Csillag Márton cikkei

Furcsa pár a felkelő nap bárjában

Sofia Coppola kis költségvetésű sikerfilmje tökéletlen körülmények között játszódó, mégis tökéletes szerelmes történet, egyike azon ritka eseteknek, amikor kép, tempó, cselekmény és játék összhangban vannak, ráadásul az érzelem mellett az értelemre is hatnak.

„Eljött az ideje, hogy átvedd a családi ügyek irányítását” – fordult lányához Francis Ford Coppola, a Keresztapa-trilógia rendezője, Új-Hollywood egyik megalapítója az idei Oscar-díj-átadáson, röviddel azelőtt, hogy a 32 éves Sofia Elveszett jelentés című, második nagyjátékfilmjével elnyerte a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó szobrocskát. A tengeren innen és túl napjaink egyik legígéretesebb író-rendező tehetségének tartott Coppola-lány körülbelül annyira hű a családi hagyományokhoz, mint Michael Corleone apja örökségéhez: az elődöktől eltérő vérmérséklettel dolgozik ugyan, de a végeredményt illetően nem ismer megalkuvást – hibátlan tempójú, tisztességes alkotást tesz le az asztalra.

Első munkájához, az 1999-es Öngyilkos szüzekhez (The Virgin Suicides) hasonlóan a rendezőnő ismét egy tragikusan vidám és megrázó, csakhogy ezúttal személyesebb történetet filmesített meg. Képzeljük el a huszonéves Sofiát, amint Spike Jonze film- és kliprendező férje (A John Malkovich-menet, Adaptáció; Beastie Boys: Sabotage) oldalán néhány napot Tokióban tölt, de majd’ meghal az unalomtól, mert Spike éjjel-nappal helyi rockbandákkal forgat. Ráadásul a házasságát sem élvezi, hiszen ura Britney-kompatibilis sztárocskákkal flörtöl.

Itt jön a képbe egy kiöregedő hollywoodi nagyágyú, aki potom kétmillió dollárért japán whiskey-reklámot forgat, unalmát, kiábrándultságát és középkori krízisét azonban még gumimimikájával sem képes leplezni. Az asszonyka és a sztár között a szálloda bárjában csendes barátság, halvány szerelem alakul ki, együtt róják Tokió neonfényes utcáit, játéktermeit és karaoke-bárjait, szökést tervezgetnek. Sofia ezt a történetet írta filmre finom humorral, kultúrák közötti poénkodással, sok-sok empátiával és még több öleléssel és suttogással.

Meccslabda

A férfibarátság leggyakrabban háborús, sport-, esetleg gengszterfilmekben kapott kitüntetett figyelmet a filmtörténet során, a híresen szende – vagy legalábbis annak tetszeni akaró – skandinávok azonban most új színtérre terelték az eseményeket: a konyhába.

Az 1950-es években a svéd kormány hatalmas összegeket költött a hazai háziasszonyok konyhai szokásainak felmérésére, hogy a percnyi és centiméternyi pontosságú adatok elemzésével a konyhai berendezéseket tökéletesen racionálissá tehessék – és ezzel praktikus és logikus életvitelre szoktassák a háztartásokat. Bent Hamer norvég író-rendező képzeletbeli történetében az alaphelyzet valamivel kacifántosabb a valóságosnál, hiszen esetünkben a hazai terep felmérése után a svéd kutatók meggyőzik norvég kollégáikat a projekt hasznáról, ráadásul még arra is ráveszik a szomszédokat, hogy közreműködésükkel egyedülálló norvég férfiak konyhai szokásait tanulmányozhassák. Hamarosan furcsa kutatókaraván indul meg a svéd–norvég határ felé, és az egyes megfigyelők rövid eligazítás után leparkolják formalakókocsijukat a magányos alanyok háza előtt. A szabályok: pártatlan megfigyelőként az egész napot a konyhában kell tölteni egy kvázi-teniszbírói székben, az alany minden lépését és útvonalát fel kell jegyezni, a megfigyelt háztartásbelivel azonban tilos bárminemű személyes kapcsolatot kialakítani. Nem meglepő, hogy a nagy hidegben és elszigeteltségben néhány megfigyelő-megfigyelt pár unalmas ábrák és vektorok helyett az alkohol lélekszabadító hatásában gyönyörködik – a téma megérne egy kamara-biohorror feldolgozást –, filmünk igazi hősei azonban jóval izgalmasabb helyzetbe kerülnek: eljutnak a kölcsönös megfigyelés szintjére.

