Dr. Nemes János cikkei

Évtizedek óta kísérleteznek olyan gyógyszerekkel, melyek segítségével végre a férfiak is kivehetnék a részüket a születésszabályozásban. Most végre elérhető közelségbe került egy olyan hatásos szer, amelynek óriási előnye, hogy – nőknek adott társaival ellentétben – még csak nem is tartalmaz hormont, írja a Népszabadság.

Mindig izgalmas kérdés, hogy a fertőzés miért terjed gyorsan az egyik közösségben, és a mikrobák miért nem betegítenek meg egy másikat. Sajnos az okok többnyire nem egyszerűek és nem is egyértelműek. Pedig egyre több fertőzés elleni védő faktorról tudunk, amelyek sokszor egymást is erősítik.

Reggel a műtőben én vagyok az első. Portalanító törléssel és felmosással kezdek. Kirakom a pultra a steril tálcákat, összerakom a szívót. Beviszem a beteget, felfektetem a műtőasztalra, tépőzáras pánttal rögzítem a végtagjait. Ha kell, borotválok.

Kétségtelen tény, hogy a ritka hajszínnek vannak egészségügyi vonatkozásai. A vörös hajúaknak például alacsonyabb a fájdalomküszöbük.

Az Utrechti Egyetemen dolgozó Marcel Waldinger, aki a Szexuális pszichofarmakológia nevű részleget vezeti, munkatársaival egyetemben a ritka szexuális betegségekre specializálta magát. 

A D-vitamin fontosabb, mint gondoltuk: nemcsak a csontokat, de az agyat is védi: hiányában megnő a Parkinson-kór kialakulásának veszélye.

Nem közismert, hogy a terhességek egyharmada a megtermékenyülést követő első hat héten spontán megszakad. További tíz százalékuk a 12. terhességi hét előtt végződik spontán vetéléssel. Ez azért sem köztudott, mert a magzat elvesztése ilyenkor még aránylag kevés tünettel, legfeljebb erősebb „menstruációs” görcsökkel, nagyobb vérzéssel jár.

A Spiegel német hetilapnak nyilatkozó Ruth McNerney, a London School of Hygine and Tropical Medicine neves biológuskutatója bizton állítja, hogy az afrikai trombita megszólaltatásakor sokszorosára nő a fertőzésveszély.

A nanotechnológia újabb produktuma az a mikrogenerátor, amely a szervezet saját mozgási energiáját alakítja át árammá, és a szív dobbanásával működtet egy apró elektromos mérőműszert.

A statisztikák szerint a nyugati államokban a második legtöbb pénzt a fájdalom, elsősorban a gerincbántalmak csillapítására költik a betegek. Ám hiába a rengeteg fájdalomcsillapító pilula – egyik sem csodaszer.

A koraszülött-ellátás szépségei és nehézségei

A szervezett intenzív koraszülött-ellátás a medicina egyik legfiatalabb ága. Egyben az egyik legsikeresebb is: jelentős szerepe van abban, hogy Magyarországon negyed század alatt 35 ezrelékről 5-6 ezrelékre csökkent az újszülöttkori halálozási ráta. E szép, ugyanakkor nehéz terület problémáiról beszélgettünk dr. Hajdú Júliával, a Semmelweis Egyetem I. számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának docensével.

A letalitás alakulása nagyon imponáló, ma hatodával kevesebb gyermeket veszítünk el újszülöttkorban, mint 25 évvel ezelőtt.

– Hogy érzékeltessem, honnan indultunk: 1977-ben adtuk haza az első olyan 1500 grammos koraszülöttet, akit előtte lélegeztettünk. Ennek örömére pezsgőt bontottunk. Ma nagyon nagy baj, ha egy másfél kilós újszülött – amennyiben nincs fejlődési rendellenessége – nem marad életben. Az első három perinatális intenzív centrum (PIC) 1975 őszén alakult meg a pesti egyetemi klinikákon, Kiszel, Rosta és Büki professzorok vezetésével. Ezt követte aztán az újszülött-koraszülött intenzív ellátás országos hálózatának kialakítása.

Mikor következett be a nagy áttörés?

– Ez három periódusra osztható. Az első 1977 és 1993 közé esik, amikor látványos javulást észleltünk az 1500 gramm feletti újszülötteknél. Akkoriban jelentek meg az első, még egyszerű újszülött-respirátorok, és akkorra állt fel az az orvos–nővér gárda, akik kizárólag ezekkel a kis betegekkel foglalkoztak. Persze ezek a tanulás évei voltak, és szűkre szabott volt még a technika is. Nem rendelkeztünk nem invazív O2-mérő eszközökkel, mindenki igyekezett sok „jó” oxigént adagolni – ma már tudjuk, mennyit ártottunk ezzel a szemnek, a tüdőnek.

A következő, 1993–99-es időszakban az 1000–1500 grammos súlycsoport helyzete változott előnyösen, elsősorban a nem invazív vérgáz-analizátoroknak és a többféle lélegeztetési módszer bevezetésének, tehát a jobb gépeknek köszönhetően. De legalább ilyen fontos volt a surfactant hozzáférhetősége. Magyarországon a felületaktív anyagot 1992 óta biztosítja az állam a rászorultaknak. Először csak mesterséges felületaktív anyaggal rendelkeztünk, amely hatásos ugyan, de csak a relatíve nagyobb gyerekeknél használt, akik nyolc-tíz óráig elviselték a megfelelő oxigenizációhoz szükséges magas nyomást a tüdő súlyosabb károsodása nélkül. Az azonnal ható, „igazi”, természetes – sertésből vagy borjúból nyert – surfactant ’96–’97-ben jelent meg Magyarországon, és mivel ugyanannyiba került, mint a mesterséges, azonnal kiszorította azt. Folyamatosan tanulunk: ma már tudjuk, hogy a surfactantot az élet első 20–25 percében kell beadni, mert később már nem várható tőle megfelelő hatás.

Így jutottunk el 1999-ig, amikortól az 1000 gramm alatti újszülötteknél értünk el áttörést. Döbbenetes az 500–740 grammos súlycsoport halálozásának alakulása: 2001-ben 35 százalék, 2002-ben 41 százalék, 2003-ban már 62 százalék maradt életben! A 750–990 grammosok túlélési aránya még látványosabb javulást mutatott, 1999-ben 62, 2001-ben 82, 2002-ben és 2003-ban 92 százalék volt. Ráadásul ezek nem tisztított adatok, benne vannak például fejlődési rendellenességgel születettek is.

