, és ezt kapják meg a biztosítók.) A holland egészségügy nem kis summához jut, 2005-ben Hollandiában 15 milliárd eurót (3750 milliárd forintot) préseltek ki az államból a kockázatok utólagos kiegyenlítésére, és tavaly már ismét egymilliárd euróra dagadt az egészségügyi tárca hátraléka.
    Persze mindez csak közvetve hat az orvosbérekre. A franciáknál és a hollandoknál is fontosabb ennél az egységes érdekképviselet. Szijjártó László Hollandiában élő gyermekgyógyász szerint a hollandoktól mindenekelőtt az erős orvosi érdekvédelmet kellene eltanulnunk. Náluk teljesen mindegy, hogy egy háziorvos melyik biztosítótársasággal szerződik – az országos bérmegegyezésnek köszönhetően egységes díjakkal dolgoznak.

   Túlbonyolított rendszer
   A több-biztosítós modell egyik hátulütője, hogy túlbonyolítja a rendszert. Az amúgy is sokszereplős egészségügybe új, óriási befolyású társaságok kerülnek. Az egyenlőtlen alkupozíció ellen más módon lehet védekezni: országos összefogással az orvosok és – amennyiben ez szükséges – a többi egészségügyi dolgozó között. Csakhogy – mint azt a holland, a francia vagy a szlovák példa is mutatja – az országos béralkuknak adódik egy másik következménye: a gyengébben és a jobban teljesítő kórházakban dolgozók is ugyanannyi bért kapnak, amelynek mértéke csak a jogviszonyuktól és a szakmájuktól függ.
   Franciaországban a kórházak kétharmada állami tulajdonban van és náluk is működik egy, a mi közalkalmazotti bértáblánkhoz hasonló rendszer; a független szakorvosok is egységes bért kapnak. Ez jelentős eltérés lenne a mai magyar gyakorlattól, mivel nálunk az egyéni béralkuk sikerétől függően egy-egy szakorvos az orvoshiány miatt akár többszörös bért is kiküzdhet magának, mint ugyanolyan szakvizsgával rendelkező, másik kórházban dolgozó kollégája. A franciáknál egy rendkívül bonyolult rendszerben jogviszonyonként és szakmánként az egész országra érvényes bérezést állapítanak meg, és csak az úgynevezett kettes szektor, vagyis a felső tízezret kiszolgáló orvosok térhetnek el ettől, számos adózási és finanszírozási előnyt feladva. Ugyanez a helyzet Hollandiában is, ahol szintén országos alkuk során alakítják ki a béreket. Egy kórházi orvos és egy járóbetegszakorvos értelemszerűen ott is más bért kap, mint ahogy egy sebész vagy egy fül-orr-gégész is, ez azonban nem spontán alakul így, hanem komoly egyeztetések eredményeként.
    A modellváltás „mellékhatásait” elég egyetlen példával illusztrálni, a szakmák közötti bérarányokban is időről időre meg kell egyezni. A francia fül-orr-gégésznek el kell fogadnia, hogy munkája 16 százalékkal kevesebbet eurót ér, mint sebész társáé. A gyermekorvosnak pedig még nála is harmadával kevesebb bér jut, és legfeljebb azzal vigasztalódhat, hogy a nővérek keresetének így is dupláját viheti haza. A nyugati béralkuk élességét mégis tompítja az orvosok társadalmi megbecsültsége. Egy francia sebész több mint hatszorosát, és még egy nővér is közel kétszeresét viszi haza az átlagbérnek. A holland szakorvosok többet keresnek, mint országuk vezetői. Ennek azonban semmi köze nincs a biztosítási reformhoz, ahhoz már inkább, hogy Magyarország lakosonként 1323 dollárt tud költeni az egészségügyre, míg Hollandia 3041 dollárt fordít erre évenként.

