– CSONTA – cikkei

Kéekszoakóóllúúúe!

A cím parodisztikus, de csak kissé, ám remélhetően nem sértő. Mert a Jukka-Pekka Saraste által dirigált (a lemezen sok Bartókot muzsikált BBC Symphony Orchestra játszik) Kékszakállú felvétel Juditja, Jeanne-Michéle Charbonnet – noha szépen és szenvedélyesen – valóban nagyjából ekként énekli ki titokzatos férje nevét. És ez az összes eddig kiadott felvétel problémájának közepébe vezet. Mert ha csak magyarok éneklikmuzsikálják, akkor valami sosem stimmel, vagy a zenekar, vagy a karmester, vagy az énekesek: lásd sajnos Ferencsik János 1956-os felvételét Székely Mihállyal és Palánkay Klárával. Ha nem magyarok az előadók, akkor az énekesek csodásak néha, ám a kiejtés nekünk, anyanyelvűeknek tönkreteszi, és bizonyos értelemben olykor bizony a kabaré műfajához közelíti az előadást. (Erre most ne hozzunk példát.) Persze akadnak kivételek, ilyen például Kertész István által dirigált lemez (Decca, 1966, azóta számos új kiadásban megjelent, olcsón is), melyen ugyan németajkúak (Christa Ludwig és Walter Berry) dalolnak, ám az egész a tökély felé közelít, talán a rettentő fiatalon elhunyt, zseniális magyar karmester miatt. Hasonló ehhez Doráti Antal 1961-es felvétele, ám itt az énekesek is magyarok (Székely Mihály, Szőnyi Olga), és lemezen ezért feltehetően ez a legjobb előadása az operának.

Mahler: 8. szimfónia

Noha jó szándékkal, mégsem tett jó szolgálatot Emil Gutmann impresszárió, amikor az 1910. szeptember 10-én Münchenben tartott bemutatón az „Ezrek szimfóniája” melléknevet ragasztotta a műre. Bár igaz, hogy a premieren az 500 fős kettős karral, a szólistákkal, a gyerekkarral, valamint a roppant méretű zenekarral és a dirigáló Mahlerrel együtt az előadói gárda hárommal valóban meghaladta az ezres számot, a melléknév a darabnak gyanús monumentalitást kölcsönzött, valamiféle arányérzék nélküli pöffeszkedést – igaztalanul.
És a befogadás szempontjából sem ezreké ez a szimfónia; zenei formálása, szövegválasztása inkább arisztokratikusnak nevezhető, elvégre a „Veni, creator spiritus” kezdetű középkori himnusz, valamint a Faust második részének zárójelenete azért mégsem a „Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád”. A hatalmas apparátus ellenére Mahler partitúrája inkább kamarazenésen áttört, világosan tagolt, és egy-két valóban grandiózus részt leszámítva a teljes együttes nem szólal meg egyidejűleg.
Mindamellett tény, hogy Mahler a mindenséget kívánta megénekelni, ezért részben mégis jogos az „Ezrek szimfóniája” becenév. Egy 1906-os levelében így ír: „Éppen most fejeztem be a Nyolcadikat. Gondoljon csak bele, hogy az univerzum csengeni-zengeni kezd. Nincsenek többé emberi hangok, csak bolygók és napok, amint járják körpályájukat...”