A gyermekorvoslásban is reform kell

Azért szeretek a Házi Gyermekorvosok Egyesületének (HGYE) összejöveteleire járni, mert ott mindig gyakorlati problémákat vetnek fel. Ezekre pedig konkrét, gyakorlati megoldásokat javasolnak, és nem világ-, vagy országmegváltó egészségügyi szólamokat, közhelyeket hallok. Nem csalódtam most sem, az egyesület 10., jubileumi konferenciáján.

Az OEP részéről Dósa Csaba főigazgató-helyettes és Kőrösi László főosztályvezető-helyettes ülte végig az egyik estébe nyúló ülést. Körösi adatokkal dokumentált előadásából megtudhattuk, hogy a korábbi emelkedéssel ellentétben, tavaly azért (is) stagnált, illetve esett viszsza valamelyest az alapellátás átlagos pontértéke, mert a zárt kasszából komoly összeget kellett átcsoportosítani más feladatokra, például a hajléktalanok egészségügyi ellátása országos rendszerének, centrumainak kialakítására.

Kiderült az is, hogy bár országosan egyelőre csak 10 betöltetlen gyerekkörzeti állás van, a szakma elöregedése, az utánpótlás hiánya és a praxisok eladhatatlansága miatt ez a szám emelkedni fog, tehát nem halasztható sokáig a reform. Ezek közül Dósa Csaba a nagyobb bátorságot és rugalmasságot igénylő változtatásokat, például a kistérségekben a földrajzi határok megszüntetését, mobil orvosi teamek létrehozását, a csoportpraxis támogatását tartja megfontolandónak. Nem odázható el a háromszintű ellátás fokozatos kétszintűvé alakítása, azaz a középső, szakrendelői szint fokozatos beolvasztása az intézményi és az alapellátási konzíliumi és szakambuláns rendszerbe. Ez egyébként elfogadott uniós gyakorlat, de legalábbis stratégia.

A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Magyar Egyesületével Erdélyben jártam. Nagyon rövid időt, három napot töltöttünk a messzi Csíkszeredán, 760 kilométerre Budapesttől. Így a rám zúduló benyomások nem álltak össze koherens képpé bennem. Csak benyomások. Egy nap szilánkjai.

A kiváltságosok közé kerülök: ellentétben számos gyermekmentős pesti kollégámmal, akiknek többágyas kórterem jut, vagy a városban, a közeli falvak vendégszobáiban szállásolják el őket, én egyágyas VIP-kórtermet kapok a sebészeti osztályon, külön vécével. Némi utánjárással vécépapír, törülköző is kerül. Fürdőszobája nincs. Némi feltűnést keltek, amikor mezítláb papucsban, törülközővel a karomon átszelem a betegekkel zsúfolt folyosót, a személyzeti tusolóig, de udvariasan kitérnek az utamból. Kényelmes, kellemes az ágyam, bár reggelre kissé fázom: hajnal felé kikapcsolják a fűtést a kórházban, pedig a Hargitán 1000 méter felett igen csípős a reggel. Talán ezért is álmodtam azt, hogy a nővér szó nélkül a fenekembe vágja a „koktélt”, és már visznek is a műtőbe, kivenni a vakbelemet... Ébredéskor örömmel konstatálom, hogy mégsem vágták fel a hasam.

Nem tudok betelni a frottírköpennyel, amelyben majd mindegyik kórházi dolgozó járkál. Hozzátartozik a munkaruhához. Itt is van hierarchikus megkülönböztetés: az orvosok, nővérek, asszisztensnők fehérben, a segédszemélyzet bordó és kék frottírban pompáznak. A divat és a ruhaanyagok irányt fogékonyabb, tájékozottabb ismerőseim felvilágosítanak, hogy molton az anyag neve. Jól véd a hideg ellen. A 33 éve felhúzott épület szigetelése enyhén szólva nem kifogástalan, a fűtéssel is baj van, és az ősz, a tél errefelé hideg. A betegeknek nem jár frottír-, akarom mondani: moltonköpeny...

Ne pszichiáterhez – szemorvoshoz!

Nem biztos, hogy pszichiáterhez kell irányítani azt, aki zöld teheneket lát a háztetőn – lehet, hogy a látása károsodott. A Charles Bonnet-szindrómában szenvedők fő tünete ugyanis a gyakran meglehetősen bizarr vizuális érzékelési zavar.

Charles Bonnet francia természetgyógyász és filozófus már 1760-ban leírta a róla elnevezett szembetegséget, méghozzá saját, 87 éves nagyapján diagnosztizálva. Az öregúrnak szürkehályogja volt, és semmit sem látott, de a tudata teljesen tiszta maradt. Eközben rendkívül színes belső „vetítőgéppel” rendelkezett: embereket, madarakat, hintót, palotát pillantott meg ott, ahol nem volt semmi.

A szakemberek szerint a kórkép egyáltalán nem szakirodalmi ritkaság. Helmut Wilhelm, a tübingeni szemklinika professzora, a szindróma nemzetközileg elismert tudora, a Német Szemészorvosok Társaságának idei kongresszusán számolt be a felmérések szerint az időskori látászavarokban szenvedők mintegy tíz százalékánál előforduló betegségről. A látási hallucinációk némelyeknél naponta többször, másoknál több hónap alatt is csak egyszer jelentkeznek.

A veszélyeztetettek elsősorban azok közül kerülnek ki, akik retinopátia miatt súlyos látászavarral küszködnek, azaz a diabéteszes retinopátiában, a glaukómában vagy az időskori makuladegenerációban szenvedők. Jellemző módon az érintettek úgy élik meg a legkülönfélébb „látomásaikat”, hogy közben nincs a tünetekhez köthető pszichés betegségük, sőt, maguk is tisztában vannak azzal, hogy az általuk „látott” lények – emberek, állatok, növények – valójában nem léteznek. A „látomások nem mindig figuratívak”, néha csak színes vonalak, bizarr alakzatok jelennek meg a retinájukon, akarom mondani az occipitalis régió megfelelő helyein. Hogy miért „látják” őket, az ma még rejtély az orvostudomány számára. Ezért egyelőre a gyógyításra sincs módunk.

A határon túl is hasonlóak a problémák

Erdély egészségügye elmaradott, de rohamléptekkel fejlődik. Hasonló gondokkal küszködnek, mint mi, és időnként a megoldási sémák is az itthoniakra emlékeztetnek. Számos tekintetben azonban igencsak nagynak tűnnek a különbségek. A csíkszeredai kórház igazgatójával a lehetőségekről és a korlátokról beszélgettünk.