Kórház-átalakulási hullám

 A hazai helyzetet nehezíti, hogy a biztosítói reform ideje alatt sok helyütt a kórházak szervezeti formája is átalakul. A koalíciós és az ellenzéki egészségpolitikusok lényegében csak egy fontos pontban értenek egyet: szeretnék elérni az ispotályok gazdasági társasággá alakítását. Ennek az lenne a gyakorlati haszna, hogy a közkórházakkal szemben a társaságok egyéb vállalkozási tevékenységük után visszaigényelhetik az áfát, vagyis ennyivel csökkenthetik kiadásaikat.
   A munkavállalók számára már nem ilyen egyértelműek az előnyök. Közalkalmazottként számos olyan kedvezményben (jubileumi jutalom, 13. havi bér, utazási kedvezmény) részesülnek, amelyeket a Munka törvénykönyve nem garantál számukra. Az effajta átalakulás ismét komoly változásokat hoz az orvosok életébe, mert többnyire magáncég veszi át a kórház irányítását. Az átalakuláskor pedig mindenki döntési helyzetbe kerül, ha elfogadja a gazdasági társaság állásajánlatát, megszűnik a közalkalmazotti jogviszonya, ha nem, akkor elbocsátják. A nyugdíj előtt álló orvosok számára ez utóbbi nem biztos, hogy rossz megoldás, mivel ilyenkor ki kell fizetni az összes közalkalmazotti törvényben előírt járandóságot, így a végkielégítést is, ami a nyugállományba vonuláskor Magyarországon nem jár a munkavállalóknak.
   Ha valaki úgy dönt, hogy tovább dolgozik, csak akkor nem veszíti el korábban megszerzett munkaviszonyát, ha az új gazdasági társaság jogutódja a megszűnőnek. Ha a társaság később esetleg el akarja bocsátani, akkor is 20 évre kell kifizetnie a végkielégítést, és minden más járandóságát, ha csak egy éve alkalmazza, de korábban már volt 19 év közalkalmazotti munkaviszonya.
   A kollektív szerződés az átalakulásoknál létfontosságú lehet, a törvény ugyanis lehetővé teszi, hogy a közalkalmazotti juttatásoknak megfelelő összeget az új szerződésekbe is beépítsék, ám a gyakorlat alapján ez csak a közösen fellépő munkavállalók esetében szokott sikerülni – főként akkor, ha a gazdasági társaság az önkormányzat tulajdonában van. A munkavállalók számára a gazdasági társasággá alakulás másféle hatással is járhat. Az elmaradt ügyeleti díjak rendezésénél például zavart okozhat a változás. Ám nemcsak a korábbi, hanem a jövőbeni ügyeleti díjakra is hatása lehet az átalakulásnak. Érdemes odafigyelni, milyen formában akarja a társaság működtetni az ügyeletet. A sok helyütt alkalmazott mátrixos forma csökkenti az ügyeletek számát, és az ezzel járó jövedelmet, másrészt olyan esetek ellátására kényszerítheti az orvosokat, amelyhez nincs meg a megfelelő jártasságuk.
   A gazdasági társasággá való átalakulás kapcsán a munkavállaló számára fontos szempont lehet, hogy hálózati formában kívánják- e működtetni a kórházat. Ilyenkor előfordulhat, hogy egy orvosnak több kórházban is kell dolgoznia, vagyis a jelenleginél többet kell utaznia, mert munkaerejét így tudják a legjobban kihasználni. Heves megyében a HospInvest csoport egyebek között ezzel a módszerrel kívánja csökkenteni a fenntartási költségeket.

Kik lesznek Magyarországon a kötelező biztosítók? Ki lép be a magyar társadalombiztosítási piacra? Az elemzőket hónapok óta ezek a kérdések foglalkoztatják. A Medical Tribune birtokába került kormányzati munkaanyagokból kiderül, hogy a leendő piaci partnerek diktálják a feltételeket. A nyereségesség alapja a biztosítási alapcsomag szűkítése lehet. A kormány számos intézkedést tervez: egyebek között a felnőttek fogászati ellátását vagy a teljes gyógyfürdő-finanszírozást kivenné a társadalombiztosítás által támogatott körből.

