Egy tébolyda utótörténete

Harminc százalékkal csökkent tavaly az akut pszichiátriai ágyak száma, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet (OPNI) pedig felszámolták. Ma is folyik a vita arról, milyen számban maradtak ellátatlanul a betegek. Arról azonban kevesebb szó esik, mi lett az OPNI orvosainak sorsa. A Medical Tribune ennek járt utána.

Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet tavalyi megszüntetésekor már évek óta akut pszichiáterhiány volt Magyarországon. Az országban mára 700 praktizáló pszichiáter sem maradt, miközben a szakmai kollégium becslése szerint ennek a duplájára, mintegy 1400-ra lenne szükség. A Lipótmezőről elbocsátott szakorvosokat elvileg nem fenyegette az a veszély, hogy nem találnak majd állást. A fő kérdés inkább az volt, hogy pályájukat képzettségüknek, szakmai előmenetelüknek megfelelő munkahelyen folytathatják-e, illetve hogy enyhül-e valamit a megmaradó intézményi körben az orvoshiány az OPNI felszámolásával.

Szétesett tudományos műhely

Az elmúlt időszakban történtek alapján mindkét kérdésre határozott nemmel felelhetünk. Az OPNI tudományos műhelye szétesett – a kialakult helyzetet jól érzékelteti, hogy a korábban a Lipótmezőn székelő Magyar Neuropathológiai Társaságot – mivel máshol nem találtak számára megfelelő székhelyet – egy Buda környéki idősotthon címén regisztrálták. A pszichiáterhiány átmenetileg sem enyhült, az orvosi portálok továbbra is zsúfoltak az ilyen szakembert kereső hirdetésekkel. Több mint egy évvel az intézet megszüntetésének hivatalos bejelentése után azt láthatjuk, hogy még az a minimalista kormányzati ígéret sem teljesült, mely szerint az OPNI, ha hét részre feldarabolva is – kapacitását csökkentve és hét kórház között szétosztva –, de azért tovább működhet. Az intézet 849 ágyából elvileg 622 maradt meg, ami 87 orvos automatikus továbbfoglalkoztatását is jelenthette volna. Csakhogy nem így történt: a valóságban mindössze 36 orvosi diplomával rendelkezőt vettek át más intézmények.
  Az utolsó teljes körű felmérést 2005-ben végezte a Magyar Kórházszövetség – akkor minden ötödik pszichiátriai állás betöltetlen volt. Az utánpótlást biztosító rezidensek száma évről évre lényegében változatlan, miközben egyre gyorsuló ütemben távoznak nyugatra (pontosabban északra) a pszichiáterek. De ha hiány van belőlük az egész országban és az OPNI megszüntetése után az intézmények új pszichiátriai ágyakat kaptak, akkor miért nem fogadják az ágyakkal együtt érkező orvosokat is?

Leépítve fejleszteni

Ennek két oka van. A leépítés nem csak az OPNI-t érintette; tavaly április elsejével az ország összes pszichiátriai ágyának 25- 30 százalékát vonták el. Ez a tény akkor is alapvetően meghatározta a „befogadó” intézmények magatartását, ha maximális jóindulattal igyekeztek megoldást találni a „lipótmezei csata” veszteseinek helyzetére. A Semmelweis Egyetem például maga is nehéz helyzetbe került, miután a lex Molnár következtében aktív ágyainak 19 százalékát elveszítette. Nem kímélték pszichiátriai kapacitását sem: minden ötödik ágyát elvették, ugyanakkor az OPNI-ból 91 ágyat kellett átvenniük. Mi történt a gyakorlatban? Saját ágyaikat nem megszüntették, hanem átminősítették „opnisnak”. Így másodszor is bekövetkezett az OPNI leépítése, a „régi-új” ágyak mellett pedig már ott álltak a fogadó intézet orvosai, vagyis az opnisokra nem, vagy csak kisebb arányban volt szükség.
  Ezúttal azonban már nemcsak virtuális, hanem valódi ágyak is érkeztek a megszűnt országos intézetből. A Semmelweis Egyetem példájánál maradva: a Kútvölgyiben működő osztályt összevonták az OPNI-ból érkező pszichiátriai ágyakkal. Így a Kútvölgyi 91 ágyából 61 lett „opnis” 5 átvett pszichiáter szakorvossal, egy rezidenssel, két szakpszichológussal és egy pszichológusjelölttel. Az országos intézetből érkezőknek a Semmelweis Egyetemen szerencsére nem kellett átélniük azt a sokkot, hogy az újak (az opnisok) jobban képzett, magasabb tudományos fokozattal rendelkező orvosok, mint a „régiek”. Ám azzal ők is kénytelenek voltak szembesülni, hogy egy kisebb hadseregben kevesebb tábornokra van szükség, ennélfogva éppen a legmagasabban képzett orvosok egy része maradt korábbi posztjának megfelelő állás nélkül.
  Ám az OPNI orvosai nem csak ezért „kallódtak el”. A 2006 nyarán kitört kórházbezárási pánik, a Lipótmezőért több mint fél éven keresztül folyó harc megviselte az ott dolgozókat. Elveszítették bizalmukat az egészségügy vezetőiben.

