Szalai Anna (New York) cikkei

Ma az Egyesült Államokban mintegy 150 kórház rendelkezik átfogó vérmegőrző programmal és a vér nélküli ellátás hívei szerint 75 ezer orvos alkalmazza ezt a gyógyítási módot. Sokan vélik, hamarosan ez lesz a norma, olyan ijesztően alacsony a vérbankok tartaléka, és olyan sok jogos aggodalom övezi a vérátömlesztéssel járó procedúrákat.

Sok sebész számára azonban a műtétekhez hozzátartozik a tartalék vér – legalábbis háttérként. Egyelőre még nem dőlt el kétséget kizáróan, hogy a vér visszatartása bárki számára biztonságos eljáráse – ez ügyben még országos vizsgálatokra van szükség. A 90-es évek közepén az Országos Egészségügyi Intézet (National Institute ofHealth) megbízására egy New Jersey-i orvoskutató, dr. Jeffrey Carson közel 2000 vér nélküli műtéten átesett beteg sorsát követte nyomon, hogy megállapítsa, van-e összefüggés a beteg hemoglobinszintje és az operáció utáni komplikációk, illetve a halál beállta között. A vizsgálódás eredménye nem volt egyértelmű. Noha a halálozási ráta meglepően alacsonynak bizonyult (3,2%), Carson azt tapasztalta, hogy a komplikációk és a halál kockázata szívbetegeknél jelentősen megnőtt.

A bábeli zűrzavar ma is problémát okozhat a gyógyításban

A Népszámlálási Hivatal 2000-es adatai szerint az Egyesült Államokban 19 millió olyan ember él, aki nem beszél angolul. New York város körülbelül 8 millió lakosának a 40 százaléka külföldön született, a több mint 3 millió New York-i bevándorló együttesen legalább 120 különféle nyelvet beszél. Miközben az utcák képét igen változatossá teszi ez a sokféle náció, a nyelvi sokszínűség – például az egészségügyi ellátásban – igen sok problémát vet fel.

Kutatások azt mutatják, hogy a helyi nyelv nem kellő ismerete az orvos és a beteg közötti kommunikációt megnehezíti, és veszélyes helyzetekhez vezethet, hiszen az orvos gyakran nem elégséges vagy hibás információra kénytelen alapozni diagnózisát. A klinikák és a kórházak dolgozói sokszor képzetlen tolmácsokhoz fordulnak, nemegyszer gyerekek segítségét veszik igénybe, hogy megtudják, milyen tüneteket észlelt magán a beteg. A páciens pedig gyakran inkább lemond az ellátásról, ha a nyelvi nehézségek miatt nem érzi magát biztonságban.

Egy 77 éves libériai menekült például egy bostoni kórházba ment hasi panaszokkal, remélve, hogy csekély angoltudása és erős akcentusa ellenére meg tudja magát értetni. De amikor egy ápolónőnek megpróbálta előadni az esetét, csak annyit sikerült valahogy elmagyaráznia, hogy Libéria 33 dialektusa és törzsi nyelve közül ő a „dan” nyelvet beszéli. Összesen talán 350 ezer danul beszélő ember él a világban, leginkább Elefántcsontparton és Libériában. A kórház mindent elkövetett, hogy találjon dan tolmácsot, de kudarcot vallottak. Így a férfi hatórányi várakozás után hazament.

A laosziak többek között hmongul beszélnek. Ebben a nyelvben nincs semmilyen konkrét szó a rákos betegségekre, sőt, maga a fogalom sem létezik. Ezért a képzetlen tolmácsok a sugárterápiát több ízben úgy próbálták elmagyarázni honfitársaiknak, hogy azt mondták, „olyan, mintha tüzet raknánk a testedben”, ami után érthető módon nem sokan álltak rá a kezelésre.

A hospice-szolgálat célja, hogy a haldoklónak a lehető legfájdalommentesebb átmenetet biztosítsa az élet és a halál közötti úton, a család és a hozzátartozók számára pedig enyhítse mind a beteg ellátásával járó fizikai, mind pedig a várható veszteséggel járó lelki terheket.

A hospice-mozgalom az Egyesült Államokban csak a '70-es években terjedt el. Az első szolgálatot Connecticut államban alapították, 1974-ben. Négy esztendővel később az Egyesült Államok Egészségügyi, Oktatási és Jóléti Minisztériuma közzétett egy jelentést, amelyben a hospice-t életképes, emberséges ellátásnak nyilvánította. Olyan megoldásnak, amely ráadásul a kórházi költségek töredékéért megvalósítható. A '70-es évek végén az amerikai egészségbiztosító már országszerte hospice-bemutató programokat szervezett.

