Politikusok vállalt és eltitkolt betegségei - folytatás

Évtizedek óta kutatják viszont az orvostörténészek, hogy az 1944-ben uralomra jutott nyilasvezér, Szálasi Ferenc elmebeteg volt-e. A vizsgálódásra az ad okot, hogy az 1944. október 16- tól 1945. április 4-ig tartó időszakban az erőszak „tombolásszerű jelleget öltött” Magyarországon – ahogy Pisztola Ferenc a Mentálhigiéné és Pszichoszomatika című folyóiratban megjelent, háromrészes tanulmányában jellemzi ezt az időszakot. A szekszárdi nyugalmazott pszichiáter főorvos, kirendelt igazságügyi orvosszakértő Szálasi pályáját két korszakra bontja. Az elsőre gyors katonai előmenetel jellemző. 1932-ben évfolyamelső volt a vezérkari törzstiszti vizsgán, és 36 évesen a monarchia tisztfogalmának megtestesítőjének tűnt. „Kifogástalanul viselkedett”, „a vezérkarban fogalom volt, mint kiváló hadász és harcász”, „legénysége határozottan szerette”, szembetűnő volt olvasottsága – így jellemzik kortársai. 1933- ban jött a fordulat. A magyar állam felépítésének terve címmel programfüzetet adott ki, emiatt – mivel felettesei engedélyét nem kérte ki – eltávolították a vezérkari testületből, és Egerbe helyezték át. 1934-ben nyugdíjazását kéri. Megkezdődik politikai karrierje, amelynek végén háborús bűnösként felakasztják. Betegségére nemcsak a nyilas uralom alatti féktelen terrorból következtetnek, hanem abból is, hogy miközben a szovjet csapatok már majdnem az egész országot elfoglalták, 1945 márciusában Szálasi bezárkózik egy osztrák határ menti kastélyba, és fő művén, hétkötetesre tervezett memoárján dolgozik. Terve szerint könyvét minden magyar állampolgárnak meg kell majd vásárolnia. Szálasi elmebetegségének megítélése azért is lényeges, mert ez kizárta volna büntethetőségét. Málnási Ödön történész, a hungaristák egyik fő ideológusa már 1942-ben azt állította, hogy Szálasit a börtönben (1939-től két évet ült az állami rend erőszakos felforgatására tett kísérlet miatt) „valami elmebeli elváltozás érhette”, ugyanis „nagyzási téveszmés tébolyba” esett. Kállay Miklós miniszterelnök is úgy látta ebben az időben, hogy Szálasi a „megszállott fanatikusok” közé tartozott, nem tudta, mit akar, hova akar kilyukadni, azon az egy bűvös gondolaton kívül, hogy neki kell a hatalmat átvennie, mert „egyedül ő hivatott a vezetésre”. Kádár Gyula vezérkari ezredes pedig azt mondta a fiatal Szálasiról, hogy a „szkizofrénia paranoid formájának kezdeti stádiumán már túljutott”. Ennek ellenére Pisztola Ferencnek meggyőződése, hogy Szálasi nem volt elmebeteg. Állapota leginkább paranoid személyiségzavarral rokonítható – állítja tanulmányában. Hasonló megállapításra jutott Ormos Mária történész Hitlerrel kapcsolatban.

Vissza a hagyományhoz

Az elkövetkező időszakok magyar vezetőinek egészségi állapotáról alig tudunk valamit. Kivétel az idős pártfőtitkár Kádár János, akinek fennmaradt utolsó drámai beszéde, amelyben először utalt nyilvánosan a Nagy Imre kivégzésében játszott szerepére. A rendszerváltozást követő időszak első miniszterelnöke, Antall József betegsége viszont mindenki számára nyilvánvalóvá vált. Máig nem tudjuk biztosan, vajon az MDF vezetői tudatában voltak-e Antall kormányfői jelölésekor, hogy olyan betegségben szenved, amely szinte lehetetlenné teszi a miniszterelnöki feladatok ellátását. Halálának tizedik évfordulóján az őt kezelő prof. dr. Rák Kálmán, a régi magyar hagyományokhoz visszatérve közleményt jelentetett meg az Orvosi Hetilapban, amelyben megrázó részletességgel ismertette a kezelés menetét. Rák Kálmán az emlékezetes pizsamás interjú után, 1990 októberében kapcsolódott be a miniszterelnök kezelésébe. A malignus non-Hodgkin-lymphománál olyan gyógymódot kellett választani, amely a lehető leghatékonyabb volt, és eközben a legkevésbé akadályozta a kormányfőt feladatainak ellátásában. 1991 februárjának végén lezárult a kezelés első négy hónapos szakasza, és minden ellenőrző vizsgálat jó eredményt hozott. Néhány hetes szünet után jött volna a kezelést záró két-három CHOP típusú kemoterápia.