Folytatás a 7. oldalon

Minden egy levéllel kezdődött. Solymosi Tamás háziorvos, a Nemzeti Orvosi Szolidaritási Alap nevében nyílt levélben arra szólította fel a szakmai kollégiumok tagjait, fontolják meg lemondásukat. A Védegylet alapítója azt firtatta, hogy a testület vezetői, tagjai miért vállalják annak ódiumát, hogy szakmai meggyőződéseikkel ellentétesen munkálkodó miniszternek legyenek a „tanácsadói”. Először a sebészek, majd a gyermekgyógyászok reagáltak. Lapzártánkig az utóbbiak által megfogalmazott bírálatokat 22, a sebészekét pedig 20 szakmai kollégium írta alá.

Panoráma a 8. oldalon

Példátlan aktivitás jellemzi a szakmai kollégiumokat. A háziorvosi, a sebész és a gyermekgyógyász grémium is nyílt levélben fordult az egészségügyi tárcához, tiltakozva az ellen, hogy a minisztérium nem kéri és nem is veszi figyelembe szakmai tanácsadó testületeinek véleményét az egészségügyi reformról. A nagy tekintélyű kollégiumok összefogása azért is figyelemre méltó, mert tagjaik kiválasztásakor a miniszter igyekezett a szakmai tudás mellett a lojalitást is figyelembe venni.