Szigorúan piszkos ügyek

A nyolcvanas évek hongkongi krimijeit nagyvárosi romantikájuk és melodrámával vegyített akciójeleneteik tették izgalmassá és népszerűvé. A tragikus hőssé érő triád-tag  bosszúhadjárata vezérfonala lett filmjeinek. Andrew Lau és Alan Mak 2002-es munkája kisebb megszorításokkal a nagy elődök méltó követője.

A Hollywoodba „száműzött” John Woo nevével fémjelzett „heroic bloodshed” (hősies vérontás) kedvelői az utóbbi évek legsikeresebb és legsikerültebb hongkongi filmjéből nyilván hiányolni fogják a műfaj gyöngyszemeire jellemző, balettbe illő koreográfiát, a tűzijátékkal felérő összecsapásokat és a távol-keleti slágerekkel kombinált lírai hangütést, a zsáner esszenciája mégis tetten érhető a Szigorúan piszkos ügyekben. Woo műfajteremtő műveinek vizuális és harcművészeti világát Lau és Mak meghagyja a boldog emlékezetnek, a lírai töltet alapjául szolgáló gyakori alapszituációt: a barát-ellenség, tégla-nemtégla felosztást azonban nemcsak átemeli, de tovább is fejleszti filmjében.

Yan (a Szerelemre hangolva című Wong Kar-Wai-filmben nyújtott alakításáért Cannes-ban díjazott Tony Leung megformálásában) már egy évtizede a maffia soraiban ténykedő rendőrtiszt, Ming (a jelenleg hatalmas népszerűségnek örvendő Andy Lau) pedig sikeres rendőrnyomozó – mellesleg a maffia megbízható embere. A két főhős egyre mélyebbre süllyed személyes poklában (erre utal a film kínai címe, a Mo-Gaan-Do is, amely a buddhizmusban a pokol legmélyebb bugyrát jelöli), hiszen mindketten hosszú ideje titkolni kényszerülnek kilétüket, és tulajdonképpen magányosan élnek a jó és rossz közötti szürke tartományban. Yan már belefáradt az erkölcstelen gengszterlétbe, ki szeretne szállni, ugyanakkor Ming – sikereinek köszönhetően – egyre feljebb kerül a rendőrségi hierarchiában. A két eleven karizma a dolgok állása szerint talán nyugdíjasként, egy padon ülve találkozna életében először, csakhogy egy sikertelen kábítószeres akció után egyértelművé válik, hogy a triádok és a rendőrség soraiban is tégla van, így aztán mindkettőjüknek érdeke minél hamarabb megtalálni a másikat – még mielőtt az fülelné le őt. Amerikai filmekből ismerős egér-macska játék veszi kezdetét, a város felhőkarcolóiról vér hullik alá, ám a két fél még sokáig nem kerül szemtől szembe egymással. A végső megméretésre természetesen egy háztetőn kerül sor, ahol a hősökből örök hősök lesznek, az antihősökből pedig – meglepetés.

François Ozon: Swimming Pool

Napjaink legígéretesebb francia filmrendezője szívesen kóstol bele a legkülönfélébb műfajokba: fekete vígjáték (Szappanoperett), lélektani dráma (Homok alatt), kamaradráma (Vízcseppek a forró kövön) és egy kriminalisztikai musical (8 nő) után most két legkedvesebb színésznőjével forgatott egy furcsa thrillert.

Bármilyen zsánert válasszon is a 36 éves François Ozon szokatlan történeteihez, mindig fel tud mutatni olyan motívumokat, amelyek alapján a néző könnyedén ráismerhet. A férfi-nő, férfi-férfi, esetleg a nő-nő kapcsolatok egyszerre mély, elemző és szórakoztató bemutatása egyik alkotásából sem marad ki. A filmjeit (kivéve a Szappanoperettet) forgatókönyvíróként is jegyző rendező filmnyelvi kismester: csavaros történeteit, sokszor káprázatos dialógusait és életteli figuráit gond és látványos erőfeszítés nélkül adaptálja mozgóképre, s bár gyakran forgat zárt terekben, sikeresen kerüli a filmen sokszor életképtelen színházi eszközöket. Rainer Werner Fassbinder 19 éves korában írt, négyszereplős kamaradrámájának (Vízcseppek a forró kövön) feldolgozásával Ozon bebizonyította, hogy nemcsak a kis térben keltett nagy feszültséghez ért, de azt oldani is tudja: ha kell, vicces diszkóbetéttel nyugtatja és szórakoztatja nézőit. Az új Brigitte Bardot-ként emlegetett Ludivine Sagnier rekedt hangjával, pimasz pofijával és bomba alakjával éppen a Vízcseppek...-ben tűnt fel először Ozon kamerája előtt, és hamarosan a nyolc legünnepeltebb francia színésznő között találta magát – már ha elfogadjuk a 8 nő népszerűségi listával felérő szereposztását. Sagnier, meglepő módon, a pizsamában rohangáló, elkényeztetett úrilány szerepében legalább annyira meggyőző volt, mint korábban szexuálisan túlfűtött tiniként; nem csoda, hogy Ozon legújabb filmjében a fenti két karaktert egyszerre játszhatta el.