Antall József azonban máshogy döntött. „A további kezelés, amely a protokoll és a tudomány mai állása szerint nyilván a legjobb, a legmegnyugtatóbb biztosítékot jelenti és orvosi szempontból elődlegesen indokolható (a mellékhatások megítélése nem az én feladatom), számomra most mégsem elfogadható. Jelenlegi feladataim mellett nem tudom vállalni a kilátásba helyezett két-három infúziót vagy más, ehhez hasonló gyógyszeres kezelést” – idézi Rák Kálmán a miniszterelnök levelét. „A további beavatkozást saját elhatározásomból, teljes felelősségen tudatában nem vállalom. Egyszerűen ma, 1991 tavaszán magyar miniszterelnökként, önmagamat ismerve, az országért érzett felelősség tudatában mást nem tehetek. Ez az én kizárólagos felelősségem és döntésem” – írta Antall József. Nem kis tanulsággal szolgálva orvosainak arról, hogy nemcsak a betegségek hatnak a történelemre, hanem a politikusi szerep is a betegségek alakulására. Nyolc-kilenc hónapos tünetmentes időszak következett, 1992 novemberének végén azonban egy rutinvizsgálat a hasi nyirokcsomókra és a gyomorra lokalizált replaszust jelzett. Antall csak sugárkezeléstfogadott el. „Rám most van szükség és amíg alkalmas vagyok feladataim ellátására, addig eleget teszek hivatásomnak.”

Áprilistól már elkerülhetetlen volt a gyógyszeres kezelés, októberben Kölnben autológ őssejt-transzplantációt hajtottak végre. November végén, 40 nappal a replantáció után heveny lymphoid leukaemiát diagnosztizáltak. Antall József 1993. december 12-én hunyt el. Évtizedek óta először fordult elő, hogy egy magyar politikus egészségi állapotáról, mégpedig ennek súlyos voltáról tájékoztatták a közvéleményt.

Elnök – súlyos betegen

Nem a néhai Antall József az egyetlen 20. századi politikus, aki történelmi fordulópontokon, súlyos betegen vezeti a népét. A már említett Franklin Delano Rooseveltet négyszer választották meg az Amerikai Egyesült Államok elnökévé, holott már jóval első megválasztása előtt, 1921-ben poliomyelitis következtében gyakorlatilag csípőtől lefelé megbénult. Eltitkolta, hogy tolószéke van. Állni csak segítséggel tudott, járni előbb mankóval, majd bottal, ám lábait ehhez acélvázba kellett bújtatni. Szervezete nehezen viselte az éveken át tartó, rendkívüli megterhelést. 1944 elején, a sorsdöntő harcok idején Roosevelt magas vérnyomásban szenvedett; kiújuló hasi panaszok, görcsök nehezítették életét. Ennek ellenére 1944 júliusában újra elnöknek jelölték. Pék László szerint 1944 augusztus elején myocardialis infarctus lépett fel nála. A világ semmit sem tudott arról, hogy miközben Amerika a győzelem felé haladt, első emberénél 260/150 Hgmm-es vérnyomást mértek.

Csak jóval később, fényképei egybevetése alapján derült ki, hogy rákbeteg volt. Negyedik megválasztásakor már nem tudott írni, a jaltai tárgyalásokon fáradt, beteg ember benyomását keltette. Kerülte a hosszas, fárasztó vitákat, és emiatt olyan kompromisszumokat is elfogadott, amelyeket egészségesen nem tett volna. Márciusban a külügyi szóvivő már azt közölte, „az elnök nincs abban az állapotban, hogy kiegyensúlyozottan nyilatkozzék a háború és a béke kérdésében”. 1945. április 12-én halt meg. Pék László úgy véli, lassan kialakuló nephrosclerosis okozhatta az extrém magas vérnyomásértékeket (300 Hgmm-t is mértek nála), amely a letális apoplexia kórképét hozta létre. A nagyfokú dekoncentráltság és az íráskészség romlását apró intracerebralis vérzések okozhatták.

A már ugyancsak említett, 65 éves korában miniszterelnökké választott Churchill a teheráni konferencián alig tudott beszélni, olyan rekedt volt. Folytonosan súlyos megfázással küszködött. 1944-ben az Európa sorsát eldöntő tárgyalások egész során vett részt lázas betegen, novemberben Sztálinnal, majd 1945 februárjában a jaltai konferencián. Képtelen volt koncentrálni. 1945-ben választási vereséget szenvedett és csak 1951 októberében térhetett vissza pozíciójába. Ekkor már túl volt két agyvérzésen, majd 1952 februárjában egy erősebb szélütés is érte, ami átmeneti beszédkiesést okozott, de nem akart visszavonulni a politikától. Hivatali ideje végén már leginkább csak a kormányülésekre kelt fel betegágyából, a média segítségével mégis hosszú ideig fenn tudta tartani az önmagáról kialakított tevékeny államférfi képét.