A palotaforradalom Solymosi Tamás háziorvosnak, a Nemzeti Orvosi Szolidaritási Alap nevében írt nyílt levelével kezdődött, melyben arra szólította fel a szakmai kollégiumok tagjait, hogy fontolják meg lemondásukat. Solymosi szerint a szakma súlyosan felelős azért, hogy nem szembesítette a kormányt azzal, hogy a 2006-ban a kórházi rendszerből a fűnyíróelv szerinti forráskivonás tömeges ellátatlanságot okozott, szakmailag elfogadhatatlan mértékben nőttek a várólisták, nemegyszer orvosilag vállalhatatlan döntésekre kényszerítve a kollégákat. A szakma az április elsejei változások előtt sem hallatta szavát, hogy figyelmeztessen az átgondolatlan intézkedések következményeire.
  „Nem odázható el tovább annak a kérdésnek a felvetése sem, meddig tudják összeegyeztetni szakmai hitvallásukkal azt, hogy kollégiumi tagként az egészségügyi miniszter tanácsadói. A tanácsadói szerep, óhatatlanul, a súlyos döntések felelősségének vállalását, az azzal való egyetértést is jelenti. S megfordítva is igaz az állítás: aki számára mindaz, ami és ahogyan történik az egészségügyben, szakmailag elfogadhatatlan, az vajon miért vállalja annak az ódiumát, hogy szakmai meggyőződésével ellentétesen munkálkodó miniszter tanácsadója legyen?” – firtatta Solymosi Tamás.
    Ezzel egy időben több szakmai kollégiumban is megindult a mozgolódás. A háziorvosi szakmai kollégium levélben fordult Molnár Lajos korábbi egészségügyi miniszterhez, kifogásolva, hogy az elmúlt években az alapellátással kapcsolatos jogszabályok előkészítésénél nem kaptak lényegi együttműködésre, véleményformálásra vonatkozó felkérést. Ugyanakkor kollégáik folyamatos szemrehányásokban részesítik őket az általuk is kifogásolt döntések és változások miatt, ezért arra kérték a minisztert, fontolja meg, szüksége van-e a szaktárcának  a háziorvosi szakmai kollégium további működésére, mert „nemleges esetben készséggel felajánljuk testületi lemondásunkat”. Ez végül nem történt meg, ám korántsem ért véget a tiltakozások sora.
   A legnagyobb sajtóvisszhangot a sebészeti kollégium kapta, miután három köztiszteletet élvező tag is levélben jelezte lemondását. Jankovich Mihály, az esztergomi kórház főorvosa szerint a kollégium „romboló folyamatok tehetetlen szemlélője, esetenként cinkosan hallgató vagy együttműködő partnere volt”. A főorvos úgy látja: kollégáik elvárták volna, hogy felemeljék a szavukat például a politikai alkuk során létrehozott 10–15 ágyas működésképtelen osztályok létrehozása ellen.
   A következő kilépő Faller József, a Semmelweis Egyetem Kútvölgyi Klinikájának tanára volt, aki szintén kifogásolta, hogy szakmai tanácsadó testületként passzívan figyelték a folyamatot, nem szólaltak fel határozottan a reform átgondolatlan, káros elemei ellen. Több konkrétumot fogalmazott meg a kilépők legtekintélyesebbje, az első hazai sikeres vese- és májtranszplantációt is jegyző Perner Ferenc professzor. A transzplantációs klinika korábbi igazgatója levelében egyenesen azt állítja, hogy a szervátültetések drasztikus visszaesése a klinika ágyainak 20 százalékos csökkentésével függ össze. A leépítések miatt megnőtt a betegek várakozási ideje, ami elsősorban a tumoros betegek életkilátásaira hat negatívan. Perner professzor szerint 30 napot meghaladó várakozási idővel kell a daganatos betegeknek számolniuk. A „diktatórikus eljárás nem igényli a kollektív véleményt, bölcsességet” – indokolta lépését a professzor.
   A három nagy tekintélyű sebész kilépését nem hagyhatta szó nélkül a szakmai kollégium. Jakab Ferenc elnök szerint a lemondásoknak nem volt előzményük, a professzorok korábban nem követeltek közös erődemonstrációt. A kollégium karácsony óta hiába jelezte a minisztériumnak, hogy bár reformpártiak, de sem a finanszírozás átalakításával, sem a változások ütemével, sem mértékével nem értenek egyet. A testület május harmadikai ülésén a kollégium egyhangúan nemmel voksolt arra a kérdésre, elfogadják- e Perner professzorék lemondását a tagságukról. A Magyar Sebész Társaságnak a Magyar Tudományos Akadémia épületében tartott díszülésén az elnök Dugovics Titusz-i jelenségről beszélt. A történtek „mély sebet ütöttek a szakmai kollégium oldalán” – fogalmazott Jakab professzor –, amelyet be kell forrasztani. A testület következő ülésére mindazonáltal már nem hívták meg a kilépőket, a kollégium viszont a zászlajára tűzte a korábban közösen megfogalmazott állásfoglalásokat (progresszivitás, TVK stb.). Nyilatkozatban szögezték le, hogy az évi lehetséges 150 ezer műtét közül csak százezerre van mód a sebészet finanszírozásának csökkentése miatt, így a betegellátás kritikus helyzetbe került, ezért ennek a döntésnek a felülvizsgálatát kérik. Felemelik a hangjukat az ellen az április elsejei változás ellen is, amely megszüntette a progresszív betegellátás külön finanszírozását.
   Ugyanez a legfontosabb pontja a Gyermekgyógyászati Szakmai Kollégium követeléseinek is. A Tulassay Tivadar professzor által vezetett testület úgy látja, az áprilisban bevezetett rendszer nem működőképes. A súlyponti kórházak sok esetben képtelenek befejezett ellátást nyújtani, mert kialakításuk során csak arra figyeltek, hogy ellátási körzetükben ne legyen 50 kilométernél távolabbi pont. A Semmelweis Egyetem rektora szerint ennek különösen a gyermeksebészet területén érzékelhetőek máris a következményei. Lévén kis szakmáról van szó, mindenki ismeri a másik specialitásait, ezért már korábban is felosztották egymás között, ki, hol és mit operáljon. Ezt a jól bevált rendszert zilálta szét a reform, olyan kórházaknak adva jelentős finanszírozási keretet, amelyekben csak egy nyugdíjas sebész dolgozik, aki egymagában operálni is képtelen, másutt viszont jól felkészült sebészcsoportok munkáját akadályozza a teljesítményvolumen korlátozása.