Hogyan lesz valakiből kórházigazgató Erdélyben?

– A válaszhoz vissza kell mennünk a `89-es forradalomig, amely – mint oly sokunknak – nekem is meghatározta a sorsomat. Abban az időben éppen Csíkszeredán voltam háziorvos, és talán, mert mindenkivel jó viszonyban voltam, úgymond a forradalmi tömeg nyomására, engem javasoltak a Megyei Egészségügyi Igazgatóságra igazgatóhelyettesnek. A megyei kórház igazgatását négy évvel később, 1993-ban vállaltam el, miután sikeresen versenyvizsgáztam a Megyei Egészségügyi Igazgatóságon. Kemény volt, rendes tételeket húztam: törvények, szervezés, menedzsment...

Tanulta valaha valahol ezeket az ismereteket?

– Bukarestben, majd ösztöndíjjal Izraelben a Galilee College-ben végeztem egészségügyi menedzsment iskolákat. Közben Nyugat-Európában, főleg Svájcban ismerkedtem a korszerű egészségügyi rendszerekkel, Németországban élő húgom költségén. Módszeresen feltérképeztem a mediko-szociális problémákat, többek között az otthonápolás rendszerét. Wiesbadenben a Deutsche Klinik für Diagnostiknál az orvosi műszerezettséget tanulmányoztam. Szükségem is lett minderre a tudásra és tapasztalatra, mert 1993-ban igen lerobbant kórházat vettem át.

Milyen volt akkoriban ez az intézmény?

– Nagy pénzhiány és gyakorlatilag nulla műszerezettség jellemezte, a kórházvezetés pedig gyenge, populista volt. Az országosan szított nemzetiségi ellentét itt is hatott. Megjegyzéseket tettek a román betegekre, kiutálták őket. Nem volt fegyelem, mindenki azt csinált, amit akart.

Műtét helyett katéterezés – a csendes forradalom

Még olyan katasztrófa sújtotta övezetben is, amilyen a hazai egészségügy, vannak üdítően békés szigetek. A magyar gyermekkardiológia Európa élvonalába tartozik. Sikereiről, a szakmát fenyegető veszélyekről – köztük az anyagiakról is – beszélt lapunknak dr. Szatmári András, a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet Gyermekszív Központjának vezetője.

Az Európai Gyermekkardiológusok Társasága, az AEPC elnökének választották ebben az esztendőben. Személyes siker ez vagy régiónknak szóló érdeklődés?

– Is-is. De elsősorban a magyar gyermekkardiológia, azon belül is a hazai szívsebészet és a katéteres beavatkozások fejlődésének elismerése. Az Európai Unió szakmákra lebontott országjelentése igen szigorú, komplex minőségbiztosítási rendszeren alapszik. Ennek szűkebb szakmai értékelésében minden mutatónk alapján az első tíz hely valamelyikét foglaljuk el.

Mondana konkrétumot is?

– Újszülött- és gyermekkorban a gyermek-szívsebészetben, a súlyos, komplex veleszületett szívelváltozásokat is figyelembe véve, világszerte a 10 százalék alatti műtéti halálozás fogadható el. Nálunk ez évek óta 4,3-4,5 százalék között mozog. Annak is köszönhetően, hogy míg a nyugat-európai szívsebészeti centrumok többségében évente átlagosan 250 műtétet végeznek, a miénkben, az Országos Kardiológiai Intézet Gyermekszív Központjában 600-at. Katéteres intervencióban ugyancsak hasonlóak az arányok: 80-100 beavatkozás a 250-nel szemben. Azaz, elsősorban a nagyobb tapasztalat segítette színvonalunk emelkedését. Nem kis mértékben a mi példánk nyomán ismerik fel világszerte, hogy járható út – legalábbis ezen a területen – az erőforrások és a szakmai tudás koncentrációja.

Az AEPC elnöki posztja „lobbipozíció”?

– Vállalhatóan igen. Abban például, hogy a gyermekkardiológiát önálló szakmának ismerjék el.

Miért? Manapság még nem az?

– Bizony nem, legalábbis az Európai Unióban a „nagy” kardiológia, illetve az általános gyermekgyógyászat része. Lobbizni kell a szakterületünkért. Valamint 500 ezer eurót jól felhasználni továbbképzésekre, kongresszusokra, nyitni a társszakmák, a szívsebészet, az aneszteziológia irányába.

Az alapértékeken kívül minden megváltozna

Dr. Takács Zoltán, az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) főigazgatója állítja, ő nem talált ki semmi újat. Csak a  létjogosultságát sokszorosan igazolt logisztikai, orvosszakmai és közgazdasági tudást, annak tárgyi és emberi feltételeit igyekszik adaptálni a sajátos magyar viszonyokhoz. Honnan jött, mit örökölt és hová igyekszik?

A pénzügyi problémák és a vezetőváltás miatt az év elején még a média figyelmének középpontjában állt az Országos Mentőszolgálat, ma viszont alig szerepel a hírekben. Ez jó vagy rossz?

– Jó, mert elindult egy konszolidációs folyamat, amely nem izgalmas téma a bulvársajtónak.

Nem foglalkoznak már a múltjával sem, amely egy interjúban azonban megkerülhetetlen: vállalkozó orvos volt, most pedig, alig 39 évesen, egy országos hatáskörű szerv főigazgatója.

– Ha körülnézünk a világban, látjuk, nincs ebben semmi rendkívüli. Ami egy alakuló polgári demokráciában szokatlan, az például az Egyesült Államokban magától értetődő. Remélem, megmutathatom, hogy alkalmas vagyok a feladatra. Ahogy – ha szerénytelenségnek tűnik is a kijelentés – az eddigi posztjaimon is bizonyítottam.

Mivel büszkélkedhet?

