Pár hónap múlva súlyosan fertőző járvány üti fel fejét egy japán általános iskolában. A betegséget néhány tanuló akaratlanul kezdi terjeszteni, akikről átragad az osztálytársakra és tovább terjed az iskola falain kívülre.

A hatályban lévő egészségpénztári törvényt immár nemcsak az ellenzék, hanem a kormánypárti képviselők jelentős része is megkérdőjelezi, s annak vagy visszavonását, vagy megváltoztatását sürgeti. A koalíciós válság miatt kialakult kaotikus helyzetben a Medical Tribune egészségpénztárak vezetőit, elemzőket, orvosokat kérdezett arról, ők mit tartanának optimális folytatásnak, s ehhez képest miként látják a realitásokat. A cikk a lap 7. számában jelent meg.

A hatályban lévő egészségpénztári törvényt immár nemcsak az ellenzék, hanem a kormánypárti képviselők jelentős része is megkérdőjelezi, s pártállástól függően annak visszavonását vagy megváltoztatását sürgetik. A kialakult koalíciós válság miatti kaotikus helyzetben a Medical Tribune egészségpénztárak vezetőit, elemzőket, orvosokat kérdezett arról, ők mit tartanának optimális folytatásnak és realitásnak. A felemás törekvések kudarca Egyértelmű, hogy az egészségbiztosítási törvény politikai szempontból megbukott. Egyetlen lehetőséget látok, amit már a szocialista párt részéről is többen felvetettek: a kármentés jegyében vissza kell vonni a jogszabályt, mert így a legnagyobb az esély a bukás elkerülésére. A történtek után legitim szakmai döntést már nem lehet várni: a politikai csatározások folytán, ha végül születne is bármifajta elvi konszenzus, a jogszabályok előkészítése, majd bevezetése a választásokig már kivitelezhetetlen.   Jelenleg két nagy problémát kell megoldani: az ellátórendszer hatékony működését kell szem előtt tartani, és ezzel párhuzamosan a szabályozatlan, parttalanul növekvő keresletet kell megfékezni. A jogalkotók világos törekvése volt ezen problémák kiküszöbölése, ám eközben számos hibát vétettek. Miközben nyilvánvaló volt, hogy a vizitdíj keresletszabályozóként funkcionált, a kormányzati retorika ellentmondott ennek, hiszen a szaktárca vezetői azt hangoztatták: ez a pluszbevétel elsősorban az orvosok és a kórházak működésének támogatására szolgált. Pedig ez a típusú szabályozási funkció egy körültekintő, jól végiggondolt előkészítés után tartósan betölthette volna eredeti célját. Piacnyitással elméletileg megteremthető az egészségügy hatékonyságának javítása, de hibás az a feltételezés, miszerint a verseny jobb erőforrás-felhasználásra ösztönöz. Egyrészt Magyarország kicsi, így egy nemzetközi egészségbiztosító társaságnak – ha fantáziát lát a térségben – a piac egészének megszerzése a célja. Másrészt a profitigényből következően a szolgáltatás vásárlói nem feltétlenül érzékelnék a hatékonyabb működésből származó hasznot. Ráadásul a kormány piacnyitási törekvése alapjaiban megkérdőjelezhető: ha ugyanis a bejelentés mögött igazi szándék rejlik, nehezen érthető, hogy miért csak a kisebbségi részesedést engednék át a befektetőknek.   Kétségtelen tény: egy reformfolyamatban újra és újra meg kell küzdeni a visszarendeződési törekvésekkel, ezzel számolni kell. Márpedig a többségi részesedés megtartása, a vezető tisztségviselőkre vonatkozó korlátozások mind-mind újabb teret engednének ennek a szándéknak, ez pedig stratégiai hiba. Ha szigorúan piaci alapon gondolkodunk, elég nehéz megmagyarázni egy befektetőnek, miért érdemes beszállni a magyar ellátórendszer finanszírozásába a kialakított szabályok mellett.   