Stop, Trabi, Stop!

A Németország újraegyesítését szubjektív családi drámaként bemutató Good bye, Lenin! „osztalgiája” új tünemény a német celluloid világában. Wolfgang Becker filmjét a mozipénztárakban egyedül a „vesztalgikus” Berni csoda tudta lekörözni, amely az 1954-es foci-világbajnokság döntője köré sző érzelmes mesét; a magyar néző számára mégis kevesebb tanulságot tartogat, mint a „Lenin” történelmi szatírája.

Alex Kerner fiatal keletnémet tévészerelő; többé-kevésbé boldogan telnek szürke, endékás hétköznapjai, mígnem 1989 őszén – édesanyja szeme láttára – részt vesz egy rendszerellenes tüntetésen. Több sem kell a férje disszidálása óta hithű kommunista anyukának: rögtön összeesik, kómába kerül, és csak nyolc hónap múlva tér magához, amikor az épülő szocializmus már nem épül tovább. Christiane, a mama haza szeretne menni, hogy családi körben lábadozzon, de a változásokról semmit sem sejt, a szíve pedig nem bírna el még egy megrázkódtatást. Alex – aki időközben átigazolt a parabolaantennákhoz – és nővére, Ariane – aki a Burger King kedvéért elhagyta a politikai gazdaságtant – úgy dönt, mini-NDK-t rendez be anyjuk szobájában, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. A film alapötlete meglepő ugyan, de önmagában nem elég mulatságos. Ami igazán érdekessé és szerethetővé teszi a történetet, az a vígjátékoktól szokatlan többrétegűség: Becker filmje egyszerre szubjektív történelmi tanulmány, anya-fia szerelmes történet, szatíra az államszocializmus működéséről és nosztalgiamozi. A keletnémet közelmúlt képzelt világa és a titkolt változás levegője Christiane Kerner kicsi szobájában találkozik, így a régi és új minden erénye és gyengesége egyetlen szűk térben összpontosul. Alex úttörőket bérel, hogy édesanyja ágyánál születésnapi verset mondjanak, kiábrándult alkoholistákból verbuvál gratuláló delegációt, elfeledett márkanevek után kutat a boltokban és egyik munkatársával álhíradókat szerkeszt – kicsiben újrateremti tehát az államgépezetet, hogy egyszemélyes hatalomként tartsa fenn a központilag finanszírozott infantilizmust.

Todd Haynes: Távol a mennyországtól

Manapság gyakran látni példát arra, hogy az elapadt fantáziájú filmesek sikeres régi műfajok felidézésével próbálják meg a moziba csalogatni a közönséget.

Ilyen kísérlet része a kalózos-kalandos-szerelmes filmeket idéző A Karib-tenger kalózai, vagy a kőkemény zsarufilmek világát felélesztő Túl mindenen. Todd Haynes filmje a zsáneridézés tekintetében a fenti kísérletek sorába tartozik ugyan, de a megszokott formához megdöbbentő tartalmat rendel. A Távol a mennyországtól remekmű: egy lépéssel közelebb visz bennünket a filmes mennyországhoz.