Ma már több mint 3200 szolgáltató működik az USA-ban. A hospice-ellátást a betegek 90 százaléka otthon veszi igénybe, és csaknem 80 százalékuk haláláig már nem kerül kórházba. A szolgálatot hozzáértő csapat látja el, amely ápolókból, orvosokból, szociális munkásokból és magasan képzett önkéntesekből áll.

A Kongresszus az 1980-as évek elején alkotta meg azt a törvényt, amelynek alapján az időseknek járó betegbiztosítás, a Medicare fedezi a hospice-szolgálat költségeit. Ez tette lehetővé a mozgalom fejlődését és elterjedését. Így jöhettek létre a kezdetben kizárólag önkéntesekből álló maroknyi csoportok helyett azok az egészségügyi szervezetek, amelyek ma már egész Amerikában fizetett személyzettel dolgoznak, és holisztikus megközelítésükkel, minőségi szolgáltatásukkal egyre többeket vonzanak. Nem véletlenül: a legtöbben még egy évvel a páciens halála után is tanácsadással segítik a hozzátartozókat.

A biztonság ára: több pénz a rabok ellátására

Azt mondják, egy társadalom leginkább a börtönein keresztül ismerhető meg. Amerika börtönlakói hű keresztmetszetét adják a szabad, ámde a társadalom peremén élő népességnek.

A rabok nagy többségének meglehetősen gyenge egészségi állapota a kisebbségi hovatartozás bélyegét viseli: a szegénység kedvez a tbc, a HIV, a hepatitis B és C vírus terjedésének, és melegágya a mentálhigiénés betegségeknek. A börtönlakók többségét olyanok teszik ki, akik szabadlábon, biztosítás híján nem részesültek semmiféle egészségügyi alapellátásban. Gyakran előfordul, hogy valaki a börtönben, betegsége végső stádiumában, illetve az azzal kapcsolatos komplikációk miatt jut el először orvoshoz, például májzsugorral vagy cukorbajjal, de ugyanez igaz a HIV-, a hepatitis B- és C-fertőzöttekre, az idült alkoholistákra vagy a kábítószerfüggőkre is.

A közbörtönök zsúfoltsága és a büntetés-végrehajtásra szánt szűkös költségvetés miatt gomba módra szaporodnak a magánbörtönök. Az ezredfordulóra körülbelül 140 ilyen intézmény létesült Amerikában. A legtöbb magánbörtönt azonban nem ellenőrzi kellő szigorral a szövetségi börtönfelügyelet, és mivel működésüket nem szabályozza egyértelműen törvény, jelentős hányaduk a minimális biztonsági és egészségügyi előírásoknak sem felel meg.

A csecsemők adoptálása a legdrágább

Amerikában minden állam maga határozza meg, hogyan szabályozza az örökbefogadást, így azt is, mit ír elő minimumkövetelményként az örökbe fogadó szülők számára. Ezek az előírások viszonylag egyszerűek, maga az eljárás mégis roppant hosszadalmas és bonyolult.

Hazánkhoz hasonlóan Amerikában is azt kell eldönteni először, hogy egyáltalán lehet-e valaki örökbefogadó. A legtöbb állam megszabja az örökbe fogadó szülő életkorának alsó határát, ami általában 21 év, de több államban 18. Van, hogy előírják a szükséges korkülönbséget is: van, ahol 10, másutt legalább 15 évvel kell idősebbnek lennie a gondviselőnek a gyermeknél. Egyes államokban azt is megszabják, legfeljebb hány év lehet a szülő és a gyerek közt, van, hogy ez 40 év, van, hogy 45. Kimondhatják, hogy csak házaspárok fogadhatnak örökbe gyereket, és előírhatják azt a kereseti szintet, amely alatt nem engedélyezik az örökbefogadást.

Ha minden rendben van, az örökbe fogadó szülőknek orvosi vizsgálaton kell átesniük, igazolva szellemi épségüket. Természetesen azt is megnézik, nem büntetett előéletűek-e, ujjlenyomatot vesznek tőlük, és nyilvántartásba veszik őket. A szülőknek ezenkívül számos ajánlást is be kell szerezniük, hogy igazolják rátermettségüket, kiegyensúlyozottságukat, morális megbízhatóságukat. A legtöbb államban egészen a közelmúltig nem engedélyezték, hogy homoszexuális párok fogadjanak örökbe gyermekeket, de mára ez is megváltozott. Azt, hogy egyedülálló nők, illetve férfiak adoptálhassanak, az államok javarésze nem tiltja, ugyanakkor Amerikában a biológiai szülőknek joguk van megválogatni azt, hogy kinek a gondjaira bízzák csemetéjüket.

