Közönségcsalogató

Todd Haynes: Távol a mennyországtól

Manapság gyakran látni példát arra, hogy az elapadt fantáziájú filmesek sikeres régi műfajok felidézésével próbálják meg a moziba csalogatni a közönséget.

Ilyen kísérlet része a kalózos-kalandos-szerelmes filmeket idéző A Karib-tenger kalózai, vagy a kőkemény zsarufilmek világát felélesztő Túl mindenen. Todd Haynes filmje a zsáneridézés tekintetében a fenti kísérletek sorába tartozik ugyan, de a megszokott formához megdöbbentő tartalmat rendel. A Távol a mennyországtól remekmű: egy lépéssel közelebb visz bennünket a filmes mennyországhoz.

A bevezető képsorokban a kamera egy háztetőn ülő madár távlatából mutatja be egy amerikai kisváros bádogautókkal enyhén zsúfolt főutcáját, miközben a fákról mindenfelé őszi levelek hullanak. A zenei aláfestés, a főcím betűi és az első öt perc sablonos történései azt a riasztó érzést keltik, hogy egy ötvenes évekbeli „Szervusz, drágám, megjöttem” típusú darabocskára váltottunk jegyet. A stilizált fényképezésen, díszleteken, jelmezeken és színészi játékon túl azonban hamarosan fény derül az ismerős formához tartozó újszerű tartalomra is: Todd Haynes rendező Douglas Sirk „női drámáinak” modorában forgatott története olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek az ötvenes években tabunak számítottak. A direktor korábbi munkáinak (Elkülönítve, Bálványrock – Velvet Goldmine) ismeretében a tájékozott nézőt nem lepi meg, hogy Haynes legújabb dolgozata is a homoszexualitás és a rasszizmus kérdéskörével foglalkozik, a könyékig húzott estélyi kesztyűkre, finom kalapokra és mindenekelőtt Julianne Moore játékára kíváncsi gyanútlanok azonban legalább annyira meglepődnek majd, mint a színésznő filmbéli figurája, amikor megtudja, hogy sikeres vállalatvezető férje esténként más férfiakkal osztja meg íróasztalát.