A bevezető képsorokban a kamera egy háztetőn ülő madár távlatából mutatja be egy amerikai kisváros bádogautókkal enyhén zsúfolt főutcáját, miközben a fákról mindenfelé őszi levelek hullanak. A zenei aláfestés, a főcím betűi és az első öt perc sablonos történései azt a riasztó érzést keltik, hogy egy ötvenes évekbeli „Szervusz, drágám, megjöttem” típusú darabocskára váltottunk jegyet. A stilizált fényképezésen, díszleteken, jelmezeken és színészi játékon túl azonban hamarosan fény derül az ismerős formához tartozó újszerű tartalomra is: Todd Haynes rendező Douglas Sirk „női drámáinak” modorában forgatott története olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek az ötvenes években tabunak számítottak. A direktor korábbi munkáinak (Elkülönítve, Bálványrock – Velvet Goldmine) ismeretében a tájékozott nézőt nem lepi meg, hogy Haynes legújabb dolgozata is a homoszexualitás és a rasszizmus kérdéskörével foglalkozik, a könyékig húzott estélyi kesztyűkre, finom kalapokra és mindenekelőtt Julianne Moore játékára kíváncsi gyanútlanok azonban legalább annyira meglepődnek majd, mint a színésznő filmbéli figurája, amikor megtudja, hogy sikeres vállalatvezető férje esténként más férfiakkal osztja meg íróasztalát.

Pipafüstben fogant

Az öt fiatal rendezőreménység lazán összekapcsolódó epizódjaiból álló buszfilm ötlete állítólag egyenesen Jancsó Miklós pipafüstjében fogant. A direktortitánok a rendelkezésre álló nyersanyagot és agykapacitást kísérletezésre használták fel, így mind az öten olyan buszjáratot elevenítettek meg, amelyre ők maguk is ritkán szállnak fel.

Az elsősorban színházi emberként ismert Schilling Árpád és Bodó Viktor az elmesélt történet bonyolultságát tekintve a két végletet képviseli a huszonegyedik századi úttörő magyar szkeccsfilmben: Schilling buszmegállós fantáziája (No Comment) a maga esőverte futurizmusával egyetlen ötletre épít, míg Bodó reklámfilmízű Negyedórája a Guttenberg téri galaxis minden apró csillagát megkísérli felmutatni. Az előbbi egy buszra váró diplomás lúzer viszontagságait meséli el, amint hősünk a szakadatlanul szakadó esőben egy szeretkező párral kénytelen megosztani a rozzant kis megállóhelyet. Meglepetésére a szomszéd orgián csak az érkező buszon tomboló spontán buli tesz túl, így a megállóban reked az egyre hevesebben várakozó pár társaságában, mígnem a duó férfi tagja enyhe őszi epilepszia kíséretében hirtelen kimúlik. Az epizód következő képei már a horvát tengerparton forognak, ahol a buszmegálló két túlélője – köztük hősünk és a Michelle Wild által alakított immár-hősnő – nagyon vidáman és méginkább meztelenül lubickol a habokban. A hétköznapi álomképet csak az a koncepcionális baki teszi álmodhatatlanná, hogy a tengerparti felvételek sokkal valószerűbbek a buszmegállóban látottaknál, ezért aztán a Mementón és egyéb fordított időrendű filmeken nevelkedett néző azt hiheti, hogy az adriai pár fene nagy boldogságában esős budapesti buszmegállóba álmodja magát. Bodó filmje ezzel szemben olyannyira kézben tartja az idő folyását, hogy másodpercre pontosan meséli el egy budapesti tér előre látható és megjósolhatatlan történéseit. A Gazsó György által játszott, rendkívül árnyalt főhős szórakozott professzor – vagy inkább kényszernyugdíjazott pedagógus – módjára modellezi lakókörnyezete állandó mozzanatait, de az előre meghatározott röppálya szerint szájba hulló cigaretta, a maffiózók elől menekülő házmester és a hullákkal teli autóbusz láttán a néző visszasírja a bérházas Crepto-reklám egyszerűségét.

Peter Mullan: A Magdolna nővérek

Peter Mullan színész-forgatókönyvíró-rendező tavaly a katolikus egyház heves tiltakozása közepette vette át a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán-díját A Magdolna nővérek című filmjéért. A katolikus családban nevelkedett Mullan kétórás drámája kíméletlenül beszél az Irgalmas Nővérek által működtetett írországi Magdolna-menhelyekben történtekről.

Peter Mullan elsősorban színészként ismert a magyar nézők előtt: játszott Danny Boyle Sekély sírhant és Trainspotting című filmjeiben, Mel Gibson Oscar-díjas alkotásában, A rettenthetetlenben, Ken Loach Nevem, Joe című filmjének alkoholista címszerepéért pedig Cannes-ban a legjobb férfi főszereplőnek járó díjjal tüntették ki. Rendezőként 1997-ben Árvák című filmjével debütált, most elkészült második megrázó munkája.