Ettől függetlenül nem osztom azok állítását, akik szerint nem lehet növelni az állami tulajdonban lévő szolgáltatók hatékonyságát. Az előállított közszolgáltatás árát meg lehet és meg is kell határozni, és ezáltal megteremthető a verseny az állami szférában is. (Jó példa erre a Money Audit, amelynek bevezetésével az Állami Számvevőszék folyamatosan próbálkozik.) Megoldást jelenthet az is, ha a nyugdíjbiztosításhoz hasonlóan kiterjesztjük az egészségügyre is a több pilléren nyugvó rendszert. Nagyobb arányban kellene támogatni az egyéni egészségcélú megtakarításokat, melynek segítségével az öngondoskodást szem előtt tartó polgárok akár magánkórházakban is gyógyulhatnának, a rendszert ez is ösztönözné az egészséges versenyre. POLYÁK IMRE, a Tempó Egészségpénztár ügyvezető igazgatója Lassítani az iramon Nem kellene félni a tisztán biztosításalapú egészségügyi finanszírozástól, mert az növelné a felelősségérzetet, az öngondoskodás képességét, másrészt takarékosabb, körültekintőbb gazdálkodásra ösztönözné a szolgáltatókat is. A viták során a fő hangsúly sajnos nem a megelőzésen, a felelős egészségmegtartáson és ennek „premizálásán” van, hanem az egyre drágább és komplikáltabb gyógyításon. Ma a fő gond az, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár által finanszírozott rendszerben semminek sincs valós ára. Kizárólag „maszatolás” zajlik, hiányról és megtakarításról, elvonásról és többletforrásról beszélünk úgy, hogy a gazdálkodás alapja, a valódi árképzés hiányzik a rendszerből. Az intézmények többsége még állami, önkormányzati, ám a rendelések jelentős hányada vagy privát (háziorvos), vagy „gebinben” működik: az orvosok egy része a közfinanszírozott infrastruktúra kihasználásával termel jogosulatlanul – gyakran adózatlan – hasznot önmagának.   A biztosítási alapokra helyezés nem jelent automatikusan profitérdekeket. A profitorientált rendszer elutasítása az egészségügyben részben a szocializmus öröksége: mára csak az egészségügy korábbi struktúrája maradt meg utolsó bástyaként az állami gondoskodásból. Még a nyolcvanas években is lázas kórházépítések folytak azzal, hogy az állam mindenkinek biztosítja a gyógyulást – eközben pedig elsikkadt, hogy Magyarországon a morbiditási és mortalitási mutatók messze roszszabbak a hasonló gazdasági fejlettségű államoknál. Ezért kialakult az a képzet, hogy az ambuláns ellátás és megelőzés nem tűnik olyan „komoly” ellátásnak, mint a fekvőbeteg-ellátás, holott mindenkinek ez lenne az érdeke. A döntéshozóknak be kell látniuk: a ma fennálló érzékeny, pattanásig feszült helyzetben a logikusnak tűnő elgondolások mellett is veszélyes a biztosítók versenyét hirdetni, mert a „versenynek” az üzenete az, hogy nyertesek és vesztesek lesznek ahelyett, hogy a szolgáltatók versengenének az ellátottak mind jobb szolgálatáért. Mivel a visszalépéssel csak a jelenlegi helyzetet konzerválnák, és az ágazat ellehetetlenülési folyamatát gyorsítanák fel, olyan kompromisszumra kell jutni, amely egyrészt megőrzi az eddig elért eredményeket, másrészt lassít az iramon, s modellkísérletekkel, jól megtervezett és monitorozott területek bevonásával időt hagy az új struktúrák kiforrására.   Politikailag és szakmailag is vállalható középút lehetne a nonprofit biztosítók bevonása, nevezetesen az önkéntes egészségpénztárak térnyerése, amelyeknek másfél évtizedes tapasztalatuk van az egészségügyi szolgáltatásvásárlás, minőség-ellenőrzés, ügyfélkapcsolatok és betegútszervezés terén. Több mint 700 ezer – családtagokkal együtt mintegy 2 millió – emberrel állnak kapcsolatban, akik értik és használják a szolgáltatást. Az elgondolás kapcsolódhatna az új tulajdonosi programhoz is, amivel megteremtődne a civil kontroll, s azzal együtt a rendszer legitimitása is. DR. KRICSFALVI PÉTER, a Dimenzió Egészségpénztár ügyvezető igazgatója Csak vissza ne forduljunk! A társadalom nagyobb része már tudja – mert nap mint nap tapasztalja –, hogy eljárt az idő a közszolgáltatások kizárólagos közfinanszírozása felett, ám mint azt a népszavazás is bizonyítja, nem e meggyőződése szerint cselekszik, ha a politika elég energiát fektet abba, hogy elbizonytalanítsa. A ma hatályos egészségpénztári törvényt persze lehet úgy (félre)magyarázni, hogy általa a „gonosz magántőke” minden családhoz eljutott volna. A törvénynek azonban nem ez a lényege, hanem az, hogy az egészségügyi rendszer szervezésébe invesztáló magántőke révén a legkisebb településeken élők ellátásában is megvalósulhatott volna a racionálisabb ellátásszervezés, elérhetővé váltak volna az egészségügyi magánfinanszírozás intézményei. Számomra ez a reform lényege.   