Merre tovább?

A hatályban lévő egészségpénztári törvényt immár nemcsak az ellenzék, hanem a kormánypárti képviselők jelentős része is megkérdőjelezi, s pártállástól függően annak visszavonását vagy megváltoztatását sürgetik. A kialakult koalíciós válság miatti kaotikus helyzetben a Medical Tribune egészségpénztárak vezetőit, elemzőket, orvosokat kérdezett arról, ők mit tartanának optimális folytatásnak és realitásnak.

A felemás törekvések kudarca

Egyértelmű, hogy az egészségbiztosítási törvény politikai szempontból megbukott. Egyetlen lehetőséget látok, amit már a szocialista párt részéről is többen felvetettek: a kármentés jegyében vissza kell vonni a jogszabályt, mert így a legnagyobb az esély a bukás elkerülésére. A történtek után legitim szakmai döntést már nem lehet várni: a politikai csatározások folytán, ha végül születne is bármifajta elvi konszenzus, a jogszabályok előkészítése, majd bevezetése a választásokig már kivitelezhetetlen.
  Jelenleg két nagy problémát kell megoldani: az ellátórendszer hatékony működését kell szem előtt tartani, és ezzel párhuzamosan a szabályozatlan, parttalanul növekvő keresletet kell megfékezni. A jogalkotók világos törekvése volt ezen problémák kiküszöbölése, ám eközben számos hibát vétettek. Miközben nyilvánvaló volt, hogy a vizitdíj keresletszabályozóként funkcionált, a kormányzati retorika ellentmondott ennek, hiszen a szaktárca vezetői azt hangoztatták: ez a pluszbevétel elsősorban az orvosok és a kórházak működésének támogatására szolgált. Pedig ez a típusú szabályozási funkció egy körültekintő, jól végiggondolt előkészítés után tartósan betölthette volna eredeti célját. Piacnyitással elméletileg megteremthető az egészségügy hatékonyságának javítása, de hibás az a feltételezés, miszerint a verseny jobb erőforrás-felhasználásra ösztönöz. Egyrészt Magyarország kicsi, így egy nemzetközi egészségbiztosító társaságnak – ha fantáziát lát a térségben – a piac egészének megszerzése a célja. Másrészt a profitigényből következően a szolgáltatás vásárlói nem feltétlenül érzékelnék a hatékonyabb működésből származó hasznot. Ráadásul a kormány piacnyitási törekvése alapjaiban megkérdőjelezhető: ha ugyanis a bejelentés mögött igazi szándék rejlik, nehezen érthető, hogy miért csak a kisebbségi részesedést engednék át a befektetőknek.
  Kétségtelen tény: egy reformfolyamatban újra és újra meg kell küzdeni a visszarendeződési törekvésekkel, ezzel számolni kell. Márpedig a többségi részesedés megtartása, a vezető tisztségviselőkre vonatkozó korlátozások mind-mind újabb teret engednének ennek a szándéknak, ez pedig stratégiai hiba. Ha szigorúan piaci alapon gondolkodunk, elég nehéz megmagyarázni egy befektetőnek, miért érdemes beszállni a magyar ellátórendszer finanszírozásába a kialakított szabályok mellett.
  Ettől függetlenül nem osztom azok állítását, akik szerint nem lehet növelni az állami tulajdonban lévő szolgáltatók hatékonyságát. Az előállított közszolgáltatás árát meg lehet és meg is kell határozni, és ezáltal megteremthető a verseny az állami szférában is. (Jó példa erre a Money Audit, amelynek bevezetésével az Állami Számvevőszék folyamatosan próbálkozik.) Megoldást jelenthet az is, ha a nyugdíjbiztosításhoz hasonlóan kiterjesztjük az egészségügyre is a több pilléren nyugvó rendszert. Nagyobb arányban kellene támogatni az egyéni egészségcélú megtakarításokat, melynek segítségével az öngondoskodást szem előtt tartó polgárok akár magánkórházakban is gyógyulhatnának, a rendszert ez is ösztönözné az egészséges versenyre.