– Korán, már 1991-ben megalapítottam a magánvállalkozásomat – az országban az elsők között. A hetedik finanszírozott egészségügyi magánszolgáltatóként, 30 ezer forintos alapító tőkével és egy tartósan bérelt autóval Debrecenben átvettük az OMSZ-tól a dialízisre szorulók addig nem éppen gördülékeny szállítását. Két év múlva már Hajdú és Szabolcs megyében is mi végeztük ezt a feladatot, de szállítottunk onkoradiológiai betegeket is. 1996 az újabb nagy váltás éve volt. Közös megegyezéssel otthagytam az OMSZ-ot, és a Falcknál lettem orvosigazgató. A dán magánszolgáltató éppen a felszámoláson gondolkozott, százmillió forint volt az éves hiánya. Másfél év alatt annyi energiát fektettem bele, hogy végül meg lehetett akadályozni a felszámolást. A tárgyalások eredményeképpen 1998-ban megvehettem a Falck SOS-t. 2003-ban 800 milliós, az induláshoz képest nyolcszor nagyobb árbevételünk volt – és 10 milliós nagyságrendű tiszta nyereségünk. Valamint 120 főállású és 278 szerződéses jogviszonyban álló, főként szakorvos dolgozónk.

Hogyan sikerült mindezt elérni?

– Radikálisan „átstrukturáltuk” a céget. Az eredeti menedzsmentből senki sem maradt, jelentősen csökkentettük az adminisztrációt. De az igazi sikert üzleti filozófiánk megvalósítása hozta. Mi megfordítottuk a hagyományos egészségügyi struktúrát, nem egy egészségügyi szolgáltatást kínáltunk, hanem mindent, amire igény mutatkozott. Legnagyobb megrendelőnk a 21 telephelyen 12 ezer munkavállalót foglalkoztató TESCO volt. Náluk az elsősegély- és higiéniai tanfolyamtól a hagyományos foglalkozás-egészségügyön át a szűrésig és a kockázatelemzésig mindent elvállaltunk. A Richter gyárában 24 órás vállalati egészségügyi ellátást nyújtottunk. A Tiszai Vegyi Kombinátban átvettük a gyári mentőszolgálatot és a komplett szakrendelő működtetését is. Azért volt, ami nem sikerült. Részvénytársaságunkat dolgozói részvényesi formává akartam átalakítani. Arra akkor nem érett még meg a helyzet, túlságosan előreszaladtunk.

Egy orvosi kongresszus okán-ürügyén mentem vissza Moszkvába. Abba a városba, ahol harminchárom éve újságíró-tudósító csemeteként jártam középiskolába, és medikusként egy évre belekóstoltam az orosz egészségügybe is. Másik városba, másik egészségügybe, másik világba érkeztem vissza. Furcsa érzés volt.

Itt nem az euróban bíznak. Nem lep meg, hogy a Seremetyevó reptéren ötven-hatvan dollárért kínálják magukat a taxis sakálok, szinte Ferihegyen érzem magam... Moszkvában sokan és sokáig, a hiperinflációs kilencvenes évek következményeként, dollárban kapták a fizetésüket. Szinte minden sarkon, üzletben, még az élelmiszerboltban is van pénzváltó.

A gépkocsipark lenyűgöző. Álomkocsik, hatalmas Mercedesek, luxusdzsipek. Az autóknak legalább a fele nyugati, egy és tizenöt éves kor közötti. Akadnak persze húsz-huszonöt éves csotrogányok, Volgák, Ladák is szép számmal.

– A város közlekedése halott – panaszkodik sofőrünk, amikor második órája araszolunk a zsúfolásig telt, kétszer ötsávos sugárúton. Tizenkétmillió moszkvai, napi három-ötmillió ingázó, hárommillió gépkocsi. Csak a metró működik, az viszont kitűnően, ahogy később tapasztalom. Rengeteg az utas, csupán a megszaporodott metrórendőrök száma emlékeztet arra, hogy néhány hónapja milyen sokan pusztultak el a mélyben egy öngyilkos csecsen robbantás következtében. Azért kiver a veríték, amikor a szerelvény az alagútban hirtelen leáll és sötétbe borul. Gondolom, mást is, mert nagy a csend. Aztán szerencsésen begurulunk az állomásra.

Száz év szemészete

A százéves Magyar Szemorvostársaság június 3–5. között a Magyar Tudományos Akadémián tartotta jubileumi kongresszusát, igen nagy sikerrel: több mint 500 résztvevő, 49 előadás (közülük 20 külföldi), 9 díj, 33 díjazott. A magyar szemészet világszínvonalú, ám nem éppen elismert: nálunk az optikus alkalmaz szemészt, és nem fordítva. Németh János professzorral, a Társaság főtitkárával beszélgettünk.

Harminc vezető magyar szemész a társaság lapjának százéves jubileumi számában jelentette be egyesülési szándékát, amelyet meg is valósított. A felhívásban többek között ez állt: „A democratikus organisatio, remélem, lehetségessé fogja tenni, hogy a tudományos, társadalmi és hazafias cél érdekében valamennyien egyesüljünk!” Összevethető-e a száz évvel ezelőtti és a mai szemészet?

– Sok mindent már akkoriban is tudtak. Például alapjaiban ismerték majd mindegyik szembetegséget. Természetesen más volt a kórságok megoszlása. Döntő többségük fertőző betegség volt, és nem csak trachoma – bár megjegyzendő, hogy az akkori „trianoni” határokon belül összesen 8 trachoma-kórház működött 132 ággyal. Ezenkívül rengeteg volt a szemszövődmény, többek között a himlő, a luesz, a tbc és a gonorrhoea következtében. Érdekes a vaksági okok százalékos megoszlása: ebben a trachoma 6,6 százalék, a blenorrhoea neonatorum 6, de a himlő is 5 százalék volt. A glaukóma morbiditása viszont száz év alatt alig változott.

A vakság vezető okai azonban igen.

– Ma Magyarországon a látásvesztés legfőbb oka és legnagyobb problémája az időskori makuladegeneráció. Ez – hasonlóan a nyugati adatokhoz – a vakság 2 százalékáért felelős. Ennek a betegségnek nem ismerjük pontosan az okát. Feltételezik, de nem bizonyították a környezeti ártalmak etiológiai szerepét. Gyógyítása sem megoldott. Csak az esetek 15 százalékát kitevő „nedves” típusú degenerációnál értünk el (rész)eredményeket, főleg a fotodinámiás effektusnak köszönhetően.

A „laikus” orvos erről az eljárásról nem sokat tud.

– Lényege, hogy infúzióban speciális gyógyszert juttatunk a makula, azaz az éleslátás mögötti kóros erekbe, majd lézersugarat irányítunk oda. Az áthatol, nem bántja a retinát, de kölcsönhatásba lép a gyógyszerrel, és így elzárja a kóros ereket.