Ehhez tudatosan használta a nyomtatott sajtó adta lehetőségeket. Pék László emlékeztet rá, hogy a tömény szeszt fogyasztó, folyton szivarozó, bulldogkeménységű államférfiúi imázst úgy tartotta fenn, hogy bár egészségügyi okokból már jó ideje nem dohányzott, és inni sem nagyon ihatott, egy félig szívott szivart hordott a zsebében, amit minden fotózásnál a szájába vett. 1953 júniusában a kormányülés alatt újabb agyérgörcs érte. Átmenetileg képtelen volt beszélni és megmozdulni, de csak 1955 áprilisában, 81 évesen távozott hivatalából.

Kozmetikázott közlemény és médiamanipuláció

A kozmetikázott egészségügyi közlések tehát nemcsak a diktatúrákban, a demokráciákban is bevett gyakorlatot jelentenek. Míg például XIV. Lajos egészségi állapotáról rendszeresen közleményt jelentettek meg – innen tudunk végbélfisztula-műtétéről, amit Charles François Felix udvari sebész végzett, az uralkodó pedig az operáció fájdalmas volta ellenére hosszasan tűrt –, ügyesen használta betegségét François Mitterand. A volt francia elnök négy nappal a Maastrichti szerződéssel kapcsolatos népszavazás előtt jelentette be, hogy prosztatarákban szenved, holott néhány nappal korábban még jóindulatú elváltozásról adtak hírt orvosai.

J. F. Kennedy is a modern média lehetőségeit kihasználva lett amerikai elnök, bár rosszabb állapotban volt, mint idősebb vetélytársa, Nixon. 1943-ban a világháború alatt a Kennedy által parancsnokolt gyorsnaszád elsüllyedt, és a mentés során kiújult Kennedy korábbi sportbalesetből származó porckorongsérve. Hónapokig volt kórházban. Politikusi karrierjéhez azonban a háborús hős képe jelentősen hozzájárult, főként, amikor 1944-ben sikeres műtéttel átmenetileg tünetmentessé vált. Később hol egy tűzoltórúdon való lecsúszás, hol faültetés közben újult ki gerincbántalma – ekkor már titkolta fájdalmait. Pék László számol be róla, hogy bár mankóval járt, azt közönség előtt sosem használta, beszédeit mosolyogva tartotta. Kennedy Addison- kórban is szenvedett, amikor azonban ez a kampányban felvetődött, csak igen enyhe mellékvese-elégtelenségről számoltak be. Miként Rooseveltnél, úgy Kennedynél is csak jóval később, mintegy véletlenül derült ki, milyen súlyos e betegsége. Az elnök meggyilkolása után egybevetették a Kennedy gerincműtétjeiről szóló híradásokat A. Nicholas 1955-ös közlésével, amelyben három mellékveseinszufficienciában szenvedő betegről számolt be. Az egyik páciensnél a gerincoperációk időpontja egybevágott az elnökével, így derült ki, hogy mellékveseműtétet is végeztek rajta.

Az amerikai elnökjelölteknek azóta előre és részletesen be kell számolniuk egészségi állapotukról. A helyzet azonban – mint Ronald Reagen példája is mutatja – semmit sem változott. Az egykori elnök agyi hanyatlását túl későn vették észre. A képernyők előtt remekül szereplő Reagen újraválasztását nem gátolta, hogy gyengébb pillanatában Bolíviában a brazilokat üdvözölte.

Sikerrel titkolják

A politikusok meglepő sikerrel képesek eltitkolni betegségüket. Hugh L’Etang, a Gyengélkedő vezetők a hatalom csúcsán 1914–1994 című könyv szerzője azt javasolja, 65 éves koruk után ne maradhassanak hivatalban az állami vezetők. Megválasztásuk hiába demokratikus, biztosak lehetünk abban, hogy velük együtt eltitkolt nyavalyákra szavazunk. A megoldás azonban nem egyszerű – erre utal, hogy a beteg Arafat mellett is kitartottak a palesztinok, II. János Pál pápa szenvedéseit pedig az egész világ részvéttel figyelte.

A történelmi személyek betegségeinek következményeiről legtetszetősebben talán Tolsztoj írt a Háború és béké-ben, bár aligha volt igaza, amikor a történelmet pusztán véletlenek sorozatának tulajdonította, amelyre sem az államférfiaknak, sem betegségeiknek nincs hatásuk. A borogyinói ütközetről igyekezett bebizonyítani, hogy azt valójában nem Napóleon nyerte meg; egyetlen utasítását sem hajtották végre, mivel gyötrő hasmenése miatt folyton kényszerszünetet tartott a csata levezénylése közben.

A cikk első részét itt olvashatja!