A Magdolna nővérek három lány sorsát követi nyomon a hatvanas évek Írországában egy Magdolna-menhelyen – pontosabban annak mosodájában. Az Irgalmas Nővérek által fenntartott hasonló intézményekben 1996-ig több mint 30 ezer „megesett lány” dolgozott, hogy vezekeljen „bűneiért”. Példátlan szigor és mostoha körülmények uralkodtak itt: a lányok nem tarthattak kapcsolatot a külvilággal, a nővérek szexuálisan zaklatták őket, a szökést pedig veréssel és fejük kopaszra nyírásával büntették.

Veszedelmes médiamókus?

Egy dokumentumfilm, amelyet a díszbemutatója után 13 perces vastapssal fogadott a közönség. Egy rendező, aki odamondogat az amerikaiaknak, még Oscar-díjjal a kezében is. Mellesleg nemcsak filmen: frissen megjelent könyvének címe: Hülye fehér ember.

A hazai bemutatás előtt Michael Moore filmjéről mindössze annyit tudtunk, hogy van benne egy kövér, szakállas, baseball-sapkás tengerentúli mókus, aki „ideális” amerikai külsejét álcaként használva operatőrével gátlástalanul beront bankokba, hivatalokba, iskolákba, otthonokba, és megdöbbentő dolgokat tár a néző szeme elé. Az Oscar-díj átadásakor aztán, amikor tanúi lehettünk annak, milyen vehemenciával intézett kirohanást az egész amerikai politikai rezsim ellen, meggyőződhettünk róla, hogy Michael Moore nem csupán a filmvásznon ilyen szuggesztív jelenség. A Kóla, puska, sült krumpli, a rendező one-man-show-ja megmagyarázza ezt az indulatot.

A film eredeti címe, a Bowling for Columbine arra utal, hogy azok a diákok, akik 1999-ben a Columbine általános iskolában társaikra és tanáraikra tüzet nyitottak, sokukat megölve és még többet megsebesítve közülük, a véres tett reggelén iskolai bowling-órán vettek részt.

Novemberben véget ér a trilógia

Neo születése után járunk, a valós és az alkotott világ dolgait a szerelem igazgatja. Legalábbis a Mátrix – Újratöltve története szerint. Az emberi faj (vagy mégsem?) maradék kis csoportja Zion barlangjaiban készül az utolsó küzdelemre a gépek (vagy mégsem?) ellen, miközben negyedmillió őrszem tart a föld alatti város felé. Morpheus és a szerelmespár: Trinity és Neo hajójukkal a Mátrixba tartanak, hogy központilag hatástalanítsák az őrszemeket. Csatlakozik hozzájuk Niobe is, a durcás Morpheus egykori szerelme, és ezzel feláll a „két szerelmespár az emberiségért” figura. Neónak sok mindent kell még megtudnia saját magáról és a létező Mátrixok összességéről, miközben az őrszemek egyre közelednek, így aztán a film szerkezete akció-tőmondatokra, filozófiai eszmefuttatásokra és az ezekhez járuló forradalmian megszokható látványelemekre bomlik. Az első Mátrixból szerzett minden tudásunk most már fabatkát sem ér, a rendszer ravaszabb a kelleténél, a Wachowskiak pedig megmutatták a világnak, hogy képesek úgy felturbózni az első rész tempóját és látványvilágát, hogy ne kelljen alább adni a misztikumból. Még ha ez a film egészének rovására megy is.

270 forgatási nappal és 300 millió dolláros költségvetéssel nem szokás bohóckodni. Joel Silver, napjaink legsikeresebb producere pontosan tudta, hogy ha az új Mátrix-filmekkel a stúdió kasszáját is újra akarja tölteni, akkor a Wachowskiaktól olyan történetet és látványt kell rendelnie, amelyen egy egész család vidáman elmélázik – akár többször is. Hogyha pedig a mozi után még mindig nem nyugszik a gyerek fantáziája, kapja be a piros tablettát otthon, a számítógépes Mátrix-játékok segítségével, amelyekhez az ausztráliai stúdiókban a filmmel egyidejűleg forgatták a jeleneteket. Kis és nagy képernyő előtt hat hónapig el lehet szopogatni a tablettákat, akkor aztán – novemberben – érkezik a trilógia befejező darabja, a Mátrix – Forradalmak, melyben Neo várhatóan meghal, a film rajongói pedig gyászlázban égnek majd.