Az emberek ugyanis ma is beteszik a pénzüket (2007-ben körülbelül 385 milliárd forintot) az egészségügybe, csakhogy ez a hozzájárulás a legprimitívebb módon történik: főként a zsebünkből egészítjük ki a köz által finanszírozott egészségügyi ellátásunkat. Az állampolgárok igen jelentős – főként vidéken élő – része a bajban rokoni kölcsönből, párnacihából előhúzott megtakarításból vagy fogyasztásairól való lemondással állja kezelésének „rárótt” részét. A magyarok az egészségügyi kiadásaikra az arányokat tekintve ugyanis semmivel sem költenek kevesebbet az európai átlagnál: a közfinanszírozásba befizetett járulékokon felül az egészségügy forrásainak 28-30 százalékát fizetik. Ebbe a gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök térítési díja és a hálapénz éppúgy beleszámítandó, mint a vitaminokra vagy fogpótlásra költött összegek.   A politikai erők a társadalombiztosítást a priváttal állították szembe, sikerrel. Ennél viszont fontosabb, hogy a társadalombiztosítás dominanciájának fenntartása nem kérdőjeleződött meg. Európában az egészségügy finanszírozásában az utóbbi 150 évben a privát intézmények sosem a közfinanszírozás helyébe léptek, hanem azokat az űröket töltötték ki, amelyeket az meghagyott. A hazai intézményes magánfinanszírozók ma sem akarják a társadalombiztosítás dominanciáját átvenni, ezért a jelenlegi helyzetben majdhogynem mindegy, hogy végül melyik szóban forgó változat mellett döntenek a politikusok, egyetlen társadalombiztosító marad-e vagy feldarabolják azt. Ennél fontosabb, hogy ne akadjon meg az a folyamat, amely az igazságosabb teherviselést, valamint az öngondoskodás, a civil kurázsi erősödését támogatta. Ez a tendencia az elbizonytalanodás miatt most gellert kaphat, de az öngondoskodás terebélyesedésének nem lehet gátat szabni, bizonyítják ezt az elmúlt években létrejött és prosperáló alapítványok, egyesületek, életmódklubok és egészségpénztárak is. Csak a politikai kurzusokat kell átvészelni valahogy, a többi – ha nem fordulunk vissza – megoldódik: az új struktúrák, mint eddig, ezután is utat fognak törni maguknak. PÉTERI JÁNOS, a GKI-EKI biztosítási szakértője Inkább egy másik forgatókönyv Az egészségügy finanszírozása elvileg működhetne több-biztosítós alapon – csak nem itt és nem most. Ennek ugyanis számos előfeltétele hiányzik: a széleskörű társadalmi támogatottság, az elfogadott törvénynél sokkal komplexebb és részletesebb, versenyjogi és betegvédelmi elemeket is magában foglaló szabályozás, a lerobbant infrastruktúrájú, jelentős forráshiánnyal küszködő ellátórendszer fejlesztésére vonatkozó elképzelések. A versenyt magam is minden szinten szeret- Folytatás az 5. oldalon

Ha az ember sok-sok éve színikritikát ír, rendszerint elhalványul a kezdet: homályba vész az a pillanat, amikor megjegyzi egy színész nevét. Nálam Mácsai Pál az egyik kivétel: nem felejtem el, amikor Dürrenmatt János király című előadásának végén a királyhű famulus, a szervilis alattvaló a közönségnek háttal a színpad mélyére gyalogol, majd hirtelen felénk fordul: a jövendő zsarnok, a győztes intrikus néz velünk farkasszemet, pokoli vigyorral az arcán. Mácsai Pál Pembroke-ot játszotta a Kerényi Imre rendezte híres vizsgaelőadásban.

