„Színész vagyok, rendező és igazgató”

– Gondoltam, a legjobbkor beszélgetünk, így karácsony előtt: éppen egy sikeresnek ígérkező bemutató után van az Örkény Színház, közeledik a Vígben Moliére Úrhatnám polgárjának a bemutatója, amelyet ön rendez – ehhez képest már egy ideje azt taglaljuk, mennyit bír még ki az Örkény Színház abból a nagyon kevés pénzből, amiből dolgozni kénytelen.

– Igen, ennek a problémának így karácsony előtt nyilván különleges akusztikája van; kétségtelen, hogy az amúgy számos bokros teendő közepette ez foglalkoztat a leginkább. A hasonló méretű és hasonló repertoárral bíró színházakhoz képest alig feleannyi pénzből működünk. Ha nem kapunk pillanatokon belül legalább ötvenmillió forintot, le kell állnunk. Ez nem fenyegetés, nem zsarolás – csak higgadt helyzetfelmérés: 145 millió forintból nem megy. A sorban előttünk álló, ugyancsak alulfinanszírozott színháznak kétszázhetvenmilliója van.

– A színház-finanszírozás koncepciótlansága régtől változatlan és egyre súlyosbodó anomáliái ezek szerint már nemcsak az éves költségvetés körüli időket, hanem az egész évadot alaposan megnyomják. Egyre nehezebb az előadásokról, a művészi munkáról beszélni – most mégis próbáljuk meg. Az év végi bemutató, az ünnepek alatti főpróbahét a színháziak lidérces álma, gondolom én, kívülről. Így van?

– Nagyjából. December 23-án délután még próbálunk, december 26-án délelőtt folytatjuk. De lidérces álomnak azért nem mondanám: minden színházi ember tudja, hogy az ünnepek néha így zajlanak. Az év vége ugyanis nagyon jó színházi időpont – a szilveszteri bemutató pláne. És Moliére Úrhatnám polgár című művével most erre készülünk a Vígszínházban.

– Akkor ez a karácsony erről fog szólni?

– Nagyjából. De ez nem baj.

– Most nem a saját társulatával dolgozik. Jelent ez problémát?

– Nem. Kiváló és nagyon kíváncsi színészekkel próbálunk: Hegedűs D. Géza, Börcsök Enikő, Lukács Sándor és a többiek mind teljes erőbedobással dolgoznak, és a Víg vezetésétől is ideális körülményeket kaptam. Semmivel nem kell foglalkoznom, ami nem tartozik szorosan a produkció létrehozásához. Akkor próbálok, amikor akarok. Ez az ideális.

– Az Örkényben is számos vendégrendező dolgozik. Ők is így dolgoznak?

– Igen. Ez mindenkinek közös érdeke.

– Miközben a Vígben dolgozik, az Örkényben is erősen zajlik az élet… Megkettőzi magát?

– Nincs rá szükség. Összefért a kettő: az Örkényben nemrég mutattuk be Csehov Apátlanul című darabját – Platonov címen közismert –, amelyet Jurij Kordonszkij rendezett.

– Jurij Kordonszkijt a magyar közönség néhány vendégjátékból ismerheti: A valahai Dogyin-színész Európa-szerte híres előadásokkal jött ide, ráadásul ma már Amerikában él; nem lehetett sem könnyű, sem olcsó megszerezni.

– Én is ezekből a vendégjátékokból ismertem meg. Amikor megkerestem, hosszasan tárgyaltunk, időt is nehéz egyeztetni vele, mert nagyon elfoglalt; az addigi előadásainkról adtam neki dvd-ket, hogy megismerje a társulatot, és utána igent mondott. A romániai Bulandra Színházban dolgozik rendszeresen – és annak a gázsinak a harmadáért jött el hozzánk. Igaz, csak nyáron tudott próbálni – és most, a bemutató előtt még tíz napot dolgoztunk. A társulatnak alapvető élmény volt, Csehovon át sok mindent megtudtunk önmagunkról is. Ritka jó munka volt. Szerintem az elmúlt hat évben – amióta együtt dolgozunk – ez a legérettebb előadásunk.

– Ezzel ki is jelölte a helyét a színház fejlődésében?

– Nem én jelöltem ki, az előadás jelölte ki magát. Ha hosszabb folyamatok szemszögéből  nézem, akkor is így van. Én egyébként naponta többször is végigfuttatom magamban az elmúlt hét évadot, hogy tisztán lássam, mi van most. Föl kell menni a Kékestetőre, és onnan venni szemügyre, hol is tartunk.

– Ez az igazgató szemszöge, nem?

