Ezreké?

Mahler: 8. szimfónia

Noha jó szándékkal, mégsem tett jó szolgálatot Emil Gutmann impresszárió, amikor az 1910. szeptember 10-én Münchenben tartott bemutatón az „Ezrek szimfóniája” melléknevet ragasztotta a műre. Bár igaz, hogy a premieren az 500 fős kettős karral, a szólistákkal, a gyerekkarral, valamint a roppant méretű zenekarral és a dirigáló Mahlerrel együtt az előadói gárda hárommal valóban meghaladta az ezres számot, a melléknév a darabnak gyanús monumentalitást kölcsönzött, valamiféle arányérzék nélküli pöffeszkedést – igaztalanul.
És a befogadás szempontjából sem ezreké ez a szimfónia; zenei formálása, szövegválasztása inkább arisztokratikusnak nevezhető, elvégre a „Veni, creator spiritus” kezdetű középkori himnusz, valamint a Faust második részének zárójelenete azért mégsem a „Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád”. A hatalmas apparátus ellenére Mahler partitúrája inkább kamarazenésen áttört, világosan tagolt, és egy-két valóban grandiózus részt leszámítva a teljes együttes nem szólal meg egyidejűleg.
Mindamellett tény, hogy Mahler a mindenséget kívánta megénekelni, ezért részben mégis jogos az „Ezrek szimfóniája” becenév. Egy 1906-os levelében így ír: „Éppen most fejeztem be a Nyolcadikat. Gondoljon csak bele, hogy az univerzum csengeni-zengeni kezd. Nincsenek többé emberi hangok, csak bolygók és napok, amint járják körpályájukat...”