   Ha az ember sok-sok éve színikritikát ír, rendszerint elhalványul a kezdet: homályba vész az a pillanat, amikor megjegyzi egy színész nevét. Nálam Mácsai Pál az egyik kivétel: nem felejtem el, amikor Dürrenmatt János király című előadásának végén a királyhű famulus, a szervilis alattvaló a közönségnek háttal a színpad mélyére gyalogol, majd hirtelen felénk fordul: a jövendő zsarnok, a győztes intrikus néz velünk farkasszemet, pokoli vigyorral az arcán. Mácsai Pál Pembroke-ot játszotta a Kerényi Imre rendezte híres vizsgaelőadásban.    Gondoltam, a legjobbkor beszélgetünk, így karácsony előtt: éppen egy sikeresnek ígérkező bemutató után van az Örkény Színház, közeledik a Vígben Moliére Úrhatnám polgárjának a bemutatója, amelyet ön rendez – ehhez képest már egy ideje azt taglaljuk, mennyit bír még ki az Örkény Színház abból a nagyon kevés pénzből, amiből dolgozni kénytelen.  – Igen, ennek a problémának így karácsony előtt nyilván különleges akusztikája van; kétségtelen, hogy az amúgy számos bokros teendő közepette ez foglalkoztat a leginkább. A hasonló méretű és hasonló repertoárral bíró színházakhoz képest alig feleannyi pénzből működünk. Ha nem kapunk pillanatokon belül legalább ötvenmillió forintot, le kell állnunk. Ez nem fenyegetés, nem zsarolás – csak higgadt helyzetfelmérés: 145 millió forintból nem megy. A sorban előttünk álló, ugyancsak alulfinanszírozott Radnóti színháznak kétszázhetvenmilliója van.       A színház-finanszírozás koncepciótlansága régtől változatlan és egyre súlyosbodó anomáliái ezek szerint már nemcsak az éves költségvetés körüli időket, hanem az egész évadot alaposan megnyomják. Egyre nehezebb az előadásokról, a művészi munkáról beszélni – most mégis próbáljuk meg. Az év végi bemutató, az ünnepek alatti főpróbahét a színháziak lidérces álma, gondolom én, kívülről. Így van? – Nagyjából. December 23-án délután még próbálunk, december 26-án délelőtt folytatjuk. De lidérces álomnak azért nem mondanám: minden színházi ember tudja, hogy az ünnepek néha így zajlanak. Az év vége ugyanis nagyon jó színházi időpont – a szilveszteri bemutató pláne. És Moliére Úrhatnám polgár című művével most erre készülünk a Vígszínházban.    Akkor ez a karácsony erről fog szólni? – Nagyjából. De ez nem baj.    Most nem a saját társulatával dolgozik. Jelent ez problémát? – Nem. Kiváló és nagyon kíváncsi színészekkel próbálunk: Hegedűs D. Géza, Börcsök Enikő, Lukács Sándor és a többiek mind teljes erőbedobással dolgoznak, és a Víg vezetésétől is ideális körülményeket kaptam. Semmivel nem kell foglalkoznom, ami nem tartozik szorosan a produkció létrehozásához. Akkor próbálok, amikor akarok. Ez az ideális. n Az Örkényben is számos vendégrendező szerepel. Ők is így dolgoznak? – Igen. Ez mindenkinek közös érdeke.    Miközben a Vígben dolgozik, az Örkényben is zajlik az életimages/ Megkettőzi magát? – Nincs rá szükség. Összefért a kettő: az Örkényben nemrég mutattuk be Csehov Apátlanul című darabját – Platonov címen közismert –, amelyet Jurij Kordonszkij rendezett.    