   A progresszív ellátást igénylő betegeket ugyanúgy továbbküldik az egyetemekre, mint korábban – csak éppen az egészségbiztosító jár el másként. (Az egyetemi klinikák helyzetéről lásd keretes írásunkat.) A négy universitas nem élvez kiemelt finanszírozást, pedig ennek mértéke a Semmelweis Egyetemnél korábban elérte az egymilliárd forintot. A garanciális szabály miatt további hátrány éri őket, hiszen ugyanarra a diagnózisra, amellyel egy beteg korábban napokat töltött egy súlyponti intézményben, számukra nem fizet a biztosító. Szinte minden szakmában már a hónap 15–25. napján elérik a havi teljesítményvolumen korlátot. A kapacitások csökkentek, a betegek száma azonban semmivel sem lett kevesebb. Perner Ferenc professzor is utalt rá, hogy a klinikájukon május első felében már júliusra jegyeznek elő műtéteket.
   A Semmelweis Egyetem rektora viszont arra emlékeztet, hogy az egészségügyből 40 milliárd forintot vontak ki, és ebből 11 milliárd forint az egyetemeket érinti. Tulassay Tivadar számításai szerint, ha a súlyponti kórházak finanszírozását száz százaléknak vesszük, akkor a városi kórházak 91, az egyetemek 87 százalékot kapnak. A két legrosszabb helyzetű ezek között is a Semmelweis 81, és a debreceni egyetem 79 százalékkal. A Semmelweis Egyetem tavalyi 29 milliárd forintos költségvetéséből 2007-re 24 milliárd marad. Ennek következtében két hónapon belül valamennyi egyetemen csődhelyzet állhat elő, nem tudnak időben bért fizetni, és a rektor prognózisa szerint egy hónapon belül már az összes universitas csak készpénzért kap majd gyógyszert. Hasonló az előrejelzés Pécsett is. Mint az legutóbb Budapesten, a stroke világnap alkalmából rendezett sajtótájékoztatón elhangzott, Pécsett a klinikák idén 1,5 milliárd forinttal kevesebb pénzt fordíthatnak betegellátásra a teljesítményvolumen- korlát miatt. (Emiatt már kincstári biztos felügyeli a gazdálkodást.) Komoly Sámuel professzor, a Neurológiai Szakmai Kollégium elnöke szerint az utóbbi időben felmerült, hogy a reform mikéntje, a szakma véleményének mellőzése miatt esetleg az összes szakkollégium testületileg lemond a miniszteri tanácsadó szervben viselt tagságáról.
   Noha a Gyermekgyógyászati Szakmai Kollégium elnöke súlyosan hibásnak tartja az orvostársadalmat, amiért nem szólal fel a megszorítások ilyen szintje ellen, azzal nem ért egyet, hogy tiltakozásként testületileg le kellene mondaniuk tagságukról. „Élő lelkiismeretként legyünk csak itt” – fogalmaz a kollégium elnöke. Éppenhogy fenn kell maradniuk ezeknek a testületeknek, és hangoztatniuk kell a kifogásaikat, még akkor is, ha karácsony előtt megküldték a szakma átalakítására tett javaslatukat a miniszternek, ám ebből semmi sem valósult meg. Az április 13- án megfogalmazott nyílt levelükre pedig azóta sem érkezett válasz. Ennek ellenére maradni kell, mert a jelenlegi helyzetben a szakmánkénti érdekvédelmi feladatok a kollégiumokra maradnak.
   A sebészek ezzel szemben testületileg ajánlották fel lemondásukat arra az esetre, ha a minisztérium továbbra sem veszi figyelembe szakmai szempontjaikat, mert akkor nem látják értelmét a miniszteri tanácsadó testületként való működésnek, és a szakmai felelősséget nem vállalják. Perner professzor szerint nem kellett volna több hónap haladékot adni a minisztériumnak, jóval hatásosabb lett volna az azonnali lemondás. Jakab professzor viszont úgy látja, ők jutottak eddig a legmesszebb, mivel a testület vezetőjét fogadta Matejka Zsuzsanna kabinetfőnök, hogy előkészítse a Horváth Ágnes egészségügyi miniszterrel folytatandó tárgyalásokat. Jakab Ferenc biztatónak tartja, hogy bár a reform kidolgozásában nem vették figyelembe a véleményüket, a stabilizációs szakaszban talán már számíthatnak erre.
  Noha a többi szakmai kollégium nem fogalmazott meg nyílt leveleket és nem léptek ki a tagjaik sem – vagy legalábbis nem hozták ezt nyilvánosságra –, többségük támogatta a reform kritikusait. A gyermekgyógyászok által megfogalmazott bírálatokat például 22 szakmai kollégium írta alá, így jelezve támogatását. A Sebészeti Szakmai Kollégium levelére is sorban érkezik a többi kollégium egyetértési nyilatkozata, eddig 20-an jelezték egyetértésüket. A szakma egyre inkább a bőrén érzi, hogy az ellátási zavarok, esetenként káosz miatti felelősséget a szaktárca igyekszik az ellátó kórház és orvos szintjére lenyomni. Ennek ellenére lapzártánkig nem hívták össze a szakmai kollégiumok egyeztető tanácsát, hogy a reform első szakasza után elkerülhetetlen korrekciókról egyeztessenek, közös álláspontot fogalmazzanak meg.
   Az orvostársadalom egy része elégedetlen az eddig történtekkel is, úgy vélik, az orvosok féltik állásukat, ezért hallgatnak. Mások fontosnak tartják a szakmai kollégiumok protestálását – amelyhez egyes szakmákban a tudományos társaságok is csatlakoztak –, hiszen ezeket a testületeket az egészségügyi miniszter nevezte ki, és ennek során a szakmai tekintély mellett a lojalitás is fontos szempont volt. Most mégis egymást érik a tiltakozó nyilatkozatok, amelyek nem saját szakmájuk anyagi érdekeivel foglalkoznak, hanem a reform általuk hibásnak tartott elemeit kritizálják, kérve ezek korrigálását a szaktárcától.