Nem pótolható

A leépítések kapcsán állás nélkül maradók esetében keveset beszélünk az országos intézetek kétségtelen „varázsáról”. Az orvosok ugyanis szeretnek ezekben a tudományos műhelyekben dolgozni. Igaz ez az OPNI-ra is, ami leszűrhető abból a tényből, hogy noha az intézetnek mindkét fő szakmai területe, a neurológia és a pszichiátria is hiányszakmának számított, évtizedeken keresztül meg tudta őrizni orvosait annak ellenére, hogy Európában tárt karokkal és többszörös bérekkel várták őket. Kiváló nemzetközi kapcsolatrendszerének köszönhetően azt is el tudta érni, hogy külföldi képzésre kiküldött rezidensei hazatérjenek. A másfél évtizedet Amerikában töltő Frecska Ede főorvos példája pedig azt bizonyította, hogy „hazavezető” programjuk sem volt sikertelen. (Más kérdés, hogy az OPNI megszüntetése után a főorvos visszatért Amerikába, mert itthon nem kapott megfelelő állásajánlatot.) Mindez az OPNI felszámolásával semmivé vált.   Számos orvos azért nem fogadta el a számára felajánlott álláshelyet, mert nem hitte el, hogy később is megkaphatja a neki járó végkielégítést. Nehézséget okozott az is, hogy a fogadó intézetek egy része nem tudta garantálni a Prémium életévek programban előírt feltételeket. (A Prémium életévek programról lásd keretes írásunkat.) Az összevont fővárosi Szent István– Szent László Kórházba kerülő addiktológiai részlegnél szintén ez volt az egyik fő oka annak, hogy Takách Gáspár addiktológus főorvos húszfős csapatából tíz ember lemorzsolódott. Sokan inkább felvették a végkielégítésüket, és átmenetileg más megoldást kerestek (jellemzően magánpraxisban helyezkedtek el). Vagyis a tudományos műhelyek egyben maradásának ígérete csak ígéret maradt; ezt jelzi, hogy a 119 orvos közül az a mintegy 90, akinek az OPNI volt HR vezetőjének jóvoltából ismerjük a sorsát, ma 19 intézményben, egymástól távol, szétszóródva dolgozik.
  Az egyik legnagyobb „befogadóhelyre”, az Amerikai úti Országos Idegsebészeti Tudományos Központba információink szerint végül 11 orvos ment át. Itt működik az epilepsziaközpont és a stroke-centrum is. A kórházleépítések során azonban a sokáig a saját létéért is küzdő idegsebészet ugyancsak megszenvedte az átalakítást. A kritikai megjegyezéseket azzal fojtották el, hogy mindkét intézményt lefejezték – a lipótmezei és az Amerikai úti intézet vezetőit, Nagy Zoltán és Nyáry István professzorokat nemzetközi hírnevük ellenére azonnali hatállyal nyugdíjazták.
  A 45 ágyas lipótmezei stroke-központ 20 ágyasra zsugorodott, az epilepsziás betegek rehabilitációs lehetősége pedig lényegében megszűnt. Az új intézményről sokat elárul, hogy a Fővárosi Ügyészség oldalakon keresztül sorolta az átalakítás során feltárt törvénytelenségeket, köztük 15 dolgozó szabálytalanul megállapított végkielégítésének körülményeit. Az agysebészettel foglalkozó hazai csúcsintézményben – amely az országos ellátás megszervezéséért is felelős (lenne) – az orvosigazgatói feladatokat a megszűnt, illetve a Szent János Kórházba olvadt Szent Margit Kórház volt urológus végzettségű orvos-igazgatója, dr. Bocskai Tamás látja el.
  Néhányan egyedül próbáltak boldogulni, kedvezőbb azonban azoknak a helyzete, akik csoportba szerveződtek. A legtöbben a Mensana Alapítványhoz távoztak, amelynek tudományos igazgatója Füredi János professzor, az OPNI volt pszichiátriai igazgatója, a Magyar Pszichiátriai Társaság korábbi elnöke. A Mensana ma valóságos gyűjtőhelye a felszámolt pszichiátriai részlegek orvosainak. Az OPNI 4 főorvosa mellett a Budai MÁV Kórházból és a BM Központi Kórházból távozni kényszerült pszichiáterek közül is csatlakoztak hozzájuk. A magánpraxist folytatók igyekeznek régi betegkörükből megélni; képzettségüktől, pácienseik jövedelmi helyzetétől függően 5–15 ezer forint közötti vizitdíjjal dolgoznak. Jó néhányan mégis viszszakívánkoznak a közkórházakba, mert tudományos tevékenységüket csak ott tudnák folytatni. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ma egy közkórház orvosának lenni elismertségben többet jelent, mint magánorvosként tevékenykedni. Emellett az elmúlt hónapok során nyilvánvalóvá vált számukra, hogy fizetős betegeik anyagi lehetőségei korlátozottak, egy hónapokon át tartó terápia költségeit csak nagyon kevesen képesek megfizetni.

