Vad szenvedélyek

Giuseppe Verdi: A trubadúr

Unalomig ismerjük Leo Slezáknak, a Trubadúr egyik leghíresebb alakítójának színházi büfés viccét: „Ne kérdezzék, miről szól a darab! Fogalmam sincs róla!” Hát igen, A trubadúr szövegkönyvének zagyvasága kávéházi beszélgetések tárgya, némileg joggal, de nem ártana megfontolni a nagy zenetudós, Carl Dahlhaus kijelentését sem, aki szerint: „Végső soron mindegy, hogy Manrico Azucena fia vagy sem.” És ekként folytatja: „Talán nem túlzás kijelenteni, hogy A trubadúr nem a szövegkönyv ellenében, hanem éppen annak révén lett és maradt a repertoár egyik alapműve.” Hiszen itt – és ezzel már Herbert von Karajannak, a lemez egyik főhősének adjuk át a szót – archetípusokról van szó és az ember alapérzelmeiről: gyűlölet, bosszúvágy, szerelem, anyai szeretet. Így a nagy osztrák karmester a műsorfüzetben. Ha ez igaz, és a darab sikere ezt látszik igazolni, akkor a cselekmény és a rokoni viszonyok valóban érdektelenek, a lényeg a pőre szenvedély.