A teljes medicina és a határterület szerelmese

Csatár Éva volt sebész és belgyógyász. Egy kicsit bőrgyógyász. Meg gasztroenterológus. Most főként proktológus, méghozzá e határterület nemzetközileg elismert tudora, aki angolul és franciául tart külföldön előadásokat. Tudtunkkal ő az egyetlen női orvos e szakmában. Ötvenkét éves, két gyermek anyja.

Sebészként kezdtél, bár 1976-ban még nem sok nő akadt ezen a területen.

– Véletlenül lettem sebész. Végzéskor elvileg szabadon választhattam állást, mert az évfolyam első tizenöt helyezettje közt voltam, mégsem kaptam meg a megpályázott gyermekorvosi státust. Akkor a Fővárosi Tanácsban felajánlottak egy helyet a csepeli sebészeten, elfogadtam. Egyébként is nagyon szerettem varrni...

Viccelsz?

– Egyáltalán nem. Az egyetem alatt elvégeztem egy kétéves szakmunkásképzőt, okleveles varrónő lettem.

De csak azért, mert jó a manualitásod, nem maradtál volna tizenkét évig Csepelen.

– Rá kellett jönnöm, hogy sebésznek átlagos vagyok, semmivel sem emelkedem ki a többi kolléga közül.

A szakvizsga megszerzése után mégis nyolc évig maradtál ott.

– A munkát szerettem, a kollektívát is, jól éreztem magam az osztályon. A havi öt-hat ügyeletet is jól bírtam. Sok tapasztalatot, nagy rutint szereztem: epe, gyomor, vakbél, sérv, rengeteg ileus. Ám végig az „egész medicina” érdekelt. Már akkor elhatároztam, hogy előbb-utóbb belgyógyászati szakképesítést is szerzek.

Foglalkozás-egészségügy: vissza a biztosítóhoz?

A Medicina Bajmegelőző Kft. tartja fenn az ország egyik legnagyobb foglalkozás-egészségügyi hálózatát. Nyolc budapesti és két vidéki foglalkozás-egészségügyi alapszolgáltatást nyújtó rendelőjében 56 egészségügyi „alvállalkozó”  közreműködésével, mintegy húszezer munkavállalót szűrnek, diagnosztizálnak, gyógyítanak évente. Dr. Ruzsás Éva orvos-igazgatóval és dr. Olajos Attila ügyvezető igazgatóval a szakág jövőjéről beszélgettünk.

Májusban teljes jogú tagjai leszünk az Európai Uniónak. Hogyan hat majd ez a történelmi jelentőségű lépés a magyar foglalkozás-egészségügy rendszerére?

– Ahhoz, hogy a jövőt megjósolhassuk, tudnunk kell, honnan jöttünk. Az üzemorvoslás 1990-ig a társadalombiztosítás keretei között működött. Ezután következett egy minden kötelezettségtől mentes ötéves átmeneti állapot. Igazából csak egy 1995-ben született kormányrendelet tette lehetővé az alakuló foglalkozás-egészségügyi szolgáltatók részére – és kötelezővé a munkáltatók és a munkavállalók számára – az új foglalkozás-egészségügyi formát. A jogszabály mind a munkahigiénés, mind a szűrési (előzetes alkalmassági, időszakos alkalmassági stb.) vizsgálatokat magában foglalta.

Vagyis ez a rendelet már a csatlakozás reményében született?

– Így van. A leglényegesebb gyakorlati lépés az volt, hogy a foglalkozás-egészségügyi szolgáltatás finanszírozását 1995-ben kivonták az egészségbiztosítási alap keretei közül. Azóta is ez az egyetlen tisztán privatizált egészségügyi forma, még a fogászati magánosítás sem mérhető hozzá. Jókor jött, mert időben egybeesett a multik Magyarországra érkezésével. A rendelet előremutat az Európai Unió egészségügyi normái felé.

Ennek ellenére ma sok helyen nem tartják be.

– Sajnos ez az igazság, és ennek számos oka van. Az egyik, hogy a Magyar Orvosi Kamara Foglalkozás-egészségügyi Szekciójának Díjtétel-egyeztető Bizottsága ugyan előre osztályozta a különböző munkaköröket, és ennek alapján meghatározta a díjtételeket, ám számos foglalkozás-egészségügyi szolgáltató nem volt képes munkája ellenértékeként érvényesíteni a javasolt összeget. Az induló vállalatoknak ugyanis túlságosan nagy terhet jelentettek ezek a díjak, az ÁNTSZ pedig az ellenőrzésen túl szankcionáló lehetőség hiányában nem tudta teljes mértékben betartatni a rendeletet. Ráadásul az új szabályozás és annak értelmezése sem kapott kellő publicitást. Komoly hátrahúzó erő az is, hogy továbbra is átfedés van a foglalkozás-egészségügyi orvosok és a háziorvosok tevékenysége között. Nem egy körzetben az üzemorvoslás egyszerű fizetéskiegészítésként kezdett funkcionálni. Még keményebben fogalmazva: ez a fontos munka egy pecsételő orvos szintjére degradálódott.

Európa-szerte elismert osteoporosis-hálózat

A csontritkulásban szenvedők ellátásának hazai rendszere nemzetközi összehasonlításban is kiállja a próbát: az EU Egészségügyi Bizottsága mintaértékűnek írta le a magyar modellt. Ennek fő oka, hogy kevés európai ország dicsekedhet hasonló, országos osteoporosis-hálózattal. Dr. Lakatos Pétert, a Magyar Osteoporosis és Osteoarthrologiai Társaság elnökét a további tennivalókról kérdeztük.

Hány beteget érint ma a csontritkulás Magyarországon?

– Körülbelül 600 ezer nőt és 300 ezer férfit, a szám a primer és a szekunder osteoporosis-formákban szenvedő betegeket is tartalmazza. Évente nyolcvanezer csonttörés történik hazánkban, de csak a betegek egy-két százaléka kerül el az osteoporosis-centrumokba. Egy esztendeje éppen ezért hoztuk létre a Nemzeti Törésmegelőző és Kockázatjavító Programot, amely NE TÖRJ néven vált ismertté. Ennek lényege, hogy a traumatológiákra bekerült, csontritkulás miatt törést szenvedett betegeket egyenesen az osztályról irányítsuk át az osteoporosis-központokba. Nyolc hónapja 58 ilyen centrum – Törésmegelőző Egység (TME) – működik, és eddig mintegy hatezer beteg gondozását kezdték meg.

Ki biztosítja a program anyagi hátterét?

