Verdi: Falstaff, Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok
Két vígopera
Richard Wagner és Giuseppe Verdi művészetének összevetése kedvelt időtöltése szakembernek, amatőrnek egyaránt. A 19. század két legnagyobb operistájának életműve tálcán kínálja az antagonizmusokat: déli derű, izzó szenvedélyek, a melódia áradása, megkérdőjelezhetetlen tonalitás az egyik, északi sötétség, metafizikus mélység, énekbeszéd, „végtelen dallam”, sűrű kromatika, hangnemi bizonytalanság a másik oldalon, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsem. És zsengéiket most nem számítva, hosszú és diadalmas pályájuk alatt mindössze egy-egy vígoperát írtak mindketten.
Az alaphangulatot Toscanini teremtette meg: „mennyivel tömörebb Verdi! Nézzék csak, a Falstaffban összesen négy ütem festi az éjszaka varázsát, Wagnernek ugyanerre 4 partitúraoldal kellett a Trisztánban!!” Hát igen, a terjedelem mindig nagy érv volt Verdi mellett (vagy Wagner ellen); míg a Falstaff alig két óra, a Mesterdalnokok öt órán át zúg! Persze Wagnert nagyobb gondolatok foglalkoztatták, mint olasz pályatársát. Művébe a szerelmi komédia mellé belezsúfolta a régi és az új művészet harcáról szóló téziseit, Hans Sachs egyik monológjában visszautalt korábbi művére, a Trisztán és Izoldára, lefestette Nürnberg polgárvilágát, és ki tudná felsorolni, mi mindent zsúfolt még bele ebbe a roppant három felvonásba, amely – és ez az egyik legnagyobb csoda! – mégsem nehéz, sohasem túlsúlyos, és végül is derű hangjai uralják. Tutto nel mondo č burla („minden csak tréfa ezen a világon”) énekelhetnék a nürnbergiek is az olasz opera záró fúgáját, de Wagner inkább a verekedési jelenetben (a lehető legnagyobb zenei renddel érzékeltetve a teljes káoszt) veti be a fúgaformát – az operatörténet egyik legszellemesebb jelenete ez.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!