Eltűntek

Az OPNI 23 egykori orvosának sorsa még kollégáik előtt is ismeretlen, de úgy gondolják, többségük külföldre szegődött. Ezt a feltételezést valószínűsíti az a tény, hogy az Egészségügyi Minisztérium illetékes hivatalától 2006- ban több mint kétszer annyi pszichiáter kért külföldi – elsősorban angliai és svédországi – munkavállaláshoz szükséges igazolást, mint egy évvel korában, s 2007- ben ez a szám már 60 százalékkal haladta meg a 2005. évit (lásd táblázatunkat). A közhiedelemmel ellentétben a külföldön munkát vállaló pszichiátereket elsősorban nem a rezidensek között kell keresni: a legtöbben a 40-50 éves korosztály tagjai. Ennél idősebbek is mennének, értük azonban már nem kapkodnak. A miértre egyszerű a magyarázat: ki szeretne magának olyan beosztottat, aki magasabb tudományos fokozattal rendelkezik, mint ő?
  Ami biztosan tudható, az az, hogy az OPNI-ból öt orvos szerződött külföldre, illetve az országos intézet felszámolása miatt nem tért vissza ösztöndíja lejárta után. Közülük csak egy pszichiáter, a többiek belgyógyászok, illetve ideggyógyászok, akik külföldön tudományos pályájukat is folytatni tudják. A szakmai műhelyek szétesésén túl egyébként az is a veszteség számlájára írható, hogy a Lipótmező bezárásával megszakadtak a szakma korábbi gyümölcsöző tudományos kapcsolatai. Szomorú példa erre az egyesült államokbeli Bethesda Kórházzal való együttműködés, amelyet a magyar intézmény megszűnte miatt még a megállapodás lejárta előtt fel kellett mondani.

Szebb jövő?

A miniszterváltással mindenesetre ismét feltámadt a remény, hogy talán változások várhatóak a szocialisták által visszavett egészségügyben. Sajnos a volt opnisoknak egyelőre nem sikerült kapcsolatba lépniük Székely Tamással; nem reagált a megkeresésekre. (Az új miniszter ugyan több helyütt tett utalást arra, hogy át akarja tekinteni az egészségügy átalakításának eddigi lépéseit, a hiú remények eloszlatása végett azonban nem árt emlékezni arra, hogy a parlament Egészségügyi Bizottságában történő meghallgatása során Székely Tamás világossá tette: nem tartja olyan nagy gondnak a pszichiátriai és az addiktológiai intézettel történteket, mint az ellenzék – a szerk.)   Ha csak az ideggyógyászati ellátást nézzük, a szerkezetátalakítás során 120 ágy szűnt meg az OPNI-ban és további 40 a Szent Margit Kórházban. Nagy Zoltán professzor, az OPNI nyugalmazott főigazgatója arra hívja fel a figyelmet, hogy Budán tízezer lakosra mindössze 1,1 neurológiai ágy maradt, miközben Pesten 4,5 ez az arány. Ráadásul nincs megfelelő számú szakember és ágy. Márpedig az agyi katasztrófák ellátásában a zavarok emberi életekben mérhetők.
  Az országos intézet bezárásával megszűnt az egyetlen olyan központ, amely a pszichiátriai betegek kezelésének teljes spektrumát tudta nyújtani. Emellett a volt főigazgató arra is figyelmeztet, hogy ezzel a neurológiai, illetve a pszichiátriai ellátás országos megszervezése szintén gazda nélkül maradt. A tisztiorvosi szolgálat erre nyilvánvalóan képtelen, hiszen nincsenek pszichiáterei, vagyis hiányzik a kellő szakértelem. Centrum nélkül maradtak az Alzheimer-kórosok, ezenkívül máris komoly gondokat okoz a pszichiátriai betegek nem pszichiátriai megbetegedéseinek kezelése. A szükséges ismeretek és tapasztalatok hiányában egy átlagos belgyógyász nem tudhatja, hogyan kell például egy fertőző betegségben szenvedő szkizofrént ellátni. A közkórházak pszichiátriai osztályain pedig nem biztosítottak a feltételek a súlyos esetek ellátásához (ennek tudható be, hogy a közelmúltban több személyi sérülés történt).
  Az OPNI felszámolásával nem csak az orvosok sorsában tapasztalható törés. Az országos intézet magasan képzett szakdolgozói, diplomás ápolói nehezen tudnak itthon elhelyezkedni, ezért az orvosoknál is nagyobb számban mennek külföldre – Ausztriától Írországon át Svédországig.