– Plusz ráfordítást a TME nem igényel, a pácienseket OEP-finanszírozásból látjuk el. A rendszer megszervezését a Magyar Osteoporosis és Osteoarthrologiai Társaság (a MOOT) finanszírozza.

Régóta megoldatlan probléma a férfi betegek gyógyszerelése.

- Valóban, a férfiak csontritkulásának gyógyszeres kezelése – pontosabban annak finanszírozása – ma még nem megoldott Magyarországon. Hiába regisztrálták három és fél éve a biszfoszfonátokat az osteoporosisban szenvedő férfiak kezelésére szolgáló egyetlen gyógyszercsoportként, az OEP ilyen indikációval még mindig nem támogatja. Az az abszurd helyzet állt elő, hogy míg az osteoporosisban szenvedő nők 1200, addig a férfiak 8000 forint körüli összeget kénytelenek havonta a gyógyszerre költeni. Egyedi igény alapján ugyan a férfiak is megkaphatják, egy alkalommal fél évre. Ez rengeteg adminisztrációval jár – kéthavonta meg kell újítani a recepteket, az OEP-pel ellenjegyeztetni stb. –, amely bizonyos betegszám felett már nem bírható.

Program a megkülönböztetés ellen

Egyenlő esélyek az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférésben – ez elvileg alkotmányosan biztosított jog. A gyakorlatban azonban nem mindig működik: ennek bizonyítéka a Tolerancia az Egészségért Program, amelyet közösen hirdetett meg az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium, valamint az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal. Elsősorban a roma származásúakat sújtja a diszkrimináció, de mellettük – számos más okból hátrányos helyzetbe került – pszichiátriai betegek, fogyatékosok, hajléktalanok vagy szegények, létminimum alatt tengődők is áldozataivá válnak a sokszor nem is tudatos megkülönböztetésnek – mondta a program beharangozóján Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszter.

A Tolerancia az Egészségért Program ezen kíván változtatni; kiterjed a vallásgyakorlásra, a beteglátogatásra, de még a halottsiratás speciális körülményeinek biztosítására is. Már a betegfelvételnél kezdetét veszi, amikor megismerkednek az érintett szociális körülményeivel. Segítségével javítani kívánják a kórházi szociális munkát, erősíteni a betegjogi képviseletet, de részei az egészségügyi személyzetnek szóló oktatási csomagok is, illetve hogy – lehetőleg cigány kisebbségi önkormányzatok, betegjogi képviselők bevonásával – megtalálják a hétköznapi konfliktusok feloldásának módozatait.

A programot, amelyet egy évre terveznek és egyelőre 15 millió forinttal támogatnak, a fővárosi Nyírő Gyula Kórház koordinálja. Dr. Falus Ferenc főigazgató szerint a romák anyagi, szociális helyzete közismerten rossz – de mindehhez képest is rosszak az egészségi állapotukat jelző morbiditási és mortalitási mutatók. Mindennapos beilleszkedési, kommunikációs gondokkal küszködnek, s a kórházakban is a szó szoros értelmében vett meg nem értéssel találkoznak: felmérések szerint 180 ezer – elsősorban idős – cigányembernek vannak nyelvi nehézségei.

Khoór Sándor a bevételszerzés rejtelmeiről

Ma még mindig nagy a szakadék a gyógyítók és a gyógyítás feltételeit szervezők között. Dr. Khoór Sándor egyszerre gyakorló orvos és menedzser, elismert kardiológus, osztályvezető főorvos és kórházi finanszírozási igazgató. Ezért, ahogyan ő fogalmaz: a kiegyenlítő szelep funkcióját is betölti az osztályok dolgozói és a kórházi menedzsment között. Munkájáról, többek között a HBCs-rendszer hiányosságairól és a krónikus osztályok krónikus finanszírozási gondjáról kérdeztük.

Melyik munka áll a szívedhez legközelebb?

– Egyértelműen a kutatás. Munkatársaimmal a matematika, a komputertechnika és a kardiológia ötvözésén, az EKG internetes kommunikációján, a non-invazív kardiológiai adatok alapján történő kardiovaszkuláris rizikóbecslésen dolgozunk, ezen a területen „újítunk”. Jelenlegi tudományos munkám a mobil EKG-kommunikáció szakmai megalapozása, amelynek eszközét, a Szívlesőt barátommal, Nieberl József mérnökkel együtt fejlesztettük ki.

Ez izgalmas munka lehet. Egészen más, mint a finanszírozási igazgatóság.

– Az elnevezés tulajdonképpen megtévesztő, mert a finanszírozási igazgató csak a kórház bevételi oldalának igazgatásával foglalkozik. A kiadási oldal egyértelműen a gazdasági igazgató kompetenciája. A harmadik a mindkét területet átfedő controlling igazgatói funkció. Közgazdaságilag jól definiált a munkám: az intézetnek minél több bevételt szerezni, elmenni a lehetőségek felső határáig, mindezt természetesen teljesen jogszerűen. Feladataim közé tartozik az OEP-szerződések állandó szemmel tartása, felügyelete is. Hiszen az egészségügyi intézményeknek figyelniük kell a külső feltételekre (jogszabályokra, szakmapolitikai koncepciókra, az önkormányzati-tulajdonosi egészségügyi ellátások módosított terveire és a többi), de a belső környezetre is. Többek között az egyes szakmák járó- és fekvőbeteg-kapacitásának kihasználatlanságára vagy túlterheltségére, a finanszírozás igazságosságára és még sok minden másra. Meg kell tervezni előre, hogy mi lehet az intézet számára a legelőnyösebb szerződésekben, engedélyekben lekötött kapacitás.

Kemény élet: Romániától Magyarországig

Dr. Kovács Klára fogorvos Kisbéren, férje, dr. Bogdán Mihály a tatai kórház kardiológiai rehabilitációs osztályának főorvosa. Hivatalos áttelepülési kérelmüket 1987-ben adták be Erdélyben, de csak 1990-ben, Ceaucescu bukása, vagy ahogyan ma diplomatikusan fogalmaznak: a fordulat után kapták meg a jóváhagyást. Közel az ötvenhez kezdtek új életet Magyarországon – nem a „lágy kalácsért” és nem is a szakmai karrier miatt. Otthonra találtak, gyermekeik is révbe értek – mindez azonban nem mehetett kompromisszumok nélkül.

– Mindketten Erdélyből, a régi Háromszékből – mai nevén Kovászna vármegyéből – származunk. Az én apám erdélyiként Szegeden végezte el az orvosi egyetemet, és onnan is nősült. Misi viszont tősgyökeres erdélyi – vall családi gyökereiről Klára.