Az iraki egészségügy a háború után

A Chicago Tribune szerint Huszein kormánya tavaly mindössze 13 millió dollárt fordított a 25 milliós ország egészségügyi ellátására. Ez napi 52 centet jelent. Irak hanyatló egészségügyének talpraállítása ma az Egyesült Államok által vezetett koalíció egyik legnehezebb feladata.

Óriási előrelépés, hogy a jelenlegi amerikai polgári kormányzat 210 millió dollárt irányzott elő az év második hat hónapjára a kórházak, klinikák és törvényszéki laboratóriumok támogatására, valamint az orvosok és a nővérek fizetésére. (Egy iraki orvos átlagban 20 dollárt keres havonta.) Mindamellett ez az összeg csak arra lesz elegendő, hogy az egészségügy színvonalát a háború előtti szintre hozzák vissza.

A háború után elkezdődött és a mai napig is tartó fosztogatás országszerte tönkretette az amúgy sem túl jól felszerelt kórházakat. Az alapvető életfunkciókat kijelző képernyőket a fosztogatók televíziónak nézték és letépték a betegágyak mellől; a pszichiátriai kórtermekből még az ajtókat is leszerelték, szabad utat engedve a dühöngő őrülteknek; a kutakból kiszerelték a pumpákat; a kórházakat ellátó generátorokból rendszeresen lopják az áramot...

Két hete a Washington Post Bagdad egyik közkórházába, a Yarmouk kórházba küldte el egy riporterét. Ez a kórház a város egyetlen 24 órán át működő kórháza, 600 férőhellyel. A riporter által tapasztalt állapotok bepillantást engednek egy átlagos iraki kórház mindennapjaiba.

Amerika – pszichológusok pórázon

„Az élet dolgait két részre osztom: rettenetesre és kibírhatatlanra” – siránkozik Amerika leghíresebb neurotikusa, Woody Allen. De míg ő megteheti, hogy hetente akár három alkalommal is találkozzék a pszichoterapeutájával, több százezernyi honfitársa számára az analízis ma már luxuskiadásnak számít.

Amerikában nem divat az, hogy az emberek egymásra zúdítsák lelki problémáikat. Félelmeikkel, fóbiáikkal, szorongásukkal teli batyujukat inkább elviszik a biztosítók által fizetett lélekgyógyászhoz.

Csakhogy a '80-as évek közepére az Államokban az orvosi költségek leszorítására új, szigorúbb pénzügyi feltételekkel működő egészségügyi biztosítótársaságokat, úgynevezett HMO-kat hoztak létre, hogy mind többen juthassanak hozzá az egészségügyi ellátáshoz. Ezt az üdvözlendő célt azonban csak súlyos áldozatok árán lehetett elérni. Azoknak, akik már korábban biztosítva voltak, le kellett mondaniuk a szabad orvosválasztás jogáról, az orvosoknak pedig jövedelmük jelentős részéről: ők ugyanis nem tehettek mást, mint hogy elfogadják a biztosítók által ajánlott maximumot, amely sok esetben csak a fele volt addigi áraiknak.

Harctéri sebesültek gyorsellátása

Az iraki háborúba küldött amerikai katonák elsősegélycsomagjában egy olyan újfajta tapasz lapul, amelyet ha a sebre nyomnak, két perc alatt eláll a vérzés. Ez csak az egyike azoknak a harctéri újításoknak, amelyekkel a Pentagon orvosai csökkenteni akarják a halálos kimenetelű sebesülések számát.

Az új tapasszal nem kell orvosra várni, bárki felragaszthatja, és a véralvadás folyamata azonnal megindul. A tapasz, melyet a szárazföldi hadsereg használ, két véralvadást elősegítő faktort: fibrint és trombint tartalmaz. A tengerészgyalogság viszont a QuickClot nevű termékébe helyezte bizodalmát. Ezt a port egy zeolit nevű, vény nélkül is kapható ásványból állítják elő. Ha a sebre szórják, felszívja a vérsavót és gyorsítja az alvadási folyamatot.