– A színészé is. Ha nem így csinálja, hanem belezárkózik a szövegébe, a szerepébe, akkor „dűt és borít, mint a Gálék kocája”…  Ezt a módszert, a távolabbról való ránézést én tudatosan használom. És ha innen tekintek az Örkényre, akkor azt kell mondanom, hogy centire ott tartunk, ahol hét évvel ezelőtt, az első pályázatomban terveztem. Nem én vagyok vátesz: ez a színház biológiája. Az utóbbi négy évben a kialakult társulattal kezdett beérni a munka. Normális esetben így van. Akár a gyereknél: kilenc hónapra születik, és ugyan lehetnek ettől apróbb eltérések, de ez a normális ritmusa… És semmilyen fázist nem lehet kihagyni – ahogy a gyerek kamaszkorát sem, pedig biztos sok szülő megtenné szívesen…

– Szóval nem is érte meglepetés az elmúlt hat évben?

– Ilyen típusú meglepetés nem ért. Na jó, némi szerencse kell hozzá, például az, hogy az a társulat, amelyről szerződtetéskor az ember csak reméli, hogy tud együtt dolgozni, tényleg tud együtt dolgozni. Ebben van némi lutri. Voltak bukásaink, persze, de ebben nincs semmi meglepő, ez is normális, sőt hasznos, szerves része a színházi működésnek.

– Az igazgatói szerepkörben sem érte meglepetés? Nem bizonyult nehéznek olykor nemet mondani?

– Ilyen típusú meglepetés nem ért. Inkább az ért váratlanul, hogy akadtak komoly ellenzői annak a törekvésünknek, hogy egy bulvárszínházat fokozatosan, de markánsan másik vágányra állítsunk. Mára elhallgattak. A szakma, a kritikusok jó része azonban azonnal mellénk állt. Meglepett az is, hogy a szakmai siker milyen keveset ér az anyagi hátrányok leküzdésénél. Rengeteg pénzt kellett és kellene összeszednem ahhoz, hogy dolgozni tudjunk.

– Ehhez nyilván jól jött az az ismertség és művészi tőke, amit addig felhalmozott…

– Persze, ezzel szedtem össze. De ezzel semmi baj, színigazgató használja a renoméját a színháza érdekében. Csak az visel meg, hogy ennek a küzdelemnek határozott sziszifusz jellege van.

– Kicsi társulata van, sok főszereplő színésszel. Nem lehet könnyű mindenkit boldoggá tenni – mégis elég kevés mozgás volt az elmúlt években.

– Tényleg kevesen mentek el, és most ketten jöttek a főiskoláról – tizenhatan vagyunk.

– A társulat szerkezetével elégedett? Mi vagy ki hiányzik?

– Durvát kell mondanom: a pénz hiányzik. Egy társulat ugyanis akkor elégedett, ha mindenki dolgozik.

– És nyilván nem a második ajtónálló szerepére vágyik…

– Nem, bár mindenki szívesen játszik kis szerepeket – persze csak akkor, ha van mellette nagyobb is. Én is szívesen játszom az epizódokat. És most Trileckijt is a Platonovban – igaz, ez főszerepnek számít. Ráadásul – nálunk nincs fizetés. Csak akkor kap pénzt a színész, ha játszik.

– Na, ez sem mindenütt van így… Visszatérve a profilra: a váltással kiszorult egy közönségréteg, nem?

– De igen. Viszont nem akkora, mint első látásra gondolnánk. Alapos kutatásokat végeztünk, négy évig kérdőíveztünk, és kiderült, hogy a régi Madách Kamara közönségének a hatvan százaléka itt maradt velünk.

– És jött negyvenszázaléknyi új?

– Huszonöt. Nyolcvanöt százalékos látogatottsággal dolgozunk. Ez nagyon jónak számít – bár a régi, hetvenes-nyolcvanas évekbeli csúcsokat nem éri el. Nem itt – sehol.

– A kultúra és a kulturális fogyasztás szerkezete átalakult – a színház nincs már azon a magas polcon, ahol azelőtt.

– És ez a pozíció fokozatosan romlik – ez bonyolult társadalmi, szociológiai kérdéskör része, de annyi tény, hogy ebben a romlásban alapvető szerepet játszik a média, az ő megkapóan alacsonyra állított mércéjével.

– Ehhez képest az egyik legsikeresebb előadásuk, a Finito egy teljes felvonáson át kegyetlen görbe tükröt tart azoknak, akik a televíziós valóságshow-kban a szélsőségre, az alpárira, a közönségesre „buknak”. És – ahogy mondani szokás – visítva örül ennek a közönség.

– Mert akik itt ülnek, természetesen mind úgy gondolják, hogy nem róluk szól. Csak nekik.

– Tudja, hogy kik járnak ide?

– A régi közönségünkön kívül azok, akik a budapesti művészszínházak előadásait nézik; körbejárják azt a néhány színházat, ahol olyasmit játszanak, amit ők szeretnek nézni.

