Bioetika, az érzékenyítő tréning

Beszélgetés Kovács József orvos-filozófussal

Tanulságos, ha a gyakorló orvos megismeri az elméleti szakember véleményét. Kovács József bioetikus rejtett előítéleteinkről, elfogadhatatlan kritériumokról beszél. Rugalmasságot javasol az életminőség megítélésében, de az alternatív gyógyászat, az életmentő műtétek és a transzfúziók elutasításának kérdésében is.

Zavarban vagyok, mert kandidátusi értekezésednek még a címét sem értem: A makroallokáció etikai kérdései.

– A források elosztásának elveiről, igazságossági kérdéseiről van szó. Makroszinten az egészségügyet más területekhez, az oktatáshoz, a honvédelemhez, illetve a medicinán belül a prevenciót a kurációhoz, vagy mondjuk az onkológiát a reumatológiához viszonyítjuk. A mikroallokáció területe a „ritka eszközök” problematikája: hogyan lehet az egyes betegek között a ritka eljárásokat, gyógyszereket, intenzív ágyakat elosztani, amennyiben rászorultságuk mértéke azonos. Én azt vizsgáltam, létezik-e egyáltalán elvi, etikai módszer a szakkifejezéssel „ritka eszközök” elosztására.

És létezik?

– Persze, kidolgoztak elveket, és próbálgatják is a gyakorlatban megvalósítani. Nem könnyű, mert retorikailag ezek nem létező problémák, hisz azt hangoztatjuk: mindenkinek mindent meg kell kapnia. „Sorolásnak” nevezik azt a jelenséget, ha valaki nem jut hozzá, vagy nem időben jut hozzá olyan orvosi ellátáshoz, amelyre szüksége lenne. A „kemény” sorolás, amikor nyilvános kritériumok alapján döntik el, ki mit kaphat vagy nem kaphat meg – ezt sajnos ritkán alkalmazzák, mert nagyon kényes kérdés, nem szívesen vállalják. A gyakorlatban a „puha sorolás” működik, amikor explicit kritériumok nélkül dől el, hogy ki mit kap – és közben sem a beteg, sem az orvos nem tudja, hogy sorolás történik. Az orvos azt hiszi, hogy kizárólag szakmai kritériumok alapján dönt – valójában döntése rejtett erkölcsi kritériumokat is tartalmazhat. A ’80-as években a 10 ezer lakosra jutó dialízisek száma jóval alacsonyabb volt Nagy-Britanniában, mint az Egyesült Államokban, holott a veseelégtelenségben szenvedők aránya nem különbözött lényegesen. Az ok: Amerikában nyilvános vitákat folytattak arról, hogyan döntsenek – „kemény sorolás” történt. Angliában meg „puha”, ott ilyen disputák nem voltak, hisz úgy tűnt, hogy minden rászoruló dialízisben részesül. Pedig létezett egy – nyíltan ki nem mondott – korhatár: a családorvosok az 55 év alattiakat azonnal a nefrológiai centrumokba utalták dialízisre, az 55–60 évesek közül már válogattak, a 65 év felettieket meg általában be sem küldték. Úgy gondolták, az idősek a másodlagos betegségeik, például cardiovascularis státusuk miatt már nem igazán alkalmasak a dialízisre, ami szakmailag abszurdum – a dialízis minden veseelégtelenségben szenvedő számára életmentő.