Vietnam és az első öbölháború közötti időszakban az orvosi eszközök, a gyógyszerek, a kötszerek – egyáltalán: a sebellátás és a gyógyítás – nem sokat változott. A sebesült katonáknak ugyan a felcserek elsősegélyt nyújtottak a fronton, ám a sebészeti beavatkozásra csak akkor kerülhetett sor, amikor valamely nagyobb kórházba szállították a sérülteket. Ma azonban minden fegyvernem saját mozgó sebészeti egységgel rendelkezik. A sebészek egy kisebb csoportja a harcmezőn várja a sebesülteket, és a legsúlyosabb eseteket helyben ellátják, sőt, elvégzik a kisebb traumatológiai beavatkozásokat is. Előbb stabilizálják a sérültek állapotát, és csak utána vitetik őket kórházba.

„Magyarországon minden olyan zavaros volt...”

Millburn gazdag kertváros New York vonzáskörzetében. A házak értéke 280 ezer és egymillió dollár között mozog. A közel 20 ezer lakost mozi, színház, három golfpálya, teniszpályák és úszómedencék, számtalan vendéglő, egy arborétum és egy madárház csábítja maradásra. A házaspár '89-ben költözött el Magyarországról, Judit az állása, Gábor az állástalansága miatt...

– Iszonyúan megalázó körülmények közepette dolgoztam az első munkahelyemen, a SOTE I. számú Szemklinikáján. Diktatorikus volt a hangulat, még kérdezni sem lehetett. A műtőbe be se tehettem a lábam. A szakvizsga előtt még egy szemüveget sem írhattam fel, gyakorlatilag technikusként dolgoztam. Szélsebesen elkezdtem készülni az amerikai különbözetire, az ECFMG tesztjére (ECFMG – a külföldön végzett orvosok tanulmányi bizottsága.)

Judit két hónapi munkaviszony után fizetés nélküli szabadságra ment New Yorkba. Ezalatt sikerült feltérképeznie, mi minden szükséges ahhoz, hogy orvosként dolgozhasson Amerikában. Gábor másfél hónapot töltött New Yorkban, a nagybátyjánál lakott. Repülőjegyére a Soros Alapítványtól kapott pénzt.

– Még medikusként egy hónapot töltöttem a Kings County Kórházban. Szakmailag óriási élmény volt, mert ezek az orvosok valóban tanítottak, és nem úgy érezték, hogy a diák csak az idejüket rabolja. Éjszaka meg egy étteremben dolgoztam, így aztán még pénzem is volt. Amikor itthon '89-ben végeztem, egyáltalán nem akadt álláslehetőség. Évekig mentőztem, és bár sokan ismertek, semmiféle jövőbeni állással nem tudtak biztatni. Legfeljebb egy laborba mehettem volna dolgozni, reménykedve, hogy egyszer kijuthatok külföldre valamilyen kutatói állásba.

Defibrillátorok Amerikában – tömegesen vásárolják

Amikor egy New York-i iskola 37 éves takarítója önkéntes továbbképzésre jelentkezett, hogy kitanulja a bárki által alkalmazható defibrillátor kezelését, nem gondolta volna, hogy az ő életét is ez a szerkezet fogja megmenteni. Egy este, miközben a helybéli férfiakkal kosárlabdázott, hirtelen összeesett. Szerencsére az iskola épületében volt defibrillátor, és amíg valaki a mentőt hívta, másvalaki a készülékért rohant.

Az, hogy az iskolában volt defibrillátor, nem a szerencsés véletlen műve. 2000-ben egy 15 éves fiúnak, akit mellkason talált egy labda, megállt a szíve. Akkor még nem volt ilyen készülék, és a fiú meghalt. A szülei kampányt indítottak, hogy valamennyi iskolába kerüljön defibrillátor. Pataki kormányzó 2002 őszén rendelte el a bárki által működtethető defibrillátorok (AED-k) bevezetését az összes olyan New York állambeli iskolában, ahol ezernél több diák tanul.

Az Amerikai Kardiológus Társaság adatai szerint évente 960 000 amerikai hal meg kardiovaszkuláris betegség következtében. Közülük hozzávetőleg 250 000-en, azaz naponta 700-an hirtelen szívmegállás miatt vesztik életüket – nagy részük (95 százalékuk) már a kórházba érkezés előtt. Annak, akit nem defibrillálnak a szívmegállást követő első percekben, drámaian – percenként körülbelül 10 százalékkal – csökkennek a túlélési esélyei.

Ma már Amerika minden államában van valamiféle törvény az AED-k működtetésére. Szövetségi szinten az amerikai élelmiszer- és gyógyszerfelügyelet, az FDA szabja meg, hogy mely gyártók készülékei kerülhetnek használatba és mit tartalmazzon a készülékekhez mellékelt leírás. Ezt követően minden állam maga dönti el, milyen széles körben kívánja elterjeszteni a készülékeket.