– A személyes pályájára vajon milyen hatással van az Örkény és az igazgatás?

– Egyik oldalról nagyon jót tesz – úgy érzem, az igazgatással nagyjából sikerrel birkózom. A másik oldalról – az én színészi pályám most nagyjából áll. Nem játszom sokat. Ez voltaképpen három állás: színész vagyok, rendező és igazgató.

– Kettő is elég lenne, nem? Akkor még mozogni is lehetne.

– Hát igen. Vagy például lenne magánéletem.

– Mert most nincs?

– Hát nemigen. Ha nem lenne ennyire jó a házasságom, akkor rég nagy bajban lennék. És nagyon hiányzik a magánélet. Mennek az évek; a fiam mindjárt ötéves, nagyon jóban vagyunk, imádjuk egymást, de szoros és mély kapcsolatom most nincsen vele. Én vagyok az az apuka, aki nincs otthon.

– A szilveszteri bemutató – említettük már – Moliére Úrhatnám polgár című darabja. Amelynek a szövegét átírta Parti Nagy Lajos. Miért kérte föl erre?

– Mészöly Dezső fordítása nagyon jó. A drámát sem akartam átíratni – ez tényleg Moliére műve. Az történt, hogy elolvastam Parti Nagy Lajos Testaranyozó című novelláját, amely csodálatos régi magyar nyelven van írva. És az jutott eszembe, hogy kellene ehhez is egy olyan szöveg, amely olyanná teszi, mintha régi magyar darab lenne, és úgy szól, ahogy a franciáknak szólhat Moliére eredeti szövege. És Parti Nagy valahol Csokonai környékén megtalálta azt a magyar nyelvet, amit már értünk, és csodálatosan szól. Tehát egy régi magyar szöveg keletkezett – és ez izgalmas színházi helyzetet eredményez.

– A színészek nem voltak kibukva ettől?

– Meg voltak ijedve eleinte, mert nem könnyű. De aztán nagyon élvezik, hiszen ez nagyon jó magyar nyelv.

– Komédiát fogunk látni? Vagy feketére hangolt szatírát, mai áthallásokkal?

– Komédiát, persze. Az Úrhatnám polgár Moliére „könnyebb” darabjai közül való, villámgyorsan írta, rendelésre, „fél kézzel”. De mivel zseniről van szó, hát ennek a darabnak a közepén is ott van az a nagy téboly, amit minden darabjában föllelhetünk. A mi előadásunk tétje az, hogy ezt a tébolyt, az úrhatnámságot sikerüljön megfogalmazni. De erről hadd ne mondjak többet – el kell jönni megnézni.

– Ezt fogjuk tenni… Mitől függ, hogy saját színházában, az Örkényben mit rendez? Azt, amit muszáj, és más nem akar, vagy vannak rendezői álmai?

– Az első eset előfordul olykor. Rendezői álmaim? A társulattól független rendezői álmaim nincsenek. Vagyis nincs olyan, hogy, mondjuk, most a Faustot szeretném megrendezni. Olyasmik jutnak eszembe, amit a társulat „előhív” belőlem.

– Mire büszke a mostani repertoárból?

– Az Apátlanul című Csehovra – és nem csak azért, mert ez a legfrissebb. Aztán… nagyon szeretem a két Szép Ernő-egyfelvonásost, a Kávécsarnok és a Tűzoltó címűt. A Vízkeresztet is szeretem; nagyon büszke vagyok A sötétben látó tündérre, igazán gyönyörű előadás… Ja, és az Üvegcipőre is kifejezetten büszke vagyok… és végül a Finito, végül is rengeteg díjat nyertünk vele, és elsőnek fogynak el a jegyei…

– Ez egész szép lista.

– De csak akkor számít, ha visszafelé nézek. Ha előre nézek, akkor csak arra tudok gondolni, leszünk-e egyáltalán…

– Hátha besegít ezzel a csekély ötvenmillióval egy gazdag olvasó… Hogyan zajlik majd a karácsony?

– Hozzánk fognak jönni, mert nálunk van a legkisebb gyerek. Jön majd a teljes anyai család, meg a teljes Mácsai-család – leszünk vagy harmincan. A konyhában a feleségem áll majd helyt, persze besegítenek mások is. Ez mindig jó szokott lenni – most is jó lesz, biztosan. Lesz karácsonyfa, persze – nem túl nagy, de azért méretes. Az ajándékra nem lesz sok időm, de az utolsó napon elmegyek majd egy nagy könyvesboltba, és mindenki könyvet és cd-t fog kapni – ez évek óta így van nálunk egyébként.

– Nálam most majd a hangoskönyv is játszik – és ebben maga derekas részt vállal. Melyik a kedvence?

– A három CD-re fölvett Maszathegy, Varró Dániel műve. Ezt nagyon szeretem.

Csáki Judit