Moszkvai anziksz

Egy orvosi kongresszus okán-ürügyén mentem vissza Moszkvába. Abba a városba, ahol harminchárom éve újságíró-tudósító csemeteként jártam középiskolába, és medikusként egy évre belekóstoltam az orosz egészségügybe is. Másik városba, másik egészségügybe, másik világba érkeztem vissza. Furcsa érzés volt.

Itt nem az euróban bíznak. Nem lep meg, hogy a Seremetyevó reptéren ötven-hatvan dollárért kínálják magukat a taxis sakálok, szinte Ferihegyen érzem magam... Moszkvában sokan és sokáig, a hiperinflációs kilencvenes évek következményeként, dollárban kapták a fizetésüket. Szinte minden sarkon, üzletben, még az élelmiszerboltban is van pénzváltó.

A gépkocsipark lenyűgöző. Álomkocsik, hatalmas Mercedesek, luxusdzsipek. Az autóknak legalább a fele nyugati, egy és tizenöt éves kor közötti. Akadnak persze húsz-huszonöt éves csotrogányok, Volgák, Ladák is szép számmal.

– A város közlekedése halott – panaszkodik sofőrünk, amikor második órája araszolunk a zsúfolásig telt, kétszer ötsávos sugárúton. Tizenkétmillió moszkvai, napi három-ötmillió ingázó, hárommillió gépkocsi. Csak a metró működik, az viszont kitűnően, ahogy később tapasztalom. Rengeteg az utas, csupán a megszaporodott metrórendőrök száma emlékeztet arra, hogy néhány hónapja milyen sokan pusztultak el a mélyben egy öngyilkos csecsen robbantás következtében. Azért kiver a veríték, amikor a szerelvény az alagútban hirtelen leáll és sötétbe borul. Gondolom, mást is, mert nagy a csend. Aztán szerencsésen begurulunk az állomásra.