Jurij Kordonszkijt a magyar közönség néhány vendégjátékból ismerheti: A valahai Dogyin-színész Európa-szerte híres előadásokkal jött ide, ráadásul ma már Amerikában él; nem lehetett sem könnyű, sem olcsó megszerezni. – Én is ezekből a vendégjátékokból ismertem meg. Amikor megkerestem, hoszszasan tárgyaltunk, időt is nehéz egyeztetni vele, mert nagyon elfoglalt; az addigi előadásainkról adtam neki dvd-ket, hogy megismerje a társulatot, és utána igent mondott. A romániai Bulandra Színházban dolgozik rendszeresen – és annak a gázsinak a harmadáért jött el hozzánk. Igaz, csak nyáron tudott próbálni – és most, a bemutató előtt még tíz napot dolgoztunk. A társulatnak alapvető élmény volt, Csehovon át sok mindent megtudtunk önmagunkról is. Ritka jó munka volt. Szerintem az elmúlt hat évben – amióta együtt dolgozunk – ez a legérettebb előadásunk.     Ezzel ki is jelölte a helyét a színház fejlődésében? – Nem én jelöltem ki, az előadás jelölte ki magát. Ha hosszabb folyamatok szemszögéből nézem, akkor is így van. Én egyébként naponta többször is végigfuttatom magamban az elmúlt hét évadot, hogy tisztán lássam, mi van most. Föl kell menni a Kékestetőre, és onnan venni szemügyre, hol is tartunk.     Ez az igazgató szemszöge, nem? – A színészé is. Ha nem így csinálja, hanem belezárkózik a szövegébe, a szerepébe, akkor „dűt és borít, mint a Gálék kocája”images/ Ezt a módszert, a távolabbról való ránézést én tudatosan használom. És ha innen tekintek az Örkényre, akkor azt kell mondanom, hogy centire ott tartunk, ahol hét évvel ezelőtt, az első pályázatomban terveztem. Nem én vagyok vátesz: ez a színház biológiája. Az utóbbi négy évben a kialakult társulattal kezdett beérni a munka. Normális esetben így van. Akár a gyereknél: kilenc hónapra születik, és ugyan lehetnek ettől apróbb eltérések, de ez a normális ritmusaimages/ És semmilyen fázist nem lehet kihagyni – ahogy a gyerek kamaszkorát sem, pedig biztos sok szülő megtenné szívesenimages/    Szóval nem is érte meglepetés az elmúlt hat évben? – Ilyen típusú meglepetés nem ért. Na jó, némi szerencse kell hozzá, például az, hogy az a társulat, amelyről szerződtetéskor az ember csak reméli, hogy tud együtt dolgozni, tényleg tud együtt dolgozni. Ebben van némi lutri. Voltak bukásaink, persze, de ebben nincs semmi meglepő, ez is normális, sőt hasznos, szerves része a színházi működésnek.    Az igazgatói szerepkörben sem érte meglepetés? Nem bizonyult nehéznek olykor nemet mondani? – Nem, inkább az ért váratlanul, hogy akadtak komoly ellenzői annak a törekvésünknek, hogy egy bulvárszínházat fokozatosan, de markánsan másik vágányra állítsunk. Mára elhallgattak. A szakma, a kritikusok jó része azonban azonnal mellénk állt. Meglepett az is, hogy a szakmai siker milyen keveset ér az anyagi hátrányok leküzdésénél. Rengeteg pénzt kellett és kellene összeszednem ahhoz, hogy dolgozni tudjunk.    Ehhez nyilván jól jött az az ismertség és művészi tőke, amit addig felhalmozottimages/ – Persze, ezzel szedtem össze. De ezzel semmi baj, színigazgató használja a renoméját a színháza érdekében. Csak az visel meg, hogy ennek a küzdelemnek határozott sziszifusz jellege van.    