A marosvásárhelyi orvosi egyetemen ismerkedtek meg, rácsodálkoztak, hogy mindkettőjük szűkebb pátriája Kézdivásárhely. Bogdán Mihály 1965-ben szerzett általános orvosi, Kovács Klára két évvel később fogorvosi diplomát.

– Klára nem éppen vándormadár: 23 évet töltött egy munkahelyen, a csíkszeredai megyei fogászati szakrendelésen. De természetemnél fogva én is „kötődős” típus vagyok – mondja Mihály.

Beszélgetés Kovács József orvos-filozófussal

Tanulságos, ha a gyakorló orvos megismeri az elméleti szakember véleményét. Kovács József bioetikus rejtett előítéleteinkről, elfogadhatatlan kritériumokról beszél. Rugalmasságot javasol az életminőség megítélésében, de az alternatív gyógyászat, az életmentő műtétek és a transzfúziók elutasításának kérdésében is.

Zavarban vagyok, mert kandidátusi értekezésednek még a címét sem értem: A makroallokáció etikai kérdései.

– A források elosztásának elveiről, igazságossági kérdéseiről van szó. Makroszinten az egészségügyet más területekhez, az oktatáshoz, a honvédelemhez, illetve a medicinán belül a prevenciót a kurációhoz, vagy mondjuk az onkológiát a reumatológiához viszonyítjuk. A mikroallokáció területe a „ritka eszközök” problematikája: hogyan lehet az egyes betegek között a ritka eljárásokat, gyógyszereket, intenzív ágyakat elosztani, amennyiben rászorultságuk mértéke azonos. Én azt vizsgáltam, létezik-e egyáltalán elvi, etikai módszer a szakkifejezéssel „ritka eszközök” elosztására.

És létezik?

– Persze, kidolgoztak elveket, és próbálgatják is a gyakorlatban megvalósítani. Nem könnyű, mert retorikailag ezek nem létező problémák, hisz azt hangoztatjuk: mindenkinek mindent meg kell kapnia. „Sorolásnak” nevezik azt a jelenséget, ha valaki nem jut hozzá, vagy nem időben jut hozzá olyan orvosi ellátáshoz, amelyre szüksége lenne. A „kemény” sorolás, amikor nyilvános kritériumok alapján döntik el, ki mit kaphat vagy nem kaphat meg – ezt sajnos ritkán alkalmazzák, mert nagyon kényes kérdés, nem szívesen vállalják. A gyakorlatban a „puha sorolás” működik, amikor explicit kritériumok nélkül dől el, hogy ki mit kap – és közben sem a beteg, sem az orvos nem tudja, hogy sorolás történik. Az orvos azt hiszi, hogy kizárólag szakmai kritériumok alapján dönt – valójában döntése rejtett erkölcsi kritériumokat is tartalmazhat. A ’80-as években a 10 ezer lakosra jutó dialízisek száma jóval alacsonyabb volt Nagy-Britanniában, mint az Egyesült Államokban, holott a veseelégtelenségben szenvedők aránya nem különbözött lényegesen. Az ok: Amerikában nyilvános vitákat folytattak arról, hogyan döntsenek – „kemény sorolás” történt. Angliában meg „puha”, ott ilyen disputák nem voltak, hisz úgy tűnt, hogy minden rászoruló dialízisben részesül. Pedig létezett egy – nyíltan ki nem mondott – korhatár: a családorvosok az 55 év alattiakat azonnal a nefrológiai centrumokba utalták dialízisre, az 55–60 évesek közül már válogattak, a 65 év felettieket meg általában be sem küldték. Úgy gondolták, az idősek a másodlagos betegségeik, például cardiovascularis státusuk miatt már nem igazán alkalmasak a dialízisre, ami szakmailag abszurdum – a dialízis minden veseelégtelenségben szenvedő számára életmentő.

Beszélgetés dr. Völgyi Istvánnal

Sebészkarrierjét hagyta ott, amikor 16 éve Jászapátiban elvállalt egy nyolc éve betöltetlen körzetet. A nehéz ember hírében álló, az önkormányzattal és a Megyei Egészségpénztárral pereskedő Völgyi doktor nyolc évig önkormányzati képviselő tag is volt. Vidéki körzeti orvosként munkája sokrétű – ő szervezte meg például a gáz bekötését 500 jászapáti család házába. Körzetének jelentős részében reménytelenül szegények élnek. Naponta hatvan kilométert autózik a betegeihez.

Nem éppen bizalomgerjesztő ez az ujjnyi repedés a szolgálati lakása falán.

– Több kisebb földrengés, a közeli úton átdübörgő kamionok – no meg a hanyag kivitelezés következtében a betonkoszorú is megrepedt. Az önkormányzatnak nincs pénze a javításra, de a szakemberek szerint az egész fal szerencsére úgyis kifelé dől majd...

Ahogy körbevezetett a falun, látom, sok a vályogház.

– Jász-Nagykun-Szolnok megye „a lavór mélypontja”. Jászapáti különösen nehéz körzet. Mezőgazdasági terület, sok tsz-nyugdíjassal, rengeteg munkanélkülivel. A kevés helyben foglalkoztatott is leginkább ideiglenes, bizonytalan közmunkákból él. Nagy a megélhetési bűnözés. Persze nem súlyos ügyek: kerékpár-, fa-, tyúklopás. Jelentős az elvándorlás, menekülnek a fiatalok, a képzett munkaerő.

Úgy tudom, a legnehezebb helyzetben a lakosság 15 százalékát kitevő romák vannak.

– Náluk a munkanélküliek aránya a 95 százalékot is eléri, 30-40 százalékos a funkcionális analfabetizmus. Folyamatosan nő a számarányuk, mert itt már 80-100 ezer forintért is kapni vályogházat. Ezért a leglecsúszottabbak idejönnek. És persze sok a gyerek, nagyok a családok. Nekem nem kell a Fókuszt néznem – van hét olyan cigánygyerekem is, aki 13 éves korában már szült. Az egészségügyi helyzetük folyamatosan romlik. Itt bizony előfordul dögevés. Egy ötéves kislány szeméttelepen guberált. A lábos alján talált maradékról azt hitte, mákos tészta – alkilfoszfát volt. Alig élte túl a mérgezést.