Közszereplő nem sértődhet meg

„Ha a nyíltság plebejus jellegű – vállalom. A kommunikáció fontos, de itt sokkal többről van szó, mint kommunikációs küzdelemről” – nyilatkozta lapunknak Dr. Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke, miután vállalta, hogy szembesítjük a kommunikációs szakértő véleményével.

Megsértődött, elnök úr?

– Miért kellett volna megsértődnöm? Nem szokásom egyébként sem, s aki közszereplést vállal, ne nagyon legyen sértődős.

Két hónapja a kamara elnöke. Hozzá tudott szokni ahhoz, hogy minden média előtti mozdulata, szava különös jelentőséggel bír, és ezen keresztül ítélik meg a kamara céljait és törekvéseit, és talán az orvosokat is?

- Teljes mértékben. Nem is kellett nagyon hozzászoknom, volt már némi tapasztalatom ilyen ügyekben. Tudtam, mi vár rám. Inkább a manipulatív módszerek bántóak olykor. Bár erre is számít az ember, néha mégis rosszul esik. De ezen gyorsan felül kell emelkedni.

Egyetért a szakértő megállapításaival? Ön is érzékel egyfajta plebejus jelleget a kamara mostani kommunikációjában? Mennyire tudatos ez?

– Ha a nyílt, szókimondó stílus plebejus, ám legyen, vállalom. Bár magam nem igazán vagyok a plebejus réteg szülötte, inkább vállalom a közösséget velük, mint a nyafogó, önérdektől befolyásolt, szükségtelenül fellengzősen, netán álságosan gondolkozókkal. Nem értem, mit kell azon sokat rágódni, hogy az egészségügy nemzeti ügy – mindenkinek egyformán kell összerakni a törött lábát „Thürmertől Csurkáig”. S ennek a feltételeit kötelessége biztosítani minden politikai tényezőnek, aki az adott pillanatban ezért tenni képes. Az egészségügy terén óriási veszélyek vannak, erre fel kell hívnunk a figyelmet – sajnos azonban sem a köztestület, sem az orvosréteg nem örvend ma olyan közmegbecsülésnek, hogy hinnének neki. Ez nagy baj, aminek a levét mégsem elsősorban az orvosok, hanem az ellátásra szorulók, azaz a jelenlegi és a leendő betegek isszák meg. Jó volna végre komolyan venni, amit mondunk.