Kicsi társulata van, sok főszereplő színésszel. Nem lehet könnyű mindenkit boldoggá tenni – mégis elég kevés mozgás volt az elmúlt években. – Tényleg kevesen mentek el, és most ketten jöttek a főiskoláról – tizenhatan vagyunk.     A társulat szerkezetével elégedett? Mi vagy ki hiányzik? – Durvát kell mondanom: a pénz hiányzik. Egy társulat ugyanis akkor elégedett, ha mindenki dolgozik.    És nyilván nem a második ajtónálló szerepére vágyikimages/ – Nem, bár mindenki szívesen játszik kis szerepeket – persze csak akkor, ha van mellette nagyobb is. Én is szívesen játszom az epizódokat. És most Trileckijt is a Platonovban – igaz, ez főszerepnek számít. Ráadásul – nálunk nincs fizetés. Csak akkor kap pénzt a színész, ha játszik.    Na, ez sem mindenütt van ígyimages/ Visszatérve a profilra: a váltással kiszorult egy közönségréteg, nem? – De igen. Viszont nem akkora, mint első látásra gondolnánk. Alapos kutatásokat végeztünk, négy évig kérdőíveztünk, és kiderült, hogy a régi Madách Kamara közönségének a hatvan százaléka itt maradt velünk.    És jött negyvenszázaléknyi új? – Huszonöt. Nyolcvanöt százalékos látogatottsággal dolgozunk. Ez nagyon jónak számít – bár a régi, hetvenes-nyolcvanas évekbeli csúcsokat nem éri el. Nem itt – sehol.    A kultúra és a kulturális fogyasztás szerkezete átalakult – a színház nincs már azon a magas polcon, ahol azelőtt. – És ez a pozíció fokozatosan romlik – ez bonyolult társadalmi, szociológiai kérdéskör része, de annyi tény, hogy ebben a romlásban alapvető szerepet játszik a média, a maga megkapóan alacsonyra állított mércéjével.    Ehhez képest az egyik legsikeresebb előadásuk, a Finito egy teljes felvonáson át kegyetlen görbe tükröt tart azoknak, akik a televíziós valóságshowk- ban a szélsőségre, az alpárira, a közönségesre „buknak”. És – ahogy mondani szokás – visítva örül ennek a közönség.  – Mert akik itt ülnek, természetesen mind úgy gondolják, hogy nem róluk szól. Csak nekik.    Tudja, hogy kik járnak ide? – A régi közönségünkön kívül azok, akik a budapesti művészszínházak előadásait nézik; körbejárják azt a néhány színházat, ahol olyasmit játszanak, amit ők szeretnek nézni.    A személyes pályájára vajon milyen hatással van az Örkény és az igazgatás? – Egyik oldalról nagyon jót tesz – úgy érzem, az igazgatással nagyjából sikerrel birkózom. A másik oldalról – az én színészi pályám most nagyjából áll. Nem játszom sokat. Ez voltaképpen három állás: színész vagyok, rendező és igazgató.   Kettő is elég lenne, nem? Akkor még mozogni is lehetne. – Hát igen. Vagy például lenne magánéletem. n Most nincs? – Hát nemigen. Ha nem lenne ennyire jó a házasságom, akkor rég nagy bajban lennék. És nagyon hiányzik a magánélet. Mennek az évek; a fiam mindjárt ötéves, nagyon jóban vagyunk, imádjuk egymást, de szoros és mély kapcsolatom most nincsen vele. Én vagyok az az apuka, aki nincs otthon.    