 Két vígopera

 Richard Wagner és Giuseppe Verdi művészetének összevetése kedvelt időtöltése szakembernek, amatőrnek egyaránt. A 19. század két legnagyobb operistájának életműve tálcán kínálja az antagonizmusokat: déli derű, izzó szenvedélyek, a melódia áradása, megkérdőjelezhetetlen tonalitás az egyik, északi sötétség, metafizikus mélység, énekbeszéd, „végtelen dallam”, sűrű kromatika, hangnemi bizonytalanság a másik oldalon, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsem. És zsengéiket most nem számítva, hosszú és diadalmas pályájuk alatt mindössze egy-egy vígoperát írtak mindketten.
Az alaphangulatot Toscanini teremtette meg: „mennyivel tömörebb Verdi! Nézzék csak, a Falstaffban összesen négy ütem festi az éjszaka varázsát, Wagnernek ugyanerre 4 partitúraoldal kellett a Trisztánban!!” Hát igen, a terjedelem mindig nagy érv volt Verdi mellett (vagy Wagner ellen); míg a Falstaff alig két óra, a Mesterdalnokok öt órán át zúg! Persze Wagnert nagyobb gondolatok foglalkoztatták, mint olasz pályatársát. Művébe a szerelmi komédia mellé belezsúfolta a régi és az új művészet harcáról szóló téziseit, Hans Sachs egyik monológjában visszautalt korábbi művére, a Trisztán és Izoldára, lefestette Nürnberg polgárvilágát, és ki tudná felsorolni, mi mindent zsúfolt még bele ebbe a roppant három felvonásba, amely – és ez az egyik legnagyobb csoda! – mégsem nehéz, sohasem túlsúlyos, és végül is derű hangjai uralják. Tutto nel mondo č burla („minden csak tréfa ezen a világon”) énekelhetnék a nürnbergiek is az olasz opera záró fúgáját, de Wagner inkább a verekedési jelenetben (a lehető legnagyobb zenei renddel érzékeltetve a teljes káoszt) veti be a fúgaformát – az operatörténet egyik legszellemesebb jelenete ez.

Elnémult hattyú

 Egy rendkívüli házaspár együttműködésének emlékműve ez a lemez; örök mementó, hiszen tudjuk, hogy az 1945-ben született Jacqueline du Pré karrierjének az 1972-ben fellépő súlyos betegség, a szklerózis multiplex vetett véget, mely 1987-ben halálát is okozta. Roppant szűken mért idő adatott tehát neki, de férjével, az akkor még elsősorban csak zongorázó, azóta karmesterként is világkarriert csinált Daniel Barenboimmal készített régi, most újra kiadott felvételei a legszebbek közé tartoznak, melyeket egy cselló–zongora páros valaha is létrehozott. Túlcsorduló szenvedélyek, szinte megszállott szépségkeresés, a szomorúság metafizikája – ilyesmik jutnak eszembe, ha felteszem a két Brahms-szonáta 1968-ban készült felvételét, melyek még nem a halál árnyékában készültek. Lehet-e ennél mélységesebb mélabúval indítani az e-moll darabot?
 Du Pré csellója zsong, búsong, jajong e tájon, de soha, egyetlen pillanatra sem csöpögős vagy nyúlós, a hang büszke tartása, akár a felvetett fejű hattyú. És az asszony hihetetlen átszellemültsége magával ragadja a máskor kissé felületesebb megoldásokra hajlamos férjét; Barenboim zongorahangja telt, fényes, ritkán hallani tőle ilyen nemes pátosszal telt muzsikálást.

Giuseppe Verdi: A trubadúr

Unalomig ismerjük Leo Slezáknak, a Trubadúr egyik leghíresebb alakítójának színházi büfés viccét: „Ne kérdezzék, miről szól a darab! Fogalmam sincs róla!” Hát igen, A trubadúr szövegkönyvének zagyvasága kávéházi beszélgetések tárgya, némileg joggal, de nem ártana megfontolni a nagy zenetudós, Carl Dahlhaus kijelentését sem, aki szerint: „Végső soron mindegy, hogy Manrico Azucena fia vagy sem.” És ekként folytatja: „Talán nem túlzás kijelenteni, hogy A trubadúr nem a szövegkönyv ellenében, hanem éppen annak révén lett és maradt a repertoár egyik alapműve.” Hiszen itt – és ezzel már Herbert von Karajannak, a lemez egyik főhősének adjuk át a szót – archetípusokról van szó és az ember alapérzelmeiről: gyűlölet, bosszúvágy, szerelem, anyai szeretet. Így a nagy osztrák karmester a műsorfüzetben. Ha ez igaz, és a darab sikere ezt látszik igazolni, akkor a cselekmény és a rokoni viszonyok valóban érdektelenek, a lényeg a pőre szenvedély.