POLYÁK IMRE,
a Tempó Egészségpénztár ügyvezető igazgatója

Lassítani az iramon

Nem kellene félni a tisztán biztosításalapú egészségügyi finanszírozástól, mert az növelné a felelősségérzetet, az öngondoskodás képességét, másrészt takarékosabb, körültekintőbb gazdálkodásra ösztönözné a szolgáltatókat is. A viták során a fő hangsúly sajnos nem a megelőzésen, a felelős egészségmegtartáson és ennek „premizálásán” van, hanem az egyre drágább és komplikáltabb gyógyításon. Ma a fő gond az, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár által finanszírozott rendszerben semminek sincs valós ára. Kizárólag „maszatolás” zajlik, hiányról és megtakarításról, elvonásról és többletforrásról beszélünk úgy, hogy a gazdálkodás alapja, a valódi árképzés hiányzik a rendszerből. Az intézmények többsége még állami, önkormányzati, ám a rendelések jelentős hányada vagy privát (háziorvos), vagy „gebinben” működik: az orvosok egy része a közfinanszírozott infrastruktúra kihasználásával termel jogosulatlanul – gyakran adózatlan – hasznot önmagának.
  A biztosítási alapokra helyezés nem jelent automatikusan profitérdekeket. A profitorientált rendszer elutasítása az egészségügyben részben a szocializmus öröksége: mára csak az egészségügy korábbi struktúrája maradt meg utolsó bástyaként az állami gondoskodásból. Még a nyolcvanas években is lázas kórházépítések folytak azzal, hogy az állam mindenkinek biztosítja a gyógyulást – eközben pedig elsikkadt, hogy Magyarországon a morbiditási és mortalitási mutatók messze roszszabbak a hasonló gazdasági fejlettségű államoknál. Ezért kialakult az a képzet, hogy az ambuláns ellátás és megelőzés nem tűnik olyan „komoly” ellátásnak, mint a fekvőbeteg-ellátás, holott mindenkinek ez lenne az érdeke. A döntéshozóknak be kell látniuk: a ma fennálló érzékeny, pattanásig feszült helyzetben a logikusnak tűnő elgondolások mellett is veszélyes a biztosítók versenyét hirdetni, mert a „versenynek” az üzenete az, hogy nyertesek és vesztesek lesznek ahelyett, hogy a szolgáltatók versengenének az ellátottak mind jobb szolgálatáért. Mivel a visszalépéssel csak a jelenlegi helyzetet konzerválnák, és az ágazat ellehetetlenülési folyamatát gyorsítanák fel, olyan kompromisszumra kell jutni, amely egyrészt megőrzi az eddig elért eredményeket, másrészt lassít az iramon, s modellkísérletekkel, jól megtervezett és monitorozott területek bevonásával időt hagy az új struktúrák kiforrására.
  Politikailag és szakmailag is vállalható középút lehetne a nonprofit biztosítók bevonása, nevezetesen az önkéntes egészségpénztárak térnyerése, amelyeknek másfél évtizedes tapasztalatuk van az egészségügyi szolgáltatásvásárlás, minőség-ellenőrzés, ügyfélkapcsolatok és betegútszervezés terén. Több mint 700 ezer – családtagokkal együtt mintegy 2 millió – emberrel állnak kapcsolatban, akik értik és használják a szolgáltatást. Az elgondolás kapcsolódhatna az új tulajdonosi programhoz is, amivel megteremtődne a civil kontroll, s azzal együtt a rendszer legitimitása is.

DR. KRICSFALVI PÉTER,
a Dimenzió Egészségpénztár ügyvezető igazgatója

Csak vissza ne forduljunk!

A társadalom nagyobb része már tudja – mert nap mint nap tapasztalja –, hogy eljárt az idő a közszolgáltatások kizárólagos közfinanszírozása felett, ám mint azt a népszavazás is bizonyítja, nem e meggyőződése szerint cselekszik, ha a politika elég energiát fektet abba, hogy elbizonytalanítsa. A ma hatályos egészségpénztári törvényt persze lehet úgy (félre)magyarázni, hogy általa a „gonosz magántőke” minden családhoz eljutott volna. A törvénynek azonban nem ez a lényege, hanem az, hogy az egészségügyi rendszer szervezésébe invesztáló magántőke révén a legkisebb településeken élők ellátásában is megvalósulhatott volna a racionálisabb ellátásszervezés, elérhetővé váltak volna az egészségügyi magánfinanszírozás intézményei. Számomra ez a reform lényege.
  Az emberek ugyanis ma is beteszik a pénzüket (2007-ben körülbelül 385 milliárd forintot) az egészségügybe, csakhogy ez a hozzájárulás a legprimitívebb módon történik: főként a zsebünkből egészítjük ki a köz által finanszírozott egészségügyi ellátásunkat. Az állampolgárok igen jelentős – főként vidéken élő – része a bajban rokoni kölcsönből, párnacihából előhúzott megtakarításból vagy fogyasztásairól való lemondással állja kezelésének „rárótt” részét. A magyarok az egészségügyi kiadásaikra az arányokat tekintve ugyanis semmivel sem költenek kevesebbet az európai átlagnál: a közfinanszírozásba befizetett járulékokon felül az egészségügy forrásainak 28-30 százalékát fizetik. Ebbe a gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök térítési díja és a hálapénz éppúgy beleszámítandó, mint a vitaminokra vagy fogpótlásra költött összegek.
  A politikai erők a társadalombiztosítást a priváttal állították szembe, sikerrel. Ennél viszont fontosabb, hogy a társadalombiztosítás dominanciájának fenntartása nem kérdőjeleződött meg. Európában az egészségügy finanszírozásában az utóbbi 150 évben a privát intézmények sosem a közfinanszírozás helyébe léptek, hanem azokat az űröket töltötték ki, amelyeket az meghagyott. A hazai intézményes magánfinanszírozók ma sem akarják a társadalombiztosítás dominanciáját átvenni, ezért a jelenlegi helyzetben majdhogynem mindegy, hogy végül melyik szóban forgó változat mellett döntenek a politikusok, egyetlen társadalombiztosító marad-e vagy feldarabolják azt. Ennél fontosabb, hogy ne akadjon meg az a folyamat, amely az igazságosabb teherviselést, valamint az öngondoskodás, a civil kurázsi erősödését támogatta. Ez a tendencia az elbizonytalanodás miatt most gellert kaphat, de az öngondoskodás terebélyesedésének nem lehet gátat szabni, bizonyítják ezt az elmúlt években létrejött és prosperáló alapítványok, egyesületek, életmódklubok és egészségpénztárak is. Csak a politikai kurzusokat kell átvészelni valahogy, a többi – ha nem fordulunk vissza – megoldódik: az új struktúrák, mint eddig, ezután is utat fognak törni maguknak.

PÉTERI JÁNOS,
a GKI-EKI biztosítási szakértője

Inkább egy másik forgatókönyv

Az egészségügy finanszírozása elvileg működhetne több-biztosítós alapon – csak nem itt és nem most. Ennek ugyanis számos előfeltétele hiányzik: a széleskörű társadalmi támogatottság, az elfogadott törvénynél sokkal komplexebb és részletesebb, versenyjogi és betegvédelmi elemeket is magában foglaló szabályozás, a lerobbant infrastruktúrájú, jelentős forráshiánnyal küszködő ellátórendszer fejlesztésére vonatkozó elképzelések. A versenyt magam is minden szinten szeret-

Folytatás az 5. oldalon