A szilveszteri bemutató – említettük már – Moliére Úrhatnám polgár című darabja, amelynek a szövegét átírta Parti Nagy Lajos. Miért kérte föl erre? – Mészöly Dezső fordítása nagyon jó. A drámát sem akartam átíratni – ez tényleg Moliére műve. Az történt, hogy elolvastam Parti Nagy Lajos Testaranyozó című novelláját, amely csodálatos régi magyar nyelven van írva. És az jutott eszembe, hogy kellene ehhez is egy olyan szöveg, amely olyanná teszi, mintha régi magyar darab lenne, és úgy szól, ahogy a franciáknak szólhat Moliére eredeti szövege. És Parti Nagy valahol Csokonai környékén megtalálta azt a magyar nyelvet, amit már értünk, és csodálatosan szól. Tehát egy régi magyar szöveg keletkezett – és ez izgalmas színházi helyzetet eredményez.     A színészek nem voltak kibukva? – Eleinte meg voltak ijedve, mert a szöveg nem könnyű. De aztán nagyon megszerették.    Komédiát fogunk látni? Vagy feketére hangolt szatírát, mai áthallásokkal? – Komédiát, persze. Az Úrhatnám polgár Moliére „könnyebb” darabjai közül való, villámgyorsan írta, rendelésre, „fél kézzel”. De mivel zseniről van szó, hát ennek a darabnak a közepén is ott van az a nagy téboly, amit minden darabjában föllelhetünk. A mi előadásunk tétje az, hogy ezt a tébolyt, az úrhatnámságot sikerüljön megfogalmazni. De erről hadd ne mondjak többet – el kell jönni megnézni.     Ezt fogjuk tenniimages/ Mitől függ, hogy saját színházában, az Örkényben mit rendez? Azt, amit muszáj, és más nem akar, vagy vannak rendezői álmai? – Az első eset előfordul olykor. Rendezői álmaim? A társulattól független rendezői álmaim nincsenek. Vagyis nincs olyan, hogy, mondjuk, most a Faustot szeretném megrendezni. Olyasmik jutnak eszembe, amit a társulat „előhív” belőlem.     Mire büszke a mostani repertoárból? – Az Apátlanul című Csehovra – és nem csak azért, mert ez a legfrissebb. Aztánimages/ nagyon szeretem a két Szép Ernő-egyfelvonásost, a Kávécsarnok és a Tűzoltó címűt. A Vízkeresztet is szeretem; nagyon büszke vagyok A sötétben látó tündérre, igazán gyönyörű előadásimages/ Ja, és az Üvegcipőre is kifejezetten büszke vagyokimages/ és végül a Finito, is rengeteg díjat nyertünk vele, és elsőnek fogynak el a jegyeiimages/   Ez egész szép lista. – De csak akkor számít, ha visszafelé nézek. Ha előre nézek, akkor csak arra tudok gondolni, leszünk-e egyáltalánimages/     Hátha besegít a csekély ötvenmillióval egy gazdag olvasóimages/ Hogyan zajlik majd a karácsony? – Hozzánk jönnek, mert nálunk van a legkisebb gyerek. Jön majd a teljes anyai család, meg a teljes Mácsai-család – leszünk vagy harmincan. A konyhában a feleségem áll majd helyt, persze besegítenek mások is. Ez mindig jó szokott lenni – most is jó lesz, biztosan. Lesz karácsonyfa, persze – nem túl nagy, de azért méretes. Az ajándékra nem lesz sok időm, de az utolsó napon elmegyek majd egy nagy könyvesboltba, és mindenki könyvet és cd-t kap majd – ez évek óta így van nálunk.    Nálam a hangoskönyv is játszik – és ebben maga derekas részt vállal. Melyik a kedvence? – A három CD-re fölvett Maszathegy, Varró Dániel műve. Ezt nagyon szeretem.