Beszélgetés a Péterfy Kórház főigazgatójával

A tavalyi évben a budapesti Péterfy Kórház halmozta fel a legnagyobb adósságállományt az országban, így ez az egészségügyi intézmény részesült a legkomolyabb konszolidációs hitelben is. Dr. Budaházy Emil megbízott főigazgató elmondta, milyen strukturális változásokat hajtott végre korábbi munkahelyén, a Flór Ferenc Kórházban, és hogyan kívánja kihúzni új kórházát az adósságspirálból.

Miért éppen önt kérték fel ennek a nehéz sorsú kórháznak a vezetésére? Hiszen még most is a Flór Ferenc Kórház (igaz, fizetés nélküli szabadságát töltő) főigazgatója.

– A fővárosi önkormányzatot kellene erről megkérdezni. Nem kineveztek, csak megbíztak Budapest legnagyobb kórházának igazgatásával. Először nem is fogadtam el, jól éreztem magam a Pest megyei Flór Ferenc Kórházban, ahol, úgy vélem, most kezdenek beérni az erőfeszítéseim.

Miért, mi történt Kistarcsán?

– Számos strukturális változás: gazdasági, műszaki, belosztályok, a konyhák összevonása; a gyógyszertár is egy telephelyre került. Rengeteg belső átépítést, kórterem-komfortosítást hajtottunk végre. Műveseállomás is létesült. És persze racionalizáltunk. Az ágyszámot 957-ről 134-gyel csökkentettük – önszántunkból, és nem mert köteleztek minket erre. Tudom, az ágykihasználtság nem igazán fontos mutató, de azért megemlítem, hogy ma már elég magas, 80 százalék körüli. Nem volt komoly informatika, sem kontrolling, sem minőségbiztosítás, sem ütőképes PR, ezeket menet közben, önerőből hoztuk létre.

Azért a hírek szerint a kistarcsai kórház anyagilag ma sem áll túl jól.

– Ha összevetjük a két kórházat, a Péterfy 375 millió, a Flór Ferenc Kórház pedig 80 millió forint hitelfelvételre kényszerült. És míg eddig az előremenekülés jegyében dolgoztunk, ma már az adósságunkat egy felépített, működő rendszernek kell ledolgoznia.

A beteg törvény adta joga

Az orvostársadalom kezd megbarátkozni a betegjogokkal. Ám ahogy a szabad orvosválasztás is jóval többet jelent annál, mint hogy a páciens eldöntheti, kinek adja le a tb-kártyáját, a betegtájékoztatás (és -tájékozódás) jogába ma már az is beletartozik, hogy a páciens is kérhet „külső” konzíliumot, úgynevezett „second opinion”-t.

Mintegy tíz évvel ezelőtt megkértem egy New Yorkban élő neves idegsebészt, végezzen el egy bonyolult agyműtétet évtizedek óta kint élő magyar barátomon. Hosszas levelezést, számos telefonbeszélgetést követően, nagy nehezségek árán megszerveztem, hogy fogadja a beteget. Az orvos megvizsgálta, majd elvállalta az operációt. Ám amikor telefonon érdeklődtem nála a részletek és a műtét időpontja felől, azt a meglepő tényt közölte velem, hogy a beteg előbb még kikéri egy másik orvos véleményét is. Amikor dadogva szabadkozni kezdtem barátom modortalansága miatt, az orvos értetlenül szakított félbe: Miért ne mehetne el máshoz is? Mi sem természetesebb ennél: a betegnek – lévén saját sorsa a tét – joga van egy második szakvéleményhez, „second opinion”-hoz; ezen senki nem sértődik meg. (A második konzílium egyébként megerősítette elhatározásában a beteget, és az első, a New York-i kolléga sikeresen eltávolította a daganatot az agyából.)

Attitűdváltozás

Akkoriban nem hittem volna, hogy hamarosan Magyarországon is ez a tárgyilagos hozzáállás válik az uralkodóvá. Eszembe jutott, mennyi konfliktust, sértődést okozott korábban a magyar kollégák körében a betegvándorlás. Mára gyökeresen megváltozott a helyzet: bármelyik kollégámat kérdezem, kivétel nélkül mind helyesli, ha a beteg egy másik orvossal is konzultál, legfeljebb azt várja el – és teljes joggal –, hogy ő is megtudja, milyen eredménnyel zárul ez a „külső” konzílium. Nincsenek más véleménnyel erről az úgymond „pénzes szakmák” képviselői, a sebészek és a nőgyógyászok sem.

Basalioma, melanoma – vagy spinalioma?

Az olasz családorvosok nehezen ismerik fel a tumorgyanús bőrelváltozásokat. A típusos tüneteket ábrázoló fényképeken csak a melanomát tudták biztonsággal azonosítani. Pedig a bőrdaganatok felismerése nemcsak fontos, viszonylag egyszerű is.

Egy olaszországi felmérésben 288 háziorvos kapott 7 klinikai esethez kapcsolódó és 4 fényképpel (1-4. ábra) illusztrált, többválasztásos tesztkérdést. A seborrhoeás keratosist 36 százalékuk ismerte fel; 11 százalékuk melanomának, 10 százalékuk vírusos tyúkszemnek, 43 százalékuk pedig pigmentált naevusnak tartotta. A leggyakoribb bőrrákot, a basaliomát a megkérdezetteknek csupán 41 százaléka diagnosztizálta helyesen – ők a megfelelő kezelést, az excisiót javasolták. Az alsó ajak spinaliomáját az orvosok 53 százalékának sikerült megállapítania. A melanoma nem bizonyult nehéz feladatnak: a családorvosok 91 százaléka állította fel a helyes diagnózist. A vizsgálat eredményei szerint a hosszabb ideje praktizáló doktorok, akik már több bőrgyógyászati esetet láttak el, magabiztosabban ismerték fel a bőrrákot. Semmi meglepőt nem tartalmazott tehát a kutatók javaslata: a családorvosok képzésében és továbbképzésében kapjon nagyobb szerepet a vizuális oktatás.

A hazai helyzettel kapcsolatban Arnold Csaba professzor, a Semmelweis Egyetem Családorvosi Tanszékének vezetője nyilatkozott lapunknak. Hazánkban a családorvosi rezidensképzés része egy egyhetes intenzív bőrgyógyászati program, amely szemináriumokból és gyakorlatokból áll. Szerinte a magyar családorvosok bőrgyógyászati diagnosztikai képessége valószínűleg jobb, mint az idézett vizsgálat alanyaié, azonban hazánkban is van igény az ilyen irányú, képanyaggal támogatott folyamatos továbbképzésre.