Manapság, amikor az ember folyton csak akadályokba ütközik – számlákat kell befizetni, sorban és dugókban állunk naphosszat, bunkó a pincér –, jó felnézni egy olyan hősre, aki veleszületett igazságérzettől vezérelve minden elképzelhető fizikai és lelki nehézséget leküzd, és olyan helyzeteket is megold, melyekre – törvényes keretek között – nincsen megoldás. Az ilyen példaképet általában amerikai akcióhősnek nevezzük, és ettől a gyakorlattól az Orvlövész esetében sem kell eltérnünk.   A feszes akciófilmjeiről híres Antoine Fuqua rendező (Gyilkosok gyilkosa, Kiképzés, A Nap könnyei) legfrissebb munkája nézőcsalogató darab, pedig valójában semmi újat nem mutat fel, ráadásul a történet lezárása erkölcsileg is aggályos. Igaz, talán éppen ezért találta telibe a szöget a szeptember 11. utáni túlérzékeny akciófilmek koporsóján: mert miként a vietnami konfliktus a hetvenes években kitermelte a színvonalas, háborúkritikus filmeket, a nyolcvanas évek elején már csak egy Rambo volt képes felkelteni a nézők lanyhuló érdeklődését. Hasonlóan fejpántos pajtásához, az Orvlövész hőse is igazságérzetében sértett veterán, aki egymaga veszi fel a harcot azzal a rendszerrel, mely kiszipolyozta őt, és még bele is rúgott egyet.   Bob Lee Swagger (Mark Wahlberg – Boogie Nights, A majmok bolygója) etiópiai szolgálata után vonul vissza az aktív katonáskodástól, lófarkat növeszt, fején baseballsapka, csendes napjait vadászattal és kutyája idomításával tölti.   Tökéletes katona, tökéletes bűnbak  Egy napon azonban szövetségi ügynökök érkeznek idilli és eldugott hegyi otthonába, és közlik vele, hogy a hazának nagy szüksége van szolgálatára, és nehezményezik, hogy milyen nehéz volt rátalálni. Innentől már nincs mit kirakni, minden kocka a helyén van: Swagger a legjobb, ám a világ elől elvonult katonaként szinte nem is létezik a társadalom számára, tehát könnyen felhasználható piszkos célok érdekében. Ezzel nemcsak a gyanús tekintetű ügynökök, de a néző is azonnal tisztába kerül – egyedül hősünknek nem esik le a tantusz, de nem hibáztathatjuk: megviselte a szolgálat, ráadásul azóta túl sok időt töltött vidéken (azaz a Csapd le, csacsi! Beácskájához hasonlóan nem fejlődött tovább az agya). Swagger tehát nemcsak a legjobb, de a legártatlanabb is, és ezzel teljesíti a tökéletes(en szerethető) akcióhőssel szemben támasztható elvárások mindegyikét.   Szerencsére kitesz magáért Fuqua is rendesen, hiszen a legismertebb menekülős-bosszúállós filmek modorában meséli a történetet, és arra is ügyel, hogy az alapkonfliktus kidolgozása is formakövető legyen. Hősünket ugyanis egy elnök elleni merénylet megakadályozásával bízzák meg, de természetesen pillanatokon belül gyanúsítottá válik, és menekülhet a rendőrség, az FBI és megbízói elől is. A Sakál napja, A szökevény és a Rambo-filmek elemeit vegyítő folytatásban Swagger mindent túlél, sőt annyira összekapja magát, hogy – egy bukott FBI-újonccal kiegészülve – kétszemélyes hadtestet képez a gonoszok leleplezésére és megbüntetésére.   Maszatka akcióban  Az új évezred elejére kialakult egy akciófilmes alkotói stílus, amely látszólag a legújabb technikai vívmányokat alkalmazza, ám valójában sem történetmondásban, sem formailag nem hoz újat. Ezt a vonalat képviseli rendezőnk is, aki (Tony Scott tanítását követve) olyan szűrőket használ, melyek „vadnyugatias” érzetet kölcsönöznek ugyan a képeknek, de azok leginkább arra valók, hogy segítségükkel bármit el lehessen maszatolni.  Az Orvlövész is leginkább egy farmerreklámra emlékeztet fényképezésében, és ezzel az egyébként igen látványos akciószekvenciák elveszítik élességüket, valószerűségüket, és mindazt a poros vérszagot, melyet a hatvanas évek kőkemény westernjeiben megszerettünk. Az már csak hab a tortán, hogy Swagger a hihetetlen strapabírástól a megengedhetetlen önbíráskodásig merészkedik, és a cselekmény végén a fizikaiak után a törvényi határokat is áthágja. Az Orvlövész nem kifejezetten filmvászonra, hanem inkább képernyőre termett darab, hiszen papírmasé figurái a tévében is jól érvényesülnek, ráadásul így még több emberhez eljut az üzenet: a finomkodás ideje lejárt, nem érdemes időt vesztegetni a pszichológiai drámákra, amikor ebben a kétdimenziós világban két eszközzel megoldható